Hi guys!
" Azt sem tudtam merre mentem. Egyszerűen remegtem, de nem tudom miért. kifordultam magamból. A csuklóm lüktetett a fájdalomtól, s nem akart szűnni. De kellett az a fájdalom, egyszerűen nem éreztem semmit. Azt a mínusz tíz fokot sem. Egyedül, csak a lüktető csuklóm tartott itt. Nem tudtam mit akarok, nem tudtam kit akarok. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy mennem kell. Nem szabad megállnom. Nem, most nem tehetem.
Aztán hirtelen észbe kaptam. Mint, amikor felocsúdsz valamiből. Hirtelen minden apró neszre felfigyeltem. A csuklóm nem lüktetett többé, hirtelen megéreztem, hogy rettentő hideg van. Ha eddig láttam is valamit, akkor most nem azt pillantottam meg. Egy átlagos utca, amit megfagyott hó fedett. Egy utca tele házakkal, ahonnan barátságos fények kúsztak felém.
Fázni kezdtem, dideregni, ezért sarkon fordultam és visszaindultam haza. De hol is lehet az igazi otthonom? Örök talány marad. Úgy érzem, én amolyan vándor vagyok. Sehol sem maradok sok ideig, vagy ha igen, akkor sem épp a legcsendesebben távozom. Ilyen az én formám. Sietős léptekkel szeltem az utcákat, amik üresen kongottak, amit egyáltalán nem bántam. Így legalább a paranoiás énem a háttérbe húzódhatott.
Éreztem, ahogy a lábujjaim lassan átfagynak, ahogy kezem teljesen kihűl és minden egyes apró mozdulat fájni kezd. Ahogy az arcomat kicsípi a hideg, s a füleim is vörösre színeződnek a hidegtől. Mire hazaértem már teljesen átfagytam. Combom fájt minden egyes lépésnél, kezemet alig bírtam mozgatni, lüktető csuklómba folyamatosan belenyilallt a fájdalom.
Az az igazság, hogy menekültem. Menekültem az emberek elől, az életem elől, az ismerős arcok elől. Egyszerű békét akartam magamnak. Azonban, hogy lelhet egy olyan ember békére, akit folyamatosan átvernek, akinek nincs egy olyan bizonyos személy, aki mindig ott van mellette, s megvédi. Hogyan?
Mikor beléptem az apró lakásomra a legmeglepőbb módon leves illata csapta meg az orrom. Egyszerre fogott el a paranoia, meg boldogság. Az ajtóban megtorpantam, s annak dőlve hallgatóztam: ki lehet itt? Ehhez a lakáshoz csak egy embernek lehet kulcsa, de már neki sincs. Mi történt? Betörtek?
Egy betörő nem főz levest a konyhámban, akkor mégis mi van? Nyeltem egyet, majd fásult mozdulatokkal indultam a konyhám felé. Szívem hevesen vert, s egyszerűen nem bírtam csillapítani. Lélegzet vételem lassan zihálásba csapott át. Alig kaptam levegőt, s kezem-lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Fogaim össze-össze koccantak.
Lassan elértem a konyhaajtóig, ami résnyire volt nyitva. Magas férfialakot pillantottam meg, s legnagyobb bánatomra még hátulról is felismertem. Ujjaim közül kicsusszant a kulcs, s hangos csörömpöléssel esett a földre. A férfi azon nyomban megfordult, de lábaim földbe gyökereztek, moccanni sem bírtam. Miért van itt? Ő nem lehetne itt? Ez lehetetlen, több száz kilométerre kéne lennie és nem itt! Agyam vadul kattogott, közben a férfi megállt az ajtóban, s lassan nyitotta ki azt:
- Végre megjöttél! - Tárta ki az ajtót, s közben mosolygott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Már kezdtem aggódni, hogy sose jössz meg.
- Micsoda? - végre hang is jött ki a torkomon, s nem csak tátogtam. Hangon hisztérikusan vékony volt. - Mit keresel itt? Te innen elmentél, már több éve elmentél! Mit keresel itt? Tűnj el a lakásomból! - keltem ki magamból.
- Hallottam hírét, hogy visszajöttél... - kezdett bele, arcáról leolvadt a mosoly. Komor volt.
- És erre, te gondolsz egyet és betörsz a lakásomba? Csak, mert én visszajöttem? Tűnj innen Erik! - csattantam fel. Évek óta először mondtam ki a nevét. Kezem remegett, s tenyerem viszketett egy hatalmas pofonra.
- Évek óta elköltöztem innen, mert nem volt értelme maradni. De visszajöttél...
- Azért, mert senki se maradt itt régről! - vágtam közbe kíméletlenül. - Menny innen! Hát nem érted, hogy én nem kérek ebből a bandából!
- Az régen volt.
- És higgyem el, hogy hirtelen mindenki megváltozott? Kacagnom kell! - forgattam szemem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése