Beszélt hozzám, de nem értettem a szavakat, amiket kiejtett a száján. Fogalmam sem volt róla, hol vagyok. A zúgó fejem és az egyre erősödő sötétség, ami a lábamon kapaszkodott meg és egyre feljebb húzta magát, egyáltalán nem hagyott összpontosítani. Annyit sikerült kihámoznom, hogy idegen számomra a nyelv, amit használ.
Megpróbáltam megrázni a fejemet, de ez egyáltalán nem bizonyult jó ötletnek.
- Nem értem - leheltem erőtlen, vékony hanggal. A fiú beharapta ajkát, majd oldalra nézett. Újabb arc és hang került a képbe.
- Ki vagy te? - Na ezt már értettem, de válaszolni már nem tudtam rá. - Honnan zuhantál ide? Hogy élted túl? - Lehunytam a szemem, de ez sem volt jó ötlet. A sötétség meglódult és szinte teljesen bekebelezett. - Hé, jól vagy? - megragadta a vállamat, de fájdalom nyilallt belém és felszisszentem. Azonnal eleresztett.
- Jól vagy? - Ismételte meg, mire bágyadtan ingattam a fejemet, válaszolva a fiúnak és nemet intve a sötétségnek. Azonban nem hallgatott rám. Esélyem sem volt ellene. Elájultam.
Puha lepedőn, meleg, könnyű takaró alatt ébredtem. A halántékom darabjaira készült törni, azonnal odakaptam. Megint meghallottam, a furcsa, dallamos, barátságos nyelvet. Lassan odafordultam: a fiú, akivel először "találkoztam". Pasztellrózsaszín haja volt, kék szeme, de azt kiszúrtam, hogy ez csak kontaklencse lehet. Intettem neki a kezemmel, mert arra emlékeztem, hogy ő nem beszéli a nyelvemet.
- Hello. - Az ajtóban támaszkodott meg a szürke hajú, engem értő fiú. - Az orvos azt mondta, hogy fel fogsz kelni, nem számítottunk rá, hogy ilyen korán... -
- Szívesebben maradtam volna eszméletlen... - feleltem, miközben megpróbáltam felülni. A fájdalom megbénított és visszaereszkedtem a hátamra.
- Nem mozoghatsz, rosszat tesz...
- Feltűnt... mióta vagyok itt?
- Két napja zuhantál a ponyvánkra. - Biccentettem. - Honnan zuhantál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése