Hi guys!

  Mostanában megint gyülekeznek a bajok. Persze, nyilván egy csomóért én vagyok a felelős, de ennek ellenére is zavar, hogy vannak, léteznek, zavarnak és sírni tudnék, ha csak rágondolok. Eloise és a köztem virágzó barátság úgy tűnik kezd elhalni, elvirágozni. Kurvára szarul esik, pedig számítottak rá, pedig tudtam, hogy az újdonság varázsa hamar elmúlik és még ráadásul van más fajta újdonság is az életében. Egyértelmű, hogy sokkalta szívesebben foglalkozik vele, ezért nem kellene haragudnom. Nem kellene...
  Tudom, hogy önző dolog, tudom, csak mégis. Annyira meglengette előttem a remény újabb zászlaját, hogy ő nem akar senkit sem bántani és engem se, mert hogy a barátok sokkalta fontosabbak... annyiszor elmondta, annyiszor a fejembe gyömöszölte. De egész egyszerűen ugyanaz történik, mint az előző alkalmakkor, meg az előző alkalmakkor... mindig ugyanaz a fájdalom. Mindig belefutok, mindig hinni akarok és mindig el is hiszem. Mert még mindig ugyanolyan naiv vagyok.
  Na jó, az talán már nem. A napokban talán egy ehhez hasonlót elvágtam, de az is évek óta folyt. Rengeteg szép pillanata volt, de annál több időhúzás, bolondítás és satöbbi. Nem lesznek barátaim, úgy döntöttem, minek nekem azok. Nem vagyok az a típus, akinek barátai lennének. Nem tűrnek meg az emberek maguk mellett és én sem őket.

Tori