- Félreérted. Nem... én őszintén szeretlek. - És igen, kimondtam. Nem így akartam, s nem ilyen körülmények mellett, de muszáj volt, mint egy utolsó mentsvár.
Megrendült, láttam. Láttam, hogy mi futott át az arcán. Ő az a fiú. Ő az, akit én ismerek.
- Nem, nem szerethettél... akkor elmondtad volna. Esküdözhetsz arra, amire akarsz, de már nem tudok hinni neked! - közölte, majd hátralépett és kiment az ajtón.
- Könyörgöm ne tedd ezt - kiáltottam utána. Feltéptem az ajtót, de már messze a folyosón járt. Kirohantam a folyosóra és elhagytam az iskola területét.
Egy tanár utánam kiáltott, hogy mi lenne, ha esetleg nem rohannék, mire csak gyorsítottam. Kilöktem a nehéz üvegajtót és a kocsimig rohantam.
Nyílt a kocsim ajtaja, mire felkaptam a fejem és döbbenten néztem végig, ahogy Marek beszáll az autómba. Közben én megpróbáltam felülni.
- Sajnálom - mondta először. Életében először talán még hihetőnek is hangzott. - Komolyan sajnálom. Reméltem, hogy nem így végzed. - Átkarolta a vállam, én pedig vállára borultam.
Alig kaptam levegőt, torkom összeszorult és benne ülő gombóc is nehezítette a dolgom. De Marek türelmesen kivárta, amíg kisírom magam.
- Tudnia kell az igazat!
- Fogja. Már nagyjából összerakta a képet. Kénytelen vagyok beavatni - mondta mély hangján. Ez is az én hibám. Ha jobban odafigyelek... akkor soha nem történt volna ez.
- Sajnálom... az én hibám. - Marek csak legyintett.
- Nem baj, viszont most szépen visszamegyünk. Előtte te szépen levakarod az arcodról a sminked és úgy teszel, mintha mi sem történt volna. Ha kérdezik, akkor leordítottam a hajad a folyosón, mert nekem jöttél, vagy találj ki valamit. Suli után elrángatom ezt a barmot kajálni. Lesz rajtam lehallgató, hogy hallhass mindent a hercegedről. Itt van, fogd - nyomta kezembe a kütyüt, mire szipogva bólintottam. - Fújd ki az orrod és nyomás. Ha késel óráról, azt is mondhatod hogy megvertelek... -mondta, ezzel kipattant az autómból és laza léptekkel visszaindult a suliba.
Tudnia kell, hogy a végén már nem azért nem voltam vele, mert csak kihasználtam. Tényleg szerettem. Őszintén. Mint még soha senkit. Tudnia kell, hogy rohadtul Marek mondta meg, mit kell tennem... ő a főnököm!
Szipogva mentem be a terembe és vágtam le magam a leghátsó padba. Elmélyülten bámultam a tankönyvet, ami annyiból állt, hogy néztem a papírt.
A tanár bejött. Elkezdte magyarázni az anyagot én meg felszínesen jegyzeteltem. Egész órán a sírás ellen küszködtem. Hol könnyek marták a szemem, hol pedig saját magamat marcangoltam. Hogy lehet valamit ennyire elszúrni?
- Lilah! - csapta le könyveit a padomra, amin én feküdtem, mire én szívrohamot kaptam.
- Mi? - emeltem fel a fejem értetlenül.
- Gyere - sziszegte. Kihallottam a laza hanghordozása alól a feszültséget. Valami nagy baj van.
Azonnal felpattantam és sietve követtem a feszült főnököm. Idegesen harapdáltam a számat, közben tekintetem össze-vissza cikázott.
- Marek - sziszegtem, miközben beértem. - Marek, mi a franc történt.
- Caleb történt. Úgy látszik, drága barátod jó nyomot adott le neked, ugyanis... hm.. egyszerűbb ha látod - kuncogott feszülten. Kinyitotta nekem a hátsó kijáratot. Kiléptem és elsőre nem láttam semmi különöset.
- Mit kéne látnom? - tártam szét a kezem.
Állával a hatalmas konténer felé intett, ő meg neki támaszkodott a hátsó ajtónak, hogy senki se tudjon átjönni rajta és rágyújtott. Idegesen sétáltam a kukához, s mellette megpillantottam az ájultra vert Calebet. Hasára dobva pár kicsiny zacskót, és a saját telefonját, amin egy hangfelvétel ment. Már le volt állítva, csak meg volt nyitva az alkalmazás.
- Ez ki tette...
- Zseb - válaszolt Marek. Táskám zsebéből kesztyűt rántottam és kirángattam a papírt. "Azt hiszem pont ezt akartad!" Aztán végighallgattam, ahogy Ian próbálja rábeszélni Calebet, hogy álljon le az árusítással.
- Ezt nem hiszem el! - morogtam, miközben visszamentem Marekhez.
- Kitörölted? - A fejemet ráztam.
- Átküldtem magamnak. Beszélned kell vele. Engem biztos nem hallgat meg, de te beszélj Iannel. Én bemegyek a központba és elintézek mindent. Te meg rohadtul beszélsz vele! Nyomás - mordultam rá.
Gyorsan berohantam az iskolába. A folyosón Ian támaszkodott a szekrényeknek nevetve beszélgetett. Tekintetét rám szegezte, mikor beléptem. Visszafordultam az ajtóban és közöltem Marekkel, hogy ne itt jöjjön be. Aztán elrohantam. Kijutottam az iskolából, majd bevágódtam a kocsiba és sietősen bementem a központba.
A dolgok felgyorsultak. Már egyenruhában mentek ki az iskolához. Caleb nem volt ott. Aztán a lakására mentek és innentől már csak a vallatás volt, én és Marek csak hallgatózhatunk majd a fal másik oldaláról.
Aznap este megint csak a kocsimban ültem. Fülhallgatón keresztül hallgattam, ahogy a két pasas beszélget, közben könnyeimet nyeltem. Ian meggyőzhetetlennek bizonyult. Pedig dicséret jár Mareknek. Ennyit még életében nem dicsért egyszerre.
Végül nem bírtam megmaradni a fenekemen. Kirántottam a fülemből a fülhallgatót és az anyós ülésre dobtam. Beindítottam a kocsit és elhajtottam... ennyit bírtam ebből. Ezek után nem jártam be. Minek, már tanultam egyszer.
Pakolgattam otthon, illetve főztem, mivel már nem volt mit ennem. A mindennapos rutinommá vált, hogy esténként megsirattam, amit elrontottam.
Aztán egyik este kopogtak. Feldagadt szemekkel nyitottam ajtót. Marek volt.
- Mi az? - kérdeztem mogorván.
- Komolyan? Hány éves vagy Delilah? Mi a franc, átmentél depressziós 18 évesbe. Azt hittem sikerül túl tenned rajta magad - forgatta a szemét.
- Úgy tűnik? - kérdeztem vissza.
- Nem. Viszont nem egészen ezért jöttem.
- Na ez az én főnököm, akit megismertem... - morogtam, miközben leültünk a konyhában. Lábaimat felhúztam és úgy bámultam az asztalt. - Tehát, mi a következő?
Marek elhúzta a száját, én meg a legrosszabbra gondoltam egyből.
- Van valaki más is - mondta. Hitetlenül meredtem rá. - Legalább is ez a gyanúnk. A drogozás nem állt le a jelentések szerint.
- Komolyan? Gyanúnk? És velem mi lett?
- Nem jöttél be - közölte. - Egyértelmű volt számomra, hogy miért. Reméltem, hogy mára csak rosszul vagy, vagy valami más.
- Holnap reggel nyolckor találkozunk az első órán - közöltem. Marek bólintott, majd felálltunk. Kiengedtem, még pár pillanatig időzött, aztán hozzám lépett és megölelt. Mint egy barátot szokás.
- Köszönöm Marek.
Másnap
Alig tudtam aludni, így jóval hat harminc előtt keltem. Rajzolgattam a határidő naplómba meg firkálgattam. Úgy döntöttem, hogy reggeli is fürdök, csak hogy teljen az idő. Közben a telefonomból szólt a zene.
Aztán a kocsim helyett a sétálást választottam. Így a rövid tíz perces autókázás helyett negyvenöt percet sétáltam. Jól esett, főleg, hogy tavaszias idő volt. Bő pólóban és cicagatyában libbentem végig az utcákon.
Ahogy közeledtem az iskolához, ezzel párhuzamosan nőtt az idegességem. Abban reménykedtem, hogy húsz évesen már nem fogok ennyire ingadozó lenni.
- Szia! - csapott a vállamra hirtelen az egyik osztálytársam: Chloe. Vadító kék haja eszméletlenül állt neki, a megbarnult bőréhez és gyönyörű kék szeméhez.
- Hello, Chloe... hogy vagy?
- Én jól. De veled mi van. Nem válaszoltál sehol sem... meg eltűntél? Baj van Iannal?
- Iannel? - kérdeztem vissza értetlenül. Chloe mindent tudóan bólintott.
- Tudod, a jól kinéző osztálytárs, aki rohadtul rád van állva... - Célozgatott nem túl burkoltan. Megvontam a vállam.
- Semmi. Nincs rám állva... - morogtam. A lány megrázta fejét és megforgatta a szemét. Szerencsére a lány engedte, hogy más témára tereljem a témát. Így egész jó hangulatba értünk a sulihoz. Aztán utunk szétvált, mivel ő csatlakozott valami barátnőihez én meg mentem a szekrényhez pakolni.
Történelem cuccal felszerelve léptem be a terembe és ültem le a helyemre. Fülhallgatóval a fülemben vágtam le magam a terembe és az órarendet kezdtem díszíteni. Lassan szállingóztak be az emberek. Fel se néztem. Aztán, mikor ment el mellettem valaki és halál lazán szinte eltolta a padot belement Ian.
Meg se szólalt. Hátra se nézett. Vettem, oké haragszik, miért kell tovább ragozni. Megforgattam a szemem és morogva húztam vissza a padom.
- Haver, nem kell zavartatnod magad. Tényleg. Legyél csak egy bunkó gyökér nyugodtan - szólt rá valamelyik osztálytársam. Felnéztem. És hálásan rámosolyogtam Erikre.
- Hagyd csak - mondtam neki. A fiú megrázta a fejét és előre fordult. Pár pillanatig még mustráltam Ian hátát, majd visszafordultam a füzetkémhez.
Egész nap ilyet játszottunk. Kerülgettük egymást. Marek mindezt díszpáholyból nézte végig, szánalmas mosollyal az arcán.
- Na mi a helyzet? - Ült le mellém ebéd közben. Megvontam a vállam.
- Kerülgetjük egymást. Próbálok nem foglalkozni vele. - Marek megint csak megforgatta a szemét, majd felpattant.
Pár perccel később Iant rángatta felém pólójánál fogva. Felvontam a szemöldököm és a másik fülhallgatót is kivettem a fülemből.
- Dumálni gyerekek, dumálni! - morogta, majd egy másik asztalhoz ült. De előtte még megveregette a vállát.
- Hajlandó vagy meghallgatni? - kérdeztem. Próbáltam semlegesen hangot megütni. Csak bólintott. Közben felkönyökölt az asztalra, én meg oldalt fordultam. - Tényleg szeretlek. Nagyon! De muszáj volt, gimnazisták tűntek el és bedrogozva halottan találtunk rájuk. Meg kell értened. Azt mondták te mindenkit ismersz. Sok-sok embert. Népszerű vagy. Ez volt a feladatom... de... de több lett. Nem akartam beléd esni. De megtörtént. Sajnálom, tudom, hogy én vagyok a hibás... Bocsánatot kérek miatta. De...
- Gondolom elvárod, hogy megbocsájtsak? - szólalt meg. Semmi gúny. Csupán puszta, tiszta érdeklődés.
- Örülnék neki... mert tudom, hogy szeretsz. - Ian halványan elmosolyodott, majd nagyot sóhajtott.
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése