Nem szabad

 Emlékszem. Néztem, ahogy kimegy. Láttam a nagyon apró megtorpanást. Láttam, hogy nagyon halványan húzza a lábát, s egy pillanat töredékére a fájdalom is átfutott az arcán. Nem látta senki sem valószínűleg. Vagy ha látták is, akkor se tudják mi miatt volt. Csak én. Mert nekem elmondta. Mert kitartottam.

Visszafordult Emmához és egy pillanatra a válla fölött rám nézett.

  Sajnálkozva elmosolyodtam, mire ő megrántotta a vállát és a táskáját is. Apró még is mindent elmondó jel. Amit csak én értettem. Emma mosolyogva beszélt hozzá. Én is elmosolyodtam, majd összepakoltam mindent.

  

  A csengő ébresztet fel bambulásomból. Körbenéztem, hogy történt-e valami érdekes, de nem. Apró lopott percre, megint ránéztem. De csak egy apró pillanatra, hisz nem volt szabad. Nem szabad, mert ha észreveszi, tudni fogja, hogy még mindig fáj, hogy emlékszem. Okos. Túl okos. 

  Emma vállamra tette a kezét, mire rápillantottam. Észrevette. Az egyetlen, akinek el mertem mondani. Az egyetlen, mert reménykedtem benne, hogy ő miatta nem fog megharagudni.                    Elmosolyodtam. Kényszeredett mosoly volt, ezt tudta, de a többiek nem. A hátamra rántottam a táskát. Sérült jobbomra ráhúztam a kabátot, hogy ne az utolsó órámban bukjak le. A meleg ellenére sem vettem le. Ha észreveszik... ha észreveszi tudni fogja.

  Tudni fogja, hogy mennyire fáj, még mindig. Azt pedig nem tudhatja. Ha már sikerült smink alá rejtenem a kisírt lilás szemem, akkor nem fogok most lebukni. Fenn kell tartanom a látszatot, miszerint nem gondolok rá, nem olvasom el újra meg újra azt, amit írtunk, hogy rájöjjek mi történt. Nem jut eszembe mit írt, miközben sírok... Nem szabad tudnia.
- Hella - kiáltott utánam Emma. - A telefonod! - mosolygott rám. Elvettem, megköszöntem, majd megölelve elbúcsúztunk. Lehunytam a szemem egy pár másodpercre, majd eleresztettem. 

  Nem szabad.