Hi guys!
Szent szilvamag! Hogy lehet valaki ennyire-ennyire kispályás??!! ( Kedves olvasó, az író éppenséggel ingerült, vigyázz!) Hú, de nagyon felidegesített! De mára úgy tűnik, hogy elhallgattattam... (az a baj, hogy most kezdem rosszul érezni magam, amiért úgy viselkedem, amit kihoz belőlem)
Szóval ma reggel mentem táncpróbára szépen jó fej kislány módjára. Táncikáltam engedelmesen és erre mikor egymás mellé kerültünk elkezdett beszélni. Csak úgy ömlött belőle a szó. Természetesen belém kötött, meg unszolt, de igyekeztem a lehető legminimálisabb kommunikációval a tudtára adni, hogy bizony én nem vagyok partner ebben.
De minden áron az agyamra akart menni. Nem engedte el a kezem, úgy kellett lefejtenek róla az ujjait. Aztán megragadta a kezem és ide-oda lengetni kezdte, hogy ez engem idegesít-e és hasonló kérdéseivel. Ezt még úgy ahogy elviseltem. Vége lett a próbának és kicsit feszülten/ingerülten mentem át a suliba.
Pakolásztam a szekrénybe, amikor Mr. Felidegesítelek Téged fennhangon magyarázni kezdte az osztálytársunknak, hogy szerinte ő egyedül lesz holnap a főpróbán, mert a táncpartnere - aki tudtom szerint én vagyok - nem lesz ott, egyedül lesz.
Becsuktam a szekrényem és mikor elmentem mellette közöltem vele, hogy annyira sokan nem fognak sajnálni.
Aztán számomra ennyi volt a kommunikáció. A nap végén még egyszer bepróbálkozott,de nem ért el vele semmit.
Hazamentem, majd át Hellához. Egyszer csak a telefonomra pillantok és Matt nevét látom: képet küldött. (SOSE SZOKOTT!!!!!) Megnyitom és azt hittem felrobbanok. Bűntudat... ja nem.
Tényleg emlékezni fogok erre. Kurvára kezd már fájni. Elérted, amit akartál. Már szenvedek.
Tori
2015. november 30., hétfő
2015. november 29., vasárnap
Meglepő, de
Hi guys!
Pár órája ugye feltettem a pénteki eseményeket. Ehhez képest... jól vagyok! Meglepően jól kezelem. Sokat segít az, hogy tegnap volt sok időm magamba fordulni és depressziózni, mivel a nővérem megjelent, plusz még Adelaide szalagavatóján is jártam. Valahogy jobban lefoglalt a fájós lábfejem, mint hogy a történtekkel foglalkozzam. A kritikus nap a holnapi lesz, illetve talán a kedd.
Egyenlőre azon tanakodom, hogy vegyek-e neki egy tábla csokit és megegyem-e az orra előtt, vagy vágjam hozzá. Illetve azon, hogy nem megyek be. Totál véletlen átalszom a dolgot, ami persze lehetetlen, hiszen rorate lesz reggel... de akkor is. Vagy szimplán nem lennék hajlandó táncolni. Leülök szépen, aztán csinál, amit akar.
Majd még meglátom, de egy biztos. Nem fogunk kommunikálni! ^^
Tori
Pár órája ugye feltettem a pénteki eseményeket. Ehhez képest... jól vagyok! Meglepően jól kezelem. Sokat segít az, hogy tegnap volt sok időm magamba fordulni és depressziózni, mivel a nővérem megjelent, plusz még Adelaide szalagavatóján is jártam. Valahogy jobban lefoglalt a fájós lábfejem, mint hogy a történtekkel foglalkozzam. A kritikus nap a holnapi lesz, illetve talán a kedd.
Egyenlőre azon tanakodom, hogy vegyek-e neki egy tábla csokit és megegyem-e az orra előtt, vagy vágjam hozzá. Illetve azon, hogy nem megyek be. Totál véletlen átalszom a dolgot, ami persze lehetetlen, hiszen rorate lesz reggel... de akkor is. Vagy szimplán nem lennék hajlandó táncolni. Leülök szépen, aztán csinál, amit akar.
Majd még meglátom, de egy biztos. Nem fogunk kommunikálni! ^^
Tori
"Amikor bezárul egy ajtó...."
HI guys!
(Figyelem a bejegyzés rengeteg mennyiségű gúnyt, iróniát, szarkazmust... stb. tartalmazhat, ha nem tudja kezelni, ne olvassa)
Gondolom mindenki jól ismeri ezt az igazán sablonos mondatot. De ez a mondat a tegnapi napomra tökéletesen ráillet. Mintha ezt a mondatot, pont egy ilyen nap után alkották volna. Komolyan mondom, egyik szemem sír, a másik nevet... egyenlőre.
Kezdődött azzal, hogy reggel bementem és Ophi némi nézeteltérés után fogta magát és elült mellőlem. Ezen még tudtam "nevetni" a helyzet abszurd volt, mert tudom, hogy nem sértődött meg, csak abban a pillanatban tényleg az volt a legjobb döntés, hogy külön ülünk, mert különben az a nap vérontással végződik. De ezt még átvészeltem, mondván rendben oké, majd lenyugszunk és akkor minden tök jó lesz. (Nem mellesleg táncnál Ophival már szent volt a béke és minden rendben volt, már ha jól emlékszem...)
De itt a nap még javában nem kezdődött el. Nagyjából második óra közepén Hella rám írt. Fizika óra közepén, csak ültem és bambultam nagy szemekkel, hogy ez most így mi? Beszélni akart velem. Mondom, jó, akkor nagyszünetben beszélünk. Így is lett. Minden megoldva, minden megbeszélve, jók vagyunk!
Hurrraaaay!
Eztán volt némi idő a feldolgozásra és végül muszáj volt elkezdeni a táncpróbát. Először osztálytánc volt. Minden elismerésem az osztálytársamé, amiért sikerült ezt összeraknia! Komolyan, elég sok erő kell ahhoz, hogy egy olyan osztályt, mint a mienk rávegyen arra, hogy valamilyen szinten odafigyeljen és jelen legyen. Gratulálok!
Tehát az osztálytánc összeállt, eztán jöhetett a keringő. Az is nagyon jól megy. Az is kész. Őszintén szólva, nagyon meg vagyok lepve, hogy ennyire jól mennek a dolgok. Azt hittem, hogy az utolsó héten még bénázni fogunk. ÉS NEM! Minden megvan. Nem azt mondom, hogy hibátlan az egész, hanem azt, hogy megy! Emelem kalapom!
A próba egészen jó hangulatban telt el. Olyan semleges volt az egész. Ráadásul hamarabb engedtek el, mivel a banda fele szokásához híven lelépett szünetben. Tehát hamarabb hazaengedtek. Öltöztem, mikor Matt megjelent mellettem és a zongorára bökött - azt hiszem talán még "játszott" is rajta valaki - és mondta, hogy neki megy a Boci, boci tarka. Természetesen nem hittem neki, hiszen itt voltam a próbákon és láttam az eredménytelen próbálkozásait...
Mindegy. Végül fogadtunk és nyert egy tábla csokit... amit még nem kapott meg és lehet nem is fog, nagyon gondolkozom rajta, hogy megkapja-e, mert jelenleg, amit szerintem a legjobb megérdemelne egy csattantós pofon lenne, nem hogy egy tábla csokoládé. Na, de csak szépen sorjában a dolgokkal... folytassuk a mesét.
Hamarabb hazaértem, ettem, közben beszélgettem egyik osztálytársammal és itt vagyok én a "hibás", amiért azt gondoltam, hogy én kérem meg szépen, akkor minden oké lesz. Aha... nem.
Nos, beszélgettem osztálytársammal, aki a táncikálás végén már nem forgott, meg nem emelték. Nem értettem, miért áll ki. Aztán írtam neki, hogy mi van, amikor hazaértem. Elmesélte, hogy "drága" táncpartnerem (megint felbaszott, innom kell egy teát mielőtt folytatom...) egyik haverjával szegény lányról beszéltek, hogy nehéz, meg nem tudja normálisan csinálni a dolgokat stb. Na most ez eljutott hozzá és persze, hogy rosszul esett neki.
De annyira nem értem, hogy miért pont ő, aki régen ő is küzdött hasonló problémákkal... erre pont ő morog erről, annyira logikátlan.
Ezt megtudva azonnal írtam Mattnek, aki az adott pillanatban nem volt online, így csak később érkezett meg a válasza. Nem arra kértem, hogy kedvelje meg és legyenek öribarik, mert ez valósággal lehetetlen ez egyértelmű. Arra kértem, hogy ha már muszáj mondania valamit róla, akkor úgy tegye, hogy az ne tudódjon ki. Nem olyan nagy kérés ez szerintem.
Tehát, egy olyan kérés, hogy ha lehet ne bántsuk a másikat... nos úgy tűnik Mattnek az már túl nagy falat... idióta *********!
Írtam neki és volt időm megfürdeni és azt hiszem még sorozatot nézni is volt időm, mikorra válaszolt. Egy egyszerű de mindennél többet mondó szócska volt a válasza: nem. És folytatta... csak írt írt írt és írt. Áradt belőle a... a (nem tudom más szóval mondani megvetés, arrogancia, lenézés...
Ahogy a laptopom előtt ültem megborzongtam, azon amiket írt. Aztán hirtelen váltás - valószínűleg kifogyott a szidalomból, ezért új alanyt kellett keresnie, akit megbánthat így hát maradtam én - és máris engem ostromolt: nem egy kisgyerek, akinek erre fel hívni a figyelmét, meg nem kellene kioktatnom/figyelmeztetnem/megkérnem ilyenekre. Aztán megint elkövettem egy hibát - az előző az volt, hogy azt hittem meg tudom oldani - egy olyan választ adtam, ami kétértelmű és több, mint valószínű, hogy abban a pillanatban azzal a válasszal, hogy " amiért létezik olyan is mint te" nem javítottam a helyzeten, hanem aláírtam a gyászos végkimenetelt.
Bizonygathatnám, hogy én nem azt akartam sugallni, hogy rossz/borzalmas ember, hanem azt, hogy minden ember más. Nem egyforma, egyik ilyen, másik olyan. A különbségre akartam felhívni a figyelmet, nem másra... idióta vagy Tori... -.-"
Erre elég érzékelhetően berágott, főleg, hogy utána nem voltam hajlandó részletezni mire is gondoltam és közöltem, hogy szalagavató után majd elmondom. Aztán elegem lesz és gondoltam felhívom, hogy szóban mondjam el neki, mennyire gonosz dolognak tartom azt amit művelt az osztálytársunkkal, főleg, hogy azért nézi le, mert "nehéz"... ő is az volt!
Nem vette fel és ha ezzel még nem is ment fel a pumpa az agyamban, akkor a következő üzenetén igen:nincs kedvem hallgatni a megváltásaidat.
Innentől fogva totálisan én voltam a célpont. Hogy nem vette észre magát, vagy tudatosan tette? Nem tudom. Egy biztos. Kurvára hazavágott. Egy idő után alig tudtam reagálni arra, amit írt, mert nem láttam, hogy mit írok, vagy épp levegőt nem kaptam. És a legszebb mindközül az, hogy még most is elsírom magam, miközben ezt írom....
Nem tudom, hogy mit gondol most... hogy majd kedden tényleg beszélni fogok vele. Hogy ezek után hozzá fogok szólni. Komolyan, eddig azt hittem, hogy én vagyok a világ legnaivabb embere... Ezek után minimum bocsánatot kell kérnie, hogy esetleg köszönjek neki. Undorító... eddig nem akartam leírni ezt az erős szót, de már nem tudom máshogy leírni azt, amit jelenleg érzek.
Egyet tudok: mindketten párhuzamosan bántottuk egymást és hogy rajtam meg fog látszódni. Azt remélem, hogy rajta is fog. Ennyi elégtételt megérdemlek azok után, amiket hozzám vágott. Emlékezni fogok erre.
Tori&Shadow
(Figyelem a bejegyzés rengeteg mennyiségű gúnyt, iróniát, szarkazmust... stb. tartalmazhat, ha nem tudja kezelni, ne olvassa)
Gondolom mindenki jól ismeri ezt az igazán sablonos mondatot. De ez a mondat a tegnapi napomra tökéletesen ráillet. Mintha ezt a mondatot, pont egy ilyen nap után alkották volna. Komolyan mondom, egyik szemem sír, a másik nevet... egyenlőre.
Kezdődött azzal, hogy reggel bementem és Ophi némi nézeteltérés után fogta magát és elült mellőlem. Ezen még tudtam "nevetni" a helyzet abszurd volt, mert tudom, hogy nem sértődött meg, csak abban a pillanatban tényleg az volt a legjobb döntés, hogy külön ülünk, mert különben az a nap vérontással végződik. De ezt még átvészeltem, mondván rendben oké, majd lenyugszunk és akkor minden tök jó lesz. (Nem mellesleg táncnál Ophival már szent volt a béke és minden rendben volt, már ha jól emlékszem...)
De itt a nap még javában nem kezdődött el. Nagyjából második óra közepén Hella rám írt. Fizika óra közepén, csak ültem és bambultam nagy szemekkel, hogy ez most így mi? Beszélni akart velem. Mondom, jó, akkor nagyszünetben beszélünk. Így is lett. Minden megoldva, minden megbeszélve, jók vagyunk!
Eztán volt némi idő a feldolgozásra és végül muszáj volt elkezdeni a táncpróbát. Először osztálytánc volt. Minden elismerésem az osztálytársamé, amiért sikerült ezt összeraknia! Komolyan, elég sok erő kell ahhoz, hogy egy olyan osztályt, mint a mienk rávegyen arra, hogy valamilyen szinten odafigyeljen és jelen legyen. Gratulálok!
Tehát az osztálytánc összeállt, eztán jöhetett a keringő. Az is nagyon jól megy. Az is kész. Őszintén szólva, nagyon meg vagyok lepve, hogy ennyire jól mennek a dolgok. Azt hittem, hogy az utolsó héten még bénázni fogunk. ÉS NEM! Minden megvan. Nem azt mondom, hogy hibátlan az egész, hanem azt, hogy megy! Emelem kalapom!
A próba egészen jó hangulatban telt el. Olyan semleges volt az egész. Ráadásul hamarabb engedtek el, mivel a banda fele szokásához híven lelépett szünetben. Tehát hamarabb hazaengedtek. Öltöztem, mikor Matt megjelent mellettem és a zongorára bökött - azt hiszem talán még "játszott" is rajta valaki - és mondta, hogy neki megy a Boci, boci tarka. Természetesen nem hittem neki, hiszen itt voltam a próbákon és láttam az eredménytelen próbálkozásait...
Mindegy. Végül fogadtunk és nyert egy tábla csokit... amit még nem kapott meg és lehet nem is fog, nagyon gondolkozom rajta, hogy megkapja-e, mert jelenleg, amit szerintem a legjobb megérdemelne egy csattantós pofon lenne, nem hogy egy tábla csokoládé. Na, de csak szépen sorjában a dolgokkal... folytassuk a mesét.
Hamarabb hazaértem, ettem, közben beszélgettem egyik osztálytársammal és itt vagyok én a "hibás", amiért azt gondoltam, hogy én kérem meg szépen, akkor minden oké lesz. Aha... nem.
Nos, beszélgettem osztálytársammal, aki a táncikálás végén már nem forgott, meg nem emelték. Nem értettem, miért áll ki. Aztán írtam neki, hogy mi van, amikor hazaértem. Elmesélte, hogy "drága" táncpartnerem (megint felbaszott, innom kell egy teát mielőtt folytatom...) egyik haverjával szegény lányról beszéltek, hogy nehéz, meg nem tudja normálisan csinálni a dolgokat stb. Na most ez eljutott hozzá és persze, hogy rosszul esett neki.
De annyira nem értem, hogy miért pont ő, aki régen ő is küzdött hasonló problémákkal... erre pont ő morog erről, annyira logikátlan.
Ezt megtudva azonnal írtam Mattnek, aki az adott pillanatban nem volt online, így csak később érkezett meg a válasza. Nem arra kértem, hogy kedvelje meg és legyenek öribarik, mert ez valósággal lehetetlen ez egyértelmű. Arra kértem, hogy ha már muszáj mondania valamit róla, akkor úgy tegye, hogy az ne tudódjon ki. Nem olyan nagy kérés ez szerintem.
Tehát, egy olyan kérés, hogy ha lehet ne bántsuk a másikat... nos úgy tűnik Mattnek az már túl nagy falat... idióta *********!
Írtam neki és volt időm megfürdeni és azt hiszem még sorozatot nézni is volt időm, mikorra válaszolt. Egy egyszerű de mindennél többet mondó szócska volt a válasza: nem. És folytatta... csak írt írt írt és írt. Áradt belőle a... a (nem tudom más szóval mondani megvetés, arrogancia, lenézés...
Ahogy a laptopom előtt ültem megborzongtam, azon amiket írt. Aztán hirtelen váltás - valószínűleg kifogyott a szidalomból, ezért új alanyt kellett keresnie, akit megbánthat így hát maradtam én - és máris engem ostromolt: nem egy kisgyerek, akinek erre fel hívni a figyelmét, meg nem kellene kioktatnom/figyelmeztetnem/megkérnem ilyenekre. Aztán megint elkövettem egy hibát - az előző az volt, hogy azt hittem meg tudom oldani - egy olyan választ adtam, ami kétértelmű és több, mint valószínű, hogy abban a pillanatban azzal a válasszal, hogy " amiért létezik olyan is mint te" nem javítottam a helyzeten, hanem aláírtam a gyászos végkimenetelt.
Bizonygathatnám, hogy én nem azt akartam sugallni, hogy rossz/borzalmas ember, hanem azt, hogy minden ember más. Nem egyforma, egyik ilyen, másik olyan. A különbségre akartam felhívni a figyelmet, nem másra... idióta vagy Tori... -.-"
Erre elég érzékelhetően berágott, főleg, hogy utána nem voltam hajlandó részletezni mire is gondoltam és közöltem, hogy szalagavató után majd elmondom. Aztán elegem lesz és gondoltam felhívom, hogy szóban mondjam el neki, mennyire gonosz dolognak tartom azt amit művelt az osztálytársunkkal, főleg, hogy azért nézi le, mert "nehéz"... ő is az volt!
Nem vette fel és ha ezzel még nem is ment fel a pumpa az agyamban, akkor a következő üzenetén igen:nincs kedvem hallgatni a megváltásaidat.
Innentől fogva totálisan én voltam a célpont. Hogy nem vette észre magát, vagy tudatosan tette? Nem tudom. Egy biztos. Kurvára hazavágott. Egy idő után alig tudtam reagálni arra, amit írt, mert nem láttam, hogy mit írok, vagy épp levegőt nem kaptam. És a legszebb mindközül az, hogy még most is elsírom magam, miközben ezt írom....
Nem tudom, hogy mit gondol most... hogy majd kedden tényleg beszélni fogok vele. Hogy ezek után hozzá fogok szólni. Komolyan, eddig azt hittem, hogy én vagyok a világ legnaivabb embere... Ezek után minimum bocsánatot kell kérnie, hogy esetleg köszönjek neki. Undorító... eddig nem akartam leírni ezt az erős szót, de már nem tudom máshogy leírni azt, amit jelenleg érzek.
Egyet tudok: mindketten párhuzamosan bántottuk egymást és hogy rajtam meg fog látszódni. Azt remélem, hogy rajta is fog. Ennyi elégtételt megérdemlek azok után, amiket hozzám vágott. Emlékezni fogok erre.
Tori&Shadow
2015. november 26., csütörtök
Semmike
Hi Guys!
Olyan semmilyen napjaim vannak, hogy ejha! De tényleg.... egyszerűen semmi sem történik.
Isaac meg én tuti jól megvagyunk, néha beszélünk, néha nem. De még az se nagyon hiányzik. Hellával egy jó ideje nem beszéltem. Én nem fogom keresni, mert még mindig úgy érzem, hogy ÉN vagyok a megbántott fél, tehát nem én fogok odamenni hozzá, hogy akkor gyere dumcsizzuk meg a dolgot. Mattel meg próbákon kommunikálunk, amúgy meg nem.
Semmi nem történik, te jó ég... azt leszámítva, hogy az osztályom mesterfokozatra fejlesztette a "hogyan-basszuk-fel-Torit-két-perc-alatt" tudását. Nagyon profik!
Szombaton megyek Adele szalagavatójára, türelmetlenül várom már. Életemben egyszer voltam szalagavatón, mondjuk az jó uncsi volt... de mindegy.
Tori
Olyan semmilyen napjaim vannak, hogy ejha! De tényleg.... egyszerűen semmi sem történik.
Isaac meg én tuti jól megvagyunk, néha beszélünk, néha nem. De még az se nagyon hiányzik. Hellával egy jó ideje nem beszéltem. Én nem fogom keresni, mert még mindig úgy érzem, hogy ÉN vagyok a megbántott fél, tehát nem én fogok odamenni hozzá, hogy akkor gyere dumcsizzuk meg a dolgot. Mattel meg próbákon kommunikálunk, amúgy meg nem.
Semmi nem történik, te jó ég... azt leszámítva, hogy az osztályom mesterfokozatra fejlesztette a "hogyan-basszuk-fel-Torit-két-perc-alatt" tudását. Nagyon profik!
Szombaton megyek Adele szalagavatójára, türelmetlenül várom már. Életemben egyszer voltam szalagavatón, mondjuk az jó uncsi volt... de mindegy.
Tori
2015. november 21., szombat
Össze-vissza kuszaság
Hi guys!
Érdekesen telnek a napjaim. Egy ideje semmi nem történt. Hellával vitatkoztam egy sort és most nem tudom mi van. Egészen jól viselem... mondhatni.
Emellé az alap hangulat mellé még jön az iskolai hülyeségek és még Matt is rátesz egy lapáttal - ha épp pokróc.
Egyik percben kedves, aranyos és ha beszélgetős kedvében van, akkor minden csúcsszuper.
Komolyan, olyan, mintha a gyerek időnként megtalálná az antidepresszáns bogyóit és pár napig nem felejti el szedni. Aztán meg hopp megint szar kedve van és... mindegy.
Ez a hetem egészen jól alakult volna, ha nincs a csütörtök este.
Csütörtök este volt fogadóóra és anya beszélgetett az osztályfőnökömmel, aztán meg velem... aztán a beszélgetés elkanyarodott egy olyan irányba, amerre nagyon nem kellett volna. Tehát egy egész estés zokogás után csodás volt bemenni reggel az iskolába. Főleg, akkor, amikor belépett a terembe drága osztályfőnököm én meg reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél.
Alapjáraton nem volt kedvem aznap megszólalni és egyetlen pillanatot a fülhallgatóm nélkül tölteni, de abban a pillanatban sokkal rosszabbul éreztem magam. Ott ültem a padomban egyedül és senki nem vette észre, hogy bajom van. Szar érzés, de nem hibáztatok senkit sem.
Az órák egészen szépen teltek. Az egyik osztálytársamnak feltűnt, hogy baj van, rá is kérdezett... és el is sírtam magam, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Mindegy. Aznapi pozitívum az elmaradt biológia óra volt. Onnantól kezdve kicsit talán jobban éreztem magam. Egész órán mindenki rinyált a jegye miatt, ezért sajnos elment az egész óra.
Aztán a többi óra szinte elrepült. Az osztálytáncpróba néven futó programból semmi nem lett. Nagyjából az osztály negyede volt jelen, azok közül valaki csak ült és bambult ki a fejéből. Tehát totálisan felesleges volt az egész.
A keringő így négytől ötig volt. Envyvel sajnálatos módon késtünk egy kicsit. A folyosón sétáltunk, mikor Matt rám írt, hogy merre kóricálok. Meglepődtem. Csak egy táncról maradtunk le, szóval annyira nem volt nagy felfordulás. Nem sértődött meg, nem volt belőle baj. Sőt, elég feltűnően jó hangulata volt.
Az egész próba jól telt. Próbált rávenni arra, hogy ne vigyorogjak.... komolyan az volt a legnagyobb baja, hogy mosolygok. De, mint mondtam, jól telt a próba.
Ennek ellenére képtelen vagyok teljes átéléssel örülni ennek, hiszen tudom, hogy ez az állapot csak ideiglenes.
Tori
Érdekesen telnek a napjaim. Egy ideje semmi nem történt. Hellával vitatkoztam egy sort és most nem tudom mi van. Egészen jól viselem... mondhatni.
Emellé az alap hangulat mellé még jön az iskolai hülyeségek és még Matt is rátesz egy lapáttal - ha épp pokróc.
Egyik percben kedves, aranyos és ha beszélgetős kedvében van, akkor minden csúcsszuper. Komolyan, olyan, mintha a gyerek időnként megtalálná az antidepresszáns bogyóit és pár napig nem felejti el szedni. Aztán meg hopp megint szar kedve van és... mindegy.
Ez a hetem egészen jól alakult volna, ha nincs a csütörtök este.
Csütörtök este volt fogadóóra és anya beszélgetett az osztályfőnökömmel, aztán meg velem... aztán a beszélgetés elkanyarodott egy olyan irányba, amerre nagyon nem kellett volna. Tehát egy egész estés zokogás után csodás volt bemenni reggel az iskolába. Főleg, akkor, amikor belépett a terembe drága osztályfőnököm én meg reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél.
Alapjáraton nem volt kedvem aznap megszólalni és egyetlen pillanatot a fülhallgatóm nélkül tölteni, de abban a pillanatban sokkal rosszabbul éreztem magam. Ott ültem a padomban egyedül és senki nem vette észre, hogy bajom van. Szar érzés, de nem hibáztatok senkit sem.
Az órák egészen szépen teltek. Az egyik osztálytársamnak feltűnt, hogy baj van, rá is kérdezett... és el is sírtam magam, de ettől függetlenül nagyon jól esett. Mindegy. Aznapi pozitívum az elmaradt biológia óra volt. Onnantól kezdve kicsit talán jobban éreztem magam. Egész órán mindenki rinyált a jegye miatt, ezért sajnos elment az egész óra.
Aztán a többi óra szinte elrepült. Az osztálytáncpróba néven futó programból semmi nem lett. Nagyjából az osztály negyede volt jelen, azok közül valaki csak ült és bambult ki a fejéből. Tehát totálisan felesleges volt az egész.
A keringő így négytől ötig volt. Envyvel sajnálatos módon késtünk egy kicsit. A folyosón sétáltunk, mikor Matt rám írt, hogy merre kóricálok. Meglepődtem. Csak egy táncról maradtunk le, szóval annyira nem volt nagy felfordulás. Nem sértődött meg, nem volt belőle baj. Sőt, elég feltűnően jó hangulata volt.
Az egész próba jól telt. Próbált rávenni arra, hogy ne vigyorogjak.... komolyan az volt a legnagyobb baja, hogy mosolygok. De, mint mondtam, jól telt a próba.
Ennek ellenére képtelen vagyok teljes átéléssel örülni ennek, hiszen tudom, hogy ez az állapot csak ideiglenes.
Tori
2015. november 13., péntek
Valami
JAVASLOM, HOGY GÖRGESS LEJJEBB
Sora Sacram két napig eszméletlenül feküdt azon a kanapén. Többször lázálmok kísértették és lehetetlen dolgokat kiáltozott, de ez senkit sem rémített meg: hiszen ebből tudták a lány él és virul, szervezete küzd a benne terjengő anyag ellen, ami a halálát követeli. Matthew James Read két napon át aludt a kanapéval szemben fotelben, ami bármennyire is volt kényelmes: nem aludt benne egyszerre többet, mint fél óra.
Sora Sacram két napig eszméletlenül feküdt azon a kanapén. Többször lázálmok kísértették és lehetetlen dolgokat kiáltozott, de ez senkit sem rémített meg: hiszen ebből tudták a lány él és virul, szervezete küzd a benne terjengő anyag ellen, ami a halálát követeli. Matthew James Read két napon át aludt a kanapéval szemben fotelben, ami bármennyire is volt kényelmes: nem aludt benne egyszerre többet, mint fél óra.
A fiú minden nap felkelt és kihívta az orvost. Édesapja túlságosan el volt havazva, így mikor éjszaka hazaesett egyből a hálószobájába vitték a lábai. Fel sem tűnt neki, hogy egy betegjelölt a nappalijában fekszik és szenved, csak utólag tudott róla.
Az orvos végigsimított a lány homlokán, s bólintott. Tekintete a karjára tévedt. Mutató- és hüvelykujjával átfogta a lány csuklóját, majd a többi ujját is a hideg bőrhöz szorította, s felfordította a lány karját. Bal alkarjának belső felén egyetlen ér rajzolódott ki, mintha vastag fekete festékkel emelték volna ki. Az orvos ciccegett.
- Valami baj van? - kérdezte a mögött ácsorgó fiú. Az orvos leeresztette a lány kezét és a fiú felé fordult:
- Matt, ez a lány egy igazi túlélő. A láza lement, végre visszakapta a arcszínét is, minden rendben van úgy ahogy... azonban az a bizonyos anyag. Csak nem ürül ki a szervezetéből. Magad is megnézheted, de semmivel nem leszel tőle okosabb - intett a lány karja felé a férfi.
- Rendben. Még ma magához térhet? - kérdezte bizakodva. Az orvos kesernyésen elmosolyodott, az ilyen vakon reménykedő emberektől mindig elkomorodott.
- Valami baj van? - kérdezte a mögött ácsorgó fiú. Az orvos leeresztette a lány kezét és a fiú felé fordult:
- Matt, ez a lány egy igazi túlélő. A láza lement, végre visszakapta a arcszínét is, minden rendben van úgy ahogy... azonban az a bizonyos anyag. Csak nem ürül ki a szervezetéből. Magad is megnézheted, de semmivel nem leszel tőle okosabb - intett a lány karja felé a férfi.
- Rendben. Még ma magához térhet? - kérdezte bizakodva. Az orvos kesernyésen elmosolyodott, az ilyen vakon reménykedő emberektől mindig elkomorodott.
- Nem tudom - mondta végül.
Sora magánál volt. Mikor az orvos hozzáért a karjához az emiatt beléhasító éles fájdalom visszarángatta a való világba. Nem mert megszólalni, csak feküdt mozdulatlanul és hallgatta a két ismeretlen dialógusát.
Mikor csend lett kinyitotta szemét. Ideje sem volt körbenézni, mert azonnal megszólították.
- Csak hogy magadhoz tértél. Már kezdtem aggódni, hogy mit mondok a szüleidnek... - Sora rémülten oldalra fordult.
- Ki vagy? - akarta kérdezni, azonban torkán nem jött ki hang.
- Fel tudsz ülni? Van itt neked egy kis narancslé. Gondolom teljesen kiszáradt a torkod. - Sora bólintott, miközben ülésbe tornázta magát Matt felpattant és a dohányzóasztalról felkapta az üveget, leguggolt a lány elé és a kezébe adta. - Óvatosan - adta ki az utasítást. Lecsavarta a kupakot és kiegyenesedett. - Nem akarlak bántani. Két napja kaptál influenza elleni oltást, nem? - Sora csak bólogatott.
- Csak hogy magadhoz tértél. Már kezdtem aggódni, hogy mit mondok a szüleidnek... - Sora rémülten oldalra fordult.
- Ki vagy? - akarta kérdezni, azonban torkán nem jött ki hang.
- Fel tudsz ülni? Van itt neked egy kis narancslé. Gondolom teljesen kiszáradt a torkod. - Sora bólintott, miközben ülésbe tornázta magát Matt felpattant és a dohányzóasztalról felkapta az üveget, leguggolt a lány elé és a kezébe adta. - Óvatosan - adta ki az utasítást. Lecsavarta a kupakot és kiegyenesedett. - Nem akarlak bántani. Két napja kaptál influenza elleni oltást, nem? - Sora csak bólogatott.
Matthew fáradtan felsóhajtott, majd hátrébb lépett.
- Az utcán sétáltál és elájultál az utcán. Segíteni akartam rajta, mert tudtam, hogy mi a bajod.
- Az utcán sétáltál és elájultál az utcán. Segíteni akartam rajta, mert tudtam, hogy mi a bajod.
2015. november 13, péntek
Hi guys!
Szar péntek tizenharmadikám volt.
Ami péntek tizenharmadikán történt velem nos az csak szimplán túl sok... a dologhoz visszább kell ugranom időben picit: azután, hogy Hella meggyanusított érthető módon egész nap kattogott az agyam és természetesen nem aludtam szinte semmit sem. Nagy nehezen felkeltem:
- Elmentem suliba
- Kettőig tanítás
- Kettőtől fél négyig osztálytáncoltunk
- Félnégytől ötig keringő
- Öttől hatig utazás
- Hattól nyolcig fodrász
- Fodrásztól haza...
Durván ennyiből áll a napom, de mivel nem egy érzéketlen robot vagyok, ezért sajnos egyes dolgok mások számára talán furcsa érezlemeket generáltak bennem.
Sok-sok minden történt aznap. Sok-sok szomorú dolog történt velem, aminek a vége egyáltalán nem meglepő. Leültem naplót írni: két és fél sor után egy laza órán keresztül zokogtam az ágyamon ülve. Teljesen egyedül...
Tori&Shadow
2015. november 12., csütörtök
Pofon
Hi guys!
A héten eddig talán egy kiemelkedő dolgot tudnék elmesélni nektek, Azt is azért, mert ma történt és nagyon arcon csapott a dolog. Átlagos napnak indult a mai is. Apró kivételek voltak csupán: az éjszaka nem aludtam sokat, ezért még egy pokróc is kedvesebb ábrázattal az arcán kelt volna ki a takaró alól, mint én. Mindegy.
Mit sem sejtve felöltöztem.... "sminkeltem", bepakol... BLABLABLA Tehát felszálltam a buszra. Egyből észrevettem Hellát. Feltűnően komoran pislogott a környezetére és már akkor megéreztem a bajt: rámosolyogtam, de nem viszonozta a gesztust... semmi mosoly, mintha közellenség lennék.
Lecsüccsentem mellé és faggattam, hogy mi a helyzet. Mit ne mondjak, elég hamar kibújt a szög a zsákból. Amint közölte velem, hogy majd beszélni akar velem már tudtam, hogy miről.
A legrosszabb, azonban az volt, hogy az állítólagos legjobb barátnőm a tudtomra adta, hogy rohadtul nem bízik bennem és kinézné belőlem, hogy titokban, a tudta nélkül simán találkoznék a (ex??)barátjával... csak, mert fura vagyok.
Ennél hatásosabb ébresztővel még nem találkoztam, pedig keltettek már szódavízzel. Mintha felpofozott volna, úgy ért a kérdés. Már a feltételezés is fáj, hogy kinézi belőlem, hogy nincs bennem annyi tartás. Egyáltalán nem vonzódom a barátjához és ezt már többször is elmondtam neki, mert éreztem, hogy feszül a húr nála. Tudtam, hogy féltékeny rám: éreztem és mondták is. Azonban én nem tettem semmit, hogy féltékeny lehessen rám. Igyekeztem minél jobban elkerülni a lehetőséget, hogy az lehessen.
Így szálltam fel a metróra és léteztem egész nap. Többször elhalványult az emlékkép, hogy a ma reggel megtörtént, mert volt ki elvonja a figyelmem. De aztán kiléptem az iskolából és tudatosult, hogy valóban megtörtént és a legjobb barátnőm képes volt erre... azért tud az ilyen fájni...
Emellett a napjaim csendesen és egyhangúan telnek, aminekörülnöm kellene örülök (?). Holnap péntek. Megyek szalagavatós hajat próbálgatni magamnak. Kíváncsi vagyok. Felettébb kíváncsi.
Tori
A héten eddig talán egy kiemelkedő dolgot tudnék elmesélni nektek, Azt is azért, mert ma történt és nagyon arcon csapott a dolog. Átlagos napnak indult a mai is. Apró kivételek voltak csupán: az éjszaka nem aludtam sokat, ezért még egy pokróc is kedvesebb ábrázattal az arcán kelt volna ki a takaró alól, mint én. Mindegy.
Mit sem sejtve felöltöztem.... "sminkeltem", bepakol... BLABLABLA Tehát felszálltam a buszra. Egyből észrevettem Hellát. Feltűnően komoran pislogott a környezetére és már akkor megéreztem a bajt: rámosolyogtam, de nem viszonozta a gesztust... semmi mosoly, mintha közellenség lennék.
Lecsüccsentem mellé és faggattam, hogy mi a helyzet. Mit ne mondjak, elég hamar kibújt a szög a zsákból. Amint közölte velem, hogy majd beszélni akar velem már tudtam, hogy miről.
Ennél hatásosabb ébresztővel még nem találkoztam, pedig keltettek már szódavízzel. Mintha felpofozott volna, úgy ért a kérdés. Már a feltételezés is fáj, hogy kinézi belőlem, hogy nincs bennem annyi tartás. Egyáltalán nem vonzódom a barátjához és ezt már többször is elmondtam neki, mert éreztem, hogy feszül a húr nála. Tudtam, hogy féltékeny rám: éreztem és mondták is. Azonban én nem tettem semmit, hogy féltékeny lehessen rám. Igyekeztem minél jobban elkerülni a lehetőséget, hogy az lehessen.
Így szálltam fel a metróra és léteztem egész nap. Többször elhalványult az emlékkép, hogy a ma reggel megtörtént, mert volt ki elvonja a figyelmem. De aztán kiléptem az iskolából és tudatosult, hogy valóban megtörtént és a legjobb barátnőm képes volt erre... azért tud az ilyen fájni...
Emellett a napjaim csendesen és egyhangúan telnek, aminek
Tori
2015. november 7., szombat
Ha nem tudnád ő ír...
Hi Guys!
Nos péntek... nem volt jó. Vagyis az eleje az volt. Sőt akkor már inkább mondanám, hogy a háromnegyede. Az viszont csodálatos volt. Boldog voltam, mosolyogtam és kissé talán hasonlítottam egy gyerekre, aki megtudja, hogy játszóházba mennek... felpörögtem
Az eleje gyorsan elment. öt óra, aztán az utolsóban megkaptuk a szalagtűzős ruháinkat. Jól állt - legalább is azt mondták - és nekem nagyon tetszett. tehát becsomagolták nekem és tűztem is haza vele. Gyorsan hajat mostam és már úton is voltam vissza a suliba a táncpróbára. Jó kedvem volt. Egyszerűen ültem a buszon és vigyorogtam, ugyanezt előadtam a metróra várva és magán a szerelvényen is.
Beértem a suliba leültem egy falhoz tolt padra és vártam. Rá kellett döbbennem - sokadjára -, hogy senki nincs az osztályba, akihez odamehetnék beszélgetni. Már próbálkozni sem volt kedvem, tehát csak ültem és türelmesen vártam a kezdésre.
kommunikációt folytattam osztálytársammal, de annak sem volt sok lényege, de legalább elütöttük az időt, amíg el nem kezdtük a táncot.
Bejutottunk a terembe és lepakoltam.
Kissé darabosan ment az elején, hiszen "rég" próbáltunk. De egészen jól ment.. persze, vannak részek, amiket már szinte szokásszerűen elrontok. Azonban ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam.
Lehet Matt nem vette annyira a lapot, de épp szórakozott kedvemben voltam. Sőt, egy idő után határozottan úgy éreztem, hogy bosszantja, hogy nekem jó kedvem van. De próbáljunk a történtekhez hűek maradni.
Fájt a válla... nekem a kezem, de is volt ragasztva. Tánc közben kötözködtünk, néha néha beszólogatott... én meg ilyenkor jobban megszorítottam a vállát "véletlen" és hozzá édesdeden vigyorogtam. Erre ő meg totálisan véletlen a csuklómra fogott rá és azt szorongatta meg. Elvoltunk.
Én komolyan jól szórakoztam... talán esetleg, még az is előfordulhat hogy Őkelme is. Fázott a keze, erre közöltem, hogy érzem, mivel ugye táncoltunk... azonnal elengedte a kezem és az arcomat fogta meg, mire elnevettem magam... A tánc végén van egy felkapjuk a lányt és pörgetjük: erre ő felsétált a lépcsőre, mert útban volt és leült velem, illetve egyszer majdnem fejre ejtett.
Tényleg valóban elvoltunk. Ophelia egyszer meg is kérdezte, hogy amúgy mi az anyámat csinálunk, mivel elestünk... Aztán... aztán, mintha átfordítottak volna egy kapcsolót. Jött a pár perces szünet. Beálltunk a kezdéshez és már hogy őszinte legyek nem emlékszem pontosan mi volt... fájt a kezem, a tapasz nem tartott semmit, ezért konkrétan letéptem... az egyik osztálytársunk elkezdte magyarázni, hogy minek van a kezemen, mire Matt megszólalt:
- Ha nem tudnád ő ír... - kedvesen még egy macskakörmöt is rajzolt a levegőbe. Aztán még jöttek a kötözködések, csicskapofonok, cipőre lépések, amik semmilyen szinten nem zavartak sőt szórakozottan elmosolyodtam és meg is próbáltam visszaadni... de így utólag csak dühítő tényezők.
Mikor nagyon megelégeltem hason vágtam. Nem erősen, egyáltalán nem volt erős. Sőt inkább csak rácsaptam a hasára, de nem volt komoly... meg egyszer nem voltam hajlandó táncolni. Egyszer.
Valószínűleg, ő is megunta... és nem volt hajlandó megszólalni. Csak állt és mosolygott. próbáltam szóra bírni minden hülyeségemmel - reménykedtem benne, hogy ez majd beválik -, de semmit nem hatott. Nem figyeltem és még a feladatot sem tudtam, így még tovább húztam az ő és én agyam. Arra sem volt hajlandó válaszolni, hogy mit kéne csinálni, később a nagy jószívű elmutogatta, mit kellene csinálni. Elegem lett totálisan.
Felhúztam magam, totálisan fáradtnak éreztem magam. Éreztem, hogy el fog szakadni az a bizonyos cérna... és sajnos el is szakadt. Konkrétan futva távoztam a teremből, hogy senki se lássa, hogy sírok.
Utólag most sem az zavar, hogy nem szólalt meg... hanem, hogy mikor komolyra fordult a dolog, akkor sem volt hajlandó megmozgatni hangszálait. Arról nem is beszélve... te jó ég... az a mondat... azzal mindent tönkretett: ha nem tudnád ő ír... az a gúny... annyi mindent elmondott... és annyira fájt.
Tudom, ez csak az én változatom. Tudom, hogy ő totál máshogy élte meg. De én jelenleg is itt ülök a kibaszott laptopom előtt és bőgök, mint egy óvodás. El kell ismernem... hogy megint belelovaltam magam egy olyan dologba, amibe nem kellett volna. Megint bántottam valakit - és ezzel magamat is.
Tori
Nos péntek... nem volt jó. Vagyis az eleje az volt. Sőt akkor már inkább mondanám, hogy a háromnegyede. Az viszont csodálatos volt. Boldog voltam, mosolyogtam és kissé talán hasonlítottam egy gyerekre, aki megtudja, hogy játszóházba mennek... felpörögtem
Az eleje gyorsan elment. öt óra, aztán az utolsóban megkaptuk a szalagtűzős ruháinkat. Jól állt - legalább is azt mondták - és nekem nagyon tetszett. tehát becsomagolták nekem és tűztem is haza vele. Gyorsan hajat mostam és már úton is voltam vissza a suliba a táncpróbára. Jó kedvem volt. Egyszerűen ültem a buszon és vigyorogtam, ugyanezt előadtam a metróra várva és magán a szerelvényen is.
Beértem a suliba leültem egy falhoz tolt padra és vártam. Rá kellett döbbennem - sokadjára -, hogy senki nincs az osztályba, akihez odamehetnék beszélgetni. Már próbálkozni sem volt kedvem, tehát csak ültem és türelmesen vártam a kezdésre.kommunikációt folytattam osztálytársammal, de annak sem volt sok lényege, de legalább elütöttük az időt, amíg el nem kezdtük a táncot.
Bejutottunk a terembe és lepakoltam.
Kissé darabosan ment az elején, hiszen "rég" próbáltunk. De egészen jól ment.. persze, vannak részek, amiket már szinte szokásszerűen elrontok. Azonban ennek ellenére is nagyon jól éreztem magam.
Lehet Matt nem vette annyira a lapot, de épp szórakozott kedvemben voltam. Sőt, egy idő után határozottan úgy éreztem, hogy bosszantja, hogy nekem jó kedvem van. De próbáljunk a történtekhez hűek maradni.
Fájt a válla... nekem a kezem, de is volt ragasztva. Tánc közben kötözködtünk, néha néha beszólogatott... én meg ilyenkor jobban megszorítottam a vállát "véletlen" és hozzá édesdeden vigyorogtam. Erre ő meg totálisan véletlen a csuklómra fogott rá és azt szorongatta meg. Elvoltunk.
