Hmm...

Ott ültem, két idegen autójában. A város fényei tükröződtek a járművön. 

Gyorsan haladtunk el mellette, mintha hajszolnának minket. Isaac telefonját a kezemben szorongattam.
- Minden rendben? - fordult hátra Margot. 

  Megrezzentem, majd aprót bólintottam.
- Isaac már biztos keres. Szerencséd van, hogy felvettünk, lehet már vissza felé vinnének - mosolygott rám a nő. Abnormálisan fehér fogait rám villantotta, majd előre fordult. - Ne aggódj, vigyázunk rád! - mondta. Nem válaszoltam.    Csak jobban szorítottam a telefont. Ki volt kapcsolva. De akkor is. Ott volt és volt mibe kapaszkodnom. Tényleg kerestek. Tudtam, hiszen jártam abban a spéci szobában, amit eddig sikeresen rejtegettek előttem. 

  Meg kellett volna nyugodnom. Azonban belül valami motoszkált.

  Aztán hirtelen rezegni kezdett a telefon. Kitágult pupillákkal néztem le a készülékre. A két elől ülő nem hallotta meg. Lepillantottam: pár szó rajzolódott ki a fekete képernyőn. Veszélyben vagy. - N. A kezem remegni kezdett és végül csak lefordítottam a telefont. Hatalmasat nyeltem. Kezem egyre hevesebben remegett. 

  Lia. Megdermedtem. Kristálytisztán hallottam Minho hangját a fejemben. Lia tudjuk, hogy hallasz. Veszélyben vagy. Tényleg veszélyben vagy. Ezek az emberek meg akarnak ölni. Tudom, hogy nem hiszed el. De meg tudom mutatni neked. Csak el kell hinned. 

  Hatalmasat nyeltem.
  Kicsit fájni fog. - Jött hátulról Isaac hangja. Megijedtem tőle. Ha észreveszik, akkor valószínű, hogy megölnek... hamarabb mint tervezték.

  - Ezzel ugye tudod, hogy nem segítesz? - nézett fel Minho. A gép furcsán világította meg arcát.
- Csak csináld - legyintett a fiú, miközben egy almát dobált a kezében. Minho megvonta vállát.
- Lia, nemsokára...
- Megkapod a leírásukat, hogy ki kit ölt meg, meg ilyen apróságok - szólt közbe Newt megint. Minho neheztelve nézett rá. Newt csak megvonta a vállát. Minho a szemét forgatta. 

  - Srácok, mindenki kész van? - szólalt meg ismét Newt. Minho felsóhajtott. Mindenki morgott valamit, majd mély lélegzetet vett.

  Pár pillanattal később Lia szeme előtt kék betűkkel jelentek meg az adatok. Margot neve, kora és a bűnei. Gyerekgyilkosság, gyilkosság...
- Ma... Margot, hány éves vagy? - kérdeztem remegve. Az adatok szerint 29.

- 29 - mondta könnyeden. Lia kis híján eldobta a telefont.
Most már elhiszed, hogy nem vagy biztonságban. Remélem. Newt már úton van. Négy perc múlva odaér. Ki kell jutnod onnan. Csak így tudunk megmenteni. 

  A betűk eltűntek. Zavartan pislogtam párat, majd megráztam magam.
A lámpákat pirosra kapcsoljuk, azonban nem lesz könnyű dolgod.  Gyorsak erősek és nem először csinálnak ilyet. Ha most megállt a kocsi, akkor most ugorj ki. LIA!

  ÉS feltéptem az ajtót és kiugrottam. Keveset gurultam a földön, majd lihegve körülnéztem, mikor megálltam. Gyorsan feltápászkodtam, s magamhoz vettem a telefont, mert az elhagytam. Rohantam vissza felé. Minho hangja ismét csatlakozott hozzám.

  Jó, most menj visszafelé, amennyire csak lehet. Két percet kell kibírnod. Onnan már meg vagy mentve.

  Azonban Lia nem volt elég gyors. Épp egy háztömb szélén kapták el. Margot körmei mélyen bőrébe vájtak, s Mike felrángatta a földről. Kissé beljebb az utcán nekikenték a falnak.

  Mikor Newt rátalált már késő volt. A két idegen még ott volt. Úgy kellett őket elkergetni. Már csak 2 töltény maradt meg. A félig ájult lány felfektették a furgon hátsó ülésre, s Newt is hátra ült. Haragja hirtelen elszállt. Sajnálatot érzett és bűntudatot.

  Lia pár perc után mozdult csak meg. Apróra húzta össze magát. Vállai rázkódni kezdtek, majd hirtelen felült. Szeméből könnyek potyogtak.
- Kik voltak ezek? - kérdezte halkan, közben messze elhúzódott Newttól.
- Városaik.
- De azt mondtad, hogy kinn útvesztő van.
- Az is. Útvesztő, ami az évben nyolcszor úgy áll fel, hogy eljuthatunk a városba. De a város rosszabb, mint az útvesztő. Gyilkosok, szervkereskedők, tolvajok... amit csak el tudsz képzelni - vonta meg vállát. 

  Haragja megint megtalálta. A lány felhúzta lábait, majd homlokát térdein támasztotta meg. Remegett a lába, ujjai elfehéredtek.
-Jól vagy? - nézett hátra Alby.
- Te az utat figyeld, ha nm sietünk a két fal között maradunk estére - szólt rá élesen. 

  Este Lia még mindig remegett. Megint Isaac mellé került. Azonban a fiú nem nagyon beszélt vele. Sőt a kocsikázás óta talán, egy "oda" szóval illette. Reszketve bújt be a fiú mellé. Már-már automatikusan bújt volna a fiúhoz, amikor belehasított a felismerés. A fiú neki hátat fordítva feküdt, az ágy szélén. 

  Felállt. Ingerülten letörölte könnyeit és kiment a fürdőbe. Hangosan becsapta az ajtót, majd a csapon támaszkodott meg. Könnyek folytak le arcán. Percekig csak sápadt arcával szemezett, majd megmosta, kicsit megcsipkedte, hogy hátha jobb lesz tőle. Nem lett.

  Kicaplatott a fürdőből. Leült az ágyra, majd lassan elfeküdt és megpróbálta álomba sírni magát.

  - Ha így folytatod, akkor lassan elmehetsz...
- Isaac... - kezdett bele. Azonban a fiú már el is fordult. - Most ezt miért? - kérdezte teljesen kiakadva. Felült. - ha ennyire útban vagyok, akkor minek jöttél értem? Nem volt ám kötelező! - kiabálta idegesen. 

  Newt hatalmasat sóhajtott, majd Lia felé fordult és felült.
- De az volt... - közölte.
- Hagyd már ezt abba! - Azonban Newt nem tett semmit. Lia felpattant. Felpattant, majd kiviharzott a szobából.
- Hova mész? - kérdezte idegesen.

  Lia nem válaszolt, ledöcögött a lépcsőn. Mikor kinyitotta volna az ajtót, Newt már a lépcső tetején állt. Lassan lelépdelt a lépcsőkön, közben pólója alól elhalászott egy madzagot.
- Tippelj, mi van rajta? - lengette meg a kulcsot. - Kezdjük unni, az állandó rohangálásodat. Gyere vissza aludni - intett fejével. A lány megrázta a fejét. Neki dőlt az ajtónak.

  - Úgy sem tudnék aludni, nem mindegy neked.
- Mivel nekem kell rád vigyáznom... nos, nem. Lia, gyere - nyújtotta felé a kezét. Mosolyt erőltetett ajkaira. A lány bizonytalanul indult el. - Köszönöm - morogta az orra alatt.

  

  Isaac hatalmasat sóhajtott, majd megvárta míg lefekszik a lány.
- Sajnálom - suttogta.

- Mit?
- Azt, hogy teher vagyok. - A fiú a nő felé fordult. Ujját álla alá illesztette, s rákényszerítette, hogy szemébe nézzen. 

- Nem teher vagy. Egyszerűen csak mindent a saját bőrödön akarsz tapasztalni. Előbb-utóbb csak megunod. Csak kicsit idegesítő néha.

  Lia bólintott, majd elhúzódott a fiútól. Isaac, azonban lassan a derekára vezette kezét, s közelebb húzta magához. Lenézett a lányra, aki értetlenül nézett rá, majd feljebb küzdötte magát. Pár pillanatot várt, majd szinte egyszerre estek egymás ajkainak.

Sth

"   Arra még emlékeztem, hogy egy pillanatra megtorpantam. S ez a pillanat elég volt, ahhoz, hogy sikeresen utolérjen valaki. Első ötletként Minho ért utol, hiszen ő a leggyorsabb. Azonban, mikor valahogy sikerült átlendítenem a hátamon a srácot rá kellett jönnöm, hogy Ben volt az. 

    Innen már nem volt kérdés. Mély levegőt vettem és berohantam az útvesztőbe. Hallottam, hogy rám ordítanak, hogy mégis mit képzelek magamról, azonban nem foglalkoztatott.

    Megbántottnak éreztem magam és kihasználtnak. Isaac visszaélt a bizalmammal... és jött June is. June, a lány, aki pont úgy néz ki, mint én és mégis olyan mint maga az ördög. Hallottam a nevemet. Aztán meghallottam Isaac-et. Minho már a nyomomban volt, tudtam, hiszen hallottam, ahogy rám ordít.

    El fognak kapni. Tudtam jól, de legalább megfuttatom őket. Fáradtan az ember nem szívesen vitatkozik.
- Na most megvagy! - hallottam a futót közvetlenül mögülem, s abban a pillanatban hátrarántott a pólómnál fogva. Az anyag reccsent és én hátrarándultam és hanyatt estem.  Fejemet pokolian erősen bevertem, szinte csillagokat láttam. 

- Ha ezt nem tudjuk eltusolni, én még a szuszt is kiverem belőle - sziszegte Isaacnek, aki lihegve ért be minket. 

- Csak vigyük vissza, mindjárt zárás van. 

    - Dögöljetek meg - dörmögtem, miközben felnyaláboltak. Szédültem, alig voltam magamnál.
- Így nem haladunk. Viszem a hátamon - mondta egyikük. Nem tudtam beazonosítani. Majd éreztem, hogy szinte nekiesek a hátának. 

- Lia, megfojtasz - mondta. Észre se vettem, hogy nyaka köré tekertem karom. - Úgy dörgölőzik, mint egy macska - szólalt meg ismét. 

- Tudom, mindig ezt csinálja - válaszolt a másik. Orromat hátába dörgöltem és nagyokat szuszogtam. Úgy szédültem, hogy attól tartottam, hogy leesek.

     Pár perc után vissza is értünk. Minho berohant velem Isaac házáig ott nagyvonalúan ledobott az ágyra. Majd megvárta, míg ismét csapódik az ajtó.
- Mi volt ez? - érdeklődtek szinte egyszerre.
- Fáj a fejem - hagytam figyelmen kívül az éles hangnemet.
- Azt nem csodálom... - morogta egyikük. Majd csattant az ajtó. Kinyitottam a szemem. Isaac teljes életnagyságban állt előttem. Lassan feljebb tornáztam magam, majd hátamat a támlának támasztottam. 

   - Mi volt ez?

- Felültem - közöltem. Isaac ideges volt. Karján az izom megfeszültek. Válla vonala dühöt sugallt, állkapcsa is megfeszült. Édesdeden elmosolyodtam volna legszívesebben.

- Miért futottál ki? Tudod, hogy tilos. 

- Embereket kihasználni is tilos... - vágtam rá. A fiú nagyot sóhajtott. Közben hallani lehetett, hogy a kapuk csukódni kezdtek.
- Mi a fenéről beszélsz? - mordult rám.
- Nem tudom... a tárgyak nem beszélnek Különben is csak egy tulajdon vagyok... honnan tudhatnék én bármit is, önálló gondolatom sem lehetne - forgattam a szemem, miközben maró gúnyt csempésztem szavaimba. 

   Isaac arca megrándult. Ujjai ökölbe rándultak.
- Tehát erre ment ki az egész - közölte, mire megvontam a vállam.
- Honnan tudhatnám. De nem mindegy? A tied vagyok, azt csinálsz velem, amit akarsz - vonogattam a vállam, miközben élesen néztem szemébe.

- Ha azt csinálhatnék veled, amit akarok, akkor nem ülnél ott olyan kényelmesen... - sziszegte összeszorított fogai között. "

Írógépezet

Hi guys!

Csak egy megjegyzés: itt Isaac és Lia nem egyezik meg a blogban élőkkel.

A percek gyorsan teltek. Isaac nem jelent meg. Lia már a kezét tördelte.
- June! - ordította el magát dühében. A nő vigyorogva jelent meg. Lia fenyegetően lépett elé:
- Mit műveltél? Isaac eltűnt! - sziszegte dühösen. 

- Megnyertem. Enyém lett... - vigyorgott elégedetten. - Te pedig futhatsz be az útvesztőbe, mint Serena. Gyerünk, kedves iker - gúnyolódott, miközben Isaac ingének gombjával játszadozott.
- Miért van rajtad az inge? Miért CSAK az van rajtad? - akadt ki teljesen a lány. 

  - Megunt téged. Átváltott egy sokkal jobbra. Nem tudom feltűnt, de mostanában kissé gorombább volt veled... lehet megunta, hogy egy ilyen... Nos mindegy... - nézett végig rajta undorodva. Lia hatalmas pofont kevert le a lánynak, aki teljesen ugyanúgy nézett ki, mint ő. Kivéve azt az egy szépségpöttyöt.
- Takarodj innen! - sziszegte. June arcához kapott és hangosan felordított. Lia meglepődött. 

  Azonban a dolgok hamar tisztázódtak. Isaac szinte berontott a házba.
- Mi van? - kérdezte kissé ijedten. June lecsúszott a földre és zokogni kezdett.
- Megfenyegetett! - sírta. Lia keze ökölbe rándult és kiviharzott a házból. Erősen nekiment Isaac vállának és a kilátóig meg sem állt. 

  Alby mellett elmenve "kölcsönkérte" kését. Szegény fiú észre se vette, hogy kikapta a tokból. Felmászott a kilátóba, ahol tömérdeknyi kő volt felhalmozva.
- Ide ugyan nem jöttök fel - morogta, miközben ráült a csapóajtóra, hogy még nehezebb dolguk legyen a fiúknak. 

  Csak két órával később tűnt fel Alby-nek, hogy hiányzik a kése, ugyanis mindenkit ráállítottak.
- Alby! - ordított át az egész mezőn át Isaac.
- Mi van? - ordított vissza. Lia szeme felpattant és lassan felült. Kezdődik.
- Hol van Lia?
- Veled kéne lennie... - mondta. Lia kis híján elnevette magát. - Nagyszerű! Fiúk Liát is keressétek! - ordította el magát. Több rosszindulatú morgás volt a válasz. 

  - De hiszen ő fenn van a kilátóban... pár órája mászott - fecsegte Chuck, aki futás közben magyarázott. Lefékezett a kilátó előtt.
- Lia fenn vagy? - kiáltott fel a fiú. A lány válasza a gyönyörű középső ujja volt. - Fenn van - ordított a többi fiúnak. 

  Hamar mindenki odagyúlt. Aztán jött a mókás rész, amikor megpróbáltak feljutni.
- Lia, ha nem jössz le, felmegyünk érted! - fenyegette Alby.
- Ha megpróbáltok feljönni dobálni kezdek... - válaszolt. Nem hittek neki. Gally lendületesen indult meg a kilátó felé. Már repült is az első kő, amit hangos káromkodás követett. De persze a fiúk makacsak voltak, csak azért is próbálkoztak. Lia pedig jókedvűen dobálta a köveket, amíg el nem fogyott.

  - Lia... én vagyok Isaac. Felmegyek, oké? - Lia, kiegyenesedett, s már helyet is foglalt a csapóajtón. A fiú egyszer sem adta jelét annak, hogy ott lenne. Hogy fel akarna jutni.
- Maradj csak lenn... June-nal sokkal jobban ellennél - morogta orra alatt. Érezte, hogy Isaac nekifeszül az ajtónak.
- Lia! - szólt rá idegesen. 

hmmm

  A dolgok, akkor kezdtek megváltozni, amikor rátaláltam a könyvekre. Volt, hogy naphosszat csak ültem a könyvek felett és olvastam. Olvastam és olvastam. Az elragadóbbnál, elvarázsolóbb szerelmes... már-már túlromantikázott fejezeteket.

  Amikor Dale elment és olvastam. Aztán hazajött részegen és elaludt. Megint csak olvastam. A könyveim miatt egyre határozottabban fogalmazódott meg bennem, hogy nem helyes az, ahogy mennek a dolgok. 

  Aztán egyik nap találkoztam egy lánnyal a boltban. Kislány volt még, talán hat éves körüli. Épp egy fiú nevét ismételgette, miközben a kezét tördelte. 

- Eltévedtél? - kérdeztem, miközben elhajoltam. A kislány rám nézett és felemelte a kezét. Kissé összezavarodtam. 

  Apróbb tenyerét halántékomra helyezte, majd lehunyta a szemét. Abban a percben fájdalom hasított a fejembe. Aztán hátraestem.
- Mi volt ez?
- A néni nem is innen valós - motyogta, majd megfogta egy mellette álló férfi kezét. A fiú lenézett rá, majd rám. 

  Elmosolyodott, majd a kezét nyújtotta.
- Legközelebb vigyázz jobban, még a végén valami komolyabb bajod esik - fűzte hozzá, majd a kislánnyal elment. Összezavarodottan folytattam a vásárlást, majd fizettem. Félig teli szatyorral indultam el. Kinn láttam a lánykát, ahogy egy fiúval beszélgetett. Nagyjából velem egyidős lehetett.
  Amikor a kislány meglátta, hogy jövök ki odarohant hozzám és kivette a kezemből a szatyrot.
- Hagyd már viszek én, nagylány vagyok! - mondta, mire összefutottak a szemöldökeim a homlokom.
- Micsoda? - akartam kérdezni, azonban mielőtt még megszólalhattam volna a fiú, megragadta a karomat és rákulcsolt ujjaimra.
- Ha sikítasz, akkor megöllek! - sziszegte fülembe. - Tedd, amit mondok.
- Jó... - mondtam kétségbeesetten.

  A fiú elégedetten elmosolyodott, majd lendületesen indult tovább.
- Mosolyogj szépen, mintha a legboldogabb nő lennél a földön... - suttogta.
- Ha te tudnád... - morogtam, miközben rávigyorogtam. Szénfekete haj és élénk zöld szem. Tuti festi a haját. 

- Sikátor, jobbra. Most! - utasított, s engedelmesen követtem. 

  Amint kiértünk a kíváncsi szemek elől, úgy felken a falra, hogy egy pillanat erejéig még levegőt sem kapok. Hát ezt nem hiszem el.
- Beszélgessünk - mondta kellemes mosollyal. Annyira lesokkoltak a dolgok, hogy csak egy apró bólintásra futotta.
- Isabelle mondta, hogy mi vagy... kivele hány embert öltél már meg? - Azt hittem az állam is leesik a helyéről.
- Neked meg mi bajod? - kérdeztem vissza, s kínomba nevetgélni kezdtem. - Hallod, szerintem összekeversz valakivel.

  - Összekevernél? - billentette oldalra a fejét. - Jessabelle Shell, 20 éves egy erőszakos, alkoholista apukával... Neeem, ez csak te lehetsz.
- Oké, tényleg én vagyok, de attól még nem öltem meg senkit. Azt se tudom, ki az az Isabelle! NEM ÖLTEM MEG SENKIT!
- Akkor talán nem kéne világgá kürtölni - szólalt meg a kislány oldalról. Mindketten odakaptuk a fejünket. Én kihasználtam a pillanatnyi alkalmat és ellöktem magamtól a fiút. 

  - Oliver, várj! Ő tényleg nem tud róla! - szólalt meg ismét a lány, mikor a fiú a háta mögé nyúlt. - Tessék néni, itt a szatyra. Tessék csak hazamenni és élni tovább a buta életét - mosolyodott el angyalian.
- Tessék? - kérdeztem vissza. - Ti mindketten megőrültetek. Mi ez az egész?
- Mutasd meg neki, Oli! - sikoltott izgatottan a kislány. A fiú elrántott egy kést a pólója alól, majd odasétált hozzám.
- Szabad? - Bizalmatlanul néztem rá. - Eskü, nem lesz maradandó! - Apró bólintás volt a válaszom. A fiú lendületesen bevágott az alkaromban, s szorosan tartotta, hogy ne tudjam elkapni onnan. 

  Hatalmasat ordítottam volna, ha nem kötök ki ismét a falnál és nem fogja be a szám. Fájdalmamban beleharapta bőrkesztyűjébe, s szememből kicsordult a könny. Majd a szemem láttára lassan forrni kezdett a seb. 

- Mi a kurva élet? - kérdeztem hitetlenkedve, mikor teljesen begyógyult a seb.
- Ez vagy te, angyalom! - mosolyodott el, majd a szám sarkára nyomott egy puszit, s eltűntek. 

Isaac, azt hittem

Hi guys!

  A napok csak úgy teltek. Én fejlődtem. Isaac minden reggel felkeltett, azzal, hogy kikelt mellőlem. Természetesen úgy tettem, mintha mi sem történt volna, mint aki alszik. Aztán fél órával később engem is felkeltett, megvárta míg én is felöltöztem, aztán elkísért dolgozni. 
  Ahol természetesen mindent megtettem, amit csak parancsolt a kissé erőszakos parancsnok. Velem még gorombább, mint mással, mert én vagyok az egyetlen... aztán vagy Isaac és Chuck hazakísért, hogy még véletlenül se tudjak elkóborolni. 
  Aztán a napokból hónapok lettek. Szépen lassan kezdtek bízni bennem, azonban senki sem tudta, hogy egyik nap, amikor a ruháim között turkáltam, találtam egy nyakláncot. Egy név volt belevésve, nem is akármilyen név. Egy női név: Serena. 
  Kutatni akartam, ezért elmentem a könyvtárnak nevezett papírkupac-gyűjteményes viskóba. Egyik nap egyedül eresztettek haza, mert megbíztak bennem.
  A lapok őrzője Min simán beeresztett, sőt még segített is. Azonban semmire se jutottam. Isaac nem vette észre, azonban nem lettem okosabb. Bőven Isaac előtt értem haza. Mikor ő is megérkezett épp fürdeni készültem. Végül együtt fürödtünk. Jó volt, de nem történt semmi sem. 
  Aztán nekem támadt.
- Hol voltál? - kérdezte, miközben végigsimított még csupasz vállamon.
- Itt, vártalak téged - mondtam, miközben elvettem a felém nyújtott pólóját. Isaac illata volt, elmosolyodtam és lassan belebújtam. 
- Az igazat akarom - mondta erőszakosabban. A bőrödnek éjszaka hűvös tapintása volt, tehát későn értél haza, hiszen, amikor neked haza kéne érned... akkor melegnek kéne lennie a bőrödnek. Mindig az.
  - Hűvösödik a levegő.
- Itt sosincs hideg. Hol voltál, Hella? - kérdezte idegesen. Lesütöttem a szemem és elfordultam tőle. Elkapta a karom, de kirántottam. 
- Ki az a Serena? - kérdeztem idegesen. Isaac nem értett. Elvettem a ruháim alól a nyakláncot. - Ezt találtam, a ruháimat te hozod... KI AZ A SERENA? Azt mondtad én vagyok az egyetlen!
- És te is vagy!
- HAZUDTÁL NEKEM! AZT HITTEM BENNED BÍZHATOK! ÉS ÉN MÉG NAIVAN AZT HITTEM, HOGY  SZERELMES LEHETEK! 

Tori

Nem volt elég jó

  Néha még eszembe jut, ahogy karácsonykor egymásra pakolt lábakkal néztük a tévét. Ahogy kortyolgattam az általa készített forró kakaót. Eszembe jut az a bizonyos este, amikor minden elromlott. 
  S van, hogy saját magamat kapom azon, hogy megint Rajta gondolkodom. 
  Olyan furcsa. Minden egyes napom arról szólt eddig, hogy felkeltem, dolgoztam, hazabaktattam talán még ettem is és végül lefeküdtem aludni. De most, hogy új állásom van, ami sokkal több szabad időt biztosít és nem is olyan megterhelő... van időm elgondolkodni azon, hogy vajon mi lesz ha találkozunk. Mi lesz ha egy helyre kerülünk véletlenül.
  Edzőnek lenni nem könnyű. Folyamatos kiabálás és újra, meg újra elmondani ugyanazt, ameddig meg nem érti. Plusz, még vegyem észre azt, aki hibázik... a vízben. Nem épp egy könnyű meló. 

  - Lena!
- Mond Leon, nincs sok időm! - mondom, miközben megfordulok.
- Jól áll ez a szín - mosolyodik el, miközben odalép hozzám. - Edzés után nincs rám egy szabad tíz perced? - kérdezi kedvesen. Az órámra pillantok.
- De, van. Most viszont rohannom kell - mondom, majd tovább állok. A hajamat tegnap festettem be. Aranyló szőkéről, vörösre. 
  Hogy miért? Meguntam. Régen még tetszett a szín. De most, hogy Dave lelépett... Portugáliába, már nincs értelme neki tetszenem. 
  Igen, a szőkéket szereti.
  Mély lélegzetet vettem, majd kilöktem a medencékhez vezető ajtót, majd ledöcögtem, azon a pár lépcsőn, ami elválasztott a kis csapatomtól.
  - Jó reggelt! - emeltem meg a hangom, hogy hallják a vízcsobogás és a szűrők zaja mellett is. Egy gyár... jó reggelt volt a húsz fős csapat válasza. - Na mi van srácok? Csak nem fáradtak vagytok? Akkor gyerünk a vízbe, tíz nagy kör bemelegítés! Akit csaláson kapok az tudja, hogy jár. Na, mire vártok még! Gyerünk! - mondtam, majd belefújtam a sípomba. 
  - Lena, van egy új gyerek.
- Hány éves? - kérdeztem fel se nézve a papírjaim közül.
- Pont ebbe a csoportba tartozna... eddig máshol tanult.
- Szó sem lehet róla! - mondtam. Már a főnök szemébe néztem. - Nem fogok egy gyereket újra tanítani, mert ő azt hiszi, hogy neki van igaza és aztán még velem fog vitatkozni. Add Adamnek. Úgy is kevesen vannak nála. 
  - Csak egy edzés. Kérlek Lena! - nézett rám kérlelően. Ingerült sóhaj kíséretében bólintottam. - Holnap már jön, ma csak bemutatlak titeket egymásnak.
- Rendben - forgattam meg a szemem. Belefújtam a sípomba. - Leon, kifele! - kiáltottam. A férfi kimászott a medencébe a többi srác meg engem nézett. - Nekem el kell rohannom pár percre, Leon addig mondja mit kell csinálni. Leon, ne kíméld őket - veregettem meg a vállát, majd ellépdeltem tőlük. 
  Jake vigyorogva várt a lépcsőnél.
- Miért kínzod őket?
-Hogy megerősödjenek. Nekem ne legyen puhány csapatom - mondtam komolyan, mire Jake csak elmosolyodott.
- Nem vagy néha túl kemény hozzájuk?
- Szólni szoktak, ha bajuk van - vontam meg a vállam. 
  Jake előre engedett a főbejárathoz vezető ajtónál, majd követtem őt az irodájába. Amint beléptünk megláttam a gyereket nekem háttal állva. Épp egy oklevelet nézegetett. Jake megköszörülte a torkát, mire a srác odakapta a fejét. 
  Arcom megrándult. Dave idősebb mása nézett rám. Kihúztam magam, s némán hallgattam, ahogy Jake magyaráz. Fülem zúgott, szám kiszáradt.
  Miközben Jake beszélt Dave minden második szónál rám nézett. Egy idő után meguntam és elfordítottam a tekintetem és leültem Jake székébe. A főnök székébe.
- Tehát, holnap Lena edzésére fogsz bemenni... Magdalena Merett, ő itt David Mort.
- Örülök a viszontlátásnak Lena... - nyújtotta kezét. Felálltam, lassan nyújtottam a kezem.
- Neked, Lena edző! Látom Portugália nem volt elég jó - mondtam határozottan, majd eleresztettem a kezét és kiviharoztam a szobából.

Sth

  Ma reggel a nap miatt keltem korán. Kissé morogva ültem fel, hiszen két hónapja először talán aludtam volna talán többet is, mint öt óra. 

  Igen, két hónapja. Két hónapja Jake úgy döntött, hogy megfogja minden cuccát és kisétál az életemből, mert neki Portugáliába kell mennie a családjával. Nem szólt előre, hogy felkészülhessek, nem mondott semmit. Csak egy pár mondatot hagyott maga után.

Portugáliába kell költöznöm. Sajnálom. 

Jake.

  A papír nem bírtam megfogni azóta. Mintha égetne, hacsak hozzáérek. A legrosszabb nem is a papír. Hanem az internet csodájának nevezett Facebook. Minden áldott délután látom, hogy fenn van. Nincs ennél rosszabb kínzás, mint ez. 

  Eleinte még beszélgettünk. Viszonylag sokat. Egyszer-kétszer még Skype-oltunk is. Aztán egyre kevesebbszer írt vissza, majd jöttek a tipikus egyszavas válaszok. Aztán jött a legrosszabb, amikor csak megnézi, de nem reagál. 

  Azt hittem, hogy anyukám halála után már nem lesz semmi a padlóra tud vinni, hiszen nincs annál rosszabb. 

  Olyan, mintha ez csak meggyengített volna, s most jön ez a hatalmas pofon, amit nekem kell átvészelnem. 

- Hedwig! - cibált vissza barátnőm hangja a valóságba.
- Mondd Lena! - néztem rá.

- Kérsz? - nyújtotta felém a dobozt, közben a sajátját gyújtott meg.

  Hálás pislantások között vettem ki egyet, s vártam, hogy odaadja a gyújtót.

- Tudod mi a rosszabb a vitákban? - kérdezte a lány, miközben kikerült pár embert. Megvontam a vállam: - Az, hogy SOHA nem lesz utána a régi - vágta rá keserű nevetéssel. 

  Lassan bólintottam, miközben a füstöt is kifújtam, s azt bámultam. Majd lassan Lenára emeltem a tekintetem:
- Arról nem is beszélve, hogy mennyit kivesz belőled. De nem baj. Két hónapja bírom... egyszer csak elmúlik...
- ... mondta a cigiző tizenhetes, mielőtt a busz elé lépett... - nevette el magát ismét a lány. Nevetve ráztam a fejem, majd egyszerre hagytuk abba a mosolygást:
- Jó is lenne... - mondtuk egyszerre.

Szösszenet

Hi guys!

" Nos, újabb nap telt el. Újabb eseménytelen nap. Az ablakomban ülve sem jöttem rá, hogy vajon mit is várnak el tőlem. 
  Kaptam egy adag semmit. Néhány szót, amelyet meg kéne fejtenem. Azonban nem tudom, hogy mit is kéne...
- Hannah! - kiáltottak lentről az utcáról. Lenéztem, aztán rájöttem, hogy nem nekem szól. Egy kislánynak, aki az utcán szaladgált. 
  Unottan kifújtam a levegőt, majd elmosolyodtam. Leugrottam a párkányról, majd felkaptam egy nadrágot. Felvettem, majd a tükörbe pillantottam.
- Jó lesz - mondtam magamnak.

Írtam pársort anyának, hogy ott alszom a barátnőmnél, ami természetesen nem volt igaz. Legkedvesebb kis pubomba tartottam, ahol már ismernek. 
   Mire odaértem már be volt sötétedve.
- Szia Jake! - köszöntem halkan. A pultos rám mosolygott. - A szokásost.
- Nem - vágta rá miközben két koktél készített.
- Micsoda? Nem szolgálod ki a fizető vendéget? - szóltam rá, mire megint megrázta a fejét.
- Múltkor a rendőrök vittek el majdnem...
- A hangsúly a majdnemen van! - csattantam fel.
   Jake, mintha meg se hallotta volna.
- Kettő Royal-t - szólalt meg mellőlem valaki. Oldalra pillantottam és azt hittem, hogy leesek a bárszékről. Mellettem Noah támaszkodott a pulton, s mikor megkapta a kért italt az egyiket felém lökte. 
  Jake csúnyán nézett.
- Te mit keresel itt? - kérdeztem, miközben lenéztem a felesre, majd vissza Noahra.
- Bulizok - mondta, miközben megfordult. - Velük jöttem - mutatott egy jobb kedvű bagázsra.
- Tehát ittál már! - mondtam komoran. 
   - Igen - közölte szárazon. Visszatoltam neki a rendelt piát és lehuppantam a földre.
- Nem kell tőled semmi - közöltem szárazon.
- Hannah! Várj! - szólt rám. Megfogta a kezem, s én megpróbáltam lerázni az érintését.
- Hagyj! - szóltam rá.
   Noah eleresztett, majd hátralépett.
- Sajnálom - mondtam végül, majd kihátráltam a pubból.

Vannak azok a...

Hi guys!

"Vannak azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy vége az életemnek. Vannak azok a percek, amikor úgy érzem, soha többet nem fogok mosolyogni. Vannak azok az órák, amikor sírni tudnék. Vannak azok a napok, amikor csak nevetek és beintek az egész világnak, hogy kopjon le rólam. Nekem így jó. 
  Nem kértem senkit, hogy beleszóljon az életembe, mégis megtörtént.
  - Hope! - A nevemet hallva feleszméltem a tűnődésből és mosolyogva pillantottam Holly felé. - Sajnálom... - A mosoly egy pillanat alatt fagyott le az arcomról. Az orvos felé pillantottam, majd a kezemre. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Azonban azzal tisztában voltam, hogy nem törhetek meg emiatt.
- Ne sajnáld... - mondtam sírva, majd felkeltem. - Mennyi időm van? - kérdeztem remegő hanggal az orvostól."

Tori

Write...

Hi guys!

  Mosolyogva bújtam hozzá, szorítottam, ahogy csak bírtam. Nem akartam elengedni soha, egy percre se. Úgy szorongattam, mintha valami elveszett kincset találtam volna. Nagyjából két hónapja láttam utoljára, azóta csak facebookon beszéltünk, ott se sokat, mert többnyire csak veszekedtünk. 
 Azt hittem örökre megutál, de visszajött. Itt áll és engem ölel, nekem suttogja, hogy sose megy el. Örülnöm kéne, de valami mégis hátráltat. 
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem halkan, miközben lassan elhúzódtam tőle. Rám mosolygott, s halványan bólintott.
  Nagy nehezen eleresztettem és a kezét fogva húztam fel a lépcsőn. Lassan a szobámba vezettem és az ágy felé intettem.
- Feküdj le, én letusolok - suttogtam, mire elmosolyodott, majd még egyszer megöleltem és elmentem tusolni.
  Abban reménykedtem, hogy mire kimegyek még ott lesz és nem csak álmodom, hogy tényleg ott van. Az ágyamban aludt és közben halkan szuszogott. Nevetni támadt kedvem. Lassan befeküdtem az ágyamba és mosolyogva hunytam le a szemem. Remélve, hogy reggel még ott lesz.

Tori

Éjfél van

  Nem bírok aludni. Hogy is tudnék? Állandóan csak az jár a fejemben, hogy csak kihasználom... tudom, hogy nem így van, de mégis... Olyan borzalmas érzés ez. Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger és mellé még örök kárhozatra ítélték.

  Vagy nem is tudom. 

  Nem használom ki. Tudja jól, hogy nálam még az se biztos, amire azt mondom. Tudja jól, hogy nehéz mellettem lenni, de mi van ha nemet mondok neki és bántom?

  

  Mérgesen fordultam át a másik oldalamra, ahol Tamával találtam szemben magam. A cicánk édesdeden aludt, miközben szája íve, mintha mosolygott volna. Elhúztam a számat, majd a hátamra vetődtem. 

  Keresztbe fontam karjaimat, s lehunytam a szemem. A szobámba befújt a szél a nyitott ablak miatt, s kissé megborzongtam. De jól esett, s közben azt is reméltem, hogy kicsit felfrissít vagy lenyugtat annyira, hogy tudjak végre aludni.

  Nem egészen így törént. Két és fél órán keresztül feküdtem az ágyamban, miközben Tama kétszer is felkelt, hogy rátámadhasson valamelyik lábamra. Aztán megelégeltem és kizártam a szobámból, majd az ágy helyett az ablakban kerestem menedéket a fülhallgatómmal együtt.

  Mikor éjfélt ütött az óra lassan felsóhajtottam, s pont abban a percben írt valaki facebookon, mikor leugrottam a párkányból. Az üzenet rövid volt, azonban nekem többet jelentett több milliónyi sornál:
"Mikor beszélhetünk?"

  Szívem összefacsarodott, s legszívesebben meg nem történté tettem volna a dolgokat. Nem akartam beszélni vele, mivel ez a fiú... már nincs ott ahol régen. Már egy ideje nem az, akinek hittem.

Tori

Túlságosan is...

Talán túlságosan is menekülni akartam. Menekülni akartam, mikor megtörtem, ezért vettem egy házat Olaszországban, ahol nagyjából csak maréknyi ember érti meg a szavam. Azt hittem, attól jobb lesz ha csak úgy hipp-hopp változtatok mindenen. 

Csak úgy közölném: nem lett az. Most, hogy lement a felújítás és mindenki elment, már nincs értelme, hogy tovább győzködjem magam. Nincs mit tenni, ennyi volt. Ismét felemészt a magányom. De nem fogom hagyni magam!

Igen is van miért küzdenem. Marchelloék bármikor szívesen fogadnak és nekem ennyi éppen elég. Pauló majd segít rendbe hozni saját magamat. Hisz megígérte, hogy holnap is jön. Holnap. Mindig lesz egy holnap, ami majd új dolgokat hoz.

Mindig lesz mit csinálni, ugyan ezen a lelakott házon még így isvan mit javítani. A föld, amit két ökör két nap alatt szánt fel... Hmm.. Ültetni kéne. Napraforgót, sok-sok napraforgót! És olajfát, meg szőlőt, amiből majd bort készítenénk Pauloval és Marchellóékkal.

És aztán jönne Sharol és a babája: Annabeth. Drága Annabeth. Hogy is tudnék így unatkozni? Hisz állandóan lesz itt egy pöttöm, akire vigyázni kell... 

Finally I can write

Hi guys!

  Napokkal később eszméltem csak fel, hogy mi történt valójában. Egészen addig fel sem fogtam, hogy mit "vesztettem". Igazából nem nevezném veszteségnek, mert még nem biztos, mert az ő szemében lehet minden más. Lehet neki ez teljesen normális.
  Fájhatna, hogy kihasználta, hogy illuminált állapotomban megcsókolt. De én is áhítoztam arra a csókra. Nem tudtam ellenállni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy nem is akartam. 
  Akár még szégyellhetném is magam. Sőt, eleinte szégyenkeztem, hogy milyen könnyűvérű voltam, azonban már beláttam, hogy egy csók nem a világ. Nem érdemes nagy patáliát csapnom miatta. 

  Három hete az ominózus este után járunk. Azt hiszem lassan megőrülök. Jason nem ír, nem hív... semmi. Egyszer felhívtam és akkor se vette fel. Ezek után én is úgy döntöttem, hogy nem zargatom. Baromira zavar, hogy ennyire megfeledkezik rólam, de ő tudja, hogy mit akar. Nem tetszik, de nem szólok bele. Ha ő így játszik, akkor én is.
  Az ágyamon fekve néztem a plafont. A hasamon a telefonom hevert és ujjammal a képernyőn doboltam az ütemet, ami a fülhallgatón keresztül üvöltött a fülembe.
  Vártam valamire. Valami hülye gondolatra, ami majd valami megoldást jelenthet. Végül fél óra bámulás után feltápászkodtam. Átvettem a futós cuccomat, majd néma csendben kiindultam. Este tizenegy volt, de nem érdekelt.Amint kijutottam a kapun megkönnyebbülten néztem körbe. Egy biciklis közeledett felém, de nem foglalkoztam vele.
  Jason is szeret bringázni.. jutott eszembe, miközben lassú kocogásba kezdtem. Megráztam a fejem és az útra koncentráltam. Szerettem esténként futni, de odafigyelni érdemes, hisz ki tudja milyen elmebeteg járkál az utcán. 
  Fordultam be a sarkon, mikor a biciklis hirtelen lefékezett előttem. Értetlenül és kissé dühösen néztem fel rá, majd döbbenten hátráltam pár lépést. Jason volt az.
- Nem hallottad, hogy utánad szólok? - kérdezte kissé zihálva. Megráztam a fejem és még többet léptem hátra.
- Miért vagy itt, éjnek évadján? - kérdeztem halkan, semmi pénzért nem néztem volna a szemébe. A cipőmet kezdtem el mustrálni. 
  - Kerestelek... - kezdte, mire grimaszolva megvontam a vállam:
- Ilyenkor? - érdeklődtem egy pillanatra a szemébe nézve.
- Ilyenkor. Nyár van és köztudott, hogy éjszaka élénkebb vagy, mint napközben - sóhajtotta, miközben beletúrt a hajába. - Tehát.. három hete...
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. Én szinte részeg voltam és te is ittál... - mondtam vállat vonogatva, miközben megnéztem, hogy aszfalt elég sötét-e. Az volt. 
  - Hibáztam.... de te sem...
- HAGYJUK! Felejtsük el, jó? - néztem rá idegesen. Jason kitámasztotta biciklijét és elém lépett. Arcomat két kezébe fogta:
- És mi van, ha nem akarom elfelejteni?

Tori

Csupán egy kis fülcsengés...

Hi guys!
Amint megígértem hoztam az ízelítőt. Halkan megjegyezném, hogy az egész fejezet 18 oldal... és ez nagyjából 2,5 oldal.

Csupán egy kis fülcsengés

Kellemes nyári meleg volt, pedig csak április közepe volt. Az utcákon csak néhány ember lézengett, hiszen délelőtt tizenegy volt, munkaidő közepe. Shopie Shadow épp üzletében munkálkodott. A húsz éves nő egy teaházat üzemeltetett. Amit még annak idejében apja kezdett el, de ő más felé kezdett el tekintgetni, ezért mikor lánya abbahagyta a gimnáziumot, ráhagyta a teaházat.

Teljesen gondtalanul sürgött-forgott.

A helyet - mint mindig - most is ellepték a ráérő egyetemisták, fiatal felnőttek, s lógós gimnazisták. Shopie mosollyal az arcán vette fel a rendeléseket, s vitte ki a gőzölgő teákat. Mélyen beszippantotta a füstölő kábító illatát, a tea bódító gőzét.

Óvatosan letette a tálcát az asztalra, a mosolyogva hagyta ott a fiatalokat. Az órájára pillantott, ami lassan de biztosan ketyegett. A pénztárhoz lépve rátámaszkodott a pultra és lassan kifújta a levegőt. Érezte, ahogy a gerincén felkapaszkodik a fáradtság, s szépen a vállára telepszik.

- Jól vagy, Shopie? – kérdezte aggodalmasan Matt, az egyik pincér.
- Persze. Iszom egy teát, addig figyelj helyettem. Kösz! – mondta, s ellökte magát a pulttól.

Belökte a konyhába vezető lengőajtót, s a hátsó ajtón távozott. Kilépve a kellemes nyári időbe felsóhajtott, s felsietett a lépcsőn, ami a lakásához vezetett. Fáradtan belökte az ajtót a lábával, mikor bejutott.

A lakásban - a teázóval ellentétben – teljes csend uralkodott. A konyhába sietett, s néhány gyors mozdulattal elkészítette kedvenc teáját. Odalépett a konyha ablakához és láthatárt kémlelte. Közben lassan kortyolgatta a forró folyadékot. Fáradt volt.

 Kívülről nem látszott, de napok óta alig aludt valamicskét. Napok óta veszekedett a barátjával, mert a fiú nem bírta, hogy olyan messze lakik. De hát ilyen a távkapcsolat.

Néhány másodpercig csak bambult, megfeledkezve saját magáról, aztán felsóhajtott, s letette az üres bögrét, közben csengeni kezdett a füle. Felsóhajtott, s otthagyta a lakást. Rohant le a lépcsőn, közben fülcsengése egyre erősödött. S mikor a hátsó ajtóhoz ért valami puffanást hallott a háta mögül.

Megpördült tengelye körül, hisz az előbb nem látott senkit. Aztán hirtelen még egy puffanás. Pontosan a lába előtt egy fél tégla landolt. Shopie ijedtében az ajtóig hátrált, s közben felpillantott: senkit nem látott. Zavartan megrázta a fejét és bemenekült a teaházban.

 Ziláltan megállt az ajtó előtt, s várt néhány másodpercet, hogy összeszedje magát. Aztán elmosolyodott, s belépett a vendégekkel teletömött helységbe. Átvette Matt helyét és a nap további részében nem történt semmi szokatlan. Viszont Shopie-t még mindig aggasztotta a délelőtt történtek.

 Záráskor a szokásosnál is jobban elbambult így végül a dolgozók felzavarták őt a lakásába, hogy pihenjen. Este kilenc volt, Shopie minden tagja fájt, s ágyba akart bújni. Gyorsan lefürdött, s azonnal ágyba bújt. Sejtelme sem lehetett, hogy már egy ideje figyelik őt. Hogy a téglákat dobta valaki, hogy az a valaki egész este őt figyelte, s sötét ötletek fogantak elméjében.

Másnap reggel arra ébredt, hogy sípol a füle.

A fülcsengés. Fiatalabb korában többször volt már orvosnál, de egyikük sem tudott mit kezdeni vele ezért már megszokta, hogy indokolatlanul és teljesen spontán időpontban elkezd csengeni. Az, hogy mennyire elviselhető az mindig váltózó. Most azonban elviselhetetlenül csengett, sípolt.

Kinyitotta a szemét, s egyből felsikított. Az ággyal szemben lévő könyvespolcról felé repültek a könyvek. Karjait maga elé kapta, s szemeit összeszorította, így várta a fájdalmas becsapódást.

Azonban mikor hallotta a könyvek puffanását a földön, kinyitotta a szemét és lassan leeresztette a karjait. A könyvek a földön hevertek. S egy újabb repült felé, azonban ezúttal nem csukta be a szemét.

A könyv a szeme láttára indult felé, s az orra előtt nagyjából tíz centire a könyv, mintha falnak ütközött volna, s az ágy mellé esett.
- Mi a franc? – kérdezte a nő már-már megütve a hisztérikus hangnemet. Nem várt választ, s nem is kapott. Fülét dörgölte, hogy enyhítse annak a sípolását, közben kiszállt az ágyból. – Soha nem gondoltam volna, hogy pont egy Shakespeare kötet akar az életemre törni – mondta, majd elkezdett pakolászni.

 Szépen visszatette a könyveket és utána felöltözött. Szombat volt, ilyenkor kéne találkoznia a barátjával. De aznap nem. Aznap nem, mert úgy beszélték meg, hogy ezen a héten átgondolják a dolgokat. De Shopia szerint ezen már nem kellett gondolkodni: szakítsanak és éljék tovább az életüket.

Shopie elkomorodott, s közben gondolatai ismét a reggeli incidens felé vándoroltak el. Sehogy sem fért a fejébe, hogy történhetett ez. Muszáj lenni valami magyarázatnak! - Hogy a francba történhetett ez? – fogta a fejét, miközben a kanapén ült.

 Egész délelőtt ezen agyalt, de semmi normális indok nem jutott eszébe. Délre már ott tartott, hogy elment az esze, hogy ilyenek lát. Aztán megéhezett, s úgy döntött elmegy enni.

A zárral bíbelődött, mivel nem bírta bezárni az ajtót. Mikor megelégelte idegesen belerúgott, mire az ajtó kitárult és végre sikerült bezárnia az ajtót. Mérgében a fejét rázta, s idegesen vágott át a teaházon, s lépett ki a város koszos és egyhangú utcáira. Kezdett paranoiás lenni mindenre, ami hirtelen közeledett felé, odakapta a fejét.

Szorongott, s így úgy döntött, hogy beéri egy egyszerű Mc Donald’s-os menüvel. Sietve tért haza, s csak otthon fogyasztotta el a vásárolt ételt. Agya folyamatosan kattogott: mi volt az a könyvekkel… az ajtóval?
- Mi történik velem? – morogta az orra alatt, miközben falatozott, s a tévét kapcsolgatta, majd leült a laptopja elé, s azzal is szöszmötölt kicsit.Végül elindította kedvenc zenéit és úgy döntött, hogy a lakásra ráfér egy kis takarítás.

Elmosogatott a konyhában, eltörölgetett, elpakolt. A hűtőt is rendbe rakta, felsöpört, felmosott, majd a fürdőben összeszedte eldobált ruháit,s mosott. A hálóban port törölgetett és kidobálta a felesleges holmikat, a galériában is törölgetett, az asztalon végre rendet rakott, Eztán mindenhol felsepert, s felmosott, majd a vizes ruhákat kiteregette, s utána nekiállt ablakot mosni.

S mire mindennel végzett hulla fáradt volt.

Fáradtan rogyott le a kanapéra, s azon nyomban felállt, mivel úgy döntött vesz egy forró, s nyugtató fürdőt. Miközben eresztette a forró vizet, gyertyát gyújtott, s fürdősót szórt a vízbe. Majd a szennyes tartóba dobálta dolgait, s elmerült a vízben.

 Kellemesen lenyugtatta, s ellazította. Mikor kilépett a kádból szinte elaludt, így gyorsan felöltözött, s beborult az ágyba. Rögtön elaludt.

Viszont mikor felébredt, egyből rájött, hogy nem a pihe-puha ágyában fekszik, s nem is a biztonságos otthon falai között tartózkodott.

Nem merte kinyitni a szemét.

Valami puhán feküdt. Csak pár perc elteltével merte felnyitni pilláit, mivel túl nagy volt ahhoz a csend, hogy bárki más tartózkodjon a helységben.

Mikor felnyitotta smaragd zöld szemét meglepetten tapasztalta, hogy egy ágyon feküdt. A plafon aranybarna színben pompázott, csakúgy, mint a szoba többi fala. A piciny szoba közepén egy nagyobb ággyal, amin ő maga feküdt, s mellette egy kis szekrénnyel.

Shopia első gondolata, az volt, hogy mégis hol lehet, s közben felült. Nem fájt semmije, nem talált semmi különlegeset magán, ami nem odaillő lett volna. Kissé megkönnyebbült, s óvatosan felkelt. Még mindig pizsamában volt. Vagyis egy sortban és egy topban. Grimaszolva lépett az egyik ajtóhoz – mert kettő volt -, s az ajtó egy folyosóra nyílt.

Egy folyosóra, ami inkább hasonlított egy középkori katedrális folyosójára, minthogy egy házéra, amiket lefestettek aranyra, hogy modernek tűnjön. Az ablakokból hiányoztak az üvegtáblák, így a meleg szellő szabadon kóricált a folyosón.

Shopie alaposan körbenézett, s utána indult meg jobbra – arra világosabb volt - és közben imádkozott, hogy sikeresen hazajusson. Szíve a torkában dobogott, s zihálva vette a levegőt. Agyalt, hogy mégis mit tegyen, ha találkozik valakivel.

Egyszer csak beszédfoszlányok ütötték meg a fülét. Ha szíve eddig gyorsan vert, akkor most hiper sebességre kapcsolt.
- Apám… védőfalat…
 - Csak egy… tudja… - A hangok egyre közeledtek Shopie-hoz, így ő visszavonulót fújt, a szobába, ahol ébredt.

Bezárta az ajtót, s egyből felsikoltott.

- Mi a…? – sikoltotta, s feje az ajtónak koccant. A szobámban egy hölgy állt, kedves mosollyal az arcán. Úgy nézett ki, mint egy idős indián asszony. Fehér köntösben, hosszú fekete-ősz haját két copfban befonta. – Ki maga?

- Gyermekem, nyugodj meg! Ne izgasd fel magad, még a végén…
- Ki maga? – kérdezte újra, mit sem törődve az udvariassággal. Hirtelen nyílt mögötte az ajtó, s Shopie egy falig hátrált.

- Szóval te sikítottál! – jegyezte meg az a férfi, aki először lépett be. Szénfekete haja volt, s metsző zöld szeme, mögötte egy idősebb ősz férfi, egyik szemén szemtapasz volt.
- Lehet jogosan! – akadt ki teljesen Shopie. – Nem akarok goromba lenni, de ELRABOLTAK! – ordította a nő. 

Kisses, Tori

Things are change

Hi guys!

(Nem tudom, miért ez a cím és hogy miért épp angol)

  Kábultan ébredtem fel. Fejem zúgott, hiszen nem emlékeztem semmire. Hirtelen semmi nem jutott eszembe. Annyit tudtam, hogy mi a nevem: Sophia Marz. A fejemhez kaptam, s ahogy a homlokomhoz kaptam, éreztem valamit az ujjamon.
  Lassan a visszahúztam a kezem: véres volt. Sziszegve könyököltem feljebb, hirtelen a fejembe hasított a fájdalom.
- Látom felkeltél... - morogta valaki a hátam mögül. Ereimben megfagyott a vér. Ismerős volt a hang, túlon túl ismerős. Mozdulni sem tudtam. Óvatosan visszacsúsztam a földre. 
  Ismét a homlokomhoz nyúltam:
- Mitől vérzik a fejem? - szólaltam meg rekedtesen.
- Nem tudom, az nem én voltam... - kaptam a választ, mire megpróbáltam felülni. - Gyere segítek! - lépett elém, s egyből arcára pillantottam. Hirtelen emlékek leptek el. Úgy terveztem kinyújtom a kezem, de félúton felremegett és leszorított szememhez kaptam. 
  - Ennyire jól nézek ki? - érdeklődött, miközben kivillantotta fehér fogát. 
- Ki a frász vagy te? - morogtam, miközben lehajolt hozzám és elmosolyodott.
- Szinte már sértő, hogy nem emlékszel rám... édes - susogta, s egy gyors puszit nyomott ajkaimra. Gyorsan megtörölte a száját. A nagyon ismerős szőke fiú elégedett mosollyal nézte végig a mozdulatsort, majd megragadta mind a kettő könyököm és a talpamra állított. Azonban nem eresztett el. Óvatosan magához húzott, és kezét derekamra csúsztatta. 
  Óvatosan felpillantottam. Mint egy kiéhezett vadmacska nézett rám.
- Most már elengedhet... - motyogtam, s türelmetlenül pillantottam a fiúra. De továbbra sem eresztett. - Kérl...
- Nem emlékszel rám... - suttogta. - Majd én visszahozom az emlékeid - motyogta és lassan közelített ajkaim felé.
- Ne merészeld... - szóltam rá. Emlékfoszlányok villantak be. Mosolygós beszélgetések. Nevetés. Sírás. Az előttem álló fiú, ahogy közeledik felém, nem túl biztató tekintettel. Ellöktem magamtól és zavartan a fejemhez kaptam.
  - Mi ez az egész? - kérdeztem kissé hisztérikusan.
- Nem emlékszel. Te szeretsz engem.
- Dehogy szeretlek! Láttam képeket, nem szeretlek, amint megszólaltál megijedtem. A testem eltaszít magamtól, hiába nem emlékszem semmire. S különben is, még a nevedre sem emlékszem! - csattantam fel.
  Látszólag megrendült. Tekintete elkomorodott, s nem tudtam mit tegyek, valamiért kirázott a hideg.
- Félsz tőlem! - eszmélt fel, tekintete az enyémet kereste.
- Azt mondtad, hogy nem te miattad van ez - intettem a homlokom felé. - De hoztál ide... Miért? Mondd el miért hoztál ide! - követeltem idegesen. Nem kaptam választ.

Just a novel

"   Lassú léptekkel indultam meg a jól ismert folyosón. Emlékeztem, hogy mikor életemben először itt voltam, egy régi katedrális belsejéhez hasonlítottam, amit arannyal lefestettek, hogy jól nézzen ki. Aztán rádöbbentem, hogy nem lefestették, hanem tényleg némi aranytartalommal rendelkezik a fal.
    Viszont, nem értem rá az építmény kinézetén csámcsogni, hiszen életemben nem volt talán még fontosabb dolgom, mint most: megmenteni annak az embernek az életét, akit egykoron szerettem, de most már nagyjából sikerült kizárnom a szívemből. De amikor bolond módjára megint visszajöttem ide, akkor már késő volt. A lavina elindult és elért hozzám. Képtelen lennék nem megtenni. 
   Látnom kell, egyszerűen képtelen vagyok. Hiszen, mindenki azt hiszi meghalt. S ő úgy hiszi én haltam meg. Vicces mi? Jól tudom alakítani a dolgokat.
   
   Mikor a nagyterembe vezető folyosóra léptem már messziről láttam, hogy valaki ül a terem közepén elhelyezett trónon. Elmosolyodtam. Mindig is erre vágyott, hogy övé legyen a trón, csupán annyi kellett hozzá, hogy megrendezze a saját halálát... másodszorra.
   - Atyám - szólaltam határozott hanggal. Reménykedtem, hogy hangon elég erőteljesen cseng, főleg, hogy az alak, amit felvettem ne éppen a remegő hangjáról híres. - Öcsém halála mindenkit megviselt... és szeretnélek kérdőre vonni, hiszen évezredek óta melletted élek: ismerem már mozzanataid jelentését.
- Szólj hát - mondta, mire elégedetten elmosolyodtam. Jöhetnek a kegyelemdöfések.
- Atyám, valld be, hogy ha élve tértünk volna vissza eleresztetted volna. Valld be, hogy anyám igazából nem halt meg. Valld be, hogy miért mondtad öcsémnek, hogy nem közölünk való, mikor pont ugyanolyan vér folyik ereiben, mint enyémben!

 - Nem tudom miről beszélsz... - szólalt meg. Arca egy másodperc erejéig megrezzent és engem elfogott az elégedettség.
- Shopia itt járt megint, mint minden hetedik napon. Anyám pedig ott volt vele, láttam a tulajdon szememmel. Hallottam, ahogy beavatja a lányt: hogy öcsém mi volt valójában, hogy pont olyan volt mint én vagy akár te...
 - ... Egy jöttünheini isten? - húzta ajkait gúnyos mosolyra, s immáron levetkőzte az általa felvett alakot.
 - Nem. Egy asgardi isten, aki menthetetlenül beleszeretett egy midgardiba, azonban hatalomszomja elvakította, s eltaszította magától a nőt. - Aki mindezt túlélte.
- IGEN, TÚLÉLTEM! - csattantam fel hangosan, miközben megszüntettem a körülöttem lévő álcát.

Az ifjú hátrahőkölt engem megpillantva.- De milyen áron? - suttogtam, majd eltűntem onnét. Én megtettem a dolgom. Bár nem a lehető legjobb módszerrel, de megtudta az igazat. Már tudja, hogy tökéletesen beleillik az asgardi istenek népébe, hiszen anyjától fogant: Frigától. Mostantól ő ismét boldog lehet. - Remélem mostmár tényleg az leszel, én féleszű Lokim! - suttogtam az esti levegőbe, mielőtt még leléptem volna a párkányról és zuhanni nem kezdtem volna a föld felé. "

storytime

Hi guys!

"Zavaros álomból ébredtem. Meredtem néztem a plafonomat, amiből alig láttam valamit, mivel még teljes sötétség uralkodott odakinn, így a szobámban is. Nem emlékeztem semmire sem. Az álmomból csak egyetlen egy dolog maradt meg: a kétségbeesettség és a frusztráltság. Érdekes. 
Aztán hirtelen valami megváltozott. Érzékeim kiélesedtek: meghallottam, ahogy az eső kopog az ablakon, ahogy a földszinten valami kattan. Aztán hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Azonban meg se rezzentem.
Lassan felálltam, közben elsétáltam a szekrényeim mellett, s halkan nyitottam ki az ajtómat. Könnyed léptekkel léptem a lépcsőhöz. Ismét egy halk zörej. Egyetlen egy ember tud rajtam kívül bejutni a házba, de ő jelenleg Párizs egyik hoteljében horkol, nem pedig a konyhámban zörög.
Leléptem az első lépcsőfokra, s az halkan reccsent egyet. Mély lélegzetet vettem és lelépdeltem az összesen. A konyha előtt megtorpantam, majd mély lélegzetet véve kinyitottam az ajtót. Semmi. Beléptem, s még mindig nem láttam semmit, ami rám nézve veszélyforrás lehetne. 
Sóhajtottam egyet, s megfordultam. Azonnal elsikoltottam magam, mikor egy fekete dzsekis alakkal találtam szembe magam.
- Elisabeth! Csak én vagyok! - Rántotta le kapucniját Jason. Felkattintotta a lámpát és egyből megpillantottam, szöszi fejét.
- Te jó ég... soha többet ne ijessz meg ennyire! - Borultam a nyakába, mire szoros öleléssel reagált. Tehát nem Párizsban durmol, hanem itt ijesztget engem. 
Kicsit elhúzódtam, s megcsókoltam. Két hete nem láttam már és borzasztóan hiányzott már. Jason egyáltalán nem lepődött meg, s készséggel csókolt vissza.
Mikor elváltak ajkaink elmosolyodtam és ismét nyakába borultam. Jason a levegőbe emelt én meg a lábammal kalimpáltam, majd letett.
- Hogy-hogy nem Párizsban vagy? - kérdeztem mosolyogva.
- Hiányoztál. Nagyon hiányoztál! - Mosolyodott el miközben levette felsőjét, mivel teljesen vizes volt.
- Te is nekem, majd belepusztultam."

"- És a te bűnöd?"

Hi guys!

" - És mi a te bűnöd? - ült le mellém egy nagyjából tizenkét éves kislány. Meglepődtem a bátorságán, mert kívülről egy kis nyuszinak tűnt, aki sose beszél, csak meglapul. Hogy kerülhetett ez a lány ide?
- Az enyém, hogy szerettem az anyukámat. Nagyon szerettem.
- Mit csináltál?
- Minden nap megöleltem, puszit adtam neki. Segítettem neki, mindent megcsináltam amit mondott: mindig rendet raktam...
- Ez nem bűn! Ki vele, miért vagy itt? - rivalltam rá, mire kék szemei megrebbentek. Erős voltam.
- Szerettem az anyukámat! - mondta újra. 
- És mi van veled? Te miért vagy itt?
- Túl sok vattacukrot ettem - förmedtem rá a lányra, majd felálltam.
- Hazudsz! - szólt utánam.
- Pontosan! - mondtam, majd elléptem tőle. Hat napja keltünk fel ebben a furcsa teremben, nincs kijutási lehetőség. Már mindenhol próbáltam, semmi. Az ablakokat lehetetlen betörni, ajtók nincsenek. Csakis kettő hangszóró van a falhoz erősítve, ennyi. 

- Amelia Pond. Önzőség - mondta a hangosbemondó. Többen körbenéztek, de nem tudhatták, hogy én vagyok az. - Csak, mert meghalt a férjed hátrahagytad az egész életed, s tönkretettél még két életet. És mi volt a fizetség? Semmi. Rory-t nem láthattad - mondta a hangosbemondó könyörtelenül. - Lépj az ablakhoz, nézz ki rajta: mit látsz? Látod ki van ott? Látod! Ott van, lásd csak mit tettél tönkre nem gondoltál bele, hogy vissza lehet hozni a halálból a férjed. Nem gondoltál rá, mi, te ostoba! - Ez volt az utolsó, amire emlékszem, mielőtt még felnyitottam volna a szemem. Zihálva felültem az ágyamban, majd oldalra pillantottam: Rory aggodalmas arccal nézett engem.
Azon nyomban rávetettem magam.
- Annyira félek, hogy elveszítelek - suttogtam."

Story time!

Hi guys!

" Mikor megláttam a lányt, ahogy felém rohan szemembe könnyek gyűltek. A legjobb barátnőm és muszáj itt hagynom. Mire a nyakamba vetette magát, már sírtam. Gyűlöltem, a férfit, aki mögöttem állt vagy két méterre. Megtehetném, hogy elfutok, de hová? Nincs semmi ötletem és Thaliának sem volt, ha jól gondolom. 
  Azonban egyből megszólalt, amint el tudta takarni a száját:
- Nagyjából három méterre áll - megjegyezném a számításai mindig pontosak, mert majd mérnök akar lenni. -, ha ügyes vagy, akkor el tudsz jutni a szobámba, ahol a tűzlépcső van. A pénztárcám az ágyon van a fekete táskában: vidd magaddal! Három nap múlva találkozunk Manhattan-ban a régi iskolánál, éjfélkor! - sziszegte, miközben szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy égő tekintettek pillant a férfira.
  Még inkább zokogni kezdtem, s jobban szorítottam.
- A kódot tudod: 0731! Háromra futsz, én pedig feltartom! Egy... kettő...három! - suttogta, mire eleresztettem, egy pillanatra úgy tettem, mint aki James felé lép, aztán Thalia hátrarántott és én rohanni kezdtem a szobája felé. Hangosan becsaptam az ajtót és remegő kézzel bezártam az ajtaját, majd felkaptam a táskáját és nehezen, de kinyitottam az ablakot. Aztán már könnyebben ment: átmásztam az ablakon, közben dulakodás hangjai ütötték meg a fülem. 
  Szívem hangosan dobogott, mikor sikeresen leugrottam a tűzlépcsőről. Egyből rohanni kezdtem. Azt sem tudtam merre megyek. Rohantam, közben össze-vissza kapkodtam a fejem, hogy ha megpillantom James-t. Sehol nem láttam senkit, aki ismerős lenne. Mire észbe kaptam, már a külvárosban voltam. Jól jöttek, azok a hosszas futásra szánt idők. Zihálva és kiszáradtan néztem körbe: üres utcák, sehol senki. Különböző boltok, szupermárketek és egy teaház! Egy teaház! Bementem. Egyből megcsapott a füstölő bódító illata. Levettem a cipőmet és eldugott kis sarokba foglaltam helyet. 
  - Szia! Shopia vagyok, mit hozhatok? - kérdezte kedvesen. Kissé megijedtem, mikor megszólalt, ezért zilálta, rámosolyogtam és zavartan átfutottam az italokat:
- Egy málnaszörpöt kérnék csak - mondtam még mindig idegesen. A nő bólintott és egy mosoly kíséretében otthagyott. Én azon nyomban leborultam az asztalra. - Szabad vagyok - suttogtam magamnak. 
  Felkönyököltem és, mint egy megrögzött elmebeteg suttogtam a szót megbabonázva: szabad vagyok! Majd a táskához kaptam. Kiforgattam belőle mindent: a pénztárca, dezodor, smink, zsepi, fülhallgató. A pénztárcát megforgattam, majd előkerestem a bankkártyát. Benne volt! Ez az! Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ott a telefonom. Remegő kézzel hívtam Thaliát. Aztán gyorsan kinyomtam. Ha James-nél van, akkor mindennek lőttek. Elrejtettem a hívásazonosítómat és úgy hívtam fel. Amikor felvette visszafojtott lélegzettel vártam, hogy beleszóljon:
- Haló? - Hangja könnyed volt.
- Én vagyok az! Jól vagy? Kérlek mondd, hogy jól vagy! - hadarva támadtam neki, mire kellemesen felnevetett. Értetlenül összevontam a szemöldököm: mi van?
- Szia kedves, hogy érdeklődsz, de most rohadtul nem érek rá, tudod az iskola. Majd máskor beszélünk! Mondjuk... hmm... három nap múlva? Akkor szabad vagyok?
- Ott van nálad? Mondd, hogy nem csináld veled semmit!
- Aha, jól van akkor majd találkozunk! Vigyázz magadra Pete! Csók! - mondta, majd letette. Megfagytam. Az az elmebeteg a legjobb barátnőmnél van és lehet...
  Könnyek szöktek a szemembe. Még a gondolatmenetet sem tudtam befejezni. És egy kéz rágatott vissza a valóságba: megérkezett a rendelésem. Felnéztem és megköszöntem a italt, majd gyorsan lecsaptam a szívószálra, amikor ismét megcsörrent a telefonom. Hezitáltam: Thalia lesz-e vagy sem? Nagyot nyeltem:
- Igen? - remegett a hangom.
- Szia! Elment, azt mondtam New Yorkba küldtelek! Kaptam pár pofont és az a pöcs beletérdelt a gyomromba, de egész jól vagyok! Basszus, annyira aggódom. Hol vagy?
- Bocs, de most le kell tennem, szerintem rossz számot hívtál... - motyogtam és lecsaptam. Thalia SOHA nem káromkodik SOHA! Biztos, hogy még ott van az a szemét. 

3 nappal később ~

  Szívem a torkomban dobogott. Könyörögtem, hogy itt legyen. A kapu mellett támaszkodtam meg, s dzsekimet összébb húztam, mert rázott a hideg! Közeledő alakot pillantottam meg: alkata alapján Thalia is lehetett, ezért kissé megkönnyebbültem. Körbenéztem: sehol egy autó.
- Thalia? - szólaltam meg.
- Igen.

"Vizes" póló

Hi guys...

'Miért van az, hogy állandóan csak azt érzem, hogy a szívem szakad meg minden egyes alkalommal? Valahány alkalommal, mikor megszólal a zene a szemem könnybe lábad. S lassan folyik végig az arcomon a kósza könnycsepp. Életemben másodszorra voltam (vagyok) szerelmes, s életemben másodszorra csalódom. Azonban ez miért fáj jobban, mint az a bizonyos első szerelem. Sosem értettem, miért sírok miatta ennyit, hisz mostanában annyira megfeledkeztem Róla. 
De most... minden olyan más. Mikor ajkam szomorú grimaszra húzódik egyből eszembe jut. Miért? Mi történt, hogy egyből ő jut eszembe, holott semmi köze nincs hozzá. Sőt! Bánt, amikor csak kedve tartja, s én már hősszú ideje csak tűröm a lehetetlent. 
Azonban néhány hete változás állt be. Valami megváltozott, az eddigi hanyag nemtörődömség helyet adott az érdeklődésnek, mely szívemet dobogtatta meg. De most megint visszatért a múltba, s szeme ismét gyilkos tekintettel néz reám, szavai éles tőrként fúródnak bőrömbe, s ökle erősen csapódik amúgy is gyönge vállamnak. 
S még ezek után is. Ő jut eszembe? Ó, te bolond "szerelem" mit vétettem? Hisz' már nem látok belé, nem látok benne semmit. Csak haragot, s félelmet keltő erőt, melyet nekem mutat. Nem érdemli figyelmem, s mégis megkapja. Légy átkozott bolond szívem! Légy átkozott bolond szerelem! Légy átkozott bolond világ!"

Ma már harmadszorra

HI

" Világ életemben gyermeteg voltam. Persze, mindenkinek vannak komolyabb percei vagy órái, de akkor nagyon szeretek gyerek lenni. Meséket nézni és beleélni magam. Most is: a szobámban ültem az Aranyhaj és a nagy gubancot nézve. Közben természetesen veszekedtem az egyik barátommal, mert, hogy én milyen hisztis vagyok és mindenen megsértődök. Nem tudtam őt megérteni, miért tart annak aminek. De mindegy is volt. Hisztizze csak ki magát, legyen neki jó, csak nem értettem. 

Megvontam a vállam, majd ismét a mesémnek szenteltem a figyelmem, majd kinyílt az ajtóm:
- Anyu, nem vagyok még éhes! - mondtam reflexszerűen, azonban a belépő személy nem az édesanyám hangján szólalt meg. Sokkal mélyebb és férfiasabb hangja volt, mint az én anyukámnak, ezért hát felnéztem a laptop elől: - Na és te mit keresel itt? - érdeklődtem gyermeteg mosollyal az arcomon. Pete a lehető legnagyobb meglepetést okozott. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy éven belül találkozunk, főleg nem arra, hogy pont a névnapomon jelenik meg. 

- Névnapod van, hoztam ajándékot! - mondta erőltetett mosollyal az arcán.
- Jó és akkor most az igazat! - bólintottam, mire Pete ledermedt. Megállítottam a mesém, s végleg neki szenteltem a figyelmem. Pete megvakarta tarkóját - tipikus jel arra, hogy zavarban van -, mire elmosolyodtam. 
- Névnapod van! - Tárta szét karját, mire elnevettem magam.
- Mikor legutoljára láttalak, közölted, hogy utálsz - mondtam könnyedén, s közben hátradőltem, s ágyam támlájának támasztottam a hátam. 

Pete megvonta a vállát, s egy csomagot helyezett az ágyam végére. Összefont karral pillantottam a csomagra, majd Pete-re. 
- Az emberek változnak - mondta végül, mire ismét elkacagtam magam. 
- Két hét alatt megbékéltem a "vérlázító" viselkedésemmel? - vontam fel szemöldököm, mire Pete megforgatta szemét - tipikus jel, arra, hogy húzom az idegeit -, majd a szobám falának dőlt. 
-  Nem is volt, annyira vérlázító - motyogta végül. 
- Pedig te így jellemeztél. Már amikor megszólaltál... Így utólag elég vicces jelenet volt a miénk - kuncogtam. Pete ismét megvonta a vállát. - Na jó, ki vele, miért jöttél?

- Ajándék - bökött a csomagra. Oldalra billentett fejjel és amolyan "ezt te nem gondolhatod komolyan " tekintettel néztem rá. Pete állta pillantásom. 
- Jó, és akkor miért voltál két hete annyira nagyon megsértődve?
- Nem minden nap közlik velem, hogy: tudom jól, hogy hazudtál nekem! S a többi... - morogta komoran. Nem tetszett neki a dolog, nekem viszont annál jobban.
- És miért hazudtál nekem? - kérdeztem végül, miközben lassan a kezembe vettem az ajándékot.
- Muszáj erről beszélnünk? - Arcára kiült a keserű kín. Tudtam jól, hogy utál az ilyen dolgokról beszélni, de nekem tudnom kellett, hogy mégis miért tette amit tett. 
- Ahogy mondod - bólintottam mosolyogva. 

Pete keserűen elhúzta száját, majd mély lélegzetet vett. Tudtam, hogy nehezen beszél a dolgairól, főleg, ha ilyenről van szó.
- Tudod jól, hogy...
- Igen, de én kérlek rá. Ha már rájöttem, akkor megérdemlem, hogy halljam az igazat, nem gondolod. Ha eddig magamban tartottam a kis titkod, akkor miért nem bízol bennem?
- Nem arról van szó, csak... Na jó! Azért, mert minden egyes haverom ostobának tart. Gyerekesnek meg éretlennek. Te voltál az egyetlen, aki nem gondolta így. Pont fordítva, felnéztél rám és okosnak tartottál. Egyszerűen nem akartam, hogy csalódj! - hadarta, mire elmosolyodtam. Iszonyú jól esett, amit mondott, arról nem is beszélve, hogy minden kétségem elűzte.

- Hm... már azt hittem... mindegy! - Hessegettem el az ostoba gondolataimat. Elmosolyodtam, s lassan felálltam. Nem törődtem, hogy mutogatós, combközépig érő pizsama naciban voltam. Lassan odaléptem hozzá, s átöleltem. Hiányzott már ez az illat, ez az érzés, amikor átölelem. Ennél jobb napom nem is lehetett volna!"

Finally, between-written pages

Hi guys!

"   Azt sem tudtam merre mentem. Egyszerűen remegtem, de nem tudom miért. kifordultam magamból. A csuklóm lüktetett a fájdalomtól, s nem akart szűnni. De kellett az a fájdalom, egyszerűen nem éreztem semmit. Azt a mínusz tíz fokot sem. Egyedül, csak a lüktető csuklóm tartott itt. Nem tudtam mit akarok, nem tudtam kit akarok. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy mennem kell. Nem szabad megállnom. Nem, most nem tehetem.

   Aztán hirtelen észbe kaptam. Mint, amikor felocsúdsz valamiből. Hirtelen minden apró neszre felfigyeltem. A csuklóm nem lüktetett többé, hirtelen megéreztem, hogy rettentő hideg van. Ha eddig láttam is valamit, akkor most nem azt pillantottam meg. Egy átlagos utca, amit megfagyott hó fedett. Egy utca tele házakkal, ahonnan barátságos fények kúsztak felém.
   Fázni kezdtem, dideregni, ezért sarkon fordultam és visszaindultam haza. De hol is lehet az igazi otthonom? Örök talány marad. Úgy érzem, én amolyan vándor vagyok. Sehol sem maradok sok ideig, vagy ha igen, akkor sem épp a legcsendesebben távozom. Ilyen az én formám. Sietős léptekkel szeltem az utcákat, amik üresen kongottak, amit egyáltalán nem bántam. Így legalább a paranoiás énem a háttérbe húzódhatott.
   Éreztem, ahogy a lábujjaim lassan átfagynak, ahogy kezem teljesen kihűl és minden egyes apró mozdulat fájni kezd. Ahogy az arcomat kicsípi a hideg, s a füleim is vörösre színeződnek a hidegtől. Mire hazaértem már teljesen átfagytam. Combom fájt minden egyes lépésnél, kezemet alig bírtam mozgatni, lüktető csuklómba folyamatosan belenyilallt a fájdalom.
   Az az igazság, hogy menekültem. Menekültem az emberek elől, az életem elől, az ismerős arcok elől. Egyszerű békét akartam magamnak. Azonban, hogy lelhet egy olyan ember békére, akit folyamatosan átvernek, akinek nincs egy olyan bizonyos személy, aki mindig ott van mellette, s megvédi. Hogyan? 
   Mikor beléptem az apró lakásomra a legmeglepőbb módon leves illata csapta meg az orrom. Egyszerre fogott el a paranoia, meg boldogság. Az ajtóban megtorpantam, s annak dőlve hallgatóztam: ki lehet itt? Ehhez a lakáshoz csak egy embernek lehet kulcsa, de már neki sincs. Mi történt? Betörtek? 
   Egy betörő nem főz levest a konyhámban, akkor mégis mi van? Nyeltem egyet, majd fásult mozdulatokkal indultam a konyhám felé. Szívem hevesen vert, s egyszerűen nem bírtam csillapítani. Lélegzet vételem lassan zihálásba csapott át. Alig kaptam levegőt, s kezem-lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Fogaim össze-össze koccantak. 
   Lassan elértem a konyhaajtóig, ami résnyire volt nyitva. Magas férfialakot pillantottam meg, s legnagyobb bánatomra még hátulról is felismertem. Ujjaim közül kicsusszant a kulcs, s hangos csörömpöléssel esett a földre. A férfi azon nyomban megfordult, de lábaim földbe gyökereztek, moccanni sem bírtam. Miért van itt? Ő nem lehetne itt? Ez lehetetlen, több száz kilométerre kéne lennie és nem itt! Agyam vadul kattogott, közben a férfi megállt az ajtóban, s lassan nyitotta ki azt:
- Végre megjöttél! - Tárta ki az ajtót, s közben mosolygott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Már kezdtem aggódni, hogy sose jössz meg. 
   - Micsoda? - végre hang is jött ki a torkomon, s nem csak tátogtam. Hangon hisztérikusan vékony volt. - Mit keresel itt? Te innen elmentél, már több éve elmentél! Mit keresel itt? Tűnj el a lakásomból! - keltem ki magamból. 
- Hallottam hírét, hogy visszajöttél... - kezdett bele, arcáról leolvadt a mosoly. Komor volt.
- És erre, te gondolsz egyet és betörsz a lakásomba? Csak, mert én visszajöttem? Tűnj innen Erik! - csattantam fel. Évek óta először mondtam ki a nevét. Kezem remegett, s tenyerem viszketett egy hatalmas pofonra. 
- Évek óta elköltöztem innen, mert nem volt értelme maradni. De visszajöttél...
- Azért, mert senki se maradt itt régről! - vágtam közbe kíméletlenül. - Menny innen! Hát nem érted, hogy én nem kérek ebből a bandából! 
   - Az régen volt.
- És higgyem el, hogy hirtelen mindenki megváltozott? Kacagnom kell! - forgattam szemem."

Töredék

Hi guys!

" Fáj, hogy itt van. Fáj a jelenléte, hogy itt van, ránézek és elfog a fájdalom. Igaz, hogy ez azért is van, mert a körmöm mélyen a bőrömbe vég, s a kulcsom dísze, sem túl kellemes, főleg, hogy tenyerem mélyében tudhatom. 
A gyűlölet és a hányinger annyira marja a torkom, hogy legszívesebben elhánynám magam. Ezért hát úgy döntöttem, hogy menekülőre fogom a dolgot. Sietős léptekkel hagyom ott a kisebb csoportot, de sajnos utánam kiáltanak:
- Héj, máris mész? - kék szeme mosolyognak, mégis látom az elkeseredést bennük:
- Igen.
- De miért? Maradj még!
- Már így is túl sokáig maradtam!"

Short story number 2

"Sajnálkozva álltam meg előtte. Undort éreztem, ami a nyelőcsövemet marta, arra késztetve, hogy leköpjem. De mégis mennyi jogom lenne ezt tenni? Ugyan, semennyi. Hát akkor mit akarok én, ettől a szerencsétlen lúzertől? S bár meglehet, hogy kismilliószor tett bennem kárt, attól még nekem nem lesz jogom ezt tenni.-Szánalmas vagy... - mondtam, miközben a körmömet nézegettem. Adam kissé zavartan megrázta a fejét, mivel még nem tért teljesen magához a kábulatból... amit természetesen nem én okoztam. Szóval senkinek sem lehet egy rossz szava.
Mellesleg, vicces sztori a "miénk", mivel ez a szerencsétlen idióta, aki itt fekszik a lábaim előtt... természetesen az én legeslegnagyobb rosszakaróm. Hiszen, ez a férfi itt előttem... megkeserítette az életemet. Bárki tette vele, azt amit, biztosan megérdemelte.
- Mi a...
- Jobb, ha nem fejezed be. Még a végén az eddig bevetett hitemet is elvesztem, egy igazán frappáns megjegyezéssel... mint a tieid szoktak lenni. Szóval, inkább ne erőltesd meg magad, még bajom esik! - morogtam az orrom alatt. Adam féloldalasan rám nézett, majd lendületből megpróbált felülni... nem sikerült neki. 
Megforgattam a szemem, s kissé morcosan odaléptem hozzá és jobbomat nyújtottam neki.
- Kössz... - mondta kissé kellemetlenül, mikor megragadta kezem. Gyorsan felrántottam a földről.
- Nincs mit... hogy vagy? - érdeklődtem, miközben kezemet a hátam mögött összekulcsoltam, s kissé előredőltem, hogy a látószögébe kerüljek. 
- A fejem fáj... - motyogta. Elmosolyodtam, s megkerültem a fiút.
- Íj, ez csúnyább, mint gondoltam... - méregettem a fejét, miközben orromat húztam. - Na, gyere... otthon van nálam kötszer. Bekötözöm - mosolyogtam rá, mire homályos tekintettel pillantott rám. - El ne ájulj itt nekem! - morogtam, mire Adam teljes súlyával rám támaszkodott. 
- Tudod, azt hittem, hogy te nem vagy emberi lény... - jegyezte meg kissé cinikusan.
- Én meg azt, hogy nem tudsz normálisan beszélni - morogtam, s szerencsére nem hallott semmit.
- Milyen szép az ég...
- Az egy lombkorona... - megforgattam a szemem és tovább lépdeltünk.
- Pedig szép az ég - jelentette ki makacskodva. Hosszat sóhajtottam, majd rántottam egyet a kezén, hogy jöjjön és ne a fát nézze. 
Mire megtettünk azt a hatalmas távolságot - nagyjából két és fél utcát - azt hittem, hogy öngyilkos leszek. Kétszer. Ez a fafej, mintha kötelező feladat lett volna, hordta össze a hülyeségeket. 
- Na, Adam... megjöttünk. Támaszkodj meg a falnál... légyszíves... ne ess le a földre... akkor maradj ott. - Természetesen az első mozdulata az volt, hogy a földre esett. Mintha csak egy csöves lenne.
- Fáj a fejem... - morogta, miközben a szemét dörgölte.
- Héj, hallod ne aludj el... - motyogtam és leguggoltam hozzá. Kissé megpofoztam, hogy magához térjen. - Figyelj rám, ne aludj el! Figyelj! Adam, gyere már! - Megint felhúztam a földről. Alig volt magánál. 
Leültettem, majd előkerestem a kötszert.
- Adam, ha el mersz aludni, akkor esküszöm megverlek! - ordítottam neki. A fiú nyöszörgött valamit. Elégedetten bólintottam, majd leültem mellé és óvatosan kitisztítottam a vérző fejét. Majd precíz mozdulatokkal bekötöttem a fejét. Közben szóval tartottam:
- Szóval, Adam mi történt veled? - kérdeztem, miközben óvatos puszit nyomtam a fájó pontra. Adam felkiáltott. - Kérdeztem valamit!
- A... fáj... haza akartam menni... aztán valakik jöttek... - össze vissza dadogott.
- Kész a fejed... - suttogtam, miközben óvatosan eleresztettem a fejét, hogy hátradőljön. - Te szerencsétlen - morogtam. Adam elmosolyodott. Úgy tűnik kezd tisztulni a kép. Felemeltem a kezem és négyet mutattam vele. - Mennyit mutatok?
- Ötöt... - morogta félig lehunyt szemmel.
- Nem jó... - mondtam lemondóan.
- Cáfolnám... - sóhajtotta, nehézkesen felemelte a kezét. - Egy, kettő, három, négy... és itt az ötödik is, attól még, hogy nem nyújtottad ki, még ott van... - mosolyodott el.
- Te jó ég... Adam Henslow le tudott nyűgözni - mondtam, miközben elmosolyodtam. Adam elmosolyodott. Olyan más volt, valami megváltozott benne.
- Látod... még nekem is van agyam... - halványan még mosolygott, mikor feje oldalra billent. 
Óvatosan felálltam, majd gyors mozdulatokkal betakartam. Épp áthajoltam felette, mikor Adam kinyitotta szemét. Nem az én hibám, én csak be akartam takarni. - Micsoda kellemes találkozás - morogta kómásan.
- Nem különösebben... aludj. Pihenned kellene - mondtam, miközben lezuttyantam mellé.
- Kipihentem magam - morogta, mire az felpattantam.
- Én viszont megyek pihenni... - Ezzel búcsút intettem... volna. Adam egyszerű mozdulattal fogta meg a csuklóm és rántott magához.
- Sajnálom, de én csak így tudok pihenni - mondta, miközben a hajamba fúrta az orrát. 
- De rossz lesz neked az éjszakád! - mondtam, mire rácsaptam a kezére, hogy eresszen. Persze, nem eresztett. - Adam... kérlek szépen.
- Ugyan már, csak pihenni szeretnék... - mondta. S ezután már rögtön aludt is.