Sora Sacram 1. fejezet

Egy átlagosnál is rosszabb napra ébredtem aznap. Alapjáraton rosszul éreztem magam már, amikor felkeltem hála a legújabb Matt-incidensemnek. Ugyanis alig aludtam. Hajnali egykor még megnéztem a telefonomon, hogy mennyit mutat. Sajnálatos módon utána még jó darabig bámultam a plafont, illetve a szemhéjamat belülről.

A telefonom alig kezdett el csörögni, mikor már benyomtam a szundit és a másik oldalamra fordultam, hogy még öt percet aludhassak. Egészen hat óra negyvenig ezt játszottam, majd nehézkesen felkeltem és az asztalomhoz támolyogtam. Leroskadtam a székre, amely hangos nyikorgással jelezte, hogy nem vagyok pille könnyű. A tankönyvekkel teli polcomhoz gurultam, majd felmartam a táskámat és belepakoltam az aznapi könyveket.

Felkeltem és a kinyitottam a kétajtós szekrényt és ekkor megcsörrent a telefonom: még öt perc telt el. Gyorsan kinyomtam, hogy apa és anya ne ébredjen fel rá. Felöltöztem és a fürdőszobába lépkedtem. Amint befordultam a krémszínű csempézett fürdőbe meghökkentem, ugyanis már a szemem sarkából láttam a hatalmas pandamaci szemeimet.

Teljesen szembefordultam a tükörrel. Közelebb léptem a képmásomhoz és a tükör melletti polcról leemeltem egy vattapamacsot, majd sminklemosót loccsantottam rá. Lemostam a maradék sminkemet, s ezzel felfedtem a szemem alatti lilás bőrt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogyan is volt jobb: a fekete folttal, vagy a lilával. Elhúztam a számat és a telefonom ismét jelezni kezdett: nincs időm eltüntetni. Felkentem némi szempillaspirált, majd kihátráltam a fürdőből.

Felkaptam a táskám és lépcsőzés közben végleg elhallgattattam a telefonom: hat óra ötvenöt. A konyhába léptem és az asztalon heverő pék sütit a táskámba dobtam. Aztán felpillantottam a faliórára, ami biztosított arról, hogy még van időm egy hideg kávéra. Annak ellenére, hogy hideg volt: jól esett.

Eztán felkaptam a cipőm és kabátom, majd kiléptem a hideg, csípős őszi reggelbe. A gyep még zöld volt, azonban a kapun túl már az évszakra jellemzően színes levelek borították az egész utcát. Pedig kristálytisztán emlékszem arra, hogy anya tegnap összeszedte a leveleket.

A dologról megfeledkezve a fülhallgatómon próbáltam kioldani a csomót, miközben a járdáról letérve átvágtam az aszfalton. Mikor sikerrel jártam, azonnal a fülembe dugtam, amitől kirázott a hideg. Ebben az időben a műanyag gyorsan áthűl.

Megborzongtam, de elég hamar túltettem magam rajta, mivel már megszoktam. Ekkor már egy utcányira jártam a buszmegállótól. A telefonomnak szenteltem a figyelmem. Gyors mozdulattal feloldottam a képernyőt, s a legfrissebben felrakott számot indítottam el: Trigger. A pörgős dallam jól eső éberséget kölcsönzött nekem, amire szükségem volt bőven. Megtorpantam a megállóban és az órára pillantottam: hétóra tizenkettő.

Zsebre vágtam a kezem és a megjelenő leheletemmel szórakoztam. Rossz szokás volt. Aztán a sarkon befordult az busz én megkönnyebbültem: vége a fagyoskodásnak. A levegőn töltött öt perc pirosra csípte az arcomat.

Felszálltam a buszra és a meleg levegő szinte nekem rontott. Elégedett sóhaj szakadt ki belőlem, miközben helyet foglaltam. Sikerült a legjobb helyet befoglalnom, ami már jobb kedvre derített.

Az ebookomat olvasva jutottam el iskolámig. A metró szerelvényről leszállva megpillantottam Mattet, tehát begyorsítottam az amúgy is gyors tempómat. A zebránál várakozva az elsuhanó autóknak szenteltem a figyelmem és igyekeztem nem törődni a fel s le ugráló gyomrommal. Mikor a lámpa váltott leléptem a járdáról és átlósan átvágtam az úton. Ez sok más gimnazistatársam megtette. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Mikor átjutottam a beléptető rendszeren szinte ziháltam a megerőltetés miatt. Innentől fogva esélyem sincs összefutni vele, úgy, hogy kettesben legyünk.

Jóval, lazább léptekkel közelítettem meg a szekrényem. Kibújtam a kabátomból és beakasztottam a szekrénybe, majd lábujjhegyen pipiskedve a felsőbb polcra kukkantottam, hogy kell-e nekem bármelyik bent „felejtett” tankönyvem.

Kihalásztam a matek könyvemet és azzal a kezemben, fülhallgatóval a fülemben zártam be a szekrényt. Felpillantottam, majd a táskámhoz léptem, ami a radiátoron pihent. Kicipzáraztam, s belegyömöszöltem a kezemben tartott holmit. A vállamra dobtam a táskám, majd felpillantottam, hogy van-e valaki, akibe belemennék. De a folyosó végén Matt fordult be. Átkoztam a pillanatot, hogy az egész osztály ugyanazon a folyosón kapott szekrényt. Nem is próbáltam mosolyogni, csak intettem neki és reakciót nem várva elfordultam.

Besiettem a terembe és kirántottam a fülemből a ketyerét. Hangosan köszöntem az osztálytársaimnak és bekecmeregtem Ophelia mögött a helyemre. Felszínes beszélgetésbe elegyedtünk - mint mindig. Pár szónál többet nem beszéltünk, ezért ismét előástam az ebookom, mikor hátulról Annie kocogtatta meg a vállam. Hátrafordultam és beszélgetni kezdtünk. Érdeklődött, hogyan telt a hétvégém és hogy miért vagyok ennyire letört – megint.

Eztán rajtam volt a sor: megkérdeztem mi a helyzet vele, meg a barátjával és beszélni kezdett. Teljes testtel felé fordultam és mosolyogva kezdtem hallgatni. Kivételesen hálás voltam érte, hogy beszélgetős kedvében van: így legalább nem kell Mattel foglalkoznom.

- Mi van veled meg Mattel? – kérdezte halkan. – Megint összevesztetek? – hajolt közelebb hozzám. Megforgattam a szemem: nem hiszem el.
- Szerinted? – kérdeztem halkan. – Egy hülye név miatt képes volt kiakadni! – morogtam. – Mellesleg mi a helyzet Isaac újdonsült barátnőjével, még mindig gonoszul méreget, amikor megpillant? – tereltem a témát. Annie bólogatott.

A telefonom rezegni kezdett a padon: mire Ophelia megrángatta a pólóm. Hátradőltem a székkel és felvettem: anya volt.
- Szia, ugye még nincs tanítás?
- De anya, épp most írja a fizikatanár a szaktanári intőmet – mosolyodtam el.
- Jó, majd megdumálom vele, hogy húzza ki. Ma be kéne jönnöd, hogy megkapd az influenza elleni oltásodat. Be tudsz jönni tanítás után? – kérdezte. Hangja még álmos volt és rekedtes: nem rég kelt.

Bólogattam.
- Persze, bemegyek – mondtam kedvtelenül, majd elbúcsúztunk. Pont végszóra csengettek be. – Na tippelj, ki kap ma oltást? – lelkesedtem fanyar mosollyal az arcomon. Annie tekintete rémülten tekintett rám:
- Te jó ég! – nyögött fel.
- Nekem mondod. Utálom – forgattam a szemem.

Elfintorodtam, majd az ajtóra pillantottam, ahol a tanár állt és várt. Mosoly futott át az arcomon: ez az óra már most jól kezdődik.
- Na, hello! – vett mély lélegzetet végül. Mosoly kúszott ajkaimra. Szemem sarkából láttam Mattet, ahogy oldalasan ül, amint a tanár megszólalt felé kapta a fejét. Hagyd abba parancsoltam saját magamra.

Az óra végére sokkal jobb kedvem lett. Azonban, amint a tanár kilépett már a tekintetem fordult volna egy bizonyos személy felé: Neem, mi nem vagyunk jóban emlékeztettem magam. Mérges lettem és felpattantam. Kivonultam a folyosóra az ebookommal.

Egész nap ezt játszottam. Feltűnően kerülgettük egymást – legalább is számomra feltűnően. Totálisan bezárkóztam, senkivel nem beszélgettem, csakis olvastam. Aztán nap végén egy hangos, sziasztok, után otthagytam az egész bagázst. Kiléptem a kellemes meleg levegőre és fáradtan vonszoltam végig magam az utcán a metróhoz. Tudtam, hogy sietősebben kellene lépkednem, mivel kivételesen egy irányba megyek Mattel. Nem volt kedvem vele metrózni.

Azonban képtelen voltam gyorsabb tempóra kapcsolni. A mozgólépcsőn ácsorogva már küzdöttem az álmosság ellen, majdnem előrebucskáztam, azt hiszen képes lettem volna állva elaludni. Sikerült lejutnom az aluljáróba és egy oszlopnak támaszkodva vártam a metróra. Kibámultam a fejemből. Egészen addig, míg meg nem álltak mellettem. Pofátlanul előrenyúlt és kirántotta a fülemből a fülhallgatót.
- Szia – köszönt. Lehunyt szememet felnyitottam és szembenéztem Mattel.
- Szia - morogtam.

- Duzzogsz? – kérdezte, mire rásandítottam.
- Nem. Csak szimplán nem akarok bajt okozni – sóhajtottam maró gúnnyal.
- Komolyan… egy komédia… - kuncogott. – Hogyhogy erre?
- Influenza oltás… - nyöszörögtem. – Ugye emiatt nem fogsz megsértődni? – élcelődtem tovább.
- Nem. De ha így folytatod, megint összeveszel velem… - közölte, mire megugrott a szemöldököm és lehunytam a szemem.
- Matt, fáradt vagyok, alig aludtam. Nagyon szépen kérlek, ne ma piszkálj. – Matt elhallgatott. Csak a metrón szólalt meg újból, ahol az ajtónak támaszkodva lehunyt szemmel pihentem.
- Miattam? – kérdezte, miközben lehorgasztotta a fejét, motyogott.

Megint kinyílt a szemem. Nem tudtam a teljes igazságot közölni vele… nem volt szívem:
- Is – közöltem halkan. Matt várakozóan felpillantott rám: - És még a suli és még a barátnőm… összevesztünk.
- Akkor jó hétvégéd volt… - jegyezte meg óvatosan. Elvigyorodtam, hiszen láttam a szemén, hogy legszívesebben mosolyogna.

- Nyugodtan nevess csak – hagytam meg neki. Elvigyorodott, mire megforgattam a szemem. – Leszállok. Szia – mosolyodtam el.
- Szia - mosolygott. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le: tehát éppen jóban vagyunk megint.

Öt utcányit sétáltam a rendelőig, ahol mogorva idősek üldögéltek és csúnya tekintettel bombáztak. Tudták ki vagyok: várták, hogy mikor moroghattak amiatt, hogy én hamarabb jutok sorra, mint ők. Anya kilépett és rám mosolygott. Az idősek izmai megrándultak, mintha bármelyik pillanatban eldördülne a rajtot indító puska dördülése.

- Szia – mosolygott rám anya. Felpattantam, hogy megölelhessem. – Gyere be… - láttam, ahogy az egyik beteg már nyitja a száját. – Leülhetsz a hátsó szobába – fejezte be anya. Esélyt sem hagytam, hogy a beteg megszólaljon.
- Jó lesz nekem itt is, nem akarom, hogy másik azt higgyék, kivételeznek velem – mosolyodtam el, majd fejemet az idős hölgy felé fordítottam. Anya bólintott, majd sarkon fordult és visszament dolgozni. Leültem és megint olvasni kezdtem.

Pár perc múlva megint behívtak valakit. Az idő lassan telt és már hatalmasat pislogva próbáltam nem elaludni. Végül anya megállt előttem:
- Bánnád, ha nem én adnám be neked az injekciót? – kérdezte. – Jól szúr, és akkor hamarabb hazamehetnél. – Bólogattam. – Akkor várj itt, oké? Dr. Hallhoz kell bemenned majd – mutatott a terem másik végében lévő ajtajára.
- Oké – bólintottam megint.
- Majd behívnak – mondta és visszament dolgozni.

Hátrahajtottam a fejem a hideg, zöld csempére, amitől kirázott a hideg és magamhoz tértem.
- Miss Sacram – nyílt az ajtó. Kinyitottam a szemem és felkeltem.
- Jó napot! – mosolyodtam el kényszeredetten. Az orvos rám mosolygott és bezárta mögöttem az ajtót. Felpillantottam és követtem a mozdulatait: ahogy összerakja a tűt és, ahogy felszívja az injekciót.
- Sora Sacram, igaz? – kérdezte, mikor rám nézett.

- Én volnék – mosolyogtam.
- Mennyire félsz tőle? – kérdezte és felemelte a tűt.
- Igazából csak a fájdalomtól félek… - mondtam, miközben feltűrtem a pólóm ujját. Hideg folyadékot csepegtetett egy vattakorongra, majd megtörölgette a felkarom.
- Mély levegő – suttogta a férfi. Amint megéreztem a tűt felszisszentem és összeszorítottam a fogam.

Éreztem, ahogy a folyadék beömlik a szervezetembe. Eleinte csak kellemetlen volt, aztán határozottan émelyítően éltem meg a dolgot. Amikor kihúzta a tűt elmorzsoltam egy kósza könnycseppet, majd megborzongtam.
- Szorítsd oda, Sora! – parancsolt rám, majd a vattát a tű nyomához emeltem és erősen hozzányomtam.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd felkeltem. – Viszlát. – Ezzel kiléptem az ajtón. A betegek már nem voltak benn. Anyuék rendelőjének ajtaja tárva nyitva volt.

- Sora, apa értünk jön! – kiáltott anya.
- Én hazamegyek. A táskámat itt hagyom, de szeretnék sétálni egy kicsit – mondtam, miközben a vattát a szemetesbe dobtam.
- Rendben. – Odalépett hozzám és mosolyogva puszit nyomott az arcomra: - Baj van? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Megvontam a vállam:
- Csak a szokásos – mondtam fanyar mosoly társaságában. Anya bólintott, majd visszament a rendelőszobába.

Hatalmasat ásítottam, majd kimentem a friss levegőre: pár pillanat erejére éberebb lettem. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Kirázott a hideg, majd betértem egy boltba és vettem egy forró kávét. Az első korty végig égette az egész torkomat. De nem izgatott. Visszasétáltam a metróhoz és néma csendben, bámultam ki a fejemből.

A bambulás szépen fokozatosan csapott át rosszullétbe és émelygésbe. Mire leszálltam a metróról már úgy éreztem, hogy pillanatok választanak el az ájulástól. A koszos utcákon össze-vissza lézengtek az emberek, reménykedtem, hogy ha valóban rosszul vagyok, akkor valamelyikük segít rajtam. Főleg, ha csak úgy hirtelen összeesek az utca közepén.

 Nem tudtam egyenesen járni, az erő elpárolgott a lábaimból, fejem zsibongott és nonfiguratív alakok jelentek meg a szemem előtt. Éreztem, ahogy az íriszem felfelé vándorol. Pár pillanatig még küzdöttem, majd erőtlenül összeestem, mint egy rongybaba.