Éjfél van

  Nem bírok aludni. Hogy is tudnék? Állandóan csak az jár a fejemben, hogy csak kihasználom... tudom, hogy nem így van, de mégis... Olyan borzalmas érzés ez. Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger és mellé még örök kárhozatra ítélték.

  Vagy nem is tudom. 

  Nem használom ki. Tudja jól, hogy nálam még az se biztos, amire azt mondom. Tudja jól, hogy nehéz mellettem lenni, de mi van ha nemet mondok neki és bántom?

  

  Mérgesen fordultam át a másik oldalamra, ahol Tamával találtam szemben magam. A cicánk édesdeden aludt, miközben szája íve, mintha mosolygott volna. Elhúztam a számat, majd a hátamra vetődtem. 

  Keresztbe fontam karjaimat, s lehunytam a szemem. A szobámba befújt a szél a nyitott ablak miatt, s kissé megborzongtam. De jól esett, s közben azt is reméltem, hogy kicsit felfrissít vagy lenyugtat annyira, hogy tudjak végre aludni.

  Nem egészen így törént. Két és fél órán keresztül feküdtem az ágyamban, miközben Tama kétszer is felkelt, hogy rátámadhasson valamelyik lábamra. Aztán megelégeltem és kizártam a szobámból, majd az ágy helyett az ablakban kerestem menedéket a fülhallgatómmal együtt.

  Mikor éjfélt ütött az óra lassan felsóhajtottam, s pont abban a percben írt valaki facebookon, mikor leugrottam a párkányból. Az üzenet rövid volt, azonban nekem többet jelentett több milliónyi sornál:
"Mikor beszélhetünk?"

  Szívem összefacsarodott, s legszívesebben meg nem történté tettem volna a dolgokat. Nem akartam beszélni vele, mivel ez a fiú... már nincs ott ahol régen. Már egy ideje nem az, akinek hittem.

Tori