Katasztrófális nap

Hi guys!

   Tudjátok, azt hiszem megéltem a valódi, igazi BORZASZTÓ, riogató hétfő este, amivel a kisgyerekeket ijesztgetik. Nos, mindezt megemelte egy 12 óra munka vasárnap, egy enyhén illuminált, avagy más szerek által befolyásolt ember és pár óra fenyegetőzés után ki is kellett hívni rájuk a rendőrséget. Szóval vasárnap megvolt az első rendőrségi kihallgatásom. Tehát, vasárnap 5:30-kor csörgött az ébresztőóra és nyolckor értem haza.
  Hétfőn hajnali 4:30-kor ébresztett a világ legrosszabb hangja és én nem tudtam az első csörgésre felkelni. Pedig azért nekem ez szokott menni. Mindegy, 5:09-re én kiértem a megállóba. Esett az eső, de nem volt olyan nagyon hideg. Találkoztam Noice-szal munkahelyem előtt és beszélgetni kezdtünk. Telt az idő... és nem jött senki más.
   Igazából 5:30-kor be kellene mennünk, szóval addig meg kellene érkeznie egy embernek, akinek kulcsai vannak az üzlethez. De ez nem történt meg. Szóval, nagyjából 5:20-tól egészen 6:05-ig kint ácsorogtunk a hidegben, esőben várva arra, hogy valaki jöjjön. Időközben kiderült, hogy elaludt a műszakvezető és a másik dolgozónk gyereke beteg. Ezért hát egész nap hárman voltunk az egész üzletben, holott négyen kellettünk volna. Szóval, a nap egészen konkrétan a nagybetűs SZOPÁS volt a nap. Nem tudtam behozni a lemaradást, amit az egy fő és a félórás nyitási csúszás okozott.
   Ezután hazamentem haldokolva, fáradtan és a szüleimmel s volt egy nagyobb összezörrenésem. Szóval, délután olyan négytől hajnalig indokolatlan időpontokban elkezdtem bőgni, mint valami szerencsétlen. Szóval... szerintem ez egy kisebb idegösszeroppanáson mentem keresztül, de hát mindegy.

Tori

Inni jó! CSAK NEM HA ÉN TESZEM AZT

Hi guys!

  Tudtátok, hogy elmenni a barátnőddel este kikapcsolni tök hasznos dolog szociális szempontból. Nagyon csodálatos, amikor végre leülsz a barátnőddel, csak vele és őszintén beszéltek egymással és közben isztok pár kört. CSODÁS!

Szóval kezdtünk a belváros csodás Kálvin-terén, aztán átmentünk a fél városon, hogy a Jászai Mari téren kitáncoljuk magunkat, aztán össze-vissza bolyongtunk a városban: Oktogon és Rákóczi-tér. Közben alkoholtól ittasan a lélek legmélyebb bugyrait ontottuk ki magunktól.
  Szóval remek este lett belőle, de tényleg. Főleg, hogy hajnali hétkor értem haza utána.
  Azonban, egyetlen egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni a nagy kapkodásban.

Egy álom kipiálva

Hi guys!

  A napokban valóra váltottam/váltották az egyik álmomat és most ezt szeretném megosztani veletek.

  A sztori talán még júliusban indult el, amikor is szokásos Torian spontánsággal a vállamra vettem a kis táskámat és becsoszogtam szépen egy Ofotért (ez itt a reklám és szponzoráció helye SE) üzletbe és letámadtam egy nénit az én szerencsétlen, rosszul kommunikáló szájammal, hogy avasson be a kontaklencséhez jutás kalandos rejtelmeibe. Sajnálatomra, sokkal hosszadalmasabbra sikeredett, mint én azt szerettem volna, ugyanis most októberben kaptam kézhez az kis drágáimat (akár szószerint is lehet venni, hiszen nem negyed dolláros dologról van szó).
  Aznap azon nyomban be is pattintottam a dolgokat a szemembe és hülyegyerek vigyorral az arcomon néztem az öt évvel fiatalabb verziómra: szemüveg nélkül simán letagadhatok annyit. Majd ki is kaptam őket azzal a bölcs meglátással, hogy " Na hát akkor holnap reggel (4:30) majd ebben megyek dolgozni"
  Életem legrosszabb meglátása. Nem, nem megyünk kontaklencsében dolgozni egyből, főleg nem nyolc órás műszakot! Nem! Kőkemény három óra után elfogott a szédülés és bekértem magamat kasszába, hogy ne az egyik soron omoljak össze. Majd behozattam a szemüvegemet és cseréltünk.
  Lényeg a lényeg, hogy a héten megint kontaklencséztem. ( A nővéremnek kellett beletennie, mert hosszú körmöm van: nem gondolkodom...) És megkaptam életem legelső, igazi NAPSZEMÜVEGÉT!
  Csodálatos, kis darab és imádok napszemüvegezni! ÉLJEN!

Torian

pt 2.

Hi guys!

  Nos, úgy volt, hogy lesz egy második része az előző bejegyzésnek, de azt bizonyos okok miatt, úgy érzem jobb, ha nem fejezem be. El szeretném engedni, ezt a dolgot. Fájdalmas, szép és tanulságos volt. Sok új tapasztalattal jöttem ki belőle, és ez a lényeg.
  Ami történt megtörtént, de most már másik életet élek és éljen! Ennek örülök, jól érzem magamat a bőrömben. Már csak a munkahelyi problémáimat kellene megoldanom, de hát az még ennél is egy szövevényesebb dolog... és hogy teljesen őszinte legyek: talán nem is akarok én minden csomó kibogozója lenni.
  Csak sodródni szeretnék. Ennyi.

Torian

Jelentem alássan, nem haltam bele a szakításba

Hi guys!

  Hát, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy most mit kellene mondanom. Bocs a hónapokig tartó hallgatásért? Bocs, hogy ezt az egészet egyáltalán nem akarom folytatni, de most valamiért mégis csak írok. Talán Cam elültette a fülemben a bogarat, hogy talán folytatni kellene. Nem tudom, hogy mennyi értelme lenne ennek.

Nos, mi történt velem az elmúlt pár hónapban? Depresszióztam: sírtam, zokogtam, sőt pánikrohamom is volt egyszer, utána pedig a tombolás jött. Nos, ez talán még most is tart. Volt egy olyan időszak – talán két-három hét -, amikor hetente négyszer-ötször elmentem inni. Eleinte még sokat sírtam, amikor berúgtam, de most már szinte eszembe se jut. Csak iszom és iszom.

Volt egy töréspont, amikor úgy döntöttem, hogy elég volt a gyászolásból. Eleget vártam rá, Matt nem fog visszajönni. Bolond vagyok, hogy várok rá. Ezután jött, hogy tényleg lehiggadtam. Visszavettem a bulizásból, az ivásból, a féktelenkedésből. A munkatempóm visszatért, az arcszínem és az életkedvem szintén. Kezdtem újraéledni és nyitni kezdtem mások felé. Mármint eddig is nyitottam: féktelenül flörtöltem, de ez mind csak játék és játszadozás volt. Csak az.

Szóval nyitni kezdtem más felé, aki érdekelt, akiről semmit sem tudtam, de rendesnek tűnt és viccesnek. Egy ártatlan aprócska dologból több órás beszélgetés lett a legelső alkalommal: úgy tűnt, hogy élteti a beszélgetést, nem akarja abbahagyni meg ilyenek. Szóval ez elég meglepő volt számomra már az első körben is.

Aztán pár nappal vagy talán héttel (nem tudom, nem emlékszem rá) később megint beszélgetni kezdtünk. És onnantól szinte állandóvá vált a köztünk folyó kommunikáció. Mindenféle témában, mindenről. Azonban végig éreztem részéről azt a finomkodást. Én magamat észre se véve botrányosan flörtölgettem vele, miközben ő csak egy-egy mondat erejéig ment bele, akkor is nagyon finoman. Nyilván nem értettem.

Teltek a hetek, egyre jobban lazultam el a szakítás miatti fájdalom megszűnésétől. Azonban nem maradéktalanul szűnt meg. Bűntudat kezdett el mardosni, valahányszor beszéltem valami hímneművel, mintha megcsalnám Mattet… holott ilyesmiről szó sem volt. Lassú kínlódásomat ő is végignézte/végigolvasta.

Rengeteget beszéltünk, rengeteg beszéltünk a munkáról, rengeteg mindenben olyan dolgokra mutatott rá, amit észre se vettem és mondhatni új fényben láttatta magamat. Egyre többet beszéltünk, egyre többször beszéltük, hogy találkozunk és szépen lassan ez be is következett.

Legelőször talán plazmaadásra kísért el? Azt hiszem. Vagy valami csipp-csupp ügy miatt, de ő is találkozni akart, sőt utána meg elmentem vele vásárolni is. Azután kicsit megembereltük magunkat, többször találkoztunk és még többet beszélgettünk.

Aztán jött megint egy mélypont. Megint visszazuhantam a fájdalomba, utáltam magamat, amiért mással beszélgetek, utáltam magamat, amiért semmi komoly szándékot nem látok ebben az egészben… így hát némi alkoholos befolyásoltság mellett, megírtam neki, hogy inkább soha többet ne beszéljünk. ( Igen, igen Tori alkot) Mármint tényleg soha többet ne.

Természetesen másnap reggel ugyanúgy várt az üzenet, amire nem válaszoltam. Annyira eltökéltem magamat, hogy ne beszéljünk, még vidékre is leutaztam és igyekeztem tartani magamat. Kettő napig se tartott a hatalmas elhatározásom…

Szakadék

hi guys!

   Jó, oké, elismerem, hogy mindennap arra várok, hogy végre keress. Minden áldott csippanásnál reménykedem hogy végre te írsz. Mert én megfogadtam magamban, hogy nem nehezítem meg neked. Mert most az egyszer használom az eszem, és nem nehezítem meg a dolgodat velem kapcsolatban.
  De ettől én még minden este veled álmodom és emiatt nem alszom. Mégis mit kellene még tennem? Egyedül vagyok, egy csomóan hívogatnak, hogy menjek el velük, de már nem bírok társaságban lenni. Túl sok. Melletted ez sokkal könnyebb volt, hiszen ott olyan volt, mintha töltőre tettem volna magamat. Most viszont, otthon se tudok pihenni, mert oda is követsz.
  Képzeld, mostanában járok futni Gabival, már amikor van energiája eljönni velem. Egyelőre kis távokat tudok megtenni vele, mert gyorsabb tempóval megyünk. A futás kikapcsol és nem fullasztom be magam. Mi a cél? Szépen lassan a 10 kilométer. Szépen lassan.
  Nagyon égető kérdések mozgatják az agyamat: Mérgező volt? Tönkretettelek? Mással is ezt fogom csinálni? Lesz egyáltalán más? Miért csináljuk ha mindketten szenvedünk? Tényleg mindketten szenvedünk? Nem hiányzom? Nem kívántad egyszer se hogy vonjuk vissza? Nem lehetne, hogy nem beszélünk, csak néha átmegyek és ott alszom? Nem lehetne, hogy már mindketten jobban legyünk? Hogy mennek a vizsgák, ugye tudtál koncentrálni? Ugye van kivel beszélj erről, ugye nem maradtál egyedül? 


Dóri

Átéltem már, tudom milyen, de mégsem az ami

Hi guys!

  Voltam már abban a helyzetben, hogy háttérbe szorultam egy új, bimbózó párkapcsolat miatt, ami azt illeti nem is egyszer, és most talán megint ez történik velem. Talán ismételten volt annyi eszem, hogy megint rossz embert választottam ki magamnak, de hát ezen talán senki sem lepődik meg. Utálom megint átélni, főleg, hogy mostanában kimerült vagyok és szükségem lenne valakire Matten kívül. Az ő határai sem végesek, ZH hete van, sokat kell tanulnia, és nem várom el, hogy a nap 24 órájában velem foglalkozzon és a lelkemet ápolja. 

  Arról nem is beszélve, hogy jó volna ha magam is elboldogulnék. Nem mellesleg ennek is nemsokára vége, legalább is ha jól tudom. Most öt napig nem megyek dolgozni. Ebből három elmegy tanulással, utána aludni fogok. Aztán négy nap munka, majd egy teljes hét a szóbeli vizsgámra való felkészülésre.

  Jó lesz, pihenni fogok és véget ér ez a szenvedés, mert már fáradt vagyok. Matt is tudja, és megszenvedi az én szenvedésemet. Nem sokat tehet a random kitöréseimmel, amikor a karjában fekve, csak úgy zokogni kezdek, mert elgondolkodom. Matt drágám egy igazi hős. Szeretem, mert kitart mellettem és csodásan egyensúlyoz közöttem és a saját dolgai között. Bárcsak én is képes lennék erre. 

  Na, de most nem egészen róla akartam áradozni. Imádom, szeretem és mindenben támogat engem. Viszont, akitől elvárnám, hogy támogasson, az most nem teszi. Vagy csak hergelem magam? Túl sokat várok el másoktól? Túl sokat kérnék egy baráttól? Önző vagyok, vagy most éppen jogos a kérdés/ elvárás? Nem tudom eldönteni... bár nem is annyira kell. Mindegy, mert hát az érzés, ugyanúgy megmarad. Az az érzés, amikor megint ugyanazt a visszajelzést kapod attól az embertől, akinek megint meg mertem nyílni, megint csak nem érek eleget, hogy foglalkozzon velem, amikor valami bajom van. 

  Eloise azt hiszi, hogy mérges vagyok rá. Pedig nem, egyáltalán nem vagyok mérges. Csalódott vagyok és értéktelennek érzem magam. Megint naiv voltam, és talán ez az egyik dolog, amit egyáltalán nem fogok kinőni, mert tudom, hogy megint sétálok bele a kelepcébe. Eloise "kierőszakolta" belőlem a problémámat, amit elhallgattam, mintsem a szemére vessem, hogy cseszettül szar érzés, hogy megint én jöttem ki szarul.

  Szóval elmondtam neki, hogy mi a bajom. Nem tudom, hogy ez mennyiben könnyít rajtam. Mert ugye eddig sose mondtam el senkinek ha ilyen volt. Mégis hogy mondhatnám... Na mindegy, szaladjunk a magunk teremtett pokolba. Éljen!

Tori

Hi guys!

  Mostanában megint gyülekeznek a bajok. Persze, nyilván egy csomóért én vagyok a felelős, de ennek ellenére is zavar, hogy vannak, léteznek, zavarnak és sírni tudnék, ha csak rágondolok. Eloise és a köztem virágzó barátság úgy tűnik kezd elhalni, elvirágozni. Kurvára szarul esik, pedig számítottak rá, pedig tudtam, hogy az újdonság varázsa hamar elmúlik és még ráadásul van más fajta újdonság is az életében. Egyértelmű, hogy sokkalta szívesebben foglalkozik vele, ezért nem kellene haragudnom. Nem kellene...
  Tudom, hogy önző dolog, tudom, csak mégis. Annyira meglengette előttem a remény újabb zászlaját, hogy ő nem akar senkit sem bántani és engem se, mert hogy a barátok sokkalta fontosabbak... annyiszor elmondta, annyiszor a fejembe gyömöszölte. De egész egyszerűen ugyanaz történik, mint az előző alkalmakkor, meg az előző alkalmakkor... mindig ugyanaz a fájdalom. Mindig belefutok, mindig hinni akarok és mindig el is hiszem. Mert még mindig ugyanolyan naiv vagyok.
  Na jó, az talán már nem. A napokban talán egy ehhez hasonlót elvágtam, de az is évek óta folyt. Rengeteg szép pillanata volt, de annál több időhúzás, bolondítás és satöbbi. Nem lesznek barátaim, úgy döntöttem, minek nekem azok. Nem vagyok az a típus, akinek barátai lennének. Nem tűrnek meg az emberek maguk mellett és én sem őket.

Tori

Brand new characters in my blog

Hi guys!

  Azt hiszem itt az ideje, hogy most már neveket adjak. Nem kevesebb, mint két szereplővel fog gazdagodni az életem. Legalább is úgy látom, hogy ők kettejükkel fog talán bővülni. Eloise és Chaol. Az utóbbi név ha esetleg ismerős, akkor valószínűleg te is olvastad, az Üvegtrón című könyvsorozatot, mint én.
  Na szóval, révén, hogy tegnapelőtt volt március tizenöt, ezért mi elmentünk kicsit kikapcsolni. Úgy indult, hogy társasozni megyünk, de az három óra kínos, akadozó beszélgetés és feszült csend után lekerült a listáról. Sikerült elvergődnünk onnan és szerencsére megúsztuk kisebb problémákkal, amikről nem akarok beszélni, mert bár nem engem érint, de eléggé kínos.
  Hármasban átvonultunk egy olcsó, ámde hangulatos kocsmába, ahol már sokkal jobban éreztük magunkat. Kicsit furcsa volt, mert nagyon nagyon régen ittam ekkora mennyiségű italt és főleg nem félig ismert emberek társaságában. Eloise nagyon kis édes, vele könnyebb dolgom volt, hiszen már nagyjából ismerem a reakcióit. Azonban Chaolt még egyáltalán nem ismerem. Eddig csak a távolból tudtunk egymás létezéséről és nem tudtuk eldönteni, hogy most akkor barát vagy ellenség.
  Most úgy tűnik barát. Kicsit beszélgettünk, nem sokat, mert hát én félős típus vagyok, nem tudok könnyen oldódni. Persze, alkohol mellett valahogy könnyebben ment... vannak közösebb érdeklődési köreink és tudunk róla beszélgetni, ami jó. Csak azért még mindig feszült valami, talán az is marad. Mindegy, egyelőre örülök, hogy van kikkel kimozdulni.

Tori

Szétszakadás

Hi guys!

   Utálok pofára esni. Utálok rádöbbenni, hogy teljesen máshogy mennek a dolgok, mint ahogy én azt hiszem. Utálom, hogy még mindig ennyire naiv vagyok! Talán az indokolja ezt a kifakadásomat, mert mostanában egyre többször szembesülök ezzel a fajta pofonnal. Egyre többen "elárulnak" és átvernek. Egyre több hazugságba futok bele, amire úgy érzem, hogy nem szolgáltam rá. Bár lehet, hogy csak szimplán és vagyok a vak.
  Nem tudom, hogy mit kellene ezzel a helyzettel kezdenem. Se a jelenlegivel, se a régebbivel. Nem tudom, hogy mire megy ki a játék. Nem tudom, hogy azért megy-e a furkálódás, hogy észrevegyem magam... mármint hogy átléptem egy határt és olyan dolgokat feszegetek, amit bizonyos helyeken nem tehetek meg.
   Vagy ez csak erőfitogtatás, hogy tudjam, hol van a helyem? Hogy lépjek hátrébb kettővel és kussoljak, vagy különben rossz vége lesz a dolognak? Őszinte, leszek, hogy olyan szaga van a dolognak.
  Végül is mindegy mi volt a cél. mert elérték... már nem annyira szívesen beszélgetek velük, mert nem akarok megint belefutni ugyanabba. Arról nem is beszélve, hogy nem tudom mennyire bízhatok meg Isadorában (továbbiakban valszeg Isa lesz s-sel ejtve). Mert úgy tűnik, hogy bármennyire is azt mondja nekem Isa, hogy nem szivárogtat semmit se ki, mégis csak megteszi. Valószínűleg nem szánt szándékkal és nem rossz szándékkal, csak egy csöppet most megijedtem, hogy nehezen tudja tisztán látni a helyzetet a befolyásoltság miatt. Nem hibáztatom őt, csak úgy érzem, most jobb ráülni a számra és kicsit várni és figyelni, hogy rájöjjek mi a helyzet.
  Életemben először érzem, azt, hogy a tudás egyáltalán nem "boldogít". Sőt most először érzem úgy, hogy leküzdhetetlen és helyreállíthatatlan hátránnyal indulok. Mindennek ára van.

Tori

What the heck?

Hi guys!

  Lenne egy igen egyszerű kérdésem... Mégis mi a fasz van az emberekkel mostanában? Azóta, hogy volt a közös fejtágítás egész határozottan tartottam a lépést nagyjából az összes vezetőtől, de leginkább a főnökünktől. Erre mit ad isten, csütörtök reggel nyilván egy műszakba írt minket. Nyilván, nem kellene meglepődnöm.
  Mattnél aludtam, mert szükségem volt az ölelésére, meg a támogatására, meg mindenre, amit mint barát betölt. Tehát én a pólójában fekve, szorosan hozzábújva és nyivákolva töltöttem az estémet. Csütörtök reggel (hajnali 4) gyomorgörccsel ébredtem és indultam útnak.
  Más a metrónál találkoztam a főnökömmel... jeeej... úgy tűnt morcos... olyanokról beszélt, hogy mennyire elege van a lusta dolgozókból, meg ilyenek. Szerencsére beszédes kedve volt, ezért elmondta, hogy konkrétan kikről van szó ( szerencsére engem nem említett). A lelkem kicsit megnyugodott.
  Az üzlet előtt, megtudtam, hogy hárman nyitunk, hogy 2 vs 1-ben vagyunk... tehát én egy szem ártatlan lányka leszek egész délelőtt... nyilvánvalóan egész reggel vérszívás volt a napi feladat. Egész reggel a főnököm kötekedő, kissé félreérthető megjegyzéseit kellett hallgatnom és nem tudtam hogy meddig mehetek el, szóval nem szóltam vissza. Az egyetlen pozitívuma a dolognak az volt, hogy jókedve lett a drága főnöknek, ami állítólag hetek óta nem volt...
  Egész napra megnyertem a kasszát, amivel elvoltam. A helyemen ücsörögtem és vidáman teljesítettem a dolgomat. Több vásárló megjegyezte hogy milyen jó néha kedves mosolyú kasszásokkal találkozni meg ilyenek. Szóval jjjeeeej. A műsuak vége után nem mentem egyből, valamilyen okból leültem még a főnökömmel és a plusz egy bakeoffossal dumcsizni. Egy órát még tovább bent maradtunk olyan jól elbeszélgettünk... de közben olyan beszólásokat kaptam, meg olyan fülig piruló megjegyzéseket, hogy néztem.
  Komolyan mondom, kiakadtam ezen egy kicsit... A főnök legalább jókedvű volt, mert megdícsért minket és kijelentette, hogy sose volt még olyan hogy a délelőttösök bent maradtak volna beszélgetni vele... Csak azokat a perverz megjegyzéseket elhanyagolná...

Tori

Roppanás

Hi guys!

  Elég brutál hetem van érzelmi szempontból. Egészen kellemes hétfővel indult a gyakorlati helyen. Kezdek beilleszkedni, kezdem megszokni a gyerekeket, illetve ők is engem. Az egész iskola egészében kezdi megszokni a jelenlétem. Az osztályon kívüli gyerekek is odajönnek hozzám megkérdezni ki vagyok, illetve beszélgetni. ( Ma már betaláltak a nyolcadikos menőfiúk.) Szóval ott kifejezetten jól érzem magam. Egészen kellemes nap volt a hétfő. A gyerekek is jól viselkedtek, annak ellenére hogy hétfő volt és a hétvége utáni első nap ( ez általában a legrosszabb).
  Kedden nem mentem gyakorlatra, mivel délelőtt tíztől fejtágítás volt a munkahelyemen. Nem sokszor éreztem, hogy milyen amikor egy másodperc alatt apróra rándul össze a gyomrod, de azon a "megbeszélésen" megtapasztaltam. Kifejezetten pocsék érzés, főleg, hogy most, hogy csak leírom... megint összerándult a gyomrom.
  Életem első és remélem utolsó fejtágítása volt. Az eddig nehézkesen összekapart önbizalmamat dürr lesöpörte a porba... úgy érzem, hogy eddig tartott a vidám korszaka a munkámnak. Ha három és fél hónapot érdemeltem, akkor ennyi; de legalább ez az időszak csodás volt. Egy igen jó barátra leltem, úgy tűnik ő valóban egy barát, nem pedig csak egy ideig érdeklődő kolléga. Ennek is örülök. Annak is, hogy itt dolgozhatok.
  Igaz, hogy tartok egy csöppet a főnökömtől. Igaz, hogy néha úgy érzem, hogy teljesen egyedül vagyok. De azért... mégis csak jól érzem magam...

Tori

Zuhanás

   Beszélt hozzám, de nem értettem a szavakat, amiket kiejtett a száján. Fogalmam sem volt róla, hol vagyok. A zúgó fejem és az egyre erősödő sötétség, ami a lábamon kapaszkodott meg és egyre feljebb húzta magát, egyáltalán nem hagyott összpontosítani. Annyit sikerült kihámoznom, hogy idegen számomra a nyelv, amit használ.
   Megpróbáltam megrázni a fejemet, de ez egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek.
- Nem értem - leheltem erőtlen, vékony hanggal. A fiú beharapta ajkát, majd oldalra nézett. Újabb arc és hang került a képbe.
- Ki vagy te? - Na ezt már értettem, de válaszolni már nem tudtam rá. - Honnan zuhantál ide? Hogy élted túl? - Lehunytam a szemem, de ez sem volt jó ötlet. A sötétség meglódult és szinte teljesen bekebelezett. - Hé, jól vagy? - megragadta a vállamat, de fájdalom nyilallt belém és felszisszentem. Azonnal eleresztett. 
  - Jól vagy? - Ismételte meg, mire bágyadtan ingattam a fejemet, válaszolva a fiúnak és nemet intve a sötétségnek. Azonban nem hallgatott rám. Esélyem sem volt ellene. Elájultam. 
  Puha lepedőn, meleg, könnyű takaró alatt ébredtem. A halántékom darabjaira készült törni, azonnal odakaptam. Megint meghallottam, a furcsa, dallamos, barátságos nyelvet. Lassan odafordultam: a fiú, akivel először "találkoztam". Pasztellrózsaszín haja volt, kék szeme, de azt kiszúrtam, hogy ez csak kontaklencse lehet. Intettem neki a kezemmel, mert arra emlékeztem, hogy ő nem beszéli a nyelvemet. 
  - Hello. - Az ajtóban támaszkodott meg a szürke hajú, engem értő fiú. - Az orvos azt mondta, hogy fel fogsz kelni, nem számítottunk rá, hogy ilyen korán... -
- Szívesebben maradtam volna eszméletlen... - feleltem, miközben megpróbáltam felülni. A fájdalom megbénított és visszaereszkedtem a hátamra.
- Nem mozoghatsz, rosszat tesz...
- Feltűnt... mióta vagyok itt?
- Két napja zuhantál a ponyvánkra. - Biccentettem. - Honnan zuhantál?

Wanna put an end to this winter

Hi guys!

  Mostanában kicsit stresszes vagyok. Saját magam miatt, magamnak állítgatom fel a gátakat. Szomorú, hogy évek óta hagyományt űzök ebből. úgy tűnik idén a szervezetem eddig bírta a hajtást. A vasárnapot hányással indítottam, eztán szinte beköltöztem a fürdőszobába. Remegtem, elgyengültem és védtelennek éreztem magam. Legszívesebben egy apró babszemmé zsugorodtam volna, hogy aztán tavasszal gyökeret eresszek és újraéledjek később.
  Na de nem menekülhetek az örökkévalóságig. Pedig szívesen megtenném, ha lehetne rá esély, de Matt nem hagyja nekem. Sokat segít, nekem ebben. Nem esik jól, mert "piszkálásnak" veszem az ilyeneket, sajnos automatikusan, de igyekszem fejlődni. Úgy látom, hogy lassan araszolva el is érem a célomat.

  Szóval, a szervezetem feladta. Pont a legrosszabbkor, mert ugyan szabadságon vagyok, de azért nekem dolgom lenne --> gyakorlatra kell járnom. Hétfőn nem mentem be, egész nap magamat marcangoltam, amiért ennyire béna vagyok. Ami nyilván egyáltalán nem segíti elő a gyógyulásomat.
  Estére egészen emberi alakot vettem fel: megmostam a hajamat, írtam franciára házit, sőt még össze is pakoltam a szobámban (ahol azóta ismét ruhabomba robbant). Sőt, annyira jól éreztem magam, hogy még színházba is elmentem Mattel és a családjával. A Padlás című darabra volt jegyünk. Hangulatos volt, nagyon tetszett, annyira nem volt hosszú sem, szóval nekem tökéletes volt. ( Egész végig szorongathattam Matt kezét, szóval onnantól aligha számított mi történik... jó ez erős túlzás)
  Hazafelé már kezdtem érezni, hogy annyira mégsem vagyok én olyan egészséges meg minden. ( Az útközben bedobott mekis kaja sem segített sokat.) Szóval kicsit kómásan érkeztem haza. Bedőltem az ágyamba és nagyjából már aludtam is szerencsére.
  A mai (01.09) gyakorlat azonban a kelleténél jobban megviselt. El kellett jönnöm két órával hamarabb, annyira fájt a gyomrom. Otthon az ágyban fetrengve persze sokkal jobban éreztem magamat. Így mikor kicsit összeszedtem magamat el is indultam franciára. Ismét jelzett a gyomrom, de kibírtam valahogy.
  Összeségében ez egy hosszú, nehézkes "tél" volt. Vége lehetne már. Alig várom a vidámabb tavaszt, amihez hozzátartozik a megkönnyebbülés is, ugyanis kevesebb teher lesz végre a vállamon és kicsit felszabadulok. Sok a teendő, én pedig a halogatás mestere vagyok. Nem tudom, hogy fogok ebből jól kijönni. Bíznom kell magamban...

Tori

Évvégi "mental" breakdown

Hi guys!

  Alapvetően nem hiszek az évvégi fáradtságban. Egyáltalán nincs semmi értelme ennek a kifejezésnek, révén, hogy attól hogy 2017 helyett 2018-at írok, egyáltalán nem érzem magam kipihentebbnek vagy valami hasonló. Azonban a mostanában történek mégis évvégi fáradtságnak nevezhető, hiszen évvége van és fáradt vagyok, de nem azért mert évvége van, csak szimplán fáradt vagyok. Túlmagyarázom igaz? Ugye, hogy ugye.
  Na szóval mostanában kicsit elvesztettem a kontrollt a dolgok felett. A nagy hajtás miatt a melóban... egyáltalán nem tudtam másra koncentrálni és a tudat, hogy más dologgal is haladnom kellene teljesen kikészített. Mostanában kezdem összeszedni magam, Matt mellett kicsit összekapartam magamat és magamra erőszakoltam, hogy csináljak valamit. Sokat segít és ösztönöz, amit csinál, meg a kitartása.
  A baj viszont, szokáshoz híven több fronton érkezik. Baráti téren is van egy kis "vízmozgás", ami a kelleténél jobban megviseli a kicsi lelkemet. Talán azért mert onnan jött, ahonnan egyáltalán nem számítottam. Mindegy, majd csak kiheverem.
  Boldog új évet, mellesleg. Nincs nagyon fogadalmam, igyekszem tovább haladni azon az úton, amit találtam magamnak, igyekszem kevesebbet költekezni. Igyekszem, javulni a tavalyhoz képest. Úgyis elrontom majd, de ha akarom helyreállítom. Remélhetőleg a tavalyi suli-pánikot kihagyom, nem szívesen mennék keresztül rajta. Remélhetőleg nem kell nagyot csalódnom. Remélhetőleg, a horoszkópom kivételesen nagyot téved.

Love u guys,
Tori