Jó irány

Hi guys!

  Megvan az új laptop te jó isten, el se tudjátok képzelni, mennyire csodálatos kis gép. Egy HP laptop. CSODÁLATOS!  Gyors, a kijelzője kiváló minőségű, a játékokat bírja és könnyű és szépséges. Egyetlen probléma, hogy a billentyűzet furcsán van elosztva. Az í teljesen más helyen van, van még pár elütés, de szerencsére hamar ráállt a kezem. Egyszerűen imádom. 

  Másik pozitívum az életemben, hogy most ezen a héten egész végig szabadságon leszek. Őszinte leszek, el se tudom képzelni, hogy mit fogok vajon csinálni, de majd csak beszervezem valamivel. Jasminnel már így is találkozom, legalább egyszer, illetve ma volt forgalmi vizsgám, amin sikeresen megbuktam. Szóval az elég gáz, de mindegy, majd a következő alkalommal. 

  

   El tudjátok képzelni amúgy, hogy lesz valaha olyan, hogy egy munkatársatokkal olyan gyorsan összebarátkoztok, hogy két hónap után már összejártok. Nem volt velem még ilyen. Ízig vérig introvertált személyiség vagyok, általában nem zárnak a szívükbe az emberek, csak úgymond megszokják a jelenlétemet, rosszabb esetben eltűrik. Ez volt eddig az úgymond "módi" számomra. De most... most teljesen más a helyzet. Úgy tűnik igaz barátnőm van. Eddig is volt, de nem ilyen rövid idő alatt. Szóval abszolút jól érzem magam.
  Egy dolog aggaszt egy kicsit, hogy a régi barátaimmal nem tudom tartani olyan jól a kapcsolatot, mert sokat kell dolgoznom, meg elfáradok benne. Szóval ez kicsit most a háttérbe szorult, de majd igyekszem megoldani a dolgot.

Tori

Terem

  A mellkasomban dobogott a szívem, amikor beléptem a terembe. Éreztem a jelenlétét. Tudtam, hogy valahol a közelben van, de nem mutatja magát. Sejtésem szerint az egyik oszlop mögött bújt meg.  Nem fordítottam oldalra a fejem, hogy megkeressem őt. Nem akartam megadni neki azt az örömöt, hogy azt higgye: érdekel mi van vele.

  Nem kevesebb, mint tíz perce tudta meg, hogy valójában életben vagyok és két évvel ezelőtt nem öltem meg magamat. Ezt egy normális ember sem bocsátaná meg, nemhogy ő. Azonban ez alkalommal sem emberről, sem normálisságról nem beszélünk. Szemem sarkában láttam meg a méregzöld színt, amit csak ő viselhetett. 

  Nekitámaszkodott a tartóoszlopnak, karját talán összefonta és felém nézett. Tudnia kellett, hogy észrevettem őt. Mindig is számító volt, ahogy én is. Magamra kényszerítettem, hogy előre nézzek és arra koncentráljak, amiért valójában itt vagyok. Engedély Ame párnapos távozására és pár fájóm verbális szúrás Mathias-ba.

  - Meglepő, hogy itt látlak. Általában engem nem látogatsz ilyen sűrűn.
- Tisztában vagyok egy uralkodó elfoglaltságával. Az idősebb fia sokat beszél - feleltem kellemes tónusú hangon. Tudtam, hogy Mathiasnak fájni fog, hogy még mindig a családhoz sorolom, azonban egyelőre reakció nélkül hagyja a dolgot. 

   Theodor finoman oldalra billentette fejét, tekintnetét rajtam tartja, ami elárulja, hogy ő egyáltalán nem vette észre Mathias jelenlétét, vagy egyáltalán nem foglalkoztatja.
- És a fiatalabbik? - kérdezi kissé neheztelve.
- Tudja nagyon jól, hogy addig van nyugta, amíg mi ketten nem beszélünk. Túl sok a sérelem.
- Egyelőre még ahhoz sem volt merszed, hogy elmondd neki: életben vagy!

  - Ó, dehogynem elmondtam. Tisztában van vele, hogy itt vagyok. Nem az átjárón jöttem, hanem a saját erőmet használva. Egyértelműen megüzentem, hogy életben vagyok.
- Mégsem álltál még elé?

- Talán csak nem megesett rajta a szíve? - kérdeztem Mathiastól tanult gúnnyal. - Amíg börtönben ücsörgött nem viselte ennyire szívén a sorsát. Most mi történt? Talán rájött, hogy annak ellenére, hogy elvileg egy isten, ráadásul a bölcsességé... a családi köröm belül csakis katasztrofális döntéseket hozott?

  - Én látom a magam hibáit, de vajon te is a tieid?
- Ha most arra ácsingózik, hogy bevalljam sajnálom, amit vele tettem, akkor sokáig fogunk itt lenni, mert nem bánom. Amit tett velem tulajdonképpen gyilkosság. Kitépte a szívemet. Ezt egy ember sem élheti túl.

  - Áruló - sistergett a fülemben Mathias hangja. Igen, pontosan erre vártam. 

Tori

Kapcsolatok feltérképezése

Hi guys!

  Nos, most hogy több, mint egy hónapja dolgozom kezdem kiismerni a közösségen belüliek kapcsolatait. Még csak kezdem feltérképezni őket, nem pedig teljes valóban kiismerni őket. Azt látom, hogy aki(k)re figyelmeztettek, hogy érdemes vigyáznom vele... nos velük kapcsolatban igazuk volt többnyire.
  Nem vagyunk sokan, sokak újak. Viszont a régiek nem igazán tudják elrejteni a véleményeiket. Nem meglepő módon két nagy csoportra osztható be a kis közösségünk. Akik szeretik a főnököt és akik nem. Meglepetés! Az első héten konkrétan rózsaszín köd uralkodott az elmémen, ezért ha volt valami konfliktus, akkor azért nem vettem észre. Ha meg észrevettem, akkor azért volt, mert előre szóltak róla, hogy XY-nak érdekes dolgai vannak... és lám.
  Szóval, kicsit most azért csalódott vagyok, hogy nekem sem egy álom meló jutott. De úgy érzem, hogy az emberek akikkel jóban vagyok, valójában kedvelnek és nem csak erőltetett megjátszás az egész. Azonban szinte biztos vagyok, hogy ezért a "másik oldal" automatikusan eltaszít magától. Pedig igyekszem semleges fél megmaradni... de sajnos ez elég nehéz. Nagyon nagy a húzóereje azoknak akik tényleg őszintén kedvesek velem. Nem meglepő, hogy feléjük húzok.
  Így is sok mindent magamban tartok. Igyekszem nem a munkatársaimnak kiadni a többiekkel való problémákat, hanem Mattnek, vagy másnak. De van amikor nehéz. Van amikor annyira letaglóz egy-egy dolog, hogy kiül az arcomra. Van, amikor annyira hatalmas skandalum, hogy megdől az akaraterőm és kikotyogom ( ilyen még csak egyszer volt). Nem akarok spicli lenni.

Életem első

Hi guys!

  Kedd éjszaka/szerdahajnalban részt vettem életem első halloweeni buliján. Igazából azon kívül, hogy egy adag kifestett ember volt körülöttem semmi különbséget nem vettem észre. Természetesen a Moriba mentünk. Jasminnel és Brooke-kal mentem. Istenem ez a kettő...
  Révén, hogy a csóró korszakomat élem, ezért nem igen vettem semmit sem. Előre szóltam nekik, de egyáltalán nem zavarta őket a dolog, hanem meghívtak és leitattak. Nem voltam részeg, csak kellően bátor ahhoz hogy egy fertegetes, táncolós éjszakát tudjak a hátam mögött. Egy probléma volt csak, néhány szintén bátor pasas azt hitte, hogy azért vagyunk, hogy végigtapogassanak minket. Persze nem volt semmi baj belőle.
  Brooke egyszer közölte, hogy ezek csak akkor kopnak le, ha smárolunk, de azt Jasminnel elutasítottuk és inkább felmentünk cigizni... vagyis Brooke cigizett, mi meg próbáltunk friss levegőhöz jutni. De hát nagyon jól éreztük magunkat. Szívesen maradtam volna hajnalig, de másnap órára kellett mennem, szóval ezt nem tehettem meg.
  "Másnap" izomlázzal keltem. Szóval nem csak képzeltem, hogy jó sokat táncoltunk. A többiek hat fele értek haza én fél négykor. Tökéletes este volt. Bár jobb lett volna az egész éjszakát áttáncolni.

Tori

Váratlan

Éreztem, hogy valaki más is kilépett a teraszra. Ingerült lettem egyből, mert már fél órája menekültem az emberek elől és kezdtem elhinni, hogy a fagyos levegőre senki sem jön utánam. Hosszan beszívtam a levegőt, de egyelőre nem nyitottam még ki a szemem. Reménykedtem, hogy a jövevényem nem hozzám érkezett, hanem ő is csak magányra vágyik, mint én.

Erősebben nyomtam a tenyeremet a vékony hórétegbe, ami a korlát tetején megmaradt. Azonban egyáltalán nem éreztem a hideg érintését, pedig tudtam, hogy az lenne a helyes. A hátamban éreztem a jövevény tekintetét, ezért megköszörültem a torkomat.
- Bármi is az, a válaszom: nem – mondta határozottan.

Lemondó sóhaj tört elő belőlem és lassan kinyitottam a szemem. Az udvarban felállított sátor sárgás fényeit pillantottam meg először. Pillanatnyi meleg mosoly futott át az arcomon, majd elszakítottam a tekintetemet a sátorról és a továbbra is néma egyén felé fordultam.

Hirtelen lerohant a valóság. Eddig mintha egy búra védett volna meg tőle. A fagyos levegőtől kirázott a hideg, testemen végigfutott a libabőr. Ajkaim közül kifújt levegő, fehéres ködként távozott tőlem. A kezeimet fájdalmasan kaptam el a korlátról, a hirtelen hideg fizikai fájdalmat okozott. Úgy éreztem magam, mint akit mellkason vágtak. Kiszorult a mellkasomból a levegő, sőt egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismét rohamom lett volna. Pedig nagyon rég volt már utoljára rohamom.

- Mathias – sóhajtottam fáradt lemondással.
- Rég hívtál már így – jegyezte finom mosollyal ajkain. Közeledni próbált felém, mint testileg, mind érzelmileg. Beszélgetésbe akart kezdeni, de én egyáltalán nem akartam újra elkezdeni vele semmit sem. Elfordítottam a fejemet és a sátorra koncentráltam. – Beszélni akartam veled egész este – folytatta, amikor rájött, hogy én néma fogok maradni.
- Én viszont pont az ellenkezőjére törekedtem – feleltem. Ujjaimat ismét a korlátra tettem, hogy a jeges fájdalom észnél tartson és ne lovalljam bele magam az ellenszenves érzéseimbe.

- Gyönyörű vagy – jegyezte meg finoman, s közelebb lépett. Én vele együtt mozogtam, s léptem hátra. Mintha keringőztünk volna. Matt előrenyúlt és megfogta a kezemet. Megijedtem a váratlan érintéstől és megpróbáltam megint hátralépni és ezzel kicsúszni az ujjai közül.

Matt egyáltalán nem erőszakosan, de azért tartotta a kezemet, hogy ne húzhassam el. Nem értettem a hirtelen finomkodás és főleg a meleg tenyerét. Egyedül akkor volt hajlandó melegen tartani magát, amikor együtt kényszerültünk aludni és melegen kellett tartania a testemet, hogy ne fagyjak meg éjszaka. Illetve, amikor még kettőnket nem választott szét semmi sem.

Igyekeztem rezzenéstelen arccal nézni rá, de a sok váratlan dolog és az emlékek kiültek az arcomra.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem suttogva. Hangom gyenge és erőtlen lett volna, ha nem suttogok.
- Hozzám jössz? – Megfagytam. Nem a hidegtől. Azt ismételten nem érzékeltem, mióta Matt hozzám ért. Mintha az idő állt volna meg. Tág pupillákkal, elakadt lélegzettel meredtem rá, miközben ismét távolodni akartam. – Jól hallottad – válaszolt a fel sem tett kérdésemre. – Azt akarom, hogy gyere hozzám. – Megint kimondta. Akkor biztos nem értettem félre semmit sem. Jól hallottam, jól értelmeztem, mégse volt semmi értelme. Remegni kezdett a kezem a zavarodottságtól. El akartam lépni tőle, elszaladni, vagy elküldeni. De képtelen voltam. Egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam.

- Matt, végre megtaláltalak! – A megmentőm! Lehunytam a szemem. Matt megrezzent és elengedte a kezem, mielőtt Adele észreveszi, hogy fogja és félig felé fordult. Mosolyt erőltettem az arcomra, de biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem voltam meggyőző. – Shopie, sápadtnak tűnsz… - megjegyzését szúrkálódásnak vettem, de épp jó kifogásnak tűnt.
- Be kell mennem enni – morogtam az orrom alatt, miközben kikerültem őket. A magassarkúm árulta el, hogy mennyire bizonytalanok a lépteim. Koppanásai árulkodóan furcsák és egyenetlenek voltak, engem vádoltak gyengeségemmel.

A teremben uralkodó hőség miatt megszédültem, ezért a falhoz húzódva a tartó oszlopok mögött, hirtelen egymásra talált párocskák mellett elhaladva hagytam el a hatalmas termet. A folyosón már sokkal kellemesebb volt a levegő, de ugyanúgy rosszul voltam. Rájöttem, hogy Matt tette ezt velem, nem a hőmérséklet. 

Sokadik hét utáni vélemény

Hi guys!

  Azt kívánom, bárcsak ide mentem volna el életemben először dolgozni és nem arra a nyomorult recepcióra. Az a recepció megkeserítette a véleményemet a munkáról, de most hogy végre egy olyan helyen dolgozom, ahol eltűrik a hibákat és segítenek kijavítani, sőőőőt még türelmesek is és kedvesek is... te jó ég, meghaltam esetleg?
  Igen, "kemény" - ez relatív, de számomra az - fizikai munka és igen, korán kell kelni, ha reggeles vagyok és igen, későn érek haza, amikor délutános. De rendesek és jó kedvem van még akkor is, amikor fáradt vagyok már ( a talpam még most is hasogat a műszak a végére, a derekam és gerincem szintén). Jó kedvű vagyok, mert szeretem az embereket akik körülöttem vannak és bíztatnak és pozitívan állnak hozzám.
  Komolyan, tudjátok mennyit dob ez az önbecsülésemen? Az önkéntes gyerektáboroztatáson kívül sehol sem éreztem még ilyen jól magam, sőt, talán itt még jobban is érzem magam, mint ott. Mert ott egy hét alatt lefáradok. Itt van pihi, van - kevéske ugyan - szabadidőm. Ki tudom pihenni magam, ha szükségem van rá. De általában vagyok olyan állat, hogy még munkanapra beszervezem a napomat, hogy a pihinapon ne kelljen bármit is csinálnom, amihez a lábam kell.
  Őrület ez az egész és alig hiszem el!

Tori

Egy hét után

 Hi guys!

  Hivatalosan is megcsináltam az első hetemet! Nagyon büszke vagyok magamra, mert mindenki azt mondta ez lesz a legnehezebb hét. Jól érzem magamat köztük, akikkel én vagyok azok kedvesek és nagyon segítőkészek velem. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy többnyire délutános leszek. Kivételesen tetszik a dolog, mert a délelőttjeimet vezetéssel és franciázással töltöm. Illetve most próbálom visszailleszteni a napirendembe az edzést is, érzem, hogy a hasam nagyobb a megszokottnál.
  Az első nap borzasztó volt. Egyszerűen katasztrofális, hülyére dolgoztam magam, pedig még csak nem is volt valami nagy feladatom - most már ezt is tudom. Fájt a derekam és alig bírtam a talpamon megmaradni. Nem tudtam eldönteni, hogy az üzletvezető-helyettes nem kedvel, vagy csak szar napja van. Semminek sem tudtam a helyét, pedig a vásárlók állandóan jöttek és kérdezgettek.
  Mondhatnám azt is, hogy egy roncshalmaznak éreztem magam az első nap után. Úgy mentem haza, hogy sikertelennek könyveltem az első napot. Sőt, rettegtem a következőtől, tudván, hogy akkor már maga az üzletvezető is bent lesz. Hazaérvén beborultam az ágyamba és ki se bírtam kelni, egyszer megpróbáltam, de nem bírtam a lábamra állni. Kissé lesokkolt, hogy az első nap ennyire lefárasztott.
  A második nap több ízben is jobb volt.
  A harmadik még annál is jobb. Szinte folyamatosan dícsérnek, kedvesek, odafigyelnek. Nem tudom, hogy hol a csapda. Eddig túlságosan jól érzem magam XD

Tori

Givin' an other chance

Hi guys!

  Úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély. Sőt vagyok annyira következetlen, hogy akár még több esélyt is adjak az embereknek. Ezt a tulajdonságomat annyira nem szeretem, de eddig nem igazán tudtam levetkőzni.
  Nehéz dolog nemet mondani az embereknek. Főleg, ha olyanokról van szó, akik egyszer valaha közelebb álltak hozzá, támaszt nyújtottak satöbbi. Rengeteget gondolkodtam ezen, hogy mégis hogyan kellene viszonyulnom ehhez. Nehéz dűlőre jutni.
  Adtam nekik még egy esélyt. Tudjátok milyen érzés volt? Borzasztó. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy órával a találkozó előtt görcsberándult a gyomrom és míg el nem jöttem, nem is lazultam el. Az egészben a legrosszabb az ambivalens érzések voltak.
  Mondhatnám, hogy az egész Ian hibája, de nem. Ő csak megpróbált ismét bevonni ebbe a dologba, ami mellesleg a mai napig nem értek, hogy miért akarják ennyire. Egy részem látja magában a célban a jót, hogy annak ellenére, hogy nem váltunk el szépen, mégis évről évre eszükbe jutok. Viszont a másik énem azt látja, hogy ez csak amolyan sablon dolog, amit minden embernek elküldenek egy CTRL C, CTRL V nyomással.
  Nem értem miért ragaszkodnak hozzám ennyire. Már ha ez egyáltalán ragaszkodás, mert szerintem nem az. Ez amolyan példamutatás akar lenni, hogy ők ennyire jók. Vagy ezt csak az az oldalam mondja, amelyikben megragadtak a rossz érzések?

  Mindennek ellenére, hogy ilyen visszás érzelmeim voltak a találkozóval szemben elmentem. Természetesen szükségem volt valakire, aki ha minden kötél szakad is mellettem lesz és ez Adele volt.
  Ha nagyon drámaian akarok fogalmazni, akkor mindketten magunkra vállaltuk a csoportból való távozással járó következményeket és ez nem sok jót vont maga után.
  Érkezésünkkor talán Lia szaladt nekem egyenesen és ezzel el is kezdődött a jól megszokott, ó te jó ég mit keres te itt, olyan rég láttalak hullám. Olyan furcsa volt, még most is értetlenül állok a dolog előtt.
  Ha lett volna egy személy, akitől annyit elvárok, hogy legalább egy picit foglalkozzon velem, mert mégis csak az ő hatására kezdtem bele ebbe az egészbe, már évek előtt az Lia. (Írói megjegyzés, két Lia van, az egyiknek elmegyek a szülinapjára, meg blogol; a másik miatt belevágtam ebbe az egészbe, majd eldobott magától.)
  Persze, évek óta nem vagyunk már beszélőviszonyban. Nyáron volt egy idő, amikor próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de természetesen süket fülekre talált a szavam. De még ennek ellenére IS! Vele leülnék beszélgetni, őtőle meghallgatnám, hogy miért hozok rossz döntéseket a csapattal kapcsolatban, de már évek óta elhomályosodott ez. Sőt, talán sosem volt meg, csak azt gondoltam, hogy valaha barátok voltunk. Sosem szerettem az üres ígéreteket és Lia nagyon szereti használni őket. Ezt sosem fogom megtanulni...
  Na de, milyen is volt a találkozó? Természetesen időben érkeztünk meg és természetesen mindenki más késve. Fél órás csúszással kezdődött meg minden, ami elég lehangoló. A még lehangolóbb az volt, hogy minden egyes pillanatban, amikor odahajoltam Adele-hez, legalább egy vezetőségi tag ( már ha lehet ezt mondani) éles, csúnya pillantást vetett ránk, pedig a teremben mindenki más beszélgetett, nem csak mi.
  Kérdem én, minek hívnak meg ha nem képesek elfelejteni a múltat? Úgy mentem oda, hogy tiszta lappal indítsuk a dolgot és mi lett belőle? Minden egyes hibámra ácsingózva vártak. Mindenkivel kedves voltam, kitudja hány emberrel beszélgettem nem csak magamba fordulva vártam. Úgy viselkedtem, mintha nem váltunk volna el vitázva és utálkozva két éve.
  Én szemet tudtam hunyni a sérelmeim felett, úgy érzem, hogy sokak nem. Nos, akkor kérdem én, mi értelme van akkor újabb és újabb esélyt adnom?

Tori

Őszidő

  Hi guys!

Most önállóskodom. Ugye mindig vannak időpontok az évben, amikor az ölembe pottyan az önálló élet kipróbálgatása. Mondhatnánk azt is, hogy ezek a napok a próbák, ha hosszabb idő, akkor főpróbák. Élvezetes a dolog, csak egy baj van vele, ami valószínűleg az időjárásra kenhető ( legalább is én arra kenem ): kicsit rossz kedvem van, amiért most egyedül vagyok. Viszont, ez nem csak az a nekem mindegy kivel legyek, hanem bizonyos emberek társaságára vágynék, akik nem érnek rá...

  De mellesleg, élvezem a dolgot. Az első éjszaka mindig nehéz, mert attól tartok hogy egy rabló rám töri az ajtót. Illetve egy családi házból átkerülni egy panelházba... a hangok emberek a hangok egyszerűen teljesen mások. Minden nyikordulást és ajtócsapkodást, a mosdók lehúzását, edénycsöröpölést... egészen konkrétan MINDENT!
  Szóval nagyon furcsa most a helyzet. Látom, hogy az unatkozásomat főzzél próbálom feloldani. De egyáltalán nem akarok átmenni, azokba az unatkozó nagymamákba, akik unalomból megsütik a fél világot és egy évnyi kenyér, kalács és bejgli meg van sütve. Nem, az nem én leszek. Sok minden nem történik mostanában. Éldegélek, munkát keresek, de persze senki sem reagál. Kicsit nyomaszt.

Tori

Biztos vagyok benne hogy velem van a baj

Hi guys!

A napokban történt, több mint valószínű, hogy nem igen hallottatok róla... de nekem muszáj beszélnem róla, mert voltam olyan hülye, hogy nem fordítottam el róla időben "vigyázó szemeimet" és annyira belemerültem már ebbe a dologba, hogy szétfeszít a düh és csalódottság.
  Köztudott információ, hogy elég erősen könyvmoly vagyok. Révén, hogy kicsit sem titkolt introvertált személyiség vagyok, ez talán nem is meglepő.
  Tehát akkor vegyünk engem. Képzeljük el, hogy van annyi agyam (ha már van ebookom), hogy mondjuk nem annyira vásárlok meg könyveket könyvesboltban. Vajon mit fogok csinálni? Csak nem PDF könyveket fogok vadászni a neten? DEHOGYNEM! Csak nem be fogok lépni facebookon ilyen csoportokba? De bizony. Csak nem felregisztrálok noname, piciny oldalakra, ahol könyvek vannak feltöltve. Pedig pont ezt tettem.
  Elárulom nektek ezekben a facebook csoportokban nagyjából - legalább is az magamból kiindulva - egyetlen egy szabály van. (Halkan megjegyezném, hogy számomra még ez sem létezett, mert nem tudtam róla, számomra ez valamilyen okból nem volt evidens, de mára már tudom és betartom..) Magyar írók könyveit nem lehet feltölteni, kérni, letölteni, birtokolni.
  Na már most, én erről sokáig nem tudtam. Sokáig nem is volt szükségem arra, hogy tudjak róla, mert igen kicsiny számban olvasok magyar műveket. Azonban tudásom frissült, amikor az egyik ilyen csoportot először csak archiválták, majd le is törölték, mert magyar könyvek voltak a feltöltött fájlok között. Na akkor tudtam, hogy ilyet nem szabad.

  Na, de miért is beszélek én erről? Sajnálom a körítés kell, hogy érthető - ne adj isten átérezhető - legyen a dolog.

  A vihar - természetesen képtelesen szólva - két napja kezdődött azt hiszem, azaz 2017.09.11.-én. Eleinte csak kaptam sorra az értesítéseket, hogy a PDF fájlos csoportok adminjai zárt csoportokat alakítanak ki. Senki sem indokolta meg a dolgot, szóval túlzottan nem zavartattam meg. Ez a minimális változás még nem rengeti meg a világomat.
 Azonban tegnap estig már történtek dolgok - meglepő módon nem értesültem róla, mert épp kimozdultam a városba - bezárt, avagy archiváltak legalább két csoportot, aminek a tagja vagyok. A megmaradt négyből kettőben azóta is folyamatosan megy a hisztériázás. Tehát a hat csoportomból kettő off. A másik kettő olyan okos adminnal/ adminokkal rendelkeznek, hogy zárt csoportot alakítottak ki, a név, borító nem utal, hogy bármiféle köze lenne a könyvekhez. Érdekes módon, az a kettő probléma nélkül működik.
  Azonban abban a bizonyos kettőben FOLYAMATOSAN érkeznek a posztok. Nem, nem arról van szó, hogy te jó ég, hogy oldjuk meg a problémát, hogy ne zárjanak be minket. Egyáltalán nem erről van szó - bár ez szerintem nem meglepő.
  Folyamatos mocskolódásról van szó. Tömény, cenzúrázatlan rosszindulat. Egy több ezer fős csoportról van szó. Másodpercenként érkeznek a stalker szagú kommentek: nézzétek, lekövettem az XY-t és ezt írta ki, kis köcsög! illetve Ő volt aki jelentgeti a csoportot, jelentsétek facen és akkor nem tudja használni a facebookját. és a személyes kedvencem: Ez és ez az író áll a háttérben, muhahaha leszázalékoltam moly.hu-n a könyvét, muhahaha jelentettem, soha se fogok olvasni tőle. Nem ér egy fabadkát a könyve blablabla.
 
  Kérdem én, kevéske élettapasztalatommal, egyszem érettségimmel: Ha valaki bosszúból ilyet csinál (jelenti a felhasználót, hogy ne használhassa a facebookját) akkor mennyiben jobb ember, mint akivel ezt csinálja? Miért kell ennyire bosszúszomjasnak lenni? Miért nem a megoldáson töri a fejét, miért nem kezd el "gyűjtögetni"?
  Ez a baj az emberekkel. ( Nem általánosítok, hanem az ilyen rosszindulatú emberekről beszélek) Nem tudják elengedni a sérelmeiket és a harag addig dolgozik bennük, amíg megsokszorozva vissza nem fizetik azt a "fájdalmat" amit kaptak.
  Nekem, a kis naiv lelkemmel, ezt fáj látni, olvasni, átélni. Nem akarom megérteni, elfogadni ezt a mértékű romlottságot.

  És vigyázat még mindig nem ért véget a bejegyzés. Képzeljétek el, annak ellenére, hogy ebookot használok. Könyveket is vásárolok. Nem, nem kötelező olvasmányokat - azt pl soha életemben nem vettem -, hanem könyveket, amik annyira fontosak és értékesek számomra, hogy akarom a kézzel fogható jelenlétüket a polcomon. Jelenleg tervben van alsóhangon 4 könyv megvásárlása. Egy könyv - mostanában sajnos nő az áruk - 3000-3500 forint. Nem feltétlen fogom arra költeni a pénzem, amikor nem bővelkedem benne.
  Tehát, én azt mondom, hogy mindenki a saját lelkiismeretére csinálja, amit csinál. Igen, vannak lelketlen emberek, akik ha lehet az egész világon mindent ingyen letöltenének, de vannak még jó emberek is, erről ne feledkezzünk meg.

Tori

Nyugodalmasabb problémák

Hi guys!

  Átlendültem a holtponton, azt hiszem... most megint egy csendesebb problémákkal kell megküzdenem, mint például álláskeresés és a maradék pénzem beosztása a fizetésem érkezéséig, ami egyelőre ugye beláthatatlan. Kicsit csalódott vagyok, amiért nem hívtak vissza, de még nem vagyok elkeseredett.
  Úgy érzem, hogy ez a probléma, ugyan nagy és sok rosszat hozhat a nyakamba, mert egy picikét meg vagyok rekedve, de nem olyan katasztrofális még. Persze egy hónap múlva, ha mondjuk nem változik a helyzet, akkor már lehet kétségbeesett leszek. Remélhetőleg, addigra már lesz valamim.
  Oké, most hogy belegondoltam, egész konkrétan kétségbeestem. Jaj, mit hoztam a fejemre.
  Rossz érzés nagyon, holnap minden egyetemista felkel és iskolába megy. Én nem. Tudjátok ez mennyire frusztrál? Eléggé!

Tori

Don't let anger and pain control your life...

Hi guys!

  Mostanában el vagyok tünedezve, de ennek megvan a maga személyes indoka. Leginkább az, hogy míg többeknek három hónapos pihenés jut az iskola előtt, nekem csak egy augusztus jutott, ezért teljes bedobással tengetem a napjaimat pihenéssel.
  Nem tudom, hogy ki dolgozta végig a nyarat nálatok - hozzám hasonlóan alsó hangon két hónapot -, de nekem egészen tetszik ez az egy hónapos pihenés. Csak halkan merem megjegyezni, hogy sokkal szimpatikusabb, mint egy három/ két és fél hónapos nyár. Először is azért, mert nekem mindig is túl hosszúra nyúltak a nyarak... őrjítően, unalmasan hosszúra; ennek ellenére most hogy csak egy hónapom volt.
  Igaz, nem mondanám, hogy hű de sokat csináltam. Nem nagyon mentem el nyaralni meg ilyenek, de pihentem, találkoztam a barátaimmal és jól éreztem magamat. És természetesen jutott idő arra is, hogy összevesszek a családommal. De erről egyelőre később beszéljünk. A hangsúly, most azon van, hogy egy hónap alatt én esküszöm sokkal jobban kipihentem magam, mint három alatt. A három túl sok idő, hagy elszokni a munkától/ tanulástól és onnantól csak nehezebb lesz visszaszokni. Már ha egyáltalán képes vagy visszaszokni.
  Szóval ha esetleg valaki attól fél, hogy te jó ég nem lesz soha többé egy nyaram pihenésre, nos neki nem kell megijednie. A lényeg nem a hosszon van, hanem a minőségen. Persze, nem sok helyen engedik meg, hogy egy egész hónap szabadságot kivegyél... tudom, de két hét is valami (szerintem!).

  No de, a kicsit fontosabb, komorabb, lehangolóbb, komolyabb téma, ami konkrétan kevesebb, mint negyvennyolc órája borítja be az amúgy sugárzó egemet... Nagyon sokáig azt hittem/ abban a tudatban éltem/ abba a reménybe ringattam magamat, hogy ha nem foglalkozok a családi színtéren történő problémákkal, akkor valójában nem is árthatnak nekem. Ez tipikusan az ÉN mentalitásom. Egy nagyon régóta uralkodó mentalitás nálam, amiről elképesztően nehéz leszokni.
  Mondhatnám azt is, hogy rosszabb, mint a drog; de révén, hogy még életemben nem kellett drogokról leszoknom, ezért nem hasonlíthatom hozzá jogosan. Biztos vagyok benne, ha tegnap írok a blogra, akkor még teljes letargiában szenvednék és világ vége hangulat uralkodna.
  Ma már jobban vagyok. Dühös vagyok és szomorú, amiért hagytam, hogy ennyire kicsússzon a kezeim közül az irányítás. De nem ragadhatok le a haragomnál. A haragom semmire sem elég, csak tovább rontana a helyzeten. Most pedig nem romolhat tovább a helyzet, ugyanis nem kisebb személy a tét, mint Matt. Őt nem hagyhatom kicsúszni, legalább őt nem.

Tori

Sulira fel!!!!

Hi guys!

  Nos, végre abbahagytam a melót. Örülök, hogy végre vége van, mert már egészen nevetségessé fajult a helyzet ott. Mondhatnám azt is, hogy ha tovább maradtam volna hatalmas balhéval végződött volna az egész. Egyáltalán nem hiányzik a társaság. Csak a járőrök, mert ők nagyon kedvesek és jófejek voltak.
  Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy teljesen kipihenjen ezt a pár hónap kőkemény szenvedést. Többet alszom mostanában, mint ebben az évben bármikor. Többet nevetek és vagyok jókedvű, mint bármikor. Megvannak végre a célok.
  Rájöttem, ebben az évben, hogy nem számítanak az akadályok és az sem számít, ha időigényes leküzdeni ezt az akadályt. Manapság senki sem akar időt adni magának, vagy akár másnak.
  Kit érdekel, ha nem mész egyetemre egyből? Nem számít. Kihagysz egy évet a tanulásból? Nem számít. Ha azért teszed, hogy később elérd, akkor nem számít. Nem szégyen, ha nem tudod mit akarsz és keresed magad. Igen, lesz egy kis lemaradás, de lemaradás mindig van. Nem fontos, hogy mennyi időbe telik megtalálni önmagad, csak törekedj rá.
  Nem mész tovább a sulival? Menj el dolgozz, közben keresgélj.
  Megvan, hogy mit akarsz, de még nem tudsz jelentkezni? Nem baj, tanulj meg egy nyelvet és legyen nyelvvizsgád.
  Jelentkeztél, de sok az időd mellette? Menj el dolgozni, hogy önálló lábra állhass.


  Ez az egy év maga volt a katasztrófa, minden szempontból. A főiskolából való kilépésemmel olyan tartóoszlopokat rengettem meg, amire egyáltalán nem voltam kész és buta módon azt hittem, hogy mindent egyben tudok majd tartani. Nos, elárulok egy titkot nem sikerült. Még úgyis, hogy egy olyan csodálatos, motiváló személy tartotta az oszlopaimat, mint Matt.
  Ha mondanom kellene egy embert, akiről tudom, hogy mindig ott van, ha baj van. Nem a családom tagjait sorolnám fel, hanem Mattet. Mondhatnám úgyis, hogy a jelenlegi helyzetben ő inkább a családom, mint bárki más. Rengeteget veszekedtünk. De komolyan, minden egyes vitánk az iskoláról szólt és az én megfagyott döntésképtelenségemről. Minden vita. Kijelenthetem, hogy majdnem ráment a kapcsolatunk. De tényleg, majdnem ráment. Túléltük, de egyszerűen egy részem belehalt ebbe az egészbe, ami most éled újra talán.
  A családi életem egy komplett hadszíntér, egy állóháború, ami ki tudja mikor dől el és kinek a javára. De mindegy, hogy ki jön ki belőle győztesen. Mindenki rengeteget fog veszteni.
  A barátaim... nos ha még vannak egyáltalán, mert ebben az évben egész konkrétan bezárkóztam és hét lakattal zártam le a kiutat... nos, ők elszállingóztak: megunták, hogy nem keresem őket, amit meg tudok érteni, de most magamra kell összpontosítanom. Nem maradtak sokan. Sőt! Igazi, szívből jövő barátaim csak kettő maradt talán. De ők aztán tényleg igaziak. Nem találkoztam velük se sokat, sőt szinte semmit sem. Amikor láttuk egymást, leginkább sírtam és a lelkemet kellett ápolni, de ennek ellenére tényleg úgy érzem, hogy valóban őszintén barátok vagyunk.

Hogy mi van most?

Hi guys!

  Nos, mostanában teljesen el vagyok halmozva teendővel, ugyanis végre volt annyi vér a pucámban (gosh, annyira furcsa ezt leírni), hogy legyen merszem publikálni. Van egy sztorim, több mint négy éve írom; több mint harminc fejezetes kis iromány. Nagyon izgatott vagyok, mert nyílóban van egy új oldal, ahova kezdésnek keresnek írókat.
  Na, de hogy jutottam ide? Évezredek óta (általános óta) visszatérően járok egy oldalra, ahol emberek ezrei osztják meg a saját történetüket: lehet az fanfic, eredeti, crossover BÁRMI. Nevezzük nevén az oldalt: Anime-fanfiction.
  Azonban most (egy éve) az oldal nem üzemel, mert elvileg költözni akarnak. Azonban valami miatt a pár naposra tervezett költözés elnyúlt lassan több, mint egy évre. Eleinte mindenki nyugodtan tűrte a kialakult helyzetet, azonban már kezdenek mozgolódni az emberek. Az oldal fő-fő-fő adminja érthetetlen okokból teljesen eltűnt, nem reagál sűrűn és ez kétségeket szül.
  Szóval, erről az oldalról ismerek egy írót. Csodásan ír és nagyon-nagyon odavagyok az írásaiért. Még évekkel ezelőtt bekövettem facebookon az oldalát, hogy értesüljek az újabb fejezetekről, meg a rajzairól - mert amúgy baromi jól rajzol. Mostanában a hölgyemény és páran eléggé aktívan munkálkodni kezdett egy másik oldal készítésében és úgy tűnik, hogy hamarosan meg is nyílik. Azonban a nyitás idejére már akarnak pár fejezetet az oldalra, hogy ne üresen nyíljon meg. Erre a célra pedig írókat keresnek, akik szívesen publikálnának.
  Szóval benne vagyok abban a 4-5 emberben, akiknek idő előtt megnyitják az oldalt, regisztrálhatnak és publikálhatnak. Csodálatos érzés, azonban ez azzal jár, hogy a sztorimat nyálazom át és hibákat keresek benne. Teljesen belemerültem. A fejezetek hosszúak és van bennük pár átírandó rész. Az agyam éjszaka robban fel és kezd el ötletek ömleszteni magából, amiket kénytelen vagyok lefirkantani. Teljesen fel vagyok pörögve, annyira, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy Mattet lassan egy hete nem láttam. Ettől kicsit bűntudatom van, hogy őszinte legyek... na mindegy.
  Már csak egy hetet dolgozom és utána valószínűleg - hacsak nem oldalnyitás lesz - akkor lemegyek táboroztatni két hétre és utána meg elkezdem tanulni a franciát megint. #norest

Tori

Hogyan tedd magad töltőre és fáraszd le magad egyszerre

Hi guys!

  Kicsit el vagyok tűnve, de ennek már megmagyaráztam az okát. Teljesen besokalltam az előző hónapban, ezért megszavaztam magamnak egy végletekig lefárasztó - legalább is általában így szokott történni - táboroztatást a megszokott helyen, immáron negyedik éve azt hiszem. Szombat reggel kellemes tempóban felkeltem, bepakoltam, aztán jött a türelmetlen várakozás. Az idő lassan telt és ez engem teljesen kikészített, ezért úgy döntöttem, hogy egy kis kalandot vegyítek az utazásba és lemondok az átszállás nélküli buszozásról.
  Elindultam egy olyan két órával hamarabb. Már az első pillanatban, amint megemeltem a bőröndömet, tudtam, hogy nehéz dolgom lesz. Szó szerint. Elképesztően nehéz volt és ezt lecipelni a lépcsőkön, felcipelni a lépcsőkön... borzasztó volt, de sikerült. Kiváltottam a jegyem, felültem a buszra és reménykedtem, hogy az egyetlen magasfalú bögre, ami a háztartásban üzemel, nem fog apró darabokra törni a busz csomagtartójában. A kaland ott kezdődött, hogy átszállással utaztam. Egyszer kellett ezt a műveletet véghez vinnem, de arra is csak 5 percem volt. Rettegtem, hogy dugó, baleset, vagy esetleg valami más probléma okán lekésem az átszállást és üldögélhetek a váróteremben másfél órát - egyszer már megtettem, nem volt vicces.
  Azonban csodák csodájára a busz még hamarabb is érkezett be az állomásra, nemhogy késve. Innen jött a következő kaland: a bazi nagy kék bőröndömmel túlélni a szerpentines utat, ami a táborhoz visz. Kicsit féltem, hogy balesetünk lesz az esőzések miatt, de szerencsére ép bőrrel szálltam - kecmeregtem - le a buszról.
  Boss nagyjából egy perccel később gurult elém. Már mikor beszálltam a kocsiba elkezdődött a pörgés, ami egészen egy héten keresztül nem lankadt egy percre sem. Beszálltam a kocsiba indultunk hozzájuk összeszedni pár cuccot. Addig én lecsüccsentem és megismerkedtem az egy éves kisfiával és köszöntem a feleségének - annyira nagyon örültek nekem, jó érzés volt. Ádám csodálkozó tekintettel és vigyorgó szájjal bámult rám, egészen addig, amíg el nem tűntem.
  Pár percnél többet nem töltöttem el ott, már rohantunk is tovább, fel a Másik - mert amúgy kettő van - táborba, ahol már be is álltam mosogatni. Gyorsan vacsiztam is, aztán vissza A táborba. Hangosítással vacakolás, gyerekvigyázás-és szórakoztatás. Este tíz fele huppantam le az egyes ház leghátsó szobájának ágyára és hangosan felszusszantam. Teljesen egyedül voltam a házban, a ház nyikorgott és a fák között kint állatok zajongtak.
  Az első éjszakám nagy része forgolódással, didergéssel (!) és 'jó lenne már elaludni' gondolatokkal telt el. Minden egyes neszre felkeltem, minden egyes fordulásomra felébredtem, ha a paplan meglibbent, akkor már fáztam és fel is ébredtem. Egészen pontosan nem is tudom, hogy mennyit aludtam, mert annyiszor ébredtem fel az éjszaka.
  A másnap (vasárnap) még pörgősebben telt. Zászlókat ragasztgattam, káromkodtam rengeteget, betűket vágtam ki és énekeltem. Kettő körül megérkeztek a gyerekek. Összesen 70 fő, tanárokkal együtt. 4 tanárnéni és 66 virgonc 7-13 éves gyerek. A nagyjukat ismertem látásból, valakit névről is. Betereltük őket a táborba, mi pedig bevonszoltuk a hatalmas - valakinek nagyobb bőröndje volt, mint nekem - cuccaikat. Utána kezdődött máris a rinyálás, hogy jaj nekem nincs meg, illetve én csak azért állok itt a busz ajtajában mert kell a bőröndöm hülyeségek.
  Nagyjából fél óra alatt sikerült lecibálni a csomagokat a buszról és a gyerekeket házakba osztani. Eközben én a pici lányok, hatalmas - majdnem akkora mint egy kislány - bőröndjeit cipeltem, mert meglepő módon nem bírták felemelni. Ezután megbeszélés Boss-szal, cuccok - sok-sok cucc - kihordása, hangosítás összeszerelése és megkezdődött a csapatok összeállítása és a "szent állatok" kisorsolása.
  Nagy nehezen megalkottuk a hét csapatot, még nehezebben beosztottuk az állatokat, majd névsort, "indulót" irattunk velük, amiket felolvastak és pontoztak. Innentől fogva én lettem az élő pontozó tábla. Minden pontot én írtam, mindig én frissítettem a táblázatot, ami ki volt függesztve. Ami ponttal kapcsolatos volt, azt én intéztem.
  Estére még kitaláltunk nekik egy "egyszerűbb játékot", amit a parkban kellett játszani. Illetve, megkaptam a szolgálati eszközt: a walky-talky-mat. JUHU! Totálisan elfáradtam, pedig az első ilyen estéket még bírni szoktam. De nem csak én voltam ki teljesen a tanárnénik is kipurcantak, nem is ültünk ki a teraszra dumcsizni.
  A napok kicsit monotonná váltak, de csak felépítés szempontjából. Reggel ébresztő - Boss bekapcsolja a hangosítást és egy elmondhatatlanul idegesítő zenével kelti a tábort -, utána reggeli torna velem; reggeli - közben Boss-szal kitaláljuk a délelőtti programot: mit, hogyan, merre, mikor, miért, utána akkor levezetjük a délelőtti programot, majd elpakolunk, utána ebéd - addig mi kitaláljuk a délutáni programot:mit, hogyan, merre, mikor, miért -, majd levezetjük a délutáni programot és utána pedig vacsi, miközben kitaláljuk az esti programot... és olyan este 10-11 körül talán még az ágyba is beborulok, de inkább 11.
  Kivéve, amikor éjszakai bátorságpróba van, vagy amikor a hatodikos kisfiúknak kiharcolom, hogy kijöhessenek beszélgetni, vagy amikor záróeste van, vagy amikor pezsgőzünk a tanárnénikkel kint a teraszon. Mondhatni, mindegyik estére jutott valami, hogy ne tudjak korán lefeküdni.
  A legszimpatikusabb nap talán a szerda volt. Strandra mentünk. Ezzel kapcsolatban már vasárnap problémákba ütköztem, annak képében, hogy én otthon hagytam a fenébe a fürdőruhám. Szóval egy fekete sportmelltartóra emlékeztető melltartóban és fekete bugyiban nyomtam egész nap a strandon. Illetve a második számú probléma az volt, hogy a hatodikos fiúk - három fiúkáról van szó - arra a napra egészen megkedveltek és ezt úgy fejezték ki, hogy folyamatosan foglalkoztattak. Leginkább azzal, hogy lenyomtak a víz alá, vagy dobáltak... én pedig jókislány révén nem hagytam magam. Egyiküket leöntöttem jégkásával, másikukat összekentem tejszínhabbal, a harmadik meg megúszta, mert neki már nem jutott semmi se.
  De ennek ellenére - és a nagyon erős leégésem ellenére ( vérvörös vállakkal, háttal és mellkassal értem vissza) -, nagyon jól éreztem magamat. Még az sem érdekelt, hogy a hatodikos kislányok megutáltak, számomra teljesen érthetetlen okok miatt. A víz jó volt, a csúszdák is, a gyerekek nagyon jól érezték magukat és nem történt semmi baj. Ráadásul szerdára már teljesen megbarátkoztam a tanárnénikkel és kiválóan elszórakoztattuk egymást. Jaj, nagyon megszerettem őket!
  Szóval kicsit megfáradtan, féltékenykedő lánytekintetek és fáradt, piszkálódó fiúk körében tértem vissza a táborba. Talán aznap estére dumáltam meg a tanárukkal, hogy hagy maradjanak kint velem beszélgetni. Olyan éjfélig dumáltunk, ami abból állt, hogy Rómeó (én aggattam rá ezt a nevet) Júliájával akart találkozni, de a lányoknak nem engedték meg, hogy kint legyenek velem, ezért kommandózva mászott el a hőn szeretett ( a tábor második napján jöttek össze Facebookon keresztül) hölgye ablakához, hogy beszéljen vele. Mekkora szívességet tettem neki, és még ennek ellenére is mennyire utált!
  Reménykedtem, hogy a strandnapi paybackemre (jégkása, hab) nem lesz válasz, de sajnos lett. A fiúk előszeretettel csapkodták a leégett tagjaimat, ami mit ne mondjak nem volt kellemes. De a bosszú édes és az szerencse az én oldalamra állt. A búcsúbulin a "nagyok" elintézték maguknak, hogy nyitótáncot kelljen csinálniuk. Ők egy Timmy Trumpet számot választottak maguknak, de én elintéztem, hogy a kért szám helyett a Barbie girl szólaljon meg. A jutalmam egy tábori kergetés volt. Egyéb bajom nem esett. Azonban a lányok ezt is gyilkos pillantásokkal jutalmazták. A fiúk többször is mondták mennyire nem vagyok közkedvelt személy náluk, amit nem értek.
  Majdnem húsz évesen mit akarnék egy 12 éves kisfiútól. Nekik ez nem fordult meg a fejükben? Na mindegy. A tábor végére már szándékosan bosszantottam őket, hogy legalább "jogosan" haragudjanak rám.
  Pénteken korán reggel indultam hazafelé. Szinte senkitől se tudtam elbúcsúzni, de annyira nem bánom. Nem szeretek búcsúzkodni. Írtam a tanárnéniknek, írtam a fiúknak is, velük küldtem sok-sok puszit a lányoknak, csak hogy még egy kicsit basztassam őket.
  A buszon döbbentem rá úgy igazán, hogy annak ellenére, hogy nem aludtam túl sokat, amellett, hogy rengeteget dolgoztam; mégsem éreztem magamat kimerültnek. Persze, a korai kelés miatt álmos voltam, de mégis annyira felfrissültnek és pihentnek éreztem magamat. Tudtam az okát. Hiányzott egy állandóan rivalizáló fél, aki az eddigi években mindig jelen volt és gondoskodott - szándékosan/szándéktalanul - az állandó feszült hangulatról. Azonban most, hogy ez nem volt meg, sokkal nyugodtabb voltam egész héten, sokkal energikusabb és kedélyesebb.
  Lehet ezt így is.
  Boldog vagyok, hogy lementem és még egyszer legalább meg akarom ismételni a nyáron. Jó emberek vesznek körül, fák, tiszta levegő és esténként csend és nyugalom. Csodás volt ez a hat nap.

Tori

3. fejezet

3. fejezet

Jóval később szólalt meg.
- Érdekes. Nagyon jól meg tudod játszani, hogy alszol. Először fel sem tűnt, hogy olyan gondolataid vannak, amik valódiak, nem pedig az álmodról szólt. Miközben az összes gondolatod között próbáltam ráakadni arra, hogy vajon mi lehet a te különlegességed. Aztán feltűnt, ahogy azon kattogsz, hogy vajon rájöttem-e, hogy ébren vagy.
- A régebbi gondolataimban is tudsz kutakodni? – kérdeztem. – Egy az egyben…
- Az egész fejedbe mászok bele. Az emlékeidet is kisajátíthatom, ha úgy akarom. De ne aggódj, nem fogom. Amíg aludtál, még elfogadhatónak véltem, de így már nem.

Bólogattam. Kinyitottam a szemem és lassan felültem. Meglepett, hogy sötét van. Valahonnan az ablak felől sárgás fény jött.
- Szia – mosolyogtam bágyadtan. – Éhes vagyok – közöltem, miközben gyomromra szorítottam a kezem. James bólintott és felpattant. Én is fel szerettem volna kelni, azonban rászólt.
- Nem! Nem kelhetsz fel! – dörrent rám. Kissé megszeppenve bólintottam: hátamat a hatalmas párnának vetettem és hátrahajtottam a fejem. A fehér plafont bámultam.
- Anya tudja, hogy itt vagyok?

- Tudja. Apa azt mondta rosszul lettél és nem engedett haza. Elaludtál a kanapénkon, ezért anyukád megengedte, hogy itt aludj. Viszont eléggé durván megfenyegetett, hogy ha valami rosszat csinálok…
- Ó, inkább ne is folytasd! – egyből fülig pirultam. Az asztalra pillantottam: ott volt a telefonom és egy idegen telefonja, egy doboz cigaretta. – Te idebent szoktál cigizni? Apukád orvos… nem szokott piszkálni emiatt? – kérdeztem halkan.

- Nem. Ő is cigizik, így nem zavarja – vonta meg a vállát. – Ugye szereted a sonkás szendvicset? – kérdezte, mire bólintottam.
- Kérhetek egy kávét is? – kérdeztem. James felnézett rám a félhomályban.
- Hajnali egykor? – kérdezett vissza. A telefonomra pillantottam:
- Csak fél egy – közöltem vigyorogva. A fiú csak a fejét rázta, amiért belekötöttem. A fekete márványlapokra bámultam, miközben James már a kávémmal bíbelődött. – Biztos ne segítsek? – érdeklődtem, kihúzva magamat, hogy jobban lássam, mivel szenved. Alig láttam a sötét miatt.

- Mindjárt kész, ne aggódj már – mondta, mire a mikró búgása leállt és csilingelve jelezte, hogy lejárt az időzítő. – Látod, nem kell türelmetlenkedni.
- Jól van, na… lassan lyukas lesz a gyomrom – mondtam keresztbe font karokkal, durcás ötéves módjára. James egy tálcát egyensúlyozott egy kezében, míg másikban egy bögrét. – Édesen szeretem, kevés tejjel – mondtam. James rám nézett és elmosolyodott.
- Tudok róla – kacsintott rám.
- Fel sem tűnik, hogy a fejemben mászkálsz! – mordultam fel, miközben mohón a szendvicsembe haraptam. Kevés vajat éreztem meg, aztán sonkát és sajtot és némi friss és roppanós uborkát. Mennyei volt és akaratom ellenére is felnyögtem. A fiú elmosolyodott.

- Örülök, hogy ízlik – jegyezte meg halkan, miközben a cigis doboza után nyúlt. Rágyújtott és némán pöfékelt.
- Nagyon finom. Köszönöm. Milyen, amikor a fejemben mászkálsz? – faggattam.
- Semmilyen, szimplán tudom, hogy mit gondolsz. Van, amikor lassan csepegnek az információk, akkor szinte lehetetlen megérezni, hogy mit csinálok. Azonban, ha egyszerre többet akarok megtudni, akkor elég erős hatást gyakorlok másokra – mondta, s hirtelen erősen sípolni kezdett a fülem.

A szendvicset igyekeztem lassan és kimért mozdulatokkal letenni. De egyszerűen az őrületbe kergetett az a zaj.
- Könyörgöm, hagyd abba – szisszentem fel. – Elég! – csaptam az asztalra. A kávém lötyögni kezdett és kifröccsent az üvegasztalra. James nem állt meg. Egyik kezemet a fülemre tapasztottam, míg a másikkal az asztalon heverő újság után nyúltam, majd hozzávágtam.

A dolog kellően meglepte, így kizökkentettem őt és a kín egyszeriben megszűnt.
- Ez csúnya volt! – közöltem dühösen.
- Kíváncsi voltam, hogy képes vagy-e megállítani – mondta teljesen nyugodtan – Sajnálom – szabadkozott eléggé szűkszavúan.

Beleittam a kávémba és dühösen méregettem.
- Többen is vannak?
- Hm?
- Többen is vannak, mint én? Gondolom, nem én vagyok az első „különleges”, akit felhozol ide – firtattam a dolgot, miközben a kávésbögrém peremén járattam az ujjam. Szándékosan nem néztem a szemébe. Most tudatosul bennem, hogy egy lány vagyok, akit felhozott a csiricsáré lakásába és az apja sincs itt.

- A hatodik vagy – mondta. - De ismerek még rajtad kívül másokat is. Egy iskolába járok velük. Melyik suliba jársz? – kérdezte, miközben kifújta a füstöt.
- Az egyikbe… - válaszoltam gorombán. Értetlen fejet vágott:
- Most mi van? – adott hangot értetlenkedésének. Beleittam a kávémba és otthonos meleg érzés töltött el. Olyan volt, mint amit otthon szoktam inni, amikor hulla fáradt vagyok. – Ki kellett próbálnom. Mindenkin kipróbáltam eddig… egyikük sem sértődött meg.
- Talán, mert nem lányok voltak – motyogtam. James elvigyorodott:

- Tehát itt van elásva a csont! – nevetett fel hangosan. Az egyik ajtó felé pillantottam, ami felől még napközben jött be. – Nem tudom honnan jöttél rá, de tényleg te vagy az első lány idefent… emiatt nem kell stresszelned! – nevetett fel lazán. – Nem fogom… rád vetni magamat meg hasonlók! Nem kell aggódnod – villantott rám egy meleg, biztató mosolyt. - Egész nap csak kétszer értem hozzád, amikor kis híján úgy beverted a fejed, hogy belehalj! Nem kell tőlem tartanod – közölte szárazon.

Hálás voltam a félhomálynak, hogy nem látszott a rákvörös arcom. Nem néztem rá.
- Ez biztató – szólaltam meg végül. – De nem függ össze a kettő. Azért nem érzem fairnek a dolgot, mivel semmi, de komolyan semmi indokod nem volt arra, hogy bánts. De te mégis megtetted. Ha később ne, adj, isten megint csak bántani akarsz, akkor akár a rólam megtudott személyes információval is bánthatsz! Ezt el akarom kerülni – foglaltam össze röviden a legutolsó pofára esésemet, amikor megnyíltam valakinek: azaz Mattnek, az osztálytársamnak.

James egyik oldalról a másikra billentette fejét és vesébe látó tekintettel meredt rám. Egyből tudtam, hogy tudja.
- Már késő, igaz? – kérdeztem lemondó hangon. James oldalra pillantott, majd vissza rám.
- Még nem tudom, hogy most épp kire gondolsz – húzta össze a szemét. – De tiszteletben tartom, hogy nem akarod, hogy megtudjam. Majd, ha szeretnéd, elmondod idővel.
- Ezek után tartani fogjuk a kapcsolatot? – kérdeztem megjátszott hitetlenséggel.

- A rosszullétek még egy ideig kínozni fognak. Figyelnem kell rád, hogy ne legyen semmi bajod. Ez amolyan különleges szövetség: mindegyikükkel tartom a kapcsolatot.
- Mi van, ha én nem? – kérdezem halkan. Halk, morajló zümmögés töltötte be a teret, szinte észre sem vettem.
- Nem tudod megúszni – mondta a vállát megvonva. Erőltettem egy mosolyt az arcomra és felhörpintettem az utolsó korty kávémat is. Eztán áttértem a szendvicsem maradványára. James az órájára pillantott: - Jól érzed magad? – kérdezte, miközben előre dőlt.
- Jól – hazudtam. A fiú megkocogtatta az óráját.
- Sok idő telt el és jól vagy… lassan sajnos megint rosszul kell lenned! Mellesleg lesápadtál… és nem hiszem, hogy a téma miatt – vonta meg a vállát.

- Szépen lassan rosszabb lesz – folytatta komoran. – Adhatok rá valamit, amitől betompulsz. Elég erős fájdalomcsillapító.
- Nem – mondtam remegő hanggal. – Nem szeretem a gyógyszereket – motyogtam zavartan, miközben a fejemhez kaptam. A halántékom fájdalmasan lüktetett az ujjam alatt.
- Miért nem? – kérdezte érdeklődve, miközben felállt. Megvontam a vállam.
- Szerintem tudod… - motyogtam. – Az apád orvos, minden bizonnyal az összes bajodra tud minimum három gyógyszer nevét – mondtam a szememet lehunyva. James ellépett az asztal mellett és a kanapé mögé lépett.

- Igazad van – hagyta rám kissé rosszkedvűen. – A halántékod? – kérdezte halkan. Bólogattam. Az ölembe eresztettem a kezem, s a fiú puhán masszírozni kezdte a halántékom.
- Értesz hozzá? – kérdeztem, mire csak egy hümmögés volt a válasz. A kényeztetés ellazított és kitolta az időt, amikor elviselhetetlenül szenvedek a fájdalom miatt. – Elég… - suttogtam egy bő perccel később, mikor már az érintése is fájdalmasnak hatott.
- Már fáj? – kérdezte, mire csak bólintottam. Lehunytam a szemem, mert így jobbnak éreztem. – Kérsz inni? – Megráztam a fejem.

- Nyugalmat akarok – sziszegtem. – Azt akarom, hogy vége legyen, hogy ez ne velem történjen! – emeltem meg a hangom. Kinyitottam a szemem és farkasszemet néztem a fiúval.
- Csak a fájdalom miatt mondasz ilyeneket – mondta lágy hangon.
- Hol a telefonom? – kérdeztem lehunyt szemmel. Hallottam, ahogy James megmozdul:
- Nyújtsd ki a kezed – adta ki az utasítást, mire engedelmesen előre nyújtottam a karom. Pár pillanattal később éreztem az alakját és a sima tok felületét.

- Köszönöm – köszöntem meg illedelmesen, s az ölembe fektettem a kezem. Egyelőre nem voltam biztos mit tegyek, csupán egy halvány gondolat fogalmazódott meg fejemben. – Szerintem felhívom anyut. Beszélek vele, egyszerűbb, ha tisztázom vele a dolgokat – nyitottam ki a szemem megint.

James feszültem túrt bele bordó tincseibe. Hirtelen én is szívesen beletúrtam volna. Azonnal elszégyelltem magam és meg is ijedtem, hogy mi van, ha épp a fejemben járkált. Azonban reakciójából úgy tűnt, hogy nem szerzett róla tudomást. Idegesen járatta a lábát és bordó tincseit piszkálta.
- Jó, de nem most, késő van már. Ne ébreszd fel, hadd legyen még egy nyugodtabb éjszakája. – Hosszan bámultam felé, ahogy a kintről jövő fény féloldalasan esett rá. Teljesen elvesztem a gondolataimban. Mintha nagyon kicsi nyomást éreztem volna hátul a tarkómnál.

- Most a fejemben járkálsz? – kérdeztem, miközben ismét fókuszálni kezdtem James arcára és éles tekintettel pillantottam a fiúra.
- Honnan tudtad? – Eléggé meglepte a kérdésem. Vonásai értetlenek voltak, szeme kicsit összeszűkült. Lehunytam a szemem, mert a fájdalom élesen hasított a halántékomba. – Nem jó, hogy így szenvedsz. Biztos nem kérsz valamit?
- Nem… - nyögtem. Vettem egy mély lélegzetet, majd még párszor megismételtem. – Nem… jól vagyok. Amúgy éreztem – nyeltem egyet, hátha tompítja a halántékomat ostromló fájdalom.  – A tarkómnál… nagyon apró nyomás… szinte alig észrevehető – morogtam. Élesen szívtam be a levegőt. – Te jó ég, ezt nem lehet elviselni! – csattantam fel és az asztalra vágtam az öklömet.

Szinte meg sem éreztem.
- Nyugalom… nem sokára jobb lesz – mondta halkan.
- Ne hazudj. Mindketten tudjuk, hogy ez csak az eleje ennek az egésznek – nyöszörögtem, miközben lejjebb csúsztam a kanapén, hogy elfeküdhessek.
- Jól van, akkor nem szépítem a dolgot. Szenvedni fogsz, mint egy kutya – morogta. – De hozhatok egy ki morfiumot, csak szólnod kell.

- Amíg bírom, addig nem érdekel a dolog – sziszegtem és a halántékomra szorítottam a kezem. A fejem lüktetett és minden egyes hullám erősebb és erősebb volt.
- Akkor szenvedj! – sóhajtott fel. – Narancslevet? – kérdezte. Bólintottam.
- Kérek. Van itt valami erkély, vagy egy ablak, ahová kiülhetek. Friss levegőre van szükségem!
- Mindjárt. – Két pohárral tért vissza. Egyiket a kezembe adta. Megvárta, míg ráfogok a pohárra és csak utána eresztett el. – Gyere, segítek. – Jobb kezét felém nyújtotta, s én ráfogtam kezére.

Óvatosan felhúzott. Egyből meginogtam, viszont James fel volt készülve erre: könyökömnél fogva tartott meg.
- Lassan! Tudod mit: idd meg azt – bökött a pohárra. -, aztán majd kimegyünk. – A pohárra emeltem tekintetem és kiittam a tartalmát. Alig emeltem el a számtól, már ki is vette a kezemből.
- Köszönöm – leheltem halkan. – Hálás vagyok.

James csak bólintott.
- Tudsz magadtól jönni? – kérdezte. Aprót bólintottam, bár szemem sarkában elhomályosodott a kép én hittem benne, hogy képes vagyok egyedül kimenni egy erkélyre.
- Már hogy ne tudnék! – feleltem. James elindult én pedig követtem. Éreztem, hogy imbolyogva és kissé ferdén haladtam, de legalább haladtam.

James a konyhához ment és elhúzta a függönyöket. Korábban fel sem tűnt, hogy ott nem csak üveg van, hanem egy erkély. A fiú kinyitotta az ajtót és mélyen beszívta a friss, hűvös levegőt. Ellépett az ajtótól és kinyitotta az ajtó melletti szekrényt. Párnákat vett elő és azokkal lépett ki a hidegbe.
- Ülj le – mondta halkan. – Mindjárt kihozom a kabátodat és hozok egy papucsot is – hadarta majd eltűnt.

Amint beálltam az ajtóba nekem rohant a hideg levegő. Egy pillanatra elfeledkeztem a fájdalmaimról. Mély szaggatott levegőt vettem és kiléptem az erkélyre. Leroskadtam az egyik műanyag székre és megrázkódtam a hideg miatt. James pillanatokon belül feltűnt a kabátommal és egy papuccsal. A kezembe adta a kabátot, amibe egyből bebújtam, a papucsot a lábam elé dobta, de nem volt rá szükségem.

Keresztbe fontam a lábaimat és kabáttal betakartam. Amint elkezdtem felmelegedni, sokkal jobban éreztem magam. De ezzel együtt a fájdalom is visszatért hatványozott erősséggel.
- Jobb? – kérdezte, miközben meggyújtott egy szál cigit. Bólintottam, miközben fejemet hátradöntöttem. A csillagos eget kémleltem. Innen haloványan, de láttam a csillagokat. Az én ablakomból semmit sem lehet látni a sok fény miatt.

- Irtó nagy mázlista vagy – jegyeztem meg, miközben hangom elcsuklott a fájdalomtól.
- Igazán? – szólalt meg. Szemem sarkából láttam, hogy ő is felnéz. – Sose szoktam bámulni a csillagokat. Nincs sok értelme. Nagyon szenvedsz, igaz? – aggodalmas volt a hangja. 
- Nagyon – válaszoltam. Még a szám mozgása is fájdalmat okozott. Olyan szinten, hogy könnycseppek gyűltek össze a szememben.
- Te jó ég, ugye nem fogsz sírni? – egyenesen kétségbeesetten csengett a hangja. Látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Nem tudom – hangom elvékonyodott és már esély sem volt rá, hogy ne sírjam el magam.
- Tehát igen – nevetett fel kínjában. Beleszívott még egyet a cigarettába és a hamutartóba dobta. Felkelt és oda húzta a székemmel szembe az övét. – Nem fázol? – kérdezte.
- De jól esik – közöltem.
- Gyere ide – nyújtotta ki felém a karját.

Hitetlenkedve előre hajtottam a fejem és zavartan pillantottam rá. Alig láttam az arcát, de inkább komoly volt, minthogy szórakozott. Előre hajoltam és odamásztam hozzá. Karjával átkarolt és magához szorított. Fejemet a mellkasára hajtottam, és ahogy a levegőt vettem éreztem a dohány keserű szagát és parfümjének kellemes illatát. A kettő keveredve egészen bódító volt. Bal kezével a bal felkaromat cirógatta. A tű nyomához érve felszisszentem és egy könnycsepp folyt végig arcomon.

- Nagyon fáj? – Bólintottam. – Sajnálom, nem akartam.
- Nem baj.
- Szólj, ha fázol, nem kellene megbetegedned – hümmögéssel válaszoltam. Szavai lassan jutottak el hozzám, túl erős volt a fájdalom, amit a mozgás okozott. Éreztem, ahogy a gravitációs erő lefelé húz, hogy a szemem elnehezedik. – Hallasz? – James finoman megrázott, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, vagy reagálni. – Sora, hallod, amit mondok? – James előre dőlt. Éreztem, hogy az arcomat fogja, de mintha tűt szurkálnának a bőrömbe, ahol az ujjai hozzám értek.

- Sora, a fene egyen meg! – morgolódott, miközben benyúlt a térdem alá, s felkelt velem. Itt már végleg elvesztettem az eszméletem. 

Ridiculous

Hi guys!

  Tudjátok azt hittem, hogy az előző hétnél jobban nem lehet lejjebb aljasodni. Azonban a helyzet itt egyre katasztrofálisabb. Egyre rosszabb és rosszabb, egyre nagyobb baromságokat követnek el! Nem én, én igyekszem hiba nélkül végezni a munkámat - persze megesik, hogy egy-egy kajafutár felmegy a céghez, amelyikhez nem szabad.
  Azonban, amit más(ok) művel(nek), egyszerűen borzasztó. A TV egyáltalán nem alkalmas a posztja betöltésére, de komolyan. Nevetséges. Beírja magát a beosztásba, hogy ő bejön dolgozni, aztán (jobb esetben) éjszaka beülteti a járőrt és hazamegy. Így könnyű pénzt szerezni, hogy nem is dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy még akkor is késik, ha valaki (én) beáldozza magát és tovább marad benn.
  Azonban most elkövette élete egyik legnagyobb hibáját. Másoknak kezdett panaszkodni rólam, ami természetesen visszajutott az én fülembe. A második hiba, hogy tegnap kiakadt, mert nem szóltam neki, hogy bejött a főnöke ide. Semmi nem volt, csak odaadott pár jelenlétit és már ment is. Mondta, hogy úgyis felhívja a TV-t, ezért nem jelentettem neki. Szóval, ha nem vigyáz a szájára, akkor könnyen emberhiány miatt kirúgják a fenébe és akkor fogja majd igazán bánni, hogy nem vigyázott. Elegem van már az állandó kihasználásból és kavarásból. Attól még, hogy ő egy barom nem kell megnehezítenie mindenki másnak az életét.

Tori

Cam szülinapja

Hi guys!

  Nos eredetileg Camnek ezen a héten van szülinapja és ezért a hétvégére szervezett magának egy kis bulikát. Révén, hogy Camről van szó, ezért elmentem. Még akkor is ha olyan emberekkel kellett találkoznom, akikkel egyáltalán nem akartam. Meg se lepődtem, hogy én voltam az egyetlen, aki pontos volt.
  Találkoztam pár emberrel és édes hármasban metróztunk el a kultúrpincéig, amit Cam talált. Közben próbáltunk egy csapat turistának segítséget nyújtani, de egyáltalán nem tudták hova akarnak menni, vagy hogy mit akarnak. Valljuk be, így nehéz bárkin is segíteni. Szóval mi mondtunk neki egy metrómegállót, ahol találhatnak "famous Budapest hotel" és leszálltunk.
  A kultúrpince, amit Cam talált egész kellemes helynek tűnt. Kicsit nyirkos volt a levegő, de hűvös volt és egész este mi voltunk csak a vendégek. Az egész helyen csak mi voltunk, ez kicsit furcsa volt. De amúgy nagyon jó hely, teázó és borozó is egyben a hely.
  Eleinte nagyon jól éreztem magam. De komolyan. Sokat nevettem és a hangulat is nagyon oldott volt. Sajnos csak eleinte. Nem akarom megmondani mi/ki volt a vízválasztó, de azután szinte szó szerint megfagyott a levegő - többen is így tapasztalták. Arról nem is beszélve, hogy ismételten elhangzott ugyanaz a kérdés, amit állandóan ismételgetnek
- Tori nem akarsz jönni...? - Nem, nem akarok. Elmondtam már ezer és egy alkalommal. Miért kell folyamatosan ismételgetni? Miért nem veszi észre, hogy... ah, mindegy.
  Szóval, ilyen felemás hangulattal jöttem el onnan a többiekkel. Tetszett, hogy sokat nevettem velük; tetszik, hogy van hozzám hasonló mentalitású ember.

Tori

Az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban

Hi guys!

  Éreztétek úgy, hogy el akartok tűnni a világ szeme elől. Leginkább a hétköznapok unalmas, kikészítő, kilátástalan, felháborítóan egyforma napjai elöl. Alig várom már, hogy a buszon üljek! Bár az is lehet, hogy anyuék levisznek kocsival.

  No de hogy jutottunk el egészen idáig? ( Mi ez a királyi többes?) Egészen egyszerű a magyarázat. A munkahelyemen mostanában túl nagy a kavarodás. Bosszantóan sokat kell plusz dolgokat elintéznem (= ingyen dolgozom). Bosszantóan sokat hiteget a Területi vezető (mostantól emlegessük csak Tv-ként), hogy majd megkapom a jól megérdemelt extra pénzt. Azonban az előző héten, amikor találkoztunk volt képe egy ezrest odaadni nekem. Egy ezrest. Nem egy köteget, nem bizony, csak egy ezrest és hozzáfűzte, hogy valahogy próbáljam meg kibírni.
  Ezzel a mondattal több bajom is volt. A hangsúly, amivel ezt mondta, amolyan "én vagyok az Isten, tőlem függsz" hangsúly volt. Arról nem is beszélve, hogy vajon mit gondol azzal a kis hülye agyával? Értem én, hogy ő egyáltalán nem tud spórolni és takarékoskodni, de én nem ő vagyok. Nem szorulok rá a hülye ezresére, ahhoz túléljek. Különben is, hogy "éljek túl" egy ezressel? Nevetséges. Arról nem is beszélve, hogy közölte, hogy holnap hozza a többit... nos, azóta folyamatosan hozza a többit.
  De ha ez nem lett volna elég az előző hétre... és persze nem volt elég, akkor pluszba még bent kellett maradnom, mert hogy az éjszakai recepciós csütörtökön és pénteken ugyanaz az ember lesz. Megkérdezte, hogy melyik nap tudok bent maradni, én a csütörtökön választottam, mert pénteken Jasmine-nek kellett a körömmodellje lennem (így is alig értem oda a bonyodalmak miatt). Mondta, hogy rendben, akkor pénteken meg a járőrt ülteti be a recire.
  Szóval, csütörtökön bent maradtam hatig. Közben az éjszakai recissel is beszéltem ő meg nem értette miért maradok bent, mert vele a Tv nem is beszélt, csak közölte a dolgok, de az indokot nem. Mindegy. Este hatra megérkezett a recis, másnap érkeztem ugyanúgy nyolcra. Kilenckor már hívott az éjszakás, hogy akkor beszéljek a járőrrel, mert a, beszervezték az életét b, nem éri el a járőrt. Mondtam neki, hogy akkor innentől intézem a dolgokat, mert úgyis nekem kell bent maradnom, amíg megérkezik.
  Közben hívogatott a Tv is, hogy nem éri el a járőrt és hogy én is próbálkozzak. Természetesen nem vette fel, de ez nekem nem volt probléma, mert úgyis négyre jön be a járőr, amit még meg tudtam volna várni. Azonban a Tv-nek ez annál nagyobb baj volt, mert annak a ****nek fontosabb a ***** edzése, mint dolgozni. Szóval a járőrnek be kellett volna ülnie ide a recepcióra, amíg az éjszakás megérkezik, aztán átmennie területen lévő másik recepcióra, mert a Tv edzésre ment.
  A Tv kiakadt és berágott, amiért az éjszakás a háta mögött akart intézkedni. A kiakadás és berágás annyit jelentett, hogy annyira megharagudott, hogy még felhívni sem volt hajlandó, amiért intézkedni akart helyette (borzasztóan nagy kisebbségi komplexusa van). Szóval szegény járőrnek kellett hívogatnia az éjszakást, hogy érjen be fél ötre ( szóval fél órával későbbre kellett beérnie); mert ugye a járőrnek helyettesítenie kellett a Tv-t. (Komolyan, mint egy hisztis kisgyerek)
  Szerintetek ezt végighallgatni, meg diszkréten nem véleményt nyilvánítani mekkora nagy élmény? Ráadásul ma a Tv jön ide éjszakára... vajon mikor fog beesni? Este hatkor, vagy hétkor? Vajon ma mivel akar csicskáztatni?
  Ha jól sejtem elég bonyolult lett a dolog, de higgyétek el, hogy a valóságban is ennyire komplikált ez a helyzet.

Tori&Shadow

Sora Sacram 2. fejezet

Mikor magamhoz tértem egyből éreztem, hogy idegen helyen vagyok. Pár pillanatig még levegőt sem mertem venni. Elraboltak visszhangzott a fejemben újra meg újra ez a szó. A kabátom nem volt rajtam és egy pihe-puha takaróba csavarva feküdtem egy kanapén. Az oldalamon feküdtem, ezért résnyire kinyitottam a szemem. A kanapé krémes színű, durva szövetű anyagával találtam szembe magamat, mindössze pár milliméternyi közelségből.

Mély lélegzetet vettem és megfordultam. A fekvőhelyemmel szemben semmi furcsát nem találtam. Egy fél méterre tőlem egy alacsony dohányzóasztal egy hamutartóval a közepén, néhány csikkel a közepén. Nem izgatott a dolog, így felültem. Szembekerültem a hatalmas üvegfalakkal és elképedtem.

Előredőltem és kimásztam a takaró alól. Mezítláb voltam: levették a zoknim. Az alulról melegített kőre léptem és az üvegfalakhoz léptem. Az egész várost beláttam. Már ment le a nap és eszembe jutott, hogy a szüleim biztosan aggódnak értem. Automatikusan a jobb oldali zsebemhez kaptam. Kitapintottam a telefonomat és megkönnyebbültem.

Biztos voltam benne, hogy nem elraboltak: ha ez történt volna, nem lenne nálam telefonom. Előhalásztam a ketyerét és megnyomtam a középső gombot. Egy üzenet és két hívás. Az üzenet anyától jött: Legkésőbb tízre érj haza a barátodtól. Kikerekedett szemekkel néztem a telefonomra. Aztán tekintetem feljebb siklott: Szia anyaa, találkoztam A barátommal, tudom, hogy nem meséltem róla, de kicsit átmennék hozzá, mert most halt meg a nagymamája… szüksége van rám.

Hitetlen tekintettel néztem a telefonomra. Hirtelen nem akartam elhinni, hogy anya ezt a szöveget bevette. Reszkető kézzel fordultam meg a telefonomat kis híján elejtettem.
- Szia – köszönt rám egy fiú. Maximum két évvel lehetett idősebb, mint én. Automatikusan hátrálni kezdtem, de az üveg megállított. – Elájultál az utcán: konkrétan rám estél. Nem akartalak otthagyni, ezért felhoztalak. Nem foglak bántani. Látod, nem vettem el tőled a telefonod.

Furcsa volt a festett bordó haja és meleg barna szeme. Furcsa kombó volt, de felettébb vonzó. El is szégyelltem magam, hogy rögtön ez volt az első gondolatom.
- Nem akarsz inni valamit? – kérdezte, miközben az ajtótól, ahonnan belépett balra indult. Fel sem tűnt, hogy arra egy egészen jól felszerelt konyha van. Meseszép fehér bútorok. Borzalmas lehet takarítani. A fehér hűtőhöz lépett, mire megszólaltam:
- Ne! – kérdőn felém fordult. – Ne legyen hideg… így is fázom – mondtam, miközben elindultam felé. A fiú bólintott, majd a bal karomra pillantott.
- Ma szerezted? – kérdezte, miközben a pultra tett egy poharat és narancslével töltötte meg. Tekintetét a karomra szegezte. Oldalra pillantottam és ismét elképedtem.

Ahol nemrégiben megszúrtak, most egy pirosas pötty éktelenkedett. Körülötte a bőrömön az erek zöldes-lilás színben pompáztak.
- Te jó ég – szédültem meg. Megkapaszkodtam a konyhasziget szélében. Ködös tekintettel hátrébb léptem egyet, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Fel sem tűnt, hogy a fiú megkerülte a pultot és arra várt, hogy elkapjon, ha dőlök. - Nem fogok elájulni… azt hiszem – néztem rá, még mindig a pultot szorongatva. A fiú bólintott, majd odahúzott nekem egy háttámlás széket.

- Köszönöm. Szabad tudnom, hogy ki a lovagias megmentőm? – kérdeztem halkan. A fiú óvatosan elmosolyodott:
- Hívj Mattnek – vonta meg a vállát. Először elfehéredtem, aztán megforgattam a szemem és fanyarul elmosolyodtam. – Mi az? – kérdezte.
- Semmi… csak az egyik ismerősömet is így hívják… mostanában nem vagyunk jóban – fújtam ki hosszan a levegőt. A fiú felvonta a szemöldökét és megrázta a fejét.
- Akkor Jamesnek – közölte.
- Két neved van? – érdeklődtem, miközben leültem és beleszürcsöltem a narancslébe.

A fiú leült velem szembe és magának is öntött:
- Mindenkinek azt mondom, hogy Mattnek hívnak, de valójában James vagyok. A Matt apám neve is… meg a nagyapámé. Mindenkinek Matt a neve ebben a francos családban. Azonban a családomban kettő fiú született: a testvérem Matt lett én pedig James… kemény két percen múlott és én lettem volna Matt… ikrek vagyunk – bólintottam, de akaratom ellenére is eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha az osztálytársam és James rokonok. Aztán rájöttem, hogy ez teljességgel lehetetlen. – Tudod mi miatt lettél rosszul? – kérdezte.

Csak megráztam a fejem.
- A szer, amit befecskendeztek a szervezetedbe nem csak egy mezei influenza elleni oltás volt – közölte komoly hangsúllyal. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nevessem el magam. Pár perc telt el, aztán ismét megszólalt: - Nevetségesnek gondolod… - mondta szórakozottan. – Ami nem baj, de mi van, ha azt mondom, hogy mindenkinek az oltásában benne volt ez a szer és aki rosszul lesz miatta, az eltűnik, vagy pár nappal később meghal. Nem figyeled mostanában a híreket?

- Még ha igaz is volna, akkor sem neked kellene foglalkoznod vele! – közöltem tárgyilagosan. Azonban teljességgel kirázott a hideg a fiú miatt. – És ha igazad is lenne, akkor ez azt jelentené, hogy két-három nap múlva meghalnék…?
- Nem… a szer csak arra való, hogy kiszűrjék azokat, akik mások.
- Más? – kérdeztem halkan. – Te is kaptál ilyet?
- Persze. Csak én itthon kaptam meg, apám által. Orvos. Amint rosszul lettem rájött, hogy valami nincs rendben és megvizsgálta az injekciót.

- Miben vagy más? – kérdeztem mohón. James csak bámult rám. – Mondd el – kértem, azonban borzalmasan éreztem magam.
- Az attól függ, hogy hiszel-e nekem, vagy sem.
- Így sosem fogok hinni neked. Főleg, hogy azt sem tudom, mit kellene elhinnem. Ki tudja, lehet, hogy már ma este halott leszek. Több ember szeme láttára ájultam el.
- Ez nem szép játszma – közölte komoran. – A szer felerősíti az erődet, ezzel lebukhatsz és simán elkaphatnak.
- Miért jó ez? Kinek jó ez? Ki csinálja? – faggatóztam. James megvonta a vállát.

- Nem tudom. Az emberek félnek attól, amit nem ismernek – közölte, majd megkerülte a pultot és engem is. Leugrott a két lépcsőfokról, mi a nappali és a konyha között volt és a kanapéra vetette magát. Felé fordultam a bárszékkel. Rágyújtott.
- Ugye nem zavar? – emelte fel a cigarettát, mire csak a fejemet ráztam. - Apám elmélete szerint az állam nem tud erről, hogy van egy szervezet, akinek a fő célja a hozzám és úgy tűnik hozzád hasonló emberek kiszűrése és valamilyen módon eltávolítása a társadalomból. Mert mások vagyunk.

- Te miben vagy más? – kérdeztem megint.
- Sok mindenben – közölte. – De egye fene… most éppen arra gondolsz, hogy csak szórakozom a hülye fejeddel. Félsz tőlem. Ezenkívül kínzóan fáj a karod, ezért alig tudsz koncentrálni arra, amit én mondok… most pedig átfutott a gondolat a fejedben, hogy a gondolataidban kutatok. No lám, igazad van – mosolyodott el fölényesen.

Elképedtem, mivel igaza volt.
- És igen… ki tudsz zárni a fejedből, de ahhoz most nagyon kellene koncentrálnod… eleinte biztosan nem menne – mondta rám sem pillantva.
- Ez… ez nagyon durva – dadogtam. – De hogyan…? – kérdeztem halkan. – Hogy jöttél rá? Hogy csináltad? A szüleid tudják? – dőltem előre. James bólintott majd egy adag füstöt fújt ki a száján keresztül.

- Persze hogy tudják. Apa hamarabb rájött, mint én – vonta meg a vállát. – Már vagy hat hónapja tudatosan használom – közölte. – Jó lenne, ha itt maradnál, pár napig mindenképpen. Amíg ki nem derítjük, hogy milyen képességed van, feltétlen itt kellene maradnod. Apám felhívhatja édesanyádat, elmagyarázhatja neki, hogy elájultál és most benn vagy kórházban. Benntartanak…
- Anyukám öt éven keresztül dolgozott kórházban.
- Akkor is megoldjuk – mondta homlok ráncolva. – Nemsokára hazajön és megbeszéljük. Nagyon meggyőző tud lenni, hidd el, elintézi – mondta. Bólogattam, majd lenéztem a kezemre. – Jól érzed magad? – kérdezte végül. – Fehér vagy, a szád belilult, a szemed csillog… nem fázol?

- De… nagyon – mondtam. Az alkarom belső felén egyetlen ér rajzolódott ki határozottan: sötét szürke színben. A látványtól is rosszul voltam.
- Kéred a takarót? – Csak bólogattam és lehuppantam a földre. Térdeim megremegtek. James felkelt és felém hozta a takarót. Félúton jártam felé, mikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe. A nyakamtól indult és egészen a halántékomig haladt a fájdalom. A fejemhez kaptam, ami kibillentett az egyensúlyomból. – Fenébe! Tudtam, hogy ez lesz – káromkodott még egy sort, de sikerült időben elkapnia. Esés közben kapott el. Konkrétan végigcsúszott a kövön, hogy elkaphasson.

Lassan leeresztett, hogy a fejemet a combjára fektethesse.
- Mi történik velem? – kérdeztem. A testem minden porcikája égni kezdett, de mégis úgy éreztem ráz a hideg. A fejembe hasító fájdalom miatt sikítani tudtam volna, de ehelyett könnyek gyűltek a szemembe. James combjain feküdt a fejem, arcomat két kezébe fogta és halkan csitított.
- Minden rendben lesz… sss… minden rendben lesz – suttogta. A fájdalom miatt ordítani tudtam volna. – Nem sokára nem fog fájni, el fog múlni. Ígérem. – Aztán hirtelen oldalra kapta a fejét és szemébe remény csillant. – Apa, csinálj valamit – kérlelte. – Komoly fájdalmai vannak… olyan, mint én.

Percekkel később éles szúrást éreztem a karomban, aztán hirtelen tompaság váltotta fel a kínt. Megkönnyebbült nyögés szakadt ki torkomból és lehunytam a szemem. Könny csorgott végig az arcomon.
- Felteszlek a kanapéra – mondta a fiú. Hagytam. Éreztem, ahogy óvatosan felemel, majd pár pillanattal később lerak.
- Felhívom a szüleit. Beszélek velük, így nem engedem haza – dörmögte valaki hátulról. – Add ide a telefonját.

A szemem felpattant és megemeltem a kezem. Reszketett, mint a nyárfalevél. A takaró alatt a zsebemhez nyúltam, de túl gyenge voltam.
- Majd én – mondta lágyan James. Visszahúztam a kezem és lehunytam a szemem. – Jobb már? – kérdezte, mire bólintottam. – Pihenj, engedd el magad. Itt nem lesz semmi bajod. – Nem kellett kétszer mondani, ezek a szavak átlöktek az álom birodalom határán.

Későn éjszaka tértem magamhoz. Mondjuk elég nehéz volt nem felébrednem, hiszen James és még valaki dörmögő mély hanggal konkrétan mellettem beszélgettek. Gondolom, azt hitték, hogy még hat a beadott gyógyszer.

- Egy olyan szert juttattak a szervezetébe, ami belülről tönkre is teheti. Ilyen még egyszer sem fordult elő. A magas láz is arra utal, hogy a teste harcol a szer ellen. Ha nem ébred fel, akkor azt jelenti, hogy nem elég erős ahhoz, hogy különleges legyen. Ha felkel, akkor még van esélye. – Hirtelen kéz érintette meg a homlokom. - Nincs láza, maximum hőemelkedés. Megyek, lefekszem. Margaret már előkészített neki egy pizsamának valót. Valahol itt rakta le. Jó éjt.
- Jó éjt! – válaszolt James. Hangjából hallottam, hogy fejben valahol máshol jár. Több, mint valószínű, hogy az enyémben. Tehát már tudja, hogy ébren vagyok.

Sora Sacram 1. fejezet

Egy átlagosnál is rosszabb napra ébredtem aznap. Alapjáraton rosszul éreztem magam már, amikor felkeltem hála a legújabb Matt-incidensemnek. Ugyanis alig aludtam. Hajnali egykor még megnéztem a telefonomon, hogy mennyit mutat. Sajnálatos módon utána még jó darabig bámultam a plafont, illetve a szemhéjamat belülről.

A telefonom alig kezdett el csörögni, mikor már benyomtam a szundit és a másik oldalamra fordultam, hogy még öt percet aludhassak. Egészen hat óra negyvenig ezt játszottam, majd nehézkesen felkeltem és az asztalomhoz támolyogtam. Leroskadtam a székre, amely hangos nyikorgással jelezte, hogy nem vagyok pille könnyű. A tankönyvekkel teli polcomhoz gurultam, majd felmartam a táskámat és belepakoltam az aznapi könyveket.

Felkeltem és a kinyitottam a kétajtós szekrényt és ekkor megcsörrent a telefonom: még öt perc telt el. Gyorsan kinyomtam, hogy apa és anya ne ébredjen fel rá. Felöltöztem és a fürdőszobába lépkedtem. Amint befordultam a krémszínű csempézett fürdőbe meghökkentem, ugyanis már a szemem sarkából láttam a hatalmas pandamaci szemeimet.

Teljesen szembefordultam a tükörrel. Közelebb léptem a képmásomhoz és a tükör melletti polcról leemeltem egy vattapamacsot, majd sminklemosót loccsantottam rá. Lemostam a maradék sminkemet, s ezzel felfedtem a szemem alatti lilás bőrt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogyan is volt jobb: a fekete folttal, vagy a lilával. Elhúztam a számat és a telefonom ismét jelezni kezdett: nincs időm eltüntetni. Felkentem némi szempillaspirált, majd kihátráltam a fürdőből.

Felkaptam a táskám és lépcsőzés közben végleg elhallgattattam a telefonom: hat óra ötvenöt. A konyhába léptem és az asztalon heverő pék sütit a táskámba dobtam. Aztán felpillantottam a faliórára, ami biztosított arról, hogy még van időm egy hideg kávéra. Annak ellenére, hogy hideg volt: jól esett.

Eztán felkaptam a cipőm és kabátom, majd kiléptem a hideg, csípős őszi reggelbe. A gyep még zöld volt, azonban a kapun túl már az évszakra jellemzően színes levelek borították az egész utcát. Pedig kristálytisztán emlékszem arra, hogy anya tegnap összeszedte a leveleket.

A dologról megfeledkezve a fülhallgatómon próbáltam kioldani a csomót, miközben a járdáról letérve átvágtam az aszfalton. Mikor sikerrel jártam, azonnal a fülembe dugtam, amitől kirázott a hideg. Ebben az időben a műanyag gyorsan áthűl.

Megborzongtam, de elég hamar túltettem magam rajta, mivel már megszoktam. Ekkor már egy utcányira jártam a buszmegállótól. A telefonomnak szenteltem a figyelmem. Gyors mozdulattal feloldottam a képernyőt, s a legfrissebben felrakott számot indítottam el: Trigger. A pörgős dallam jól eső éberséget kölcsönzött nekem, amire szükségem volt bőven. Megtorpantam a megállóban és az órára pillantottam: hétóra tizenkettő.

Zsebre vágtam a kezem és a megjelenő leheletemmel szórakoztam. Rossz szokás volt. Aztán a sarkon befordult az busz én megkönnyebbültem: vége a fagyoskodásnak. A levegőn töltött öt perc pirosra csípte az arcomat.

Felszálltam a buszra és a meleg levegő szinte nekem rontott. Elégedett sóhaj szakadt ki belőlem, miközben helyet foglaltam. Sikerült a legjobb helyet befoglalnom, ami már jobb kedvre derített.

Az ebookomat olvasva jutottam el iskolámig. A metró szerelvényről leszállva megpillantottam Mattet, tehát begyorsítottam az amúgy is gyors tempómat. A zebránál várakozva az elsuhanó autóknak szenteltem a figyelmem és igyekeztem nem törődni a fel s le ugráló gyomrommal. Mikor a lámpa váltott leléptem a járdáról és átlósan átvágtam az úton. Ez sok más gimnazistatársam megtette. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Mikor átjutottam a beléptető rendszeren szinte ziháltam a megerőltetés miatt. Innentől fogva esélyem sincs összefutni vele, úgy, hogy kettesben legyünk.

Jóval, lazább léptekkel közelítettem meg a szekrényem. Kibújtam a kabátomból és beakasztottam a szekrénybe, majd lábujjhegyen pipiskedve a felsőbb polcra kukkantottam, hogy kell-e nekem bármelyik bent „felejtett” tankönyvem.

Kihalásztam a matek könyvemet és azzal a kezemben, fülhallgatóval a fülemben zártam be a szekrényt. Felpillantottam, majd a táskámhoz léptem, ami a radiátoron pihent. Kicipzáraztam, s belegyömöszöltem a kezemben tartott holmit. A vállamra dobtam a táskám, majd felpillantottam, hogy van-e valaki, akibe belemennék. De a folyosó végén Matt fordult be. Átkoztam a pillanatot, hogy az egész osztály ugyanazon a folyosón kapott szekrényt. Nem is próbáltam mosolyogni, csak intettem neki és reakciót nem várva elfordultam.

Besiettem a terembe és kirántottam a fülemből a ketyerét. Hangosan köszöntem az osztálytársaimnak és bekecmeregtem Ophelia mögött a helyemre. Felszínes beszélgetésbe elegyedtünk - mint mindig. Pár szónál többet nem beszéltünk, ezért ismét előástam az ebookom, mikor hátulról Annie kocogtatta meg a vállam. Hátrafordultam és beszélgetni kezdtünk. Érdeklődött, hogyan telt a hétvégém és hogy miért vagyok ennyire letört – megint.

Eztán rajtam volt a sor: megkérdeztem mi a helyzet vele, meg a barátjával és beszélni kezdett. Teljes testtel felé fordultam és mosolyogva kezdtem hallgatni. Kivételesen hálás voltam érte, hogy beszélgetős kedvében van: így legalább nem kell Mattel foglalkoznom.

- Mi van veled meg Mattel? – kérdezte halkan. – Megint összevesztetek? – hajolt közelebb hozzám. Megforgattam a szemem: nem hiszem el.
- Szerinted? – kérdeztem halkan. – Egy hülye név miatt képes volt kiakadni! – morogtam. – Mellesleg mi a helyzet Isaac újdonsült barátnőjével, még mindig gonoszul méreget, amikor megpillant? – tereltem a témát. Annie bólogatott.

A telefonom rezegni kezdett a padon: mire Ophelia megrángatta a pólóm. Hátradőltem a székkel és felvettem: anya volt.
- Szia, ugye még nincs tanítás?
- De anya, épp most írja a fizikatanár a szaktanári intőmet – mosolyodtam el.
- Jó, majd megdumálom vele, hogy húzza ki. Ma be kéne jönnöd, hogy megkapd az influenza elleni oltásodat. Be tudsz jönni tanítás után? – kérdezte. Hangja még álmos volt és rekedtes: nem rég kelt.

Bólogattam.
- Persze, bemegyek – mondtam kedvtelenül, majd elbúcsúztunk. Pont végszóra csengettek be. – Na tippelj, ki kap ma oltást? – lelkesedtem fanyar mosollyal az arcomon. Annie tekintete rémülten tekintett rám:
- Te jó ég! – nyögött fel.
- Nekem mondod. Utálom – forgattam a szemem.

Elfintorodtam, majd az ajtóra pillantottam, ahol a tanár állt és várt. Mosoly futott át az arcomon: ez az óra már most jól kezdődik.
- Na, hello! – vett mély lélegzetet végül. Mosoly kúszott ajkaimra. Szemem sarkából láttam Mattet, ahogy oldalasan ül, amint a tanár megszólalt felé kapta a fejét. Hagyd abba parancsoltam saját magamra.

Az óra végére sokkal jobb kedvem lett. Azonban, amint a tanár kilépett már a tekintetem fordult volna egy bizonyos személy felé: Neem, mi nem vagyunk jóban emlékeztettem magam. Mérges lettem és felpattantam. Kivonultam a folyosóra az ebookommal.

Egész nap ezt játszottam. Feltűnően kerülgettük egymást – legalább is számomra feltűnően. Totálisan bezárkóztam, senkivel nem beszélgettem, csakis olvastam. Aztán nap végén egy hangos, sziasztok, után otthagytam az egész bagázst. Kiléptem a kellemes meleg levegőre és fáradtan vonszoltam végig magam az utcán a metróhoz. Tudtam, hogy sietősebben kellene lépkednem, mivel kivételesen egy irányba megyek Mattel. Nem volt kedvem vele metrózni.

Azonban képtelen voltam gyorsabb tempóra kapcsolni. A mozgólépcsőn ácsorogva már küzdöttem az álmosság ellen, majdnem előrebucskáztam, azt hiszen képes lettem volna állva elaludni. Sikerült lejutnom az aluljáróba és egy oszlopnak támaszkodva vártam a metróra. Kibámultam a fejemből. Egészen addig, míg meg nem álltak mellettem. Pofátlanul előrenyúlt és kirántotta a fülemből a fülhallgatót.
- Szia – köszönt. Lehunyt szememet felnyitottam és szembenéztem Mattel.
- Szia - morogtam.

- Duzzogsz? – kérdezte, mire rásandítottam.
- Nem. Csak szimplán nem akarok bajt okozni – sóhajtottam maró gúnnyal.
- Komolyan… egy komédia… - kuncogott. – Hogyhogy erre?
- Influenza oltás… - nyöszörögtem. – Ugye emiatt nem fogsz megsértődni? – élcelődtem tovább.
- Nem. De ha így folytatod, megint összeveszel velem… - közölte, mire megugrott a szemöldököm és lehunytam a szemem.
- Matt, fáradt vagyok, alig aludtam. Nagyon szépen kérlek, ne ma piszkálj. – Matt elhallgatott. Csak a metrón szólalt meg újból, ahol az ajtónak támaszkodva lehunyt szemmel pihentem.
- Miattam? – kérdezte, miközben lehorgasztotta a fejét, motyogott.

Megint kinyílt a szemem. Nem tudtam a teljes igazságot közölni vele… nem volt szívem:
- Is – közöltem halkan. Matt várakozóan felpillantott rám: - És még a suli és még a barátnőm… összevesztünk.
- Akkor jó hétvégéd volt… - jegyezte meg óvatosan. Elvigyorodtam, hiszen láttam a szemén, hogy legszívesebben mosolyogna.

- Nyugodtan nevess csak – hagytam meg neki. Elvigyorodott, mire megforgattam a szemem. – Leszállok. Szia – mosolyodtam el.
- Szia - mosolygott. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le: tehát éppen jóban vagyunk megint.

Öt utcányit sétáltam a rendelőig, ahol mogorva idősek üldögéltek és csúnya tekintettel bombáztak. Tudták ki vagyok: várták, hogy mikor moroghattak amiatt, hogy én hamarabb jutok sorra, mint ők. Anya kilépett és rám mosolygott. Az idősek izmai megrándultak, mintha bármelyik pillanatban eldördülne a rajtot indító puska dördülése.

- Szia – mosolygott rám anya. Felpattantam, hogy megölelhessem. – Gyere be… - láttam, ahogy az egyik beteg már nyitja a száját. – Leülhetsz a hátsó szobába – fejezte be anya. Esélyt sem hagytam, hogy a beteg megszólaljon.
- Jó lesz nekem itt is, nem akarom, hogy másik azt higgyék, kivételeznek velem – mosolyodtam el, majd fejemet az idős hölgy felé fordítottam. Anya bólintott, majd sarkon fordult és visszament dolgozni. Leültem és megint olvasni kezdtem.

Pár perc múlva megint behívtak valakit. Az idő lassan telt és már hatalmasat pislogva próbáltam nem elaludni. Végül anya megállt előttem:
- Bánnád, ha nem én adnám be neked az injekciót? – kérdezte. – Jól szúr, és akkor hamarabb hazamehetnél. – Bólogattam. – Akkor várj itt, oké? Dr. Hallhoz kell bemenned majd – mutatott a terem másik végében lévő ajtajára.
- Oké – bólintottam megint.
- Majd behívnak – mondta és visszament dolgozni.

Hátrahajtottam a fejem a hideg, zöld csempére, amitől kirázott a hideg és magamhoz tértem.
- Miss Sacram – nyílt az ajtó. Kinyitottam a szemem és felkeltem.
- Jó napot! – mosolyodtam el kényszeredetten. Az orvos rám mosolygott és bezárta mögöttem az ajtót. Felpillantottam és követtem a mozdulatait: ahogy összerakja a tűt és, ahogy felszívja az injekciót.
- Sora Sacram, igaz? – kérdezte, mikor rám nézett.

- Én volnék – mosolyogtam.
- Mennyire félsz tőle? – kérdezte és felemelte a tűt.
- Igazából csak a fájdalomtól félek… - mondtam, miközben feltűrtem a pólóm ujját. Hideg folyadékot csepegtetett egy vattakorongra, majd megtörölgette a felkarom.
- Mély levegő – suttogta a férfi. Amint megéreztem a tűt felszisszentem és összeszorítottam a fogam.

Éreztem, ahogy a folyadék beömlik a szervezetembe. Eleinte csak kellemetlen volt, aztán határozottan émelyítően éltem meg a dolgot. Amikor kihúzta a tűt elmorzsoltam egy kósza könnycseppet, majd megborzongtam.
- Szorítsd oda, Sora! – parancsolt rám, majd a vattát a tű nyomához emeltem és erősen hozzányomtam.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd felkeltem. – Viszlát. – Ezzel kiléptem az ajtón. A betegek már nem voltak benn. Anyuék rendelőjének ajtaja tárva nyitva volt.

- Sora, apa értünk jön! – kiáltott anya.
- Én hazamegyek. A táskámat itt hagyom, de szeretnék sétálni egy kicsit – mondtam, miközben a vattát a szemetesbe dobtam.
- Rendben. – Odalépett hozzám és mosolyogva puszit nyomott az arcomra: - Baj van? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Megvontam a vállam:
- Csak a szokásos – mondtam fanyar mosoly társaságában. Anya bólintott, majd visszament a rendelőszobába.

Hatalmasat ásítottam, majd kimentem a friss levegőre: pár pillanat erejére éberebb lettem. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Kirázott a hideg, majd betértem egy boltba és vettem egy forró kávét. Az első korty végig égette az egész torkomat. De nem izgatott. Visszasétáltam a metróhoz és néma csendben, bámultam ki a fejemből.

A bambulás szépen fokozatosan csapott át rosszullétbe és émelygésbe. Mire leszálltam a metróról már úgy éreztem, hogy pillanatok választanak el az ájulástól. A koszos utcákon össze-vissza lézengtek az emberek, reménykedtem, hogy ha valóban rosszul vagyok, akkor valamelyikük segít rajtam. Főleg, ha csak úgy hirtelen összeesek az utca közepén.

 Nem tudtam egyenesen járni, az erő elpárolgott a lábaimból, fejem zsibongott és nonfiguratív alakok jelentek meg a szemem előtt. Éreztem, ahogy az íriszem felfelé vándorol. Pár pillanatig még küzdöttem, majd erőtlenül összeestem, mint egy rongybaba.