Ordítani tudtam volna, ahogy ráemeltem kifejezéstelen tekintetem. Utáltam. Mennyire utáltam, amiért ezt tette velem! Mennyire arcon akartam csapni abban a percben. Már nem is tudom miért nem tettem meg.
Ja meg van! Volt bennem annyi gerinc, hogy nem alázom porrá a barátai előtt. Hogy ne kelljen magyarázkodnia rólam. Rólam, akiről senkinek sem beszélt, mintha csak egy undorító és idegesítő púp lettem volna a hátán.
De akkor miért nem szólt? Miért így kellett ezt közölnie? Mi a frászért kell így kínoznia...?
Mérgesen töröltem meg a szemem sarkát és nagy lendülettel megfordultam és faképnél hagytam. A büszkeségem és a gőgöm nem hagyta, hogy elmosolyodjak és legyintsek, hogy minden oké lesz. Futva jutottam el a folyosó végén lévő mosdóba.
Megtámaszkodtam a csapon és a tükörképemre meredtem. Folyt a könnyem. Dühödten meredtem saját magamra. Mérges voltam, amiért egy ilyen apróság miatt elérzékenyültem. Gyenge és tehetetlen voltam. Hogy menne el a fenébe!
Óra elejéig az évfolyamtársam társaságába menekültem. Nevetgélve kísért el egészen a termünkig, ahol egy ölelés után magamra hagyott. Számat húzva léptem be. Lehajtott fejjel elcsoszogtam a padomig és helyet foglaltam. Matt a terem másik végében beszélgetett. A társasága szokás szerint hangosabb volt, mint kellett volna.
Morcosan ültem le, s vártam a tanárra. Végül Ella fordult hátra hozzám:
- Tudod, néha nem mondasz semmit, de ki van írva az arcodra, hogy kivel van bajod - mondta kedélyesen. Ráfordítottam a tekintetem, majd megforgattam.
- Ella, nem tudsz semmit.
- Matt, amúgy nem ilyen... - mondta halkan, mire megállt bennem az ütő. - Mostanában nagyon sokszor kérdezte, mihez kezdjen veled... tudod, szerintem tetszel neki és fél kimutatni, mert nem volt még ilyen helyzetben.
- Nem tudom miről beszélsz. Mattel egy szót nem szoktunk beszélni... csak néha.
- Rosszul hazudsz - közölte, mire hatalmasat nyeltem. Elmondjam neki. Nem lesz csak rosszabb? Hülye helyzet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése