Ó, ha tudnátok milyen napokon vagytok túl. Sírógörcsök meg hasonlók, de mintha egyáltalán nem hatna meg. Mármint persze, kellemetlen érzés, meg minden, de egyszerűen nem érzek semmilyen terhet, ami most nyomna. Azt hiszem Matt nagyon jó hatással van rám.
Tehát annak ellenére, hogy sírógörccsel küszködve léptem ki csütörtökön az iskolámból Boss miatt... nos mindezek ellenére nagyszerűen vagyok.
Aztán jött az utolsó előtti óra, amikor egy előadóban vagyunk, Matt meg előttem ül. Mellé ült az egyik osztálytársam. ( Háttérinfónak megadom: most épp biosz dogás balhé van)
Elkezdtünk megint a toleranciáról beszélni meg hasonlók. Itt már tudtam, hogy a mai nap lesz valami. Óra után beszélni akartam Bosszal, csak ott volt még rajtam kívül hat gyerek és úgy elég nehéz.
Így hát az utolsó óra után fogtam, odamentem hozzá. Megkértem, hogy nagyon ne mondja el senkinek, hogy hova járkálgatok. Természetesen a felénél elsírtam magam. Még visszakérdezett, hogy tulajdonképpen, miért sírok... de csak kinyögtem, hogy nem tudom és hogy mennem kell. Konkrét zokogás fogott el, így jutottam ki a folyosóra.
Érdekes volt, mert aki látta milyen állapotban vagyok mind meg akart állítani, de én csak menni akartam el messze, soha többet visszajönni. Nagy nehezen kijutottam. Mélyen szívtam be a levegőt, de mintha semmi se jutott volna el a tüdőmig. Megint hiperventillálni kezdtem, azt hittem be fogok fulladni. De végül sikerült úrrá lennem magamon.
Egész metrón rosszul voltam. Hol felsírtam, hol nyugodt voltam és kissé kedélyesen beszélgettem. Ráadásul az, hogy valami külföldi pár nagyon kis aranyosak voltak. A nő látta, hogy sírok és megbökte a vállam, hogy kérek-e zsepit. Közben a max fél éves babájuk hatalmas szemekkel nézett ránk. Kis cuki volt. Segített megnyugodni.
A metróról lejutva kissé jobb lett... hittem én naivan. A hideg levegő kissé segített. A buszon leülve még jobb volt. Aztán visszapörgettem a dolgokat és fogaimat összeszorítva küzdöttem magam ellen.
Amint leszálltam szinte rohantam. Az utolsó métereket valóban futva tettem meg, mert már nem bírtam tartani magam. Nagyszerű osztály, valóban.
Konkrétan beugrottam az ágyamba és zokogtam egy tíz percet. Aztán észhez tértem. Én nem fogok miattuk sírni. Nem.
Aztán felültem és rendben szedtem magam. Estére már jobban voltam, főleg, hogy Rosemary írt, hogy akkor nem akarunk-e találkozni, meg hasonlók. Hellánál is voltunk... szóval kicsit kikapcsolt.
Aztán este hazaértem és várt a facebookon az üzenet Mattől. Kivételesen most én voltam a téma. Kis cuki volt, mert aggódott. Hát milyen cuki már.
És aznap estére már jól voltam.
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése