" Lassú léptekkel indultam meg a jól ismert folyosón. Emlékeztem, hogy mikor életemben először itt voltam, egy régi katedrális belsejéhez hasonlítottam, amit arannyal lefestettek, hogy jól nézzen ki. Aztán rádöbbentem, hogy nem lefestették, hanem tényleg némi aranytartalommal rendelkezik a fal.
Viszont, nem értem rá az építmény kinézetén csámcsogni, hiszen életemben nem volt talán még fontosabb dolgom, mint most: megmenteni annak az embernek az életét, akit egykoron szerettem, de most már nagyjából sikerült kizárnom a szívemből. De amikor bolond módjára megint visszajöttem ide, akkor már késő volt. A lavina elindult és elért hozzám. Képtelen lennék nem megtenni.
Látnom kell, egyszerűen képtelen vagyok. Hiszen, mindenki azt hiszi meghalt. S ő úgy hiszi én haltam meg. Vicces mi? Jól tudom alakítani a dolgokat.
Mikor a nagyterembe vezető folyosóra léptem már messziről láttam, hogy valaki ül a terem közepén elhelyezett trónon. Elmosolyodtam. Mindig is erre vágyott, hogy övé legyen a trón, csupán annyi kellett hozzá, hogy megrendezze a saját halálát... másodszorra.
- Atyám - szólaltam határozott hanggal. Reménykedtem, hogy hangon elég erőteljesen cseng, főleg, hogy az alak, amit felvettem ne éppen a remegő hangjáról híres. - Öcsém halála mindenkit megviselt... és szeretnélek kérdőre vonni, hiszen évezredek óta melletted élek: ismerem már mozzanataid jelentését.
- Szólj hát - mondta, mire elégedetten elmosolyodtam. Jöhetnek a kegyelemdöfések.
- Atyám, valld be, hogy ha élve tértünk volna vissza eleresztetted volna. Valld be, hogy anyám igazából nem halt meg. Valld be, hogy miért mondtad öcsémnek, hogy nem közölünk való, mikor pont ugyanolyan vér folyik ereiben, mint enyémben!
- Nem tudom miről beszélsz... - szólalt meg. Arca egy másodperc erejéig megrezzent és engem elfogott az elégedettség.
- Shopia itt járt megint, mint minden hetedik napon. Anyám pedig ott volt vele, láttam a tulajdon szememmel. Hallottam, ahogy beavatja a lányt: hogy öcsém mi volt valójában, hogy pont olyan volt mint én vagy akár te...
- ... Egy jöttünheini isten? - húzta ajkait gúnyos mosolyra, s immáron levetkőzte az általa felvett alakot.
- Nem. Egy asgardi isten, aki menthetetlenül beleszeretett egy midgardiba, azonban hatalomszomja elvakította, s eltaszította magától a nőt. - Aki mindezt túlélte.
- IGEN, TÚLÉLTEM! - csattantam fel hangosan, miközben megszüntettem a körülöttem lévő álcát.
Az ifjú hátrahőkölt engem megpillantva.- De milyen áron? - suttogtam, majd eltűntem onnét. Én megtettem a dolgom. Bár nem a lehető legjobb módszerrel, de megtudta az igazat. Már tudja, hogy tökéletesen beleillik az asgardi istenek népébe, hiszen anyjától fogant: Frigától. Mostantól ő ismét boldog lehet. - Remélem mostmár tényleg az leszel, én féleszű Lokim! - suttogtam az esti levegőbe, mielőtt még leléptem volna a párkányról és zuhanni nem kezdtem volna a föld felé. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése