Rá kellett döbbennem, hogy észveszejtően buta és gyerekes vagyok. Gyeremekded naivsággal kapaszkodok, már hetek óta ugyanabba az idióta, lehetetlen ábrándba. Ostobán viselkedtem, mint mindig. Egyszerre aranyosan nevetséges és szánalmas, ahogy futni tudok dolgok után, ahogy ragaszkodom. Egyszerűen képtelen egy ember vagyok.
Hogy elszomorít-e a dolog? Kicsit. Nem örülök neki, de mivel kicsiny porciókban fogalmazódott meg az okos fejemben a dolog és nem úgy, mintha arconcsapnának ezért cseppett sem kiakasztó hatással van rám. Szomorkodom emiatt, de nem annyira, hogy hangoztassam. Pedig mostanában elég sokszor hangoztatom, ha valamiféle panaszom van... és ezt sokan tudjátok, de nekem szinte mindig van valami, amin problémázhatom.
imádom hallgatni az életüket.
Tehát igen. Kicsit cinikus, hogy pont itt a blogomon, ami jóformán csak rólam szól... szóval pont itt nyafogok arról, hogy nem szeretek beszélni magamról. Elnézést, de ez az igazság. Sok mindent még ide sem írok le, mert... mert jobb ha csak megmaradt nekem, hogy végül elveszhessen az emlékeim között.
Jobb téma! Mosolygósan rövid napom lesz holnap, ha minden igaz.
Ma is mindemellett csodás napom volt. Fárasztó, azonban csodás.
Tori
Ui.: Bocsánat az esetleges helyesírási hibákért, de fáradt vagyok, plusz megbolondult a blogger és minden egyes szót aláhúz pirossal, ezért esélyem sincs kiszúrni a hibás szót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése