Élősködök

Hi guys!

  Életemben nem ódzkodtam egy bejegyzés megírásától. Sorozatot néztem, zenét hallgattam, minden mást csak ne kelljen leírnom, mert félek, hogy csak rontok a dolgokon.

  Nos. Hűha, de nagy nos. Szóval, ma szimplán bementem, hogy akkor nosza rajta, hogy én majd túlélem a mai napot, úgyse fog történni semmi. Egész nap nagyjából hevertem a padon és néha kommunikáltam.
  Illetve bioszon a tanár rám szólt, hogy ne telefonozzak. Persze, az nem zavarta, hogy én már rég leírtam, amit a többiek nem. Nem baj, nagyon nem akadtam fenn rajta, mert nem érdekelt.
  Aztán megint okosabb voltam, mint a matektanárom. De tényleg. Valószínűleg hulla fáradt volt... és már megint okosabb voltam, mint ő HAHA!
  Aztán jött a nagyszerű tesi óra. Semmi kedvem nem volt hozzá, mert miért lenne. Egész nap abban reménykedtem, hogy esetleg a tanárnak egyetemre kell mennie, de sajnos nem így történt. Mondjuk így is light-os volt az óra.

Lementünk, hogy a röplabdákat bepótoljuk. Osztálytársam tök aranyos volt elszenvedett velem, meg mutogatta, hogyan kell csinálni, hogy jobb jegyem legyen és végül sikerült is. Aztán ütögettem a labdát.
  Még mielőtt bármit is elkezdtem volna csinálni: Matt húzott el a terem másik - elválasztott részére. Mikor megkaptam az ötösöm nem sokat tétováztam. Nem adtam magamnak semmiféle esélyt a meghátrálásra, pedig legszívesebben...
  Határozatlanul tettem meg az első lépéseket és amikor talán először megszólaltam meg se hallotta.



  Odamentem hozzá. A földön ült nekem háttal.

 Megkérdeztem, hogy tulajdonképpen miért nem beszél velem? Erre megkaptam, hogy beszélni beszél velem csak az interneten nem válaszol és nem is fog.
  Nem tudom pontosan leírni, mert nem tapasztaltam még ilyet, de olyan furán mondta. Nem az a teljesen nyugodt válasz, mintha valami más is csengett volna a hangjában: sértettség. Mondjuk az megmagyarázná, a többit.
  Beszél velem, azt mondta, de hogy én nem mentem oda hozzá. Megkérdeztem, hogy akkor tulajdonképpen mikor is kéne odamennem hozzá: amikor a barátaival van, vagy amikor a barátaival van?
  Nem tudom, hogy ők tudják-e, hogy mi mennyire vagyunk jóban  és valamiért úgy érzem, hogy nem akarja hogy ők is tudják... mintha egy kis titoknak akarná megtartani az egészet. Ami valljuk be, nem esik épp a legjobban az embernek, még ha csak képzeli is az egészet.
  Én nem mentem oda, mert azt hittem haragszik! Nem beszélt velem, keresztül nézett rajtam, egyszer szóltam neki, akkor is, mint aki megsüketült. Pont úgy viselkedett, mint aki haragszik rám. És még csodálkozik, hogy ezt vettem le. Ő sem jött oda (oké, ez már kicsit gyerekes, de akkor is), honnan kellett volna kitalálnom, hogy neki mi a fene baja van és miért nem válaszol nekem?!
  Nem vagyok gondolatolvasó! Nem hiszem el, hogy hagyta, hogy hetekig azzal marcangoljam magam, hogy mégis mi a fenét sikerült megint elrontanom, pedig nem tettem semmi rosszat... aztán most kiderült, hogy őszerinte igenis tettem.
  És igazából ez bánt, hogy nem volt képes szólni. Hogy csak elsiklott felettem, mintha mi sem történt volna. Őszintén megbántott, rosszul esett... ezért egyszerűen otthagytam.
  Még utánam kiabált, hogy most mi rosszat csinált, de mit mondtam volna? Nem értette volna, ahogy én sem értettem eleinte az ő problémáját. Igen, csak az interneten keresztül beszélgettünk. Mert úgy éreztem, hogy zavarnám más körökben, hogy igenis nem akarja, hogy mások tudják... mintha... szégyellne? 

Igazából sírva jöttem el onnan, de nem tudja/tudta. Jobb is.
  Reszkető kézzel és idegesen átöltöztem és próbáltam összpontosítani.Természetesen nem jött össze, Egyik osztálytársam furán nézett rám, aki segített a röpiben. Igen hülyén néz ki, hogy azután, hogy hála neki kaptam egy ötöst utána tíz perccel kb. már így néz ki (<--). A másik osztálytársam meg is kérdezte, hogy mi a baj... de csak annyit mondtam, hogy tűnjünk innen minél hamarabb.
  Kinn aztán jobb lett, amint elhagytuk az iskolát a sziklák sorra legördültek a mellkasomról.

  Először ugye sírtam, utána mérges, dühös és agresszív lettem, majd végül megnyugodtam és felháborodott, gúnyolódó változatom vette át a staféta botot. Most jelenleg (2015.05.08 21:31) gondolkozom. Mert valamilyen szinten igaza van, mert az interneten kommunikáltunk többnyire, illetve minimálisan szóban,de basszus, ha én nem akarok zavarni, akkor nem fogok!
  Mindegy. Nem tudom mi lesz. Először éljem túl az elkövetkező napokat aztán meglátom. Arról nem is beszélve, hogy lehet lett volna jobb dolgom, mint ezen agyalni... mindegy. Mai napi lecke: jobb néha várni a dolgok kiderítésével, mondjuk úgy vizsga utánig. Egyik percben mosolygok, a másikban pedig a fejét követelem.


Tori&Shadow