Nos, minden rendben van. A mai napon nem történt semmi, mármint tényleg Mattel kerülgetjük egymást, mint valami idegenek. De szerencsére nem szegte kedvem. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy vajon Ő hogy érzi magát. Mert én már viszonylag túlléptem rajta.
Nem mondom, hogy nem fáj... de még így is gyorsabban gyógyult be, mint a macskakaparás a kezem oldalán. Nagyjából egy hete van ott és már idegesít, de már egészen halvány.
Tehát meglepően hamar felgyógyultam. Sokat gondolkodtam. Rengeteget ezen pár napon. Sajnos ezzel töltöttem szabad óráimat, ahelyett, hogy esetleg szunyáltam volna.
Arra kellett jutnom, hogy pár dologban igazat kell adnom neki. Igen, nem nagyon beszélgettünk személyesen, csak köszöntünk meg mosolyogtunk egymásra. De okom volt! Amit persze nem vesz figyelembe.
Nem akartam odamenni és elrángatni a barátaitól, akiket - ahogy tudomásomra adott - nagyon szeret. Nem akartam elszakítani őket. Így csak akkor mentem oda, amikor nem volt ott mellette egyik sem: azon az ominózus tesi órán, azon a "csodás" szerdai napon. Tényleg nem rakta össze a képet, hogy én odamentem hozzá, amikor egyedül volt.
Igen, ebben igazat adok neki. De azt még mindig nem érzi, hogy átlépett egy határt. SŐT! Nem is egy határt, hanem egy rohadt kontinenst. Annyira a lelkembe taposott azzal a rohadék 42-es lábával, hogy a mai napig visszhangzik bennem, ahogy elküld. Minden egyes szó.
Tényleg átlépte a határt és én ugyan beszélnék vele, de előbb úgy gondolom, hogy jogosan tartom fenn igényemet egy bocsánatkérésre. Amitől tartok, hogy életemben egyszer sem fogok megkapni - pedig megérdemelném!! ><
Szeretnék megbékülni a dolgokkal és örülnék neki, ha odajönne megbeszélni a dolgokat... hiába hangoztatom, hogy meg akarom ütni... de hát ez van. A lényeg, hogy jól vagyok, csak hát zavar!
Tori&Shadow
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése