Úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély. Sőt vagyok annyira következetlen, hogy akár még több esélyt is adjak az embereknek. Ezt a tulajdonságomat annyira nem szeretem, de eddig nem igazán tudtam levetkőzni.
Nehéz dolog nemet mondani az embereknek. Főleg, ha olyanokról van szó, akik egyszer valaha közelebb álltak hozzá, támaszt nyújtottak satöbbi. Rengeteget gondolkodtam ezen, hogy mégis hogyan kellene viszonyulnom ehhez. Nehéz dűlőre jutni.
Adtam nekik még egy esélyt. Tudjátok milyen érzés volt? Borzasztó. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy órával a találkozó előtt görcsberándult a gyomrom és míg el nem jöttem, nem is lazultam el. Az egészben a legrosszabb az ambivalens érzések voltak.
Mondhatnám, hogy az egész Ian hibája, de nem. Ő csak megpróbált ismét bevonni ebbe a dologba, ami mellesleg a mai napig nem értek, hogy miért akarják ennyire. Egy részem látja magában a célban a jót, hogy annak ellenére, hogy nem váltunk el szépen, mégis évről évre eszükbe jutok. Viszont a másik énem azt látja, hogy ez csak amolyan sablon dolog, amit minden embernek elküldenek egy CTRL C, CTRL V nyomással.
Nem értem miért ragaszkodnak hozzám ennyire. Már ha ez egyáltalán ragaszkodás, mert szerintem nem az. Ez amolyan példamutatás akar lenni, hogy ők ennyire jók. Vagy ezt csak az az oldalam mondja, amelyikben megragadtak a rossz érzések?
Ha nagyon drámaian akarok fogalmazni, akkor mindketten magunkra vállaltuk a csoportból való távozással járó következményeket és ez nem sok jót vont maga után.
Érkezésünkkor talán Lia szaladt nekem egyenesen és ezzel el is kezdődött a jól megszokott, ó te jó ég mit keres te itt, olyan rég láttalak hullám. Olyan furcsa volt, még most is értetlenül állok a dolog előtt.
Ha lett volna egy személy, akitől annyit elvárok, hogy legalább egy picit foglalkozzon velem, mert mégis csak az ő hatására kezdtem bele ebbe az egészbe, már évek előtt az Lia. (Írói megjegyzés, két Lia van, az egyiknek elmegyek a szülinapjára, meg blogol; a másik miatt belevágtam ebbe az egészbe, majd eldobott magától.)
Persze, évek óta nem vagyunk már beszélőviszonyban. Nyáron volt egy idő, amikor próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de természetesen süket fülekre talált a szavam. De még ennek ellenére IS! Vele leülnék beszélgetni, őtőle meghallgatnám, hogy miért hozok rossz döntéseket a csapattal kapcsolatban, de már évek óta elhomályosodott ez. Sőt, talán sosem volt meg, csak azt gondoltam, hogy valaha barátok voltunk. Sosem szerettem az üres ígéreteket és Lia nagyon szereti használni őket. Ezt sosem fogom megtanulni...
Na de, milyen is volt a találkozó? Természetesen időben érkeztünk meg és természetesen mindenki más késve. Fél órás csúszással kezdődött meg minden, ami elég lehangoló. A még lehangolóbb az volt, hogy minden egyes pillanatban, amikor odahajoltam Adele-hez, legalább egy vezetőségi tag ( már ha lehet ezt mondani) éles, csúnya pillantást vetett ránk, pedig a teremben mindenki más beszélgetett, nem csak mi.
Kérdem én, minek hívnak meg ha nem képesek elfelejteni a múltat? Úgy mentem oda, hogy tiszta lappal indítsuk a dolgot és mi lett belőle? Minden egyes hibámra ácsingózva vártak. Mindenkivel kedves voltam, kitudja hány emberrel beszélgettem nem csak magamba fordulva vártam. Úgy viselkedtem, mintha nem váltunk volna el vitázva és utálkozva két éve.
Én szemet tudtam hunyni a sérelmeim felett, úgy érzem, hogy sokak nem. Nos, akkor kérdem én, mi értelme van akkor újabb és újabb esélyt adnom?
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése