Nem számít

  A napok csak úgy suhantak. Én meg átmentem robotba üzemmódba. Minden napom ugyanolyan lett. Felkeltem, bementem az iskolába, sírtam, hazajöttem, sírtam, aludtam. A szüleim naponta megkérdezték mi történt. Nem válaszoltam, csak megvontam a vállam.
  Kezdtem hozzászokni a rutinhoz. Aztán az egyik nap csengettek. Hirtelen valami reménytelenül naiv vonásom miatt azt reméltem, hogy majd Ő lesz az. Természetesen nem ő volt. A két utcával arrébb lakó barátnőm volt. Mire leértem anya beengedte és óvatos mosollyal felengedett minket.
- Minek köszönhetem a látogatásodat? - kérdeztem halkan. Annabeth óvatosan lerakta a táskáját és kihúzta a cipzárját. Azonnal egy kicsi cica feje bukkant elő. - Baby! - sikoltottam fel. A cica mintha már hallgatna rá felém fordult és kiugrott a táskából. Az ágyamon mászkált fel s alá.
  - Anyukád azt mondta mostanában rossz kedved van - kezdte, de én csak megbűvölve néztem a kiscicát.

  Megállt előttem és felém nyávogott.
- Azt mondta hozzám át. Különben is nálam állandóan nyávog, csak téged fogad el - mosolyogtam. Napok óta először elmosolyogtam és kezembe vettem a piciny cicát.
- Baby-m - duruzsoltam neki. Rossz szokása szerint minden körmét belém állította. - Ez fááj - mondtam játékosan és letettem a hasamra, mire Baby lefeküdt és hagyta, hogy simogassam.
  - Mi a baj? - kérdezte Annabeth. - Napok óta depressziózol... megint. Mi történt?
- Semmi, csak összekaptam Dave-vel - vontam meg a vállam.
- Csak? Nálad egy összekapás nem olyan egyszerűen megy.
- Jó, oké. Megkérdeztem, hogy mi történt, amiért ennyire keresztül néz rajtam, miért nem beszélget velem.
- Úú.
  - Erre közölte, hogy barátnője lett...
- De hát ti...?
- Igen, mi rohadt jóban voltunk. Az a pár csókocska, ami elcsattant nem számított - vontam meg a vállam.