Short story

"   Halványan fény hatolt a csukott szemhéjam alá, ami felébresztett. Agyam azon nyomban magához tért, és elkezdtem érezni: fájt a fejem, a gyomrom kavargott és torkom olyan száraz volt, mint a Góbi-sivatag. Szemem szúrt és végtagjaim fájtak. Aha, szóval ilyen, amikor az ember erősen másnapos. Juhuuj. Fejemet oldalra fordítottam és csak most tűnt fel, hogy valaki igazán lelkesen szuszog a fülembe.
- Kelj fel, a hasadra süt a nap. Arról nem is beszélve, hogy a testem jobb felét már nem is érzem, szóval szállj le rólam! - mondtam fennhangon, mire a lány szeme kinyílt és legördült rólam.
- Csőő - csicseregte lelkesen, mire bágyadtan elmosolyodtam, s a mozdultba belefájdult a fejem. - Másnapos vagy, mi? - kezdett bele a gúnyolódásba. - Na végre, eddig mindig nekem fájt a fejem, meg voltam rosszul... - morgolódott, s erre felültem és nehézkes léptekkel az ablakhoz mentem. Felhúztam a redőnyt, hogy még több fény jusson be rajta. 
    - Aúcs! - morogtam a orrom alatt és Nathalia is felszisszent.
- Idióta...
- Nem érdekel. Kérhetek egy szálat? - kérdeztem, miközben a doboz cigire pillantottam.
- Vidd csak... - vonta meg a vállát. Elmosolyodtam, majd az erkély ajtajához léptem, s laza mozdulattal kiléptem a tavaszi napsütésbe. Felnyitottam a dobozt, s kivettem belőle a gyújtót és még egy szálat. A szembe fekvő házat néztem. Halk kuncogások közepette rágyújtottam. 
   Milyen ironikus, hogy pont az a fiú lakik velem szembe, akibe már vagy három éve vagyok szerelmes.Áh, szánalmas vagyok, hogy nem tudok tovább lépni.
- Nem jössz? - kérdeztem hangosan, mire Nat felnyögött, jelezve, hogy ő bizony meg nem mozdul. Jót nevettem magamban. Tovább fürkésztem a szemben lévő házat és az erkélyt. - Thalia, az kinek az erkélye, itt szembe? - kérdeztem, s megfordultam, hogy a barátnőmre nézzek. Meg támaszkodtam a korláton, s derekamat nekidöntöttem annak. 
    - Öm, nem tudom. Talán a szülőké. Nem igazán szoktam azt az erkélyt lesni.
- Értem... - ismét megfordultam, de ekkor lenéztem az alattam elterülő udvarra.
- Csak nem cigizel? - furakodott a gondolataim közé egy érdeklődő hang. Keserűen felnevettem.
- Nem Thalia.... nem ci... - mondta, de mikor felemeltem a fejem megakadtam. Ott állt velem szemben, totál frissen és meztelen felsőtesttel. Én meg pizsamában, holt másnaposan, én idiótán... remek. El sem mosolyodtam, megfordultam és úgy cigiztem tovább. 
   Egyszerűbb volt így. Nem figyelni rá. Mikor kifújtam a füstöt direkt hátravettem a fejem, s úgy fújtam ki a füstöt. Jó feltűnően. Egyen a fene.
- Na, mizu szívem? - jelent meg az ajtóban Thalia. Szememet megforgattam, mikor észrevettem azt a gonosz mosolyt az arcán.
- Anyád! - mondtam, mire még gonoszabban elmosolyodott.
- Héj, Adam, nem jössz kicsit át? - kérdezte fennhangon, hogy az érintett alany is hallja. Nem mertem megfordulni.
- Elszívom, ok? - kiáltott vissza, mire köhögő rohamot kaptam. A cigit a hamutartóba nyomtam és besedertem a szobába. Leültem az ágyra, ahol Adam nem látott és elkezdtem fuldokolni. Közben hallgattalm, ahogy Thalia szétszívat.
   - Örültem, hogy tegnap végül benéztél.
- Kár, hogy hulla részeg volt Shopie... - nevetett fel cinikusan Adam.
- Volt oka rá, higgy nekem.
- Na megyek, nyitod a kaput?
- Ja ja. - Ezzel Thalia bejött, mire azonnal megállítottam.
- Itt volt? - kérdeztem tág pupillákkal. Nat bólintott, mire erőből hátravetettem magam kínomban. Hát ezt nem hiszem el."

Torian

Pics 2 !

Zárt ajtók..

Tudjátok, a filmekben mindig van az a "szívszaggató" jelent, amikor a lány az ajtóhoz lép és próbál bejutni, de az zárva van. Az eső esik, sőt zuhog, de rajta csak egy pulcsi van, mert úgy is beengedik. Mikor rádöbben, hogy nem fog bejutni, hátát az ajtónak veti, s kissé előrehajol, hogy az arcát ne érje eső. S néhány perc múlva elindul, szeme könnyáztatta, s így is ér haza.

Na pontosan ez történt ma velem. Remeeek, ja hogy mégse?! Szomorú voltam, mert az előtt pár perccel vágták a fejemhez, hogy lehet mégse szeretnek, annyira, és ez az incidens, sajnos csak erősített a tényen. Aztán közölték velem, hogy úgy tűnik, mégsem olyan jó az én kis közösségem. Fájt, sőt még jelen pillanatban is fáj!

Pedig már tényleg úgy éreztem kezd minden jobb irányt venni és most durr bele bumm! Köszönöm élet, pont kérni akartam... Mindegy.

Más infók rólam.. (kimásról?) FÁRADT VAGYOK!

Halljátok, szerdánként kilenc órám lesz s ráadásként nulladikba  kezdek. Csütörtökön csak nyolc. Tehát jó az élet! Juppi!

Kis novella következik:

"Tudod, volt idő, amikor kifejezetten reménykedtem, hogy ne találkozzunk. Azonban mostanra, ez a reménykedés már megszűnt. Most azt akarom, ha már találkozunk, akkor legyél kedves, figyelj rám, s ne csak keresztül nézz rajtam, hanem, hogy magadban szidd magad, hogy a francba, nekem ő kell! Nem akarok tovább szórakozni, kell. Szeretem, akarom a társaságát, akarom, hogy velem foglalkozzon. Azt AKAROM, hogy ezt gondold.
Nagyjából ez zajlott le bennem, miközben ajkaimhoz emeltem a vodkás üveget, az Ő biztatására. Hátrahajtottam a fejem, s hagytam, hogy az ital végigmarja a nyelőcsövemet. Hagytam, hogy elvesszek az időben, s ne emlékezzek semmire se.
Mikor magamhoz tértem fájt a fejem, s azt vettem észre, hogy valaki átvetette a lábát rajtam, s magához ölelve alszik. Oldalra fordítottam a fejem, s meglepődve tapasztaltam, hogy legjobb barátnőm alszik rajtam. Felnevetettem, de abban a nevetésben még én is kihallottam a csalódást. 
- Jó reggelt! - köszöntött, s leemelte a lábát.
- Volt jobb is... Tudod, én eddig sosem hittem abban, hogy ha valami fáj tudsz mosolyogni - mondtam, miközben folyton csak mosolyogtam, s felhúztam a redőnyt és kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta, majd visszahajoltam egy doboz cigiért. A barátnőm is így tett. S csak eztán folytattam: - De most már tudom, mi ez a sok facebook posztolás. Még egyikük sem élte át, de azért osztják meg, mert válnak erre az örömre. Azonban mondok valamit: ha eljutsz, arra a pontra, hogy tényleg a legszebben mosolyogj, akkor már tényleg nincs reményed - mondtam, majd egy tökéletes mosollyal társítva szívtam bele a cigibe.
Saját magamat romboltam, de nem érdekelt, hisz nincs ki leállítson!
- Torian... - szólt halkan a barátnőm, mire ránéztem:
- Nem kell sajnálnod. Attól még egy embernek sem lett jobb, hogy megsajnálták - mondtam, majd jó nagyot szívtam a cigibe.
- De Torian... honnan?
- Nincs itt. Nincs, egyszerűen elment, s fogadni mernék, hogy egy darab üzenetet nem hagyott maga után! - csattantam fel, mire a lány összerezzent. - Vagy máshogy volt?
- Nem... - suttogta a lehető leghalkabban, mire elmosolyodtam, s csak ennyit szóltam:
- Na látod!"

Furcsa érintés

" Bár én nem tudom, hogy lehet valaki ennyire erős azok után, hogy az egyik legjobb barátja ezt tette vele, de nagyon tisztelem érte. Hogy, mégis hogy tud így mosolyogni, ezek után? Hiszen az egyik legjobb barátja tönkretette, a sárba tiporta, megalázta őt és ő csak mosolyog. Mégis, hogy csinálja? Kíváncsi vagyok, lehetek valaha én is ilyen erős.
- Héj, agyalós. Gyere! - mondta, mire felálltam és rögvest követtem. Sejtettem, hogy mi fog következni. Tudtam, hogy az erős álca alatt. Ott legbelül, ő zokog a leghangosabban, sír, sikoltozik. De ő csak mosolyog. - Gyere már! - mondta, mire el is indultam, közben a körülöttünk ülők mind engem néztek.
- Megyek! - mondtam, majd berohantam a házba. Szinte alig tudtam tartani a tempóját olyan gyorsan lépdelt. Felrohant az emeltre, s a szobájába sietett. Mihelyst a szobába értem bezártam az ajtót.
- Kulcsra! - utasított, itt már hallottam a hangján, hogy sír. Gyorsan elfordítottam a kulcsot a zárban és odaléptem hozzá. Az ágyán ült a két fal találkozásánál. Sír, keservesen sírt. Átöleltem, s közben csitítottam:
- Nem lesz semmi baj, majd jobb lesz! Figyelj rám, el fogod felejteni. Nem fog minden egyes nap eszedbe jutni. Higgy nekem. Az idő mindent begyógyít! - mondtam, mire ő bólintott, de ugyanúgy sírt tovább. Tudtam, hogy egy ideig nem fogja abbahagyni. De nem érdekelt, hogy lenn a többiek buliznának. Nem kell minket megvárni! Tessék szépen bulizni nélkülünk!
Az én barátnőm egy bő háromnegyed órán át itatta az egereket. Tudtam, hogy nagyon rosszul van, tudtam, hogy minden egyes simításomra, mikor megsimogatom a hátát összerezzen és attól fél, hogy megtörténik ugyanaz. De mindig biztosítottam, hogy nem így fog történni. Remegő kézzel egyenesedett ki, majd magához szorított. Most merít belőlem energiát, hogy újra folytathassa a kedves mosolygást. Hogy lehetsz ilyen erős?
- Jobb? - kérdeztem, mire elmosolyodott és bólintott. Felállt, megmosta a fürdőben az arcát és mosolyogva lépett elém:
- Jössz már? Mindjárt vége a bulinak! - kacsintott rám, mire értetlenül felálltam. Hogy a francba vagy ennyire erős? HOGY? 
- Megyek... " 

Kívnácsi vagyok ti ebből mit szűrtök le. Én írtam, most találtam ki. Tippeljetek, melyikük vagyok én. Azonban sajnos el kell áruljak valamit. Egyikük én vagyok, viszont a másik személy jelen esetben nem létezik. Várom a kommenteket!

Puszi
Torian

Régen...

Emlékszem régen mennyi kis novella szerű vackot pakoltam fel ide, mert így sikerült kifejeznem magam...

" Érezni, hogy semmi sincs rendben érezni, ahogy elhomályosulnak a dolgok, s végül teljesen elvesznek benned! Ott legbelül, ahol hét lakat alá zárhatsz mindent és még te magad sem tudod felnyitni a lakatot, hisz te se tudsz róla. S mikor ismét felnyitod a szemed már nem is emlékszel az előző percre."

"Remegve magadba roskadsz, hisz sosem érezted még ezt a rendkívüli érzést. Ez lenne az amikor végleg elveszted az eszed. Amikor magadba fordulsz és ahelyett, hogy a józan eszedre támaszkodnál, hagyod, hogy valami más irányítson. Valami, ami úgy nehezedik rád, mint valami furcsa nehéz fekete massza, amihez, ha egyszer hozzáérsz már nem tudod lekaparni magadról és a massza szépen lassan felemészt. Ilyen, mikor az ember teljesen megőrül."

TS

Addig jó, amíg a vége jó

8. fejezet

Minden jó, ha nem cseszed el

Hangosan felsikítottam, amikor a férfi a hajamnál fogva megrángatott. Többször megütött, hogy ne visítsak már. Viszont amikor valaki a segítségemre sietett a férfi elengedett én pedig a földre zuhantam. Valaki a karomnál megragadott én pedig reflexből könyököltem bele a gyomrába.

- Aúcs! – kiáltott fel a lány Clary hangján. Könnyes szemmel fordultam felé, megpillantottam, ahogy próbál felkaparni a földről. – Ne félj, én, nem bántalak! – mondta kedvesen miközben a karomnál fogva felrángatott. Kihúztam a karomat a kezéből.
- Köszi – mondtam vékony hangon. Megtöröltem a szemem és megigazítottam a hajamat.
- Jól vagy, minden rendben? – kérdezett miközben terelgetni kezdett egy pad felé. – Gyere, ülj le – mondta. Gyorsan leültem és elfordítottam a fejemet.

- Nem kell félned – mondta bátorítóan.
- Itt a táskád – szólalt meg hirtelen mögöttem Erik. Felsikoltottam, annyira hirtelen szólalt meg. Erik a pad mögött állt és az ölembe rakta a táskát. – Tessék. – Szipogtam egyet és bólintottam, jelezvén, hogy köszönöm, hogy visszahozta.
- Hmm… ilyen táskája van Elisabethnek. Ismered őt, itt laksz ebben a panelban? – faggatott Clary. Megráztam a fejem.

- Hazakísérünk – mondta Erik halkan.
- Ne-nem kell – mondtam, s közben reménykedtem, hogy nem fognak erősködni. De mivel a kezem szörnyen remegett, a Morgensen testvéreket ez nem hatotta meg.
- Úgy remegsz, mint valami nyárfalevél. Szó sem lehet róla! – mondtam határozottan Erik.
- Mondom, hogy nem! – csattantam fel. Felpattantam és a ház felé kezdtem sétálni.

- Héj, várj már – kapott el a táskámnál fogva Erik. Ennek hatására a táskám tartalma a földre borult és kipotyogott belőle az összes holmim. – Ó, bocsánat – mondta és lehajolt a földre.
- Ne, majd én összeszedem, hagyd – guggoltam le a cuccaimhoz. A kezébe vette a névtáblát és jobban szemügyre vette. A számhoz kaptam. – Ne – suttogtam. Erikre pillantottam. Lehajtotta a fejét és a névtáblát nézte.

- Lizbeth… mit műveltél? - mondta halkan. A számba haraptam.
- Igen… én… én… - dadogtam. Nem tudtam mit mondani. – Gyertek fel – suttogtam és gyorsan leguggoltam összeszedtem a motyómat. Erik még mindig guggolt és a névtáblát nézte.

Letettem a táskámat a földre és két kezembe fogtam a kezét és óvatosan kiszedtem a kezéből a névtáblát.
- Gyertek fel hozzám – mondtam neki elhaló hangon. Erik rám nézett smaragd szemével. Majd belehaltam annyira fájt a szemébe néznem. Könnyek gyűltek a szemembe. Lassan felálltam és Claryre néztem, aki sápadtan nézte végig a mi kis jelenetünket.

Megfordultam és lassan a ház felé fordultam. Sóhajtottam egyet és megeredtek a könnyeim. Némán indultam felfelé, közben a többiek követtek néhány lépéssel lemaradva. Clary valószínűleg Eriket nógatta, hogy egyáltalán induljon el. Lassan csoszogva másztam meg az emeleteket, amik most a szokásosnál jobban kifárasztott.

A negyedikre felérve kicsit megpihentem és gyorsan beengedtem magunkat. Mikor Clary utolsóként belépett gyorsan bevágtam az ajtót és kulcsra zártam és a különféle zárakat is bezártam. Nem azért mert olyan a ház, hanem mert paranoiás vagyok. Leraktam a táskámat és nekidőltem az ajtónak.
- Kértek enni? – kérdeztem. Mindenki megrázta a fejét, Clary a hűtőmhöz lépett és a nézelődni kezdett.

Erikre néztem: Tama épp a kezét szaglászta a fiú pedig szórakozottan megsimogatta az orrát. Bár igyekezett takarni, de még épp láttam a vérfoltot a kezén. Mintha érezte volna, hogy nézem felemelte a fejét. Tekintetünk találkozott, elkaptam a fejem és megtöröltem a szemem. A fürdőszobába siettem és megmostam az arcomat. A tükörbe néztem. A jobb orcám belilult, a szám felszakadt és szivárgott belőle a vér.

Több arcmosás után indultam kifele, de az ajtóban Erikbe ütköztem.
- Bocsi – mondtam és már léptem volna arrébb, amikor Erik megfogta a kezemet.
- Várj, a szád – mondta és megérintette az államat, hogy a hüvelykujjával letörölje a számból szivárgó vért. Ismét megpillantottam a kezén lévő vért. A szívem gyorsabban dobogott, mint valaha. – Vérzik.

Elengedett, mire elkaptam a kezét és a kezén lévő vérfoltot felfelé fordítottam, hogy immáron teljes méretében lássam.
- Nem én vagyok az egyetlen, aki vérzik – mondtam, mire óvatosan elmosolyodott, amitől kissé megkönnyebbültem.
- De én azért vérzek, mert téged akartalak megvédeni.
- Amiért szörnyen hálás is vagyok – mondtam miközben a mosdóhoz cibáltam a kezét. – Lehet kicsit csípni fog – mondtam, mikor egy adag fertőtlenítőt nyomtam a kezére. Erik meg se rezzent, még az arca se rándult meg.

Óvatosan lefertőtlenítettem a kezét és mikor kész voltam vonakodva engedtem el a kezemet.
- Kész vagy – mondtam halkan. Elengedtem a kezét és kimentem a fürdőből. Még utánam szólt:
- Köszönöm – mondta. Halványan elmosolyodtam. Clary a konyhapult előtt állt és elég láthatóan vágott valamit.

Óvatosan mellé léptem, megnézni, hogy mit csinál.
- Csinálok egy gyors krumplifőzeléket – mondta, s közben fel se nézett. Bólintottam és Erik felé fordultam: ismét a kanapén ült és Tama pedig az ölében ült és a kezét nyalogatta.
- Itt alszotok. Nem mehettek ilyenkor haza! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően. S a hálóba léptem, hogy elővegyek törülközőket és tiszta ágyneműt.

Senki sem ellenkezett. Egy kék törülközőt dobtam oda Eriknek és egy sárgát pedig Clary számára tettem a kanapé karfájára. Erik szó nélkül felállt és magára zárta a fürdőajtót. Claryhez léptem.
- Beszéltetek? – kérdezte, miközben kavargatta a fazék tartalmát. A kérdésével a fürdőben történetekre utalt.
- Nem. Vérzett a keze… fertőtlenítettem, nem voltam képes beszélni vele.

- Pedig kéne. Figyelj rám, Erik azért jött ide, hogy adjon egy utolsó esélyt neked. Ezt minél hamarabb meg kell beszélnetek. Erik nem tud örökké várni, mert ő sincs jól és te se.
- Szerinted nem tudom. Tudom, hogy szenved. Látom rajta, alig bírok ránézni anélkül, hogy elsírnám magam. Ha a szemébe nézek, úgy érzem, mintha semmi esély se lenne arra, hogy valaha boldog legyen. Hogy valaha mosolyogjon a szeme és ne a végtelen fájdalom áradjon a belőle.

- El…
- Nem ez a nevem. Lizbeth-nek hívnak! – csattantam fel. – Szerinted milyen érzés volt nap, mint nap úgy felébredni, hogy egyedül vagyok? Hogy nem volt kivel beszéljek, aki tényleg válaszolt volna? Egyedül voltam hónapokig. Tudom, hogy itt vagy… ott voltál nekem és rengeteget beszéltünk, de mégsem volt ugyanaz! – mondtam. Végszóra nyílt az ajtó és Erik lépett ki rajta. Sarkon fordultam és a hálóba siettem. Felkaptam a törülközőmet és könnyes szemmel zárkóztam be a fürdőbe.

Nekidőltem az ajtónak és zokogni kezdtem. Nem érdekelt, hogy hallják vagy, hogy mit gondoltak, vagy, hogy miről beszélnek. Fáradt voltam, végtelenül fáradt. Óvatosan felálltam, mire megszédültem bele kellett kapaszkodnom a mosdókagylóba különben elestem volna. Beálltam a zuhany alá várva a megváltást, hátha jobban leszek. De nem lettem. A hűs víz ugyan segített, de ugyanúgy fájt a fejem, szédültem, a gyomrom étel után sóvárgott. Nagyon rosszul voltam, ezért gyorsan elzártam a vizet és felöltöztem.

Kótyagosan léptem ki a fürdőből. Clary rögtön bezárkózott utánam a fürdőbe. A lehető legnagyobb gyorsasággal elindultam a szobámba. Félig sikerült bezárnom az ajtót mielőtt még összecsuklottam volna. A puffanást valószínűleg Erik hallhatta, mivel azonnal megjelent a hálóban. A szekrénysornak dőlve talált rám.
- Héj, jól vagy? – guggolt le elém. Alig sikerült felemelni a fejem. Bágyadtan megráztam magam, jelezvén, hogy szarul vagyok.

- Nem - leheltem tejfehér arccal. Erik a homlokomra tette a kezét.
- Lázad nincs. Mi a baj? – A fejemet nekitámasztottam a szekrénynek és úgy néztem Erikre.
- Fáradt vagyok… Egyedül vagyok, belefáradtam már mindenbe, lassan olyan leszek, mint egy nyolcvan éves néni, aki csak a macskájával beszélget.
- Miért mentél el? – kérdezte végül.

- Össze voltam zavarodva.
- Miért változtattál nevet? – kérdezte és két ujja közé csippentette az államat.
- Menekülni akartam a világ elől – mondtam könnyes szemmel, összeszorult a szívem, torkomat gombóc szorította el. Bár nem tudtam, mi ez a hirtelen őszinteségi roham, de valamiért minden kérdésére válaszolni kezdtem.

- Miért változtál meg? – kérdezte, közben az egyik rövid tinccsel játszadozott el.
- Csak ismételni tudom magam – suttogtam halkan. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magamat, hogy kisírjam magamat.
- Miért nem mondtad el, hogy te voltál az?
- Ha az ember menekül, akkor senkinek se mondja el, hogy merre tart – mondtam halkan suttogva.

Még mindig nem tudom, hogy miért mondtam el neki mindent, amit csak tudni akart, de ha a szemébe néztem, végre nem ürességet láttam, hanem halvány reménysugarat pillantottam meg a szemében. Talán ezért tettem, hogy végre láthassam, hogy nem csak mardossa a fájdalom, hanem, hogy esélye van arra, hogy boldog legyen.

- Most már jobb? – kérdezte miközben végigsimított az arcomon. Megérintettem a kezét és nem engedtem el. A karjába kapaszkodtam, mintha csak ez lett volna az utolsó esélyem, arra, hogy tényleg megbékéljek. Lassan könnyek gördültek le az arcomon. Erik kedvesen rám mosolygott:
- Héj – fogta két kezébe az arcomat. – Ne-ne. Ne sírj – mondta és a homlokát a homlokomnak döntötte.

Arcom égni kezdett és kezdtem félni, hogy szívrohamot kapok, olyan gyorsan vert a szívem. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet Erikétől. A halvány megvilágításban csak úgy izzott az a két zöld szempár.
- Nincs semmi baj. Már nem lesz többé baj, megvédelek! – suttogta. Gyomrom liftezni kezdett és szívem szerint megcsókoltam volna. De valami visszatartott, valami legbelül azt súgta, hogy ne tegyek semmit se.

És lám, tényleg jól tettem. A következő másodpercben Erik elhúzódott tőlem és Clary benyitott. Lenézett ránk, amikor tekintete rám tévedt elsápadt:
- Mi történt veled? – kérdezte halkan és mellém ült.
- Még mindig rosszul érzi magát, ami lenn történt – hazudta Erik. Óvatosan bólintottam.

- Nem vagy éhes? – kérdezte halkan. Hangja élettel teli volt, amitől kicsit jobban lettem, bár még mindig szédültem. Bólintottam.
- Akkor együnk – szólt Erik és felpattant. Clary is így tett. Erik a kezét nyújtotta, én pedig megfogtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon.

- Köszi – mondtam halkan, közben elégedett mosoly kúszott az arcomra. Alakulnak a dolgok, jó úton haladok, hogy mindent rendbe hozzak. Leültünk enni az asztalhoz. Miközben ettünk senki sem szólalt meg. Nem mondanám, hogy kifejezetten jó kedvem volt, hiszen a kezem akarva-akaratlan remegett, de végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Mikor megvacsoráztunk gyorsan elmosogattam, közben a többiek elmentek lefeküdni. A két testvér aludhatott a franciaágyamon én viszont a kanapémat kaptam meg, mint fekhely.
- Jó éjszakát – mondtam mikor Erik becsukni készülte az ajtót. A fiú elmosolyodott és félig becsukta az ajtót és eltűnt a sötétben. Beletúrtam a hajamba és kifújtam a levegőt. De sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy lenyugodjak.

A konyhába siettem és csináltam magamnak egy adag popcornt és leültem a TV elé, hogy megnézzek valami fárasztó filmet, amitől elalszok. Néhány perc válogatás után elindítottam a filmet és lehuppantam a kanapémra.

Olyan óra múlva halkan nyílt az ajtó, amit csak utólag vettem észre. Mikor oldalra pillantottam megrezzentem, mivel Erik szinte mellettem könyökölt a kanapé háttámláján.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni – mondta, mikor látta, hogy összerezzenek. A kezem kissé remegni kezdett a kezem.
- Se-semmi baj. – Erik átugrott a támlán és mellettem landolt.
- Ennyire megijedtél? – kérdezte mosolyogva. Émelyegni kezdtem, mikor meglátta, hogy menyire remeg a kezem. Átkarolta a nyakamat és magához húzott, közbe halkan nevetett.

A gesztustól még a lélegzetem is elakadt, levegőt nem mertem venni. A szívem egyre gyorsabban vert. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam, közben egyre jobban remegtem. Mélyen beszívtam a pólója illatát. Éreztem azt a fűszeres illatát, ahogy veszi a levegőt, ahogy dobog a szíve. Sosem akartam elengedni őt.   

   - Nem tudtam, hogy így reagálsz majd, nem ijesztettelek volna meg – suttogtam a fülembe. – Azért jól vagy, ugye?
- Azt hiszem – mondtam és arcomat a pólójába fúrtam.
- Ennyire megijedtél? Vagy még mindig a lenn történtek miatt vagy ennyire kibukva?
- Is-is… inkább a lenn történtek miatt vagyok ki – hazudtam. Konkrétan le se szartam, hogy mi történt odalenn. Engem az foglalkoztatott, ami kettőnk között történik.

Érdekes módon Erik nem akart elengedni és valamilyen okból kifolyólag én se akartam, hogy így legyen. Kicsit helyezkedtem, hogy kényelmes legyen. Erre Erik szorosabban húzott magához.
- Hogy-hogy nem alszol? – kérdeztem kábán.
- Mennyek el?
- Ne! – mondtam kétségbeesetten és szorosabban öleltem át.

- Jó, ne izgulj, nem hagylak itt – mondta kedvesen.
- Jól teszed. Azt mondtad, hogy nem hagysz engem bajban – mondtam neki és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Miért lennél te bajban, ha itt hagynálak? – kérdezte, miközben elvigyorodott.
- Egyedül maradnék és félnék, hogy valaki betör – mondtam és oldalra néztem. Erik egyik kezével megemelte az állam, hogy ránézzek.
- Tudod, hogy nem tenném – mondta komoran.

- Biztosan? – kérdeztem csillogó szemekkel.
- Mivel bizonyítsam? – kérdezte vigyorogva.
- Lepj meg – mondtam és lehunytam a szemem, hogy igazi meglepetés legyen. Kiélezett érzékszervekkel vártam a meglepetésemet. Kínzó pillanatokig nem történt semmi, aztán Erik két kezébe fogta az arcomat és szolidan megcsókolt. Kissé meghökkentem. De szinte elolvadtam, amikor nyelve átcsusszant a számba és a nyelvemet kezdte kergetni.

A nyakánál fogva átkaroltam, hogy közelebb kerüljek hozzá, mire a kezei lecsusszantak a derekamra. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett és vadult. Megkönnyebbültem, mikor utolért az órák óta várt megváltás. Erik szorosan tartott és olyan melegség öntötte el a szívemet, amit még sosem éreztem. Éreztem, ahogy tagjaim elzsibbadnak, hirtelen rám zúdult mind az a sok fáradtság, amit eddig valami visszatartott.

Éreztem, ahogy lassan hátradőlök, mert már nincs erőm tartani saját magamat se. Óvatosan elhúzódom Eriktől és vörös fejjel pillantok rá.
- Hiszek neked – suttogtam, mire Erik halkan felnevetett, mire én is elmosolyodtam.
- Örömmel hallom – mondta. Apró puszit leheltem Erik ajkaira.

Kicsit arrébb csúsztam a kanapén, hogy Erik mellém tudjon feküdni és ne rajtam feküdjön, mert bármennyire is örülnék neki, törékeny testemből kinyomná a szuszt. A fiú értette a célzást, miszerint igényt tartok arra, hogy mellettem aludjon. Mosolyogva helyezkedett el mellettem, mire kaptam az alkalmon és a mellkasára hajtottam a fejem. Hallottam, ahogy dobog a szíve.

Az apró, de annál kitartóbb hang teljes mértékben lenyugtatta hevesen dobogó szívemet. Éreztem, ahogy Erik lélegzik, ami még inkább lenyugtatott, már-már elkábultam. Ehhez még társult, az, ahogy ez a csodálatos fiú magához ölelt. Szinte elolvadtam, a karjaiba olvadtam. Óvatosan átkaroltam, mire a fiú egyik kezével megfogta a kezemet, ujjaink azonnal egymáséba fűződtek.

- Na, így biztonságban érzem magam – motyogtam kábán. Szinte már aludtam, de azért még érzékeltem a körülöttem történő dolgokat. Ahogy Erik a hajamba fúrja az orrát, ahogy cirógatja a bőrömet.
- Akkor kénytelen leszek veled maradni egész éjjel.
- Szinte érzem a mondatban lévő maró gúnyt – jegyeztem meg epésen. Erik elmosolyodott.
- Hát, ha nagyon szeretnéd… - mondta és már félig felült volna, mikor álmosan belekapaszkodtam.

- Ne. Ne! – mondtam kétségbeesetten. Még a szememet is kinyitottam. Kérlelően néztem Erik szemébe, hogy megessen rajtam a szíve. – Kérlek, maradj itt velem. – Erik felnevetett és megpuszilta a homlokomat. Lehunytam a szemem és a pólójába kapaszkodva vártam, ahogy Erik visszadől. Mikor, néhány másodperc múlva nem történt semmi, ismét kinyitottam a szemem.
- Kérlek szépen! – néztem rá ismét.

- Jó-jó! Tudnék neked nemet mondani. – Ezzel visszadőlt.
- Miért, olyan szörnyű neked itt? – kérdeztem durcás, miközben felkönyököltem. Tettetett sértődöttséggel fúrtam a tekintetemet az övébe.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. Ugyan, Liz, ne legyél durcás! – villantotta ki a hófehér fogait. – Na, gyere! – mondta és kinyújtotta felém a karját. Elégedett mosollyal az arcomon „vetettem” magamat karjaiba szerelmemnek.

- Baj, hogy ha azon nyomban elalszom? – kérdeztem néhány perccel később teljesen kábán.
- Vigyázok az álmodra, ne félj. Aludj nyugodtan – mondta halkan.
- Köszönöm. Köszönök neked mindent – mondtam ezzel elnyomott az álom.

Menekülés

7. fejezet

~Clary…~

Miután kijöttem a mélabús bátyám szobájából lesiettem a lépcsőn, közben erőteljesen Erik viselkedésén agyaltam. Majd hirtelen megtorpantam. Erik soha, de soha nem viselkedne így. Nagyon komolyan kellett veszekedniük, ha Eriket így kiforgatta magából. Még anya halálakor sem viselkedett így.

Viszont gondolatmenetemet Tama zavarta meg:
- Miau! – nyávogott fel türelmetlenül.
- Elengedlek, de ne futkorássz, összevissza kérlek. – A macska pislogott egyet, amit igennek vettem, így leguggoltam és lehúztam a dzsekim cipzárját. Tama először rám nézett, majd kiugrott a dzsekimből le a földre, majd a pincébe vezető lépcsősorhoz döcögött, akkor ismét rám nézett.

- Na, gyere… keressük meg a gazdádat – mondtam, mire Tama elindult, én pedig mentem mellette.

~Elisabeth…~

Szépen álomba sírtam magam, arra ébredtem fel, hogy valaki kinyitja az ajtót. Lassan felnyitottam szemeimet és abban a pillanatban valami felugrott az oldalamra. Egyből felismertem a tapintásából, hiszen annyiszor csinálta már.
- Tama? – néztem rá értetlenül.

- Gondoltam örülnél neki – mondta a vizitelőm. Óvatosan felültem és Clary-re mosolyogtam. Tama az orromnak nyomta pici nedves orrát és hozzám dörgölőzött.
- Köszönöm szépen – mondtam, miközben Tamát simogattam. Clary megvonta a vállát.
- Nem tesz semmit. Jól vagy? Erik teljesen kivetkőzött magából – kérdezte, miközben alaposabban felérte a szétsírt arcomat.

Zavartan a fülem mögé igazítottam az egyik kósza tincsemet, majd Claryra néztem:
- Semmi… csak a szokásos. Azt hiszem, hogy totálisan elcsesztem az egészet. Úgy, ahogy vagyok, utál. Tényleg… vége. Erik végleg elhidegült tőlem. – Ismét könnybe lábadt a szemem. Clary viszont, határozott mozdulattal karolt át.

- Nem lesz semmi baj! Minden rendbe fog jönni. Az idő gyógyít.
- Nem! Nem lesz! Veszekedtünk, kiabáltam, kiakadtam és itt hagyott. Arról nem is beszélt, hogy szeret-e egyáltalán!

Tama a mellkasomra, hogy úgy dörgölje pofikáját az arcomnak, így letörölve hulló könnyeimet. Könnyeim közül pillantok le rá:
- Nincs semmi baj kiscicám! – mondtam neki szomorúan. – Majd… majd mindent megoldok! – mondtam neki biztatóan. Erre ő összekucorodott az ölemben és dorombolni kezdett.
- Hozok neked enni, jó? Mindjárt jövök.
- Rendben. – Ezzel Clary becsukta maga mögött az ajtót.

 Egyből felpattantam a kanapéról és Tamát felkaptam a táskámba raktam.
- Sajnálom, de muszáj lesz. Csak így juthatunk haza! Na, induljunk – mondtam, ezzel kiléptem az üres folyosóra és kisétáltam a házból.

A lakásba érve Tama kiugrott a táskámból és eltűnt a szobámban. Gyorsan megetettem Tamát, majd a kanapémon elhevertem közben egy narancslét kortyolgatva.
- Nevet fogok változtatni – mondtam a macskámnak. Ezzel felpattantam, átöltöztem és már indultam is. A telefonom pont akkor csendült fel, mikor épp kiléptem az ajtón:

- Igen, anyu? – szóltam bele.
- Mit csinálsz, drágám? – érdeklődött kedvesen.
- Épp megyek nevet változtatni – vallottam be. Hallottam, ahogy prüszköl egyet. Biztos épp ivott valamit.
- HOGY MICSODA? – kérdezte köhögve. Felsóhajtottam, mire elmagyaráztam neki, hogy nem szeretem, hogy állandóan zaklatnak az újságírók. Ez hazugság volt, de anyának ennyi pont elegendő, hogy belegyezzen a dologba.

- Anya… kérlek, szépen érts meg! Lopakodnom kell a saját házamhoz, amikor dolgozni megyek mindig fél órával hamarabb kell indulnom, mert nagy kerülőt kell tennem. Anya, légy szíves, légy oly’ elnéző…
- Lányom… - Anya idegesen felsóhajtott -, mi lesz az új neved?
- A Lizbeth nevet választottam, mint dédanyám… - mondtam némi hezitálás után. Édesanyám megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte fáradtan.

- Fodrászhoz megyek…
- Hajigazítás? – kérdezte már-már reflexből.
- Nem teljesen. Szerintem visszafestetem barnára és levágatom rövidre.
- MICSODA? – kiáltott fel idegesen édesanyám. – Elisabeth Ro… Fairchild, másfél hete beszéltünk és ennyi idő alatt teljesen megfeledkeztél arról, hogy kicsoda vagy?
- Nem, anya! Kérlek szépen a változás mindenkinek kell. Még nekem is, mint egy hercegnő, és mint tinédzser. Mellesleg megjegyezném, hogy mivel betöltöttem már a tizennyolcadik életévemet jogom van a saját testemmel rendelkezni! – közöltem édesanyámmal a száraz tényeket.

Anyám nem válaszolt rögtön. A telefonon keresztül hallottam, ahogy idegesen beszívta a levegőt, majd hosszasan kifújta:
- Rendben, lányom. Rendben.
- Visz hall… - mondtam, majd kapkodva kinyomtam, mielőtt anya még győzködni kezdene. Gyorsan elindultam az egyik közeli gravírozó felé.

A boltba belépve halkan köszöntem mivel rajtam kívül még két vevő volt jelen a boltban. Az eladó kedves mosollyal biccentett és visszafordult a vevőhöz. Néma csendben néztem körül a boltban, nagyon visszafogott volt. Szolid berendezés és még szolidabb díszítés. De nagyon ízléses.

Egészen addig nézelődtem, hogy észre se vettem, hogy már mindkét vevő eltűnt. Az eladó kedves mosollyal az arcán szólongatott:
- Hello – lóbálta a kezét az arcom előtt. Pislogtam párat és elmosolyodtam:
- Ó, elnézést! Csak kicsit elbambultam – néztem az eladóra. A férfi fiatal volt: olyan húsz éves maximum. Hosszabb barna haja volt és jég kék szeme, arcán kedves mosoly húzódott. Kedvesen nézett rám, és újból megszólalt:
- Szóval, miben segíthetek? – kérdezte.

- Nem rég költöztem új lakásba és szeretnék egy névtáblát gravíroztatni, mivel a régi már nagyon csúnya… - kezdtem bele a kitalált mesémet, amit a szegény eladó el is hitt. Kicsit talán sajnáltam is. Mikor eldaráltam a mesémet a férfi különböző méretű és színű fémdarabokat pakolt elém, hogy választhassak, hogy melyik a legszimpatikusabb. Végül az ajtómmal megegyező színű darabot választottam.

- Remek választás! Mivel még van némi munkám, ezért nem tudom rögtön megcsinálni, nagyjából olyan óra múlva másfél óra múlva kész lesz. Attól függ, hogy mennyi vevőm lesz.
- Rendben, akkor majd még jövök. Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam rá. Ezzel otthagytam a boltot és némi bolyongás után rátaláltam egy aranyos kis étteremre, ami tökéletes lesz az ebédeléshez.

Óvatosan benyitottam és mikor becsuktam magam mögött és az előtérben lévő táblához léptem:
Kérem kedves vendégeinket, hogy legyenek szívesek itt várakozni, míg a pincér meg nem jelenik. Köszönjük megértésüket!

Miközben elolvastam hangosan köszöntem, s mikor felpillantottam egy idősebb úr álldogált előttem.
- Jó napot! – köszöntöttem, mire biccentett és visszaköszönt. Arcán kedves mosoly díszelgett, ami meg melegítette a szívemet.
- Van foglalása? – kérdezte egy kis idő múlva.
- Ó, nincs! Egyedül jöttem, és egy személyes asztalhoz szeretnék ülni, csak ebédelni szeretnék – mondtam kedves mosollyal az arcán.

- Értem, kérem, kövessen – mondta kedvesen, mire sarkon fordult és gyors léptekkel cikázni kezdett az emberekkel teli asztalok közt. Bizonytalanul követtem az urat, aki gyakorlott mozdulatokkal intett, hogy ott lesz a helyem. Kedves mosollyal jutalmaztam és hálás köszönetet csicseregtem neki, amiért segített nekem. Az úr meleg mosolyt küldött felém:
- Semmiség, hölgyem. – Ezzel enyhén meghajolt, amiből egyből rájöttem, hogy tudja, ki vagyok. – A felszolgáló nem sokára érkezik és felveszi a rendelését. 

Még egyszer rámosolyogtam.
- Köszönöm szépen. – Ezzel egy ropogós bankót nyomtam a kezébe. Az úr elmosolyodott és visszarakta az asztalra, jelezvén, hogy nem fogadja el a plusz pénzt. Csillogó szemekkel néztem az úrra. Ilyen embert sem látni minden nap. Néhány perc alatt elérte, hogy felnézzek rá.

Az úr aprót biccentett és sarkon fordulva visszasietett a helyére. Szememmel egészen addig követtem az útját, amíg a felszolgáló ki nem takarta az úr sziluettjét. Kedvesen rámosolyogtam a felszolgáló lányra:
- Jó napot kívánok – szólt a lány meleg mosollyal az arcán.
- Jó napot – szóltam halkan.
- Az étlap – szólt kedvesen, mire elém rakta az ízléses étlapot -, esetleg van valami, amit szeretne inni? – kérdezte illedelmesen.

- Köszönöm szépen, egyelőre nem kérek semmit sem – mondtam, közben végig kutattam az arcát: Barna haj, barna bőr és barna szem. Haja szoros kontyba fogva, amiből egyetlen hajszál sem lógott ki.
- Rendben, olyan öt perc múlva jó lesz, hogy ha visszajövök – kérdezte az órájára pillantva.
- Persze, persze. – Ezzel a felszolgáló biccentett és elhátrált.

Az étterem egyre szimpatikusabb lett. Gyorsan végig futottam az étlapot: csodálkozva konstatáltam, hogy az étlap tartalmazza azokat az ételeket, amiket, még a kastélyban szolgáltak fel nekem nap, mint nap. Igazán előkelő étterem. Elégedetten dőltem hátra, mikor rátaláltam az egyik kedvenc ételemre. Gyorsan hátra lapoztam az italokhoz és végül egy száz százalékos alma lé mellett döntöttem.

Amit a felszolgálónak leadtam a rendelést szemügyre vettem az étterem berendezését. Csodálkozva állapítottam meg, hogy kívülről mindent csak ezt a stílust nem tudtam elképzelni. Kívülről csak egy egyszerű barna ajtót látni, felette az étterem nevével, egyszerű fehér betűkkel. Belül pedig, mintha a kastély étkezőjébe kerültem volna.

Minden fehér és arany keveréke volt: a terítők fehérek voltak, hófehérek, rajtuk szolid aranyozott minták. A székek fehér párnázottak voltak és arannyal szegélyezett. Az étkészlet arany volt. Lámpaként az étterem plafonja közepéről egy hatalmas csillár lógott le. A falakat fehérre meszelték és arannyal díszítették.

Elvesztem a látványban. De tényleg nagyon hasonlított az étkezőre, mintha ugyanaz a tervező készítette volna. Bár nem zavart, sőt örültem, hogy vannak olyan helyek, amik emlékeztetnek az otthonokra. Miközben az ételre vártam rájöttem, hogy megvan a kedvenc éttermem. Hiába szerettem azt a helyet ahol dolgoztam, azt is nagyon szerettem, de sajnos ezerszer felülmúlta.

Mikor kijött az étel a csodálkozástól nyitva maradt a szám: az étel, amit rendeltem pontosan úgy nézett ki, mint amit a kastélyban szolgáltak volna fel. Elégedetten kezdtem falatozni. Az étel ínycsiklandozó volt. Majdnem leolvadtam a székről, olyan isteni volt. A telefonomra pillantottam.

Két új üzenet érdeklődve pillantottam az üzenetekre. Az egyik Clarytől jött, a másik meg – kitől-mástól – Eriktől érkezett. Fáradtan sóhajtottam fel és raktam félre a telefont. Inkább folytattam az étkezést.

Mikor befejeztem az ételt és fizettem gyorsan beugrottam a gravírozóhoz és elhoztam a névtáblát. Utána elintéztem a névváltoztatást és az új adatokat: személyi, lakcím kártya, bankkártyák. Ezek után irány a fodrászat. A fodrászom, akihez jártam félig meddig japán volt, de teljes mértékben megértette a nyelvüket.

- Meiko! – léptem be az üzletbe. A lány rám pillantott és boldogan borult a nyakamba.
- Elisabeth! – sikkantotta, miközben kibontakoztam az öleléséből. – Miben segíthetek? – kérdezte erős akcentusával.
- Hát, egy elég erőteljes átalakulásban kéne segítened – magyaráztam miközben leraktam a táskám. – Van most embered, aki be van jelentkezve? – kérdeztem reménykedve.

- Nincs. A mai napon csak három óra múlva jönnek az első vendégek. Szóval van időm foglalkozni veled. Mit szeretnél? – kérdezte miközben a hajmosó felé terelgetett.
- Levágni és visszafesteni barnára – mondtam miközben mosta a hajam.
- Mennyire rövid? – kérdezte mikor kifésülni kezdte a hajam. A nyakamra mutattam.
- Eddig – mondta, mire Meiko aggodalmas tekintettel nézett rám a tükrön keresztül.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben az első tincset az ujjai közé fogta. A tükrön keresztül ránéztem és magabiztosan bólintottam. – Hát legyen – mondta és levágta a hajam.
- Jó lesz – mondtam elégedettem.

Nagyjából egy óra múlva megszárított hajjal álltam fel a székből és fizettem ki Meikót.
- Köszönöm szépen – mondtam még egyszer búcsúzóul és kiléptem az estébe gyorsan a fejemre húztam a kapucnit és elsiettem a buszmegállóba. Idegesen pillantottam körbe, amikor felszálltam a buszra. Nagyjából másfél óra, míg innen hazaérek: akkor már javában este lesz.

Ami az én környékemen kártékony az egészségre. Ugyanis a környékünkön elég sok rosszarcú alak tűnik fel az éjjel. Inkább nem sorolnám fel. Bár reményeim szerint senki nem fog baj okozni, mivel a buszmegálló a lakástól ötpercnyire sincs. De azért elég veszélyes környék, még így is.

~Clary..~

Miután rájöttem, hogy Elisabeth lelépett a szobámba mentem és bezárkóztam. Tudtam, hogy mi fog következni. Amint Erik megtudja, hogy Elisabeth eltűnt, tombolni fog. Sajnos igazam volt, mert nagyjából tíz percre rá, hogy bezárkóztam hatalmas robajt hallottam. Erik valószínűleg eltört valamit. Remélem nem valakit.

- Clarissa! – ordította a földszinten. Befogtam a számat, hogy még a lélegzetemet se hallja. Néma csend, amitől még a szőr is felállt a karomon. Erik néma csendben mozgott, amitől még a hideg is kirázott, főleg ilyenkor, amikor dühös volt.

- Clarissa, hol vagy?! – ordította magából kikelve. A hangja egyenesen az ajtóm elől jött. Levegőt se mertem venni, mozdulni se mozdultam. Az ajtóra csapott. Hangosan felkiáltott kínjában, amitől még a torkom is elszorult. Bár nem tudtam, hogy mit tegyek, így inkább maradtam a mozdulatlanságnál. Mikor már nem hallottam Erik zihálását a telefonomért nyúltam és gyorsan írtam Elisabethnek egy SMS-t.

Viszont mikor épp raktam volna vissza az éjjeli szekrényemre a telefon megrezzent, jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Azt hittem, hogy Elisabethtől érkezett, de tévedtem.
Erik üzenete: Utolsó esély.
Nem kellett gondolkodnom, tudtam, hogy mire utal vele, tudtam, hogy mit akar, hogy hova megy.

Azonnal felpattantam és kinyitottam az ajtót és rohantam fel apához, gyors meghajlás után szólaltam meg:
- Apám… Erikkel elmegyek egy kis időre – jelentettem ki.
- Jó látni, hogy a gyermekeim ilyen jóban vannak mostanság – mondta csendesen. – Rendben, majd tudassátok, ha visszajöttetek – mondta végül.

- Igen, apám – hajoltam meg. Gyorsan kimentem, s mikor becsuktam magam mögött az ajtót felsóhajtottam. Majd megráztam magam és futva indultam Erik után.

~Elisabeth..~

Amint leszálltam a buszról kikapcsoltam a zenét. Veszélyes ilyenkor süketként mászkálni. Körbe néztem, nem láttam senkit, bár a világítás híján elég nehéz bármit is látni. Sietősre vettem a lépteimet, mivel hallottam valaki lépteimet magam mögött. Valami azt súgta nem épp cserkész sütit szeretne eladni nekem. Már láttam a házat, amikor megragadtak a kapucnimnál fogva.

Felsikoltottam a kézért nyúltam, ami megragadott. Éreztem, hogy egy férfi keze. Sikoltozva követeltem, hogy engedjen el, de a férfi csak cibált az egyik sikátor felé. A rémület átjárta minden porcikámat. Utoljára még hallottam, ahogy csattan a panelház ajtaja.

6. fejezet

6. fejezet

~Elisabeth…~

Miután lelépdeltem a hosszú lépcsősoron és sikeresen kijutottam a hatalmas épületből hirtelen megcsapott az eső kellemes és feledhetetlen illata. Mélyen beszívtam, majd elindultam a vizes járdán. A magas sarkúm hangosan kopogott az utcán. A fejemre húztam a kapucnimat és beraktam a fülembe a fülhallgatót.

Betértem egy kis használt telefonos boltba:
- Jó napot! – köszöntem jó hangosan, látván, hogy senki sincs az előtérbe.
- Egy pillanat és ott vagyok! – kiáltotta valaki hátulról. Majd néhány perc múlva feltűnt a hang tulajdonosa. – Csak volt egy zűr hátul. Miben segíthetek? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- Telefonszámot szeretnék váltani – mondtam határozottan, majd bólintott és magyarázni kezdte, hogy mivel is jár ez.

Mikor új számmal léptem ki az üzletből megkönnyebbültem, majd azonnal írtam Clarynak és Hanahak egy SMS-t. Miután ezzel is végeztem hazafelé vettem az irányt, viszont eszembe jutott, hogy otthon üresedőben van a hűtő. Így hát beugrottam a legközelebbi bevásárló központba, így megejtettem a heti bevásárlást.

Fizetés után megpakolt szatyrokkal indultam ismét haza. A panelházhoz közeledve egyből kiszúrtam a ház előtt álldogáló egyént. Megdermedtem. A testalkata, nagyon hasonít Erikéhez, nagyjából a magasság is stimmelt. A telefonom után kaptam és görcsösen szorongatva a telefonom felhívtam Claryt.

A harmadik csengés után felvette:
- Clary, ez fontos, hol a bátyád? – kérdeztem, közben le se vettem a tekintetemet a fekete alakról.
- Ömm, mindjárt megnézem a szobáját. – Hallottam, ahogy felszalad a lépcsőn, ahogy kinyit egy ajtót, majd egy másikat. – Se a szobájába, sem a fürdőben. – Egész testemben megremegtem.
- A francba. Kérlek, szépen hívd fel, mert itt áll valaki a ház előtt. Innen nézve, akár még ő is lehetne.

- Rendben – mondta, majd azonnal kinyomott. Az fekete egyénre néztem, egy tapodtat sem mozdult. Viszont az ajtó hirtelen kitárult és a harmadikon lakó fekete hajó, emós lány lép ki rajta. A fiúhoz sétál, a nyakába ugrik.
- Huh… - sóhajtottam fel, majd gyorsan beiszkoltam az épületbe. Csak akkor ért el a megnyugvás mikor már magam mögött is becsuktam a lakás ajtót.

- Tama, én lassan paranoiás leszek! – mondtam, közben kipakoltam a szatyrokból. Hát igen, többek között ezért van macskám. Így nem érzem úgy, hogy magamban beszélek. Tama leugrott a hófehér kanapéról és lábam körül kezdte róni a köröket, közben néha-néha nyivákolt egyet.

- Mindjárt cicám, mindjárt adok enni! – mondtam neki. – Csak kipakolok, jó?
- Miau! – Ennyi volt a véleménye, majd tovább rótta a köröket a lábam körül. A pakolásból a telefonom ragadott ki, ugyanis hirtelen megszólalt.
- Megengeded, hogy felvegyem? – Néztem rá, majd kihalásztam a zsebemből és fogadtam Clary hívását.

- Szia – csilingelte. – Nem kell félned, Erik egy kocsmában van Adammal. Nem tudja, hogy hol laksz, de azért a biztonság kedvéért néhány napig húzd meg magad.
- Rendben, nagyon szépen köszönöm.
- Ugyan, semmiség. Tudod, néha nagyon vicces ez az egész kémesdi – nevette el magát.
- Hmm… ha te mondod. Na, én leteszem, mert Tama már nagyon éhes – mondtam nevetve, majd elbúcsúztam Clarytől és letettem a telefont az asztalra.

Gyorsan megetettem Tamát, majd elhevertem a kanapémon. Fáradtan bámultam a plafont, majd felsóhajtottam. Néhány perc bambulás után a cicám felugrott a hasamra. Megsimogattam a fejét, mire elégedetten dorombolni kezdett és összekuporodott. A csend, melyet minden nap úgy élveztem, most inkább volt rémisztő, minthogy élvezetes.

Lassan felültem, mire Tama elégedetlenül leugrott rólam és a hálóba somfordált. Az ajtóra szegeztem a tekintetemet és hallgatóztam. Furcsa hangokat hallottam az ajtó felől. Lassan közelítettem meg az ajtót:
- Ki az? – kérdeztem idegesen.
- É-én vagyok az. Greta. Még nem is csengettem, hogyhogy meghallottad? – jött a válasz az ajtón túlról.

Megkönnyebbülten leereszkedtek a vállaim.
- Huh, Greta, nagyon megijesztettél. Már azt hittem, hogy valami betörő vagy, vagy annál rosszabb. Nyitom az ajtót – mondtam mosolyogva, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és kitártam az ajtót, kedves mosollyal az arcomon.

Azonban, egy mosolygós Greta helyett egy félig síró, félig halálra rémült lánnyal találkoztam szembe. A lányt ugyanis vagy egy tucat ember állta körül. Némelyik fegyvert fogva rá. Ijedten léptem hátra, de nem tudtam menekülni. Kezek nyúltak felém, majd mikor elkaptak maguk felé rántottak. Hiába kalimpáltan, rúgtam, csíptem, haraptam egy rongyot szorítottak az arcomra. Szépen lassan elvesztettem az eszméletemet.

~Clary… ~

Kettesével szedtem a lépcsőket, ugyanis Elisabeth már két órája nem vette fel a telefonját.

A negyedik emeletre érve jobbra fordultam és megkerestem a 112-es ajtót. Előhalásztam a telefonomat és felhívta Elisabethet, közben feszülten hallgatóztam. A telefon benn megszólalt, viszont senki nem vette fel.
- Tama, cicám, itt vagy? – guggoltam le az ajtó előtt. Néhány másodperc múlva nyávogás üti meg a fülemet. Szóval Tama itt van. – Cicám, mindjárt bemegyek – mondtam a macskának, majd gyorsan felugrottam és kiszedtem a hajamból az egyik hullámcsatot. Gyors mozdulatokkal feltöröm a zárat és kitárom az ajtót.

A folyosót fény önti el. Csak akkor vettem észre a sok-sok bakancsnyomot a földön. Térdre vetettem magam, hogy Tamát meg tudjam simogatva. A kismacska felugrott a térdemre és ott összekuporodott.
- Elvitték… - suttogtam magam elé, mire Tama felemelte a fejét és orrát az orromnak nyomta. Szomorúan nyávogott egyet.

Néhány perc múltán felálltam Tamával a kezemben, mire a kismacska rögtön kiugrott a kezemből. Meg is feledkeztem róla, hogy nem szereti, ha kézbe veszik. Ismét letérdeltem, közben kicipzáraztam a dzsekimet.
- Gyere, cica. Elviszlek Elisabethhez – mondtam neki, mire megfordult odajött hozzám. Gyorsan beraktam a dzsekimbe és elindultam haza.

~Elisabeth…~

Egy székhez kötözve (!) ébredtem fel. Lassan emeltem fel a fejem. A szobát – ha mondhatjuk annak -, egy kis ablak fény világította be. Az ablak mögöttem volt, így nem láttam, de biztos voltam benne, hogy nagyon pici. Tőlem jobbra egy sötét kanapé – inkább mocskos, minthogy sötét -, balra pedig egy asztal két székkel. A szoba falai mocskos feketék voltak – valaha fehér lehetett -, velem szemben pedig az ajtó volt.

Miután felmértem a szobát rángatózni kezdtem, hátha – nem sok reményt fűzve ehhez – kiszabadulok. De úgy tűnt, aki megkötözött nem végzett alapos munkát. Némi ficánkolás után a kötelek eleresztettek. Majd egy kis hezitálás után az ajtóhoz léptem, kezemben a székkel. A terv a következő volt: az engem vizitelő, mit sem sejtve belép az ajtón és pedig leütöm a székkel és pikk-pakk otthon vagyok. Egyszerűnek tűnt.

Feszengve vártam az első belépő személyt, aki nem igazán jött. Mikor végleg elfáradt a karom letettem a széket és megtámaszkodtam rajta. Mint minden ilyen helyzetben a vizitelőmnek pont ezt a percet kellett választania arra, hogy belépjek. Gyorsan felkaptam a széket és gondolkodás nélkül hozzávágtam az illetőhöz.

A férfi – mert az volt -, a földre rogyott halk nyögéssel kísérve. Én pedig átugrottam és rohanni kezdtem. Hirtelen kiáltás törte meg a csendet:
- Elisaveth, állj meg! – kiáltotta Erik. Megdöbbentem, hogy ő az, és még gyorsabban kezdtem futni, mert tudta, iszonyatosan gyors és egy pillanat alatt képes utolérni, ha nem tűnök el.

- Várj már az istenit! – mondta, mikor elkapta a hajam és annál fogva rántott vissza. Fájdalmasan felsikoltottam. És rugdosódni, kalimpálni kezdtem. De Eriket ez nem igazán hatotta meg, átölelte a derekamat és a szoba felé kezdett vonszolni. Erre még jobban sikoltozni és ütlegelni kezdtem. Sajnos sikertelenül.

Fogva tartóm nagy szenvedések árán – nem adtam könnyen az életemet -, de visszacipelt a szobába. A kanapéra dobott és az ajtót kulcsra zárta, majd a kulcsot a zsebébe süllyesztette. Szikrázó tekintettel fordul felém:
- Nem könnyíted meg a dolgom – morogta.
- Te sem az enyémet! – Megindult felém. Fekete nadrágjának zsebéből elrántott egy gyűrött papír fecnit és az ölembe ejtette.

- Ez mi? – kérdezte dühtől tajtékozva, miközben felvettem a levelet. Majd miután jobban szemügyre vettem rádöbbentem: a levem volt az.
- Ha jól tudom levél, amit én írtam. De szerintem te is tudsz olvasni, nem értem miért kell hozzá az én segítségem – mondtam higgadtan, pedig legszívesebben kirohantam volna a szobából.

- Egy szó nélkül elmész, teljesen eltűnsz…
- Ezért írtam a levelet! Hogy tudd, miért megyek el, hogy tudd, miért nem hagytam hátra elérhetőséget! – Álltam fel dühösen. – Nem fogom hagyni, hogy felettem is átvegye a hatalmat a ti ostoba fosztogatásotok! Én nem vagyok olyan, mint az apám! És soha nem is leszek!
- Nem fordíthatsz hátat több mint ezerévnyi hagyománynak, mert te úgy gondolod. Ehhez nincs jogod – ordította Erik
- Te nekem nem parancsolhatsz! – Pofoztam meg.

Erik teljesen leblokkolt. Kővé dermedve állt előttem, közben szeme szikrázott a dühtől. Abban a pillanatban megbántam, amit megtettem azt a pofont. Láttam, ahogy kezei ökölbe szorultak.
- Sa- sajnálom, nem… nem akartam! – Kaptam a számhoz, mire megmozdult. Olyan gyorsan történt, hogy pislogni sem volt időm. Olyan gyorsan mozgott, mint egy gepárd.

Erik szorosan ölelt magához, én pedig kővé dermedve álltam hápogva, mint egy kacsa. Egyszerűen nem találtam szavakat.
- Csak egy percet. Csak egy perc békét adj nekem – suttogta, mire még inkább megdermedtem.

Végül megadandóan sóhajtottam és átöleltem. Az volt, ami hiányzott abban a két hónapban. Az illata, a melegsége, az a biztonságérzet… minden, amit hozzá köthettem. Szörnyen hiányzott nekem Erik.   

- Miért mentél el? – Ezzel kirántott a fellegekből, egyenesen vissza a valóságba. Elhúzódtam tőle, leültem a kanapéra. Elhúztam a szám. Nem tudtam mi a megoldás. Viszont azt tudta, hogy a szívem vadul kalapált és hogy az arcom égett.

- Már mondtam… - szólaltam meg végül -, hátat fordítok a hagyományoknak. Belőlem nem lesz tolvaj!
- Akkor miért nem szóltál? Nem kellett volna csak úgy eltűnnöd! Rengeteget kerestelek mire rád találtam – mondta, közben leült mellém. Szavai hallatára lehorgasztottam a fejem.
- Mert… mert azt hittem csak veszekedés lett volna belőle. Hogy te mindenképpen azt akarod majd, hogy tolvaj legyek. Ez volt a legjobb megoldás… talán mindkettőnknek – mondtam, miközben próbáltam nem elsírni magam.

Erik nem reagált, így én sem szólaltam meg, mert feleslegesnek éreztem. Így hát beállt a kínos csend. Engem pedig elragadott a bánat. Eszembe jutott a levél utolsó sora: „Clary szerint szeretsz! Én is szeretlek! Sajnálom. ”A szemem könnybe lábadt, mire gyorsan kipislogtam a szememből a könnyeket.

Ez a szó. Annyi mindent tönkre tesz, de egyben a világ legszebb szava. Mégis mennyi pusztulást okozott a világnak. És itt egy újabb eset: itt ül mellettem életem első szerelme. És nem szól semmit. Lassan kigördült a szememből az első könnycsepp. Majd Erik hirtelen felállt és kiment. Maga után jó hangosan becsapta az ajtót, de nem zárta be.   

Könnyeim menthetetlenül hullottak az ölembe. Lassan elfeküdtem a mocskos kanapén és összehúztam magamat a legkisebbre. Majd mikor már nem tudtam tovább elfolyatni a zokogásom hangjait, hangosan felzokogtam. Itt volt az utolsó esélyem, és én elhibáztam.

~Clary…~

Tama egész úton nyugton tűrte az utazást, talán még élvezte is egy kicsit. Bár a metrón kissé fészkelődött. Közben azon tűnődtem, hogy Tama engem mennyire kedvel. Mikor Elisabeth először felemelte szétkarmolta a kezét és egy napig nem ment a közelébe. Furcsa…

Kinyitottam a rozsdás kaput, majd hagytam, hogy be is záródjon. Átvágtam a gyomos kerten és besiettem a házba. Felrohantam Erik szobájába. Az ágyon fekve találtam rá:
- Szia. Hol van Elisabeth, tudom, hogy itt van! Felismertem a bakancsok nyomait! – mondta ellenkezést nem tűrően.

- Nincs itt… - kezdte, mire veszélyesen indulta felé, de ő csak nyugodtan folytatta – lenn van a picében.
- Lemegyek hozzá, leviszem a cicáját. Ha nem baj… - tettem hozzá, majd faképnél hagytam a búskomor bátyámat. Biztosan veszekedtek.

5.fejezet

5. fejezet

Fairchild

A terem egy cseppet sem változott meg mióta láttam. Bár most jobban szemügyre vehettem. A falak eredetileg fehérek lehettek, de egy évtizedes takarítás ellenében most piszkos fehérek. Természetesen pókhálókkal tarkítva.

Egy mély meghajlás után alaposan végig mérhettem Erik apját. Vagy az enyémet? Erik beszélt hozzá, amire cseppet sem figyeltem. Gondolom ez Erik apjának is feltűnhetett, mivel hirtelen rám nézett és félbeszakította Eriket:
- Hogy hívnak? – A válasz reflexből jött.
- Elisabeth Ross.

- Hallottam a történetedet Elisabeth és tényleg nem tartozol a Ross családhoz. – A gyomrom görcsbe rándult. Erik a bátyám, de hát csókolóztunk. Te jó ég. Már közelebb voltam az ájuláshoz, mint bármikor máskor. Biztos látszott rajtam, mert az uralkodó folytatta: - De Morgensen sem. Egy másik család sarja vagy, akiről már nagyon-nagyon rég hallottam.

Egy rég elfeledett családé, akiknek ugyanúgy lenne joguk az uralkodáshoz, mint nekünk, de ők lemondtak erről. Mert drága édesanyád elrejtett így örökös híján mi kaptuk meg a jogot, hogy dönthessünk. Ha kíváncsi vagy a Fairchild család történetére, akkor Erik szívesen segít neked. De – Itt Erikre nézett -, csak egy részét. Üdvözöllek hát új otthonodban. Most mennyetek! Elisabeth biztos kíváncsi a múltjára.

- Már megyünk is, apám. – Hajoltunk meg mélyen.
- Köszönöm, mindent köszönök.
- Én tartozom köszönettel… mindig is kíváncsi voltam az elrabolt lányra. És arra, hogy mennyire erősíti majd a csapatot. Biztos nagyon ügyes kis tolvaj vagy. Az apád az volt. - mondta, majd mosolyogva intett.

Gépiesen meghajoltam, majd kisiettem a teremből. Faképnél hagytam Eriket, majd a szobájába sietek. Körbenézek, és mivel semmi cuccomat nem találom, keresek egy tollat és papírt. Rövid levelecskét írok Eriknek, majd lecsörtetek a lépcsőn. Besietek a konyhába, abban reménykedve, hogy Claryt ott találom. Ott volt. A konyhapulton ült és TV-t nézett.

- Gyere velem… kérlek. Clary rám pillantott, majd leugrott a pultról és bólintott.
- Mennyünk – mondta, majd gyors léptekkel elhagytuk a házat. – Had tippeljek, baj van… és tovább nem tudom. Mondd csak nyugodtan, bennem megbízhatsz.
- Elmegyek – Clary élesen rám nézett -, de veled tartom a kapcsolatot. Mivel te vagy az egyetlen barátom ebben a házban és kell, hogy valaki szemmel tartsa Eriket.
- Ácsi. Mi történt? Miért akarsz elmenni? Egyáltalán hova mész majd, hiszen vissza nem mehetsz – mondta elborzadva.

- Kibérlek egy lakást.
- És már meg van? Biztos vagy benne? Tudod, ott nem lesz senki. Egyedül leszel.
- Tudom, de így lesz a legjobb. Amint találok egy lakás megtalálom a címet. De egy szót se szólj Eriknek, mert eleve úgy terveztem, hogy nem szólok senkinek. De kérlek, ne hidd azt, hogy ki akarlak használni. Muszáj tudnom, hogy Erik mennyire tudja, hogy hol lehetek.

- Persze, nem gond. Szívesen segítek – mondta kedves mosollyal az arcán. – Csak annyit mondj meg, hogy miért? – kérdezte halkan. Zavartan megdörzsöltem a homlokomat.
- Az igazi nevem Elisabeth Fairchild, mint kiderült. Nem leszek tolvaj, mint a családom. Hátat fordítok a múltamnak, nem leszek rabló.

Clary ironikusan felnevetett:
- Pont, mint a nővérem. Tudod ő is ezt gondolta, ezért apám kitagadta a családból. Sosem láttam még. Bár pici koromban elvileg találkoztunk, de én nem emlékszem az arcára. Bár én sem rabolhattam, hiszen apám valamilyen ok miatt félt engem. Azt ajánlom, neked alaposan rejtőzz el. Eriknek több forrása van, mint a maffiának. Tűnj el. Szerezz egy másik telefont magadnak, amiről tudsz hívni. Ha egy kicsit is lankad a figyelmed, akkor Erik rád fog találni, és hidd el nem lesz hálás az árulásodért, mert számára ez az.

- Nem érdekel Erik – mondtam halkan. Befordultunk Hanah utcájába.
- Erik szerint valamerre erre lakik Hanah.
- Miért nem beszéltél vele, hiszen egyszer már járt a házban? – kérdeztem tűnődve.
- Erik bezárt a konyhába. Pedig nagyon szerettem volna legalább látni őt.

- Erre gyere – Irányítottam be Hanah háza felé. Clary összevont szemöldökkel nézett rám. Megnyomtam a csengőt, mire Hanah kisvártatva kinyitotta az ajtót.
- Szia… sztok – mondta meghökkenve. Megütközve nézett a mellettem álló Hanahra. – Clarissa… Clarissa. Te vagy az? – kérdezte dadogva, mire óvatosan bólintottam. – Te jó ég, tizenkét hosszú éve nem láttalak. – Azzal a nyakába vetette magát, mire Clary majdnem felborult.

- Mi történt? Miért vagytok itt mindketten? Lester tudja, hogy itt vagytok? Hallod, Clary apánk tudja, hogy itt vagy? És mi van Erikkel?  Gyertek be gyorsan. Gyertek csak, gyertek – mondta kedvesen, majd beléptünk és kulcsra zárt mögöttünk az ajtót.

Mindenről részletesen beszámoltam Hanahnak és Clarynak is. A családnevemtől kezdve az új lakásig.
- Ezer örömmel segítek neked lakást keresni.
- Én is, én is – mondta lelkesen Clary. Elnevettem magam, majd hirtelen csend töltötte be az üres teret. Az ablak felé nézek, mikor egy ember lépdel el az ablak előtt. Sápadt arcomat látva, mindenki az ablak felé nézett, de akkor már nem volt ott senki sem.

- Itt van Erik – suttogtam halkan, mire Clary óvatosan lefeküdt a földre. Mi pedig követtük a példáját. Az ablakhoz siettünk, majd Hanah némán az ablak felé mutatott. Némán utána kúszunk és elindulunk a garázshoz. Mikor elértük a garázst érdeklődve tekintettünk körbe.
- És most hová? – suttogtam halkan.

- A plázába, ott Erik tuti nem keresne – suttogta Clary.
- És mivel menjünk? – kérdeztem csüggedten.
- Kisurranunk oldalt – mondta Hanah. – Ott az ablak. – Miután mindenki egyetértően bólogatott halkan kinyitottuk az ablakot és kimásztunk, majd egy kémet megszégyenítő ügyességgel kikerültük Eriket és egészen a buszig rohantunk. Mikor felszálltunk a buszra megkönnyebbülten felsóhajtottunk.

A plázába érve elégedetten mosolyodtam el. Bementünk minden boltba és bolondoztunk. Ruhát próbálgattunk és cipőket is. De semmit nem vettünk. Majd miután betértünk a McDonald’s-ba és mindenkit meghívtam egy ebédre. Épp a harmadik emeleten sétálgattunk, mikor Hanah hirtelen megtorpant.

- Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan.
- Szerintem neked ez tökéletes! – suttogta boldogan, mire fancsali képet vágtam.
- Hanah már nem azért, de szerintem Elisabeth-nek nem kell egy darab papír fecni – mondta Clary értetlenül.

- Jaj, ne légy buta, olvasd már el. – Azzal letépte az oszlopról és Clary kezébe nyomta. Néhány másodpercnyi olvasás után felcsillant a szemem. Kiadó/eladó lakás viszonylag közel. Tökéletes forgalom, viszonylag csendes, a negyediken van. Nagy és az árat nem említi. Viszont van telefonszám.
- Szerintem most azonnal hívd fel! – mondta Clary, mire előkaptam a telefonom és tárcsáztam a számot.

- Halló? – vette fel egy csilingelő hangú lány.
- Ömm… szia, a lakáshirdetés miatt hívlak, ugye még eladó?
- Igen, igen. Persze, ha jó neked, akkor most azonnal megnézheted, de ha nem akkor megbeszélhetünk egy másik időpontot is.
- Tökéletes lenne. Hol tudnánk találkozni? – kérdeztem boldog mosollyal az arcomon.
- Gyere el a lakáshoz, mondom a címet, jó? – kérdezte, mire elkezdte diktálni. Majd miután lediktálta elbúcsúzott.

Fél óra múlva egy nagyobbacska emeletes ház előtt álