Sulira fel!!!!

Hi guys!

  Nos, végre abbahagytam a melót. Örülök, hogy végre vége van, mert már egészen nevetségessé fajult a helyzet ott. Mondhatnám azt is, hogy ha tovább maradtam volna hatalmas balhéval végződött volna az egész. Egyáltalán nem hiányzik a társaság. Csak a járőrök, mert ők nagyon kedvesek és jófejek voltak.
  Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy teljesen kipihenjen ezt a pár hónap kőkemény szenvedést. Többet alszom mostanában, mint ebben az évben bármikor. Többet nevetek és vagyok jókedvű, mint bármikor. Megvannak végre a célok.
  Rájöttem, ebben az évben, hogy nem számítanak az akadályok és az sem számít, ha időigényes leküzdeni ezt az akadályt. Manapság senki sem akar időt adni magának, vagy akár másnak.
  Kit érdekel, ha nem mész egyetemre egyből? Nem számít. Kihagysz egy évet a tanulásból? Nem számít. Ha azért teszed, hogy később elérd, akkor nem számít. Nem szégyen, ha nem tudod mit akarsz és keresed magad. Igen, lesz egy kis lemaradás, de lemaradás mindig van. Nem fontos, hogy mennyi időbe telik megtalálni önmagad, csak törekedj rá.
  Nem mész tovább a sulival? Menj el dolgozz, közben keresgélj.
  Megvan, hogy mit akarsz, de még nem tudsz jelentkezni? Nem baj, tanulj meg egy nyelvet és legyen nyelvvizsgád.
  Jelentkeztél, de sok az időd mellette? Menj el dolgozni, hogy önálló lábra állhass.


  Ez az egy év maga volt a katasztrófa, minden szempontból. A főiskolából való kilépésemmel olyan tartóoszlopokat rengettem meg, amire egyáltalán nem voltam kész és buta módon azt hittem, hogy mindent egyben tudok majd tartani. Nos, elárulok egy titkot nem sikerült. Még úgyis, hogy egy olyan csodálatos, motiváló személy tartotta az oszlopaimat, mint Matt.
  Ha mondanom kellene egy embert, akiről tudom, hogy mindig ott van, ha baj van. Nem a családom tagjait sorolnám fel, hanem Mattet. Mondhatnám úgyis, hogy a jelenlegi helyzetben ő inkább a családom, mint bárki más. Rengeteget veszekedtünk. De komolyan, minden egyes vitánk az iskoláról szólt és az én megfagyott döntésképtelenségemről. Minden vita. Kijelenthetem, hogy majdnem ráment a kapcsolatunk. De tényleg, majdnem ráment. Túléltük, de egyszerűen egy részem belehalt ebbe az egészbe, ami most éled újra talán.
  A családi életem egy komplett hadszíntér, egy állóháború, ami ki tudja mikor dől el és kinek a javára. De mindegy, hogy ki jön ki belőle győztesen. Mindenki rengeteget fog veszteni.
  A barátaim... nos ha még vannak egyáltalán, mert ebben az évben egész konkrétan bezárkóztam és hét lakattal zártam le a kiutat... nos, ők elszállingóztak: megunták, hogy nem keresem őket, amit meg tudok érteni, de most magamra kell összpontosítanom. Nem maradtak sokan. Sőt! Igazi, szívből jövő barátaim csak kettő maradt talán. De ők aztán tényleg igaziak. Nem találkoztam velük se sokat, sőt szinte semmit sem. Amikor láttuk egymást, leginkább sírtam és a lelkemet kellett ápolni, de ennek ellenére tényleg úgy érzem, hogy valóban őszintén barátok vagyunk.