Én komolyan jól szórakoztam... talán esetleg, még az is előfordulhat hogy Őkelme is. Fázott a keze, erre közöltem, hogy érzem, mivel ugye táncoltunk... azonnal elengedte a kezem és az arcomat fogta meg, mire elnevettem magam... A tánc végén van egy felkapjuk a lányt és pörgetjük: erre ő felsétált a lépcsőre, mert útban volt és leült velem, illetve egyszer majdnem fejre ejtett.
Tényleg valóban elvoltunk. Ophelia egyszer meg is kérdezte, hogy amúgy mi az anyámat csinálunk, mivel elestünk... Aztán... aztán, mintha átfordítottak volna egy kapcsolót. Jött a pár perces szünet. Beálltunk a kezdéshez és már hogy őszinte legyek nem emlékszem pontosan mi volt... fájt a kezem, a tapasz nem tartott semmit, ezért konkrétan letéptem... az egyik osztálytársunk elkezdte magyarázni, hogy minek van a kezemen, mire Matt megszólalt:
- Ha nem tudnád ő ír... - kedvesen még egy macskakörmöt is rajzolt a levegőbe. Aztán még jöttek a kötözködések, csicskapofonok, cipőre lépések, amik semmilyen szinten nem zavartak sőt szórakozottan elmosolyodtam és meg is próbáltam visszaadni... de így utólag csak dühítő tényezők.
Mikor nagyon megelégeltem hason vágtam. Nem erősen, egyáltalán nem volt erős. Sőt inkább csak rácsaptam a hasára, de nem volt komoly... meg egyszer nem voltam hajlandó táncolni. Egyszer.
Valószínűleg, ő is megunta... és nem volt hajlandó megszólalni. Csak állt és mosolygott. próbáltam szóra bírni minden hülyeségemmel - reménykedtem benne, hogy ez majd beválik -, de semmit nem hatott. Nem figyeltem és még a feladatot sem tudtam, így még tovább húztam az ő és én agyam. Arra sem volt hajlandó válaszolni, hogy mit kéne csinálni, később a nagy jószívű elmutogatta, mit kellene csinálni. Elegem lett totálisan.
Utólag most sem az zavar, hogy nem szólalt meg... hanem, hogy mikor komolyra fordult a dolog, akkor sem volt hajlandó megmozgatni hangszálait. Arról nem is beszélve... te jó ég... az a mondat... azzal mindent tönkretett: ha nem tudnád ő ír... az a gúny... annyi mindent elmondott... és annyira fájt.
Tudom, ez csak az én változatom. Tudom, hogy ő totál máshogy élte meg. De én jelenleg is itt ülök a kibaszott laptopom előtt és bőgök, mint egy óvodás. El kell ismernem... hogy megint belelovaltam magam egy olyan dologba, amibe nem kellett volna. Megint bántottam valakit - és ezzel magamat is.
Tori
2015. november 4., szerda
Valami hiányzik, te ostoba
Hi guys!
Rá kellett döbbennem, hogy észveszejtően buta és gyerekes vagyok. Gyeremekded naivsággal kapaszkodok, már hetek óta ugyanabba az idióta, lehetetlen ábrándba. Ostobán viselkedtem, mint mindig. Egyszerre aranyosan nevetséges és szánalmas, ahogy futni tudok dolgok után, ahogy ragaszkodom. Egyszerűen képtelen egy ember vagyok.
Hogy elszomorít-e a dolog? Kicsit. Nem örülök neki, de mivel kicsiny porciókban fogalmazódott meg az okos fejemben a dolog és nem úgy, mintha arconcsapnának ezért cseppett sem kiakasztó hatással van rám. Szomorkodom emiatt, de nem annyira, hogy hangoztassam. Pedig mostanában elég sokszor hangoztatom, ha valamiféle panaszom van... és ezt sokan tudjátok, de nekem szinte mindig van valami, amin problémázhatom.
imádom hallgatni az életüket.
Viszont próbálok mostanában hallgatni. Hallgatni és nem beszélni magamról. Hiszen... sokkal jobban izgat, hogy mi történik mással, mint velem! Már nem azért, de egy embert ha tudnék mondani, akinek unalmasabb élete van, mint nekem... pedig rengeteg ismerősöm van, akinek tudok az életéről, mert
Tehát igen. Kicsit cinikus, hogy pont itt a blogomon, ami jóformán csak rólam szól... szóval pont itt nyafogok arról, hogy nem szeretek beszélni magamról. Elnézést, de ez az igazság. Sok mindent még ide sem írok le, mert... mert jobb ha csak megmaradt nekem, hogy végül elveszhessen az emlékeim között.
Jobb téma! Mosolygósan rövid napom lesz holnap, ha minden igaz.
Ma is mindemellett csodás napom volt. Fárasztó, azonban csodás.
Tori
Ui.: Bocsánat az esetleges helyesírási hibákért, de fáradt vagyok, plusz megbolondult a blogger és minden egyes szót aláhúz pirossal, ezért esélyem sincs kiszúrni a hibás szót.
Rá kellett döbbennem, hogy észveszejtően buta és gyerekes vagyok. Gyeremekded naivsággal kapaszkodok, már hetek óta ugyanabba az idióta, lehetetlen ábrándba. Ostobán viselkedtem, mint mindig. Egyszerre aranyosan nevetséges és szánalmas, ahogy futni tudok dolgok után, ahogy ragaszkodom. Egyszerűen képtelen egy ember vagyok.
Hogy elszomorít-e a dolog? Kicsit. Nem örülök neki, de mivel kicsiny porciókban fogalmazódott meg az okos fejemben a dolog és nem úgy, mintha arconcsapnának ezért cseppett sem kiakasztó hatással van rám. Szomorkodom emiatt, de nem annyira, hogy hangoztassam. Pedig mostanában elég sokszor hangoztatom, ha valamiféle panaszom van... és ezt sokan tudjátok, de nekem szinte mindig van valami, amin problémázhatom.
imádom hallgatni az életüket.
Tehát igen. Kicsit cinikus, hogy pont itt a blogomon, ami jóformán csak rólam szól... szóval pont itt nyafogok arról, hogy nem szeretek beszélni magamról. Elnézést, de ez az igazság. Sok mindent még ide sem írok le, mert... mert jobb ha csak megmaradt nekem, hogy végül elveszhessen az emlékeim között.
Jobb téma! Mosolygósan rövid napom lesz holnap, ha minden igaz.
Ma is mindemellett csodás napom volt. Fárasztó, azonban csodás.
Tori
Ui.: Bocsánat az esetleges helyesírási hibákért, de fáradt vagyok, plusz megbolondult a blogger és minden egyes szót aláhúz pirossal, ezért esélyem sincs kiszúrni a hibás szót.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)