Ehh?

Hi guys!

Olyan kavalkád minden. Kezdem úgy érezni, hogy összefolynak a napok. A fénypont általában mikor hazaérek és pihenek és talán snapchaten beszélek Matt-el. Egész jóban vagyunk, bár kezdek kicsit óvakodni.

Kissé talán túl hirtelen történik minden. Aztán meg nem akarom hirtelen közel engedni, még a végén ráeszmélne, hogy milyen is vagyok valójában aztán majd csak nézhetek.

Arról nem is beszélve, hogy nem akarom kizökkenteni a napi dolgaiból.

Mellesleg mostanában egy csomót találkozom Hellával és tök jókat beszélgetünk, meg Rosemaryvel is. Közben én meg szorgosan írom a tételeket és angolozom. De kezdek kicsit félni. Nagyon félni, a következő hetektől.

A tavalyi ilyen hajtás borzalmas volt. Alig emlékszem valamire. Mármint tényleg. Nagyon kiesett az az időszakra, csak egy dologra: a mérhetetlen fáradtságra. Emlékszem, egyszer esett az eső. Kómás állapotban felszálltam a buszra és bámultam ki az ablakon. Könyököltem a vékonyka kis fehér szélen és bámultam.
A gondolataim tele volt matekkal, s mellette az, hogy mennyire haza akarok menni, de ott sem jó, tehát oda se. Csak, menni és menni a busszal tovább, amíg le nem tessékelni onnan, aztán megint felszállni egyre és ugyanezt, míg ki nem tisztul a fejem.
A fülemben üvöltött valami zene, de csak halk nesznek tűnt akkor.

Félek.

Tori