Próbálkozunk tovább

  Ültem a buszon és bámultam ki a fejemből. A fülemben a Leon on üvöltött. De egyáltalán nem jutott el a zene pezsdítő dallama az agyamig, egyszerűen nem fogtam fel. Bámultam ki az esős utcára és figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat. 

  Legszívesebben nem szálltam volna le a buszról, mondjuk egy-két órán keresztül csak utaztam volna a busszal, hogy ne kelljen megmozdulnom. Azonban, ez nem volt opció. A megfelelő állomásnál felálltam és komoran megrándítottam a táskám pántját és ledöcögtem a rozoga lépcsőn.
  Fintorogva igazítottam meg a farmer dzsekimet. Semmi kedvem nem volt hazamenni, vagy bárhova máshova menni. Sehol sem akartam lenni. 
  Elballagtam hazáig és mogorva köszönéssel ledobtam a táskám.
- Megjöttem - jelentettem a szüleimnek. Azok válaszoltak valamit, de egy szót sem hallottam, mivel a fülhallgató még mindig a fülemben volt. Felrohantam a szobámba, hogy elterüljek az ágyamon. 
  Az ágyam végébe hajítottam a táskám, hogy egészen hétfőig ott penészedjen. Aztán ledőltem az ágyamra. Kirángattam a fülhallgatót a fülemből és hatalmas sóhaj kíséretében lehunytam a szemem.
- Sophie. - A hangra megugrottam és ijedtem felültem.
- Mi a fene? - Kezemet a hevesen dobogó szívem felé helyeztem. Felpillantottam az ajtóban állóra. - Mi a fene? - kérdeztem újra, miközben értetlenül néztem az érkezőre.
  Összehúztam a szemöldököm.
- Mit keresel itt? - támadtam neki. A fiú megcsóválta fejét, majd megkerült engem és leült a székembe.
- Tegnap...
- Tegnap összevesztünk - morogtam. - Nem kell túl spilázni. Én leszarom, te is tégy így - javasoltam vállamat vonogatva. 
  Természetesen nem volt elég neki. Valamiért örültem neki, hogy akarja, hogy minden rendben legyen. 
  - Tegnap hülyék voltunk. Mindketten - nézett mélyen a szemembe.
- Húha! Végre nem csak én vagyok a hülye. Haladás - tapsoltam kettőt. A csípős megjegyzésre szúrós tekintet volt a válasz. Felhúztam az orrom.
- Tehát. Alkut ajánlok.
- Már alkudozunk? - húztam fel a szemöldököm érdeklődve. Keresztbe fontam a kezem, majd nekidőltem a szekrényemnek. - Jól indul - pillantottam a körmeimre.
- Legyen az, hogy végre kommunikálsz velem. Ha valami bajod van, akkor mondjuk szólsz és nem csak elvonulsz - mondta éles tekintettel.
  Felpillantottam rá. Mélyen belélegeztem a levegőt, majd komoran ellöktem magam a bútortól.
  - Nem akarok panaszkodni - mondtam végül. - Annyi, hogy nem akarom megzavarni a dolgaidat. Te más vagy, mint én. Sokkal másabb, mint én! Nem fogom megzavarni a rutinodat, mert nem akarom, hogy a szüleid nehezteljenek rám. Ennyi az egész - mondta végül.
- A szüleimmel hagy foglalkozzak én és ne te! - mondta komoran. - Ha nem változna semmi, akkor az annyi lenne, mintha nem is lennénk együtt... - morogta.
- Nem is értem, minek vagyunk együtt. Egyáltalán nem hasonlítunk.
- Ha ilyeneket mondasz, akkor nagyon hamar eljutunk a szakításig... - morogta szemrehányóan. Végül nem mondtam semmit, ő meg hatalmasat sóhajtott. - Gyere ide - intett.
  Ajkaimat összeszorítva odaléptem hozzá, s kezem után nyúlt.
- Így tényleg nem fog menni - morogta. - Ehhez neked és nekem is változtatnunk kell... nos, a napi rutinunkon. - Fanyar mosoly futott át ajkaimon és leültem az ágyamra.
- Nem lesz könnyű... - morogtam. Megrángattam a felsőmet. Ujjammal hívtam oda hozzám a fiút.
  Hátrébb csúsztam a szivacson és hátamat a falnak döntöttem.
- És most? - kérdezte, mikor leült. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam.
- Gondolom tovább próbálkozunk - mosolyogtam rá, mikor elhúzódtam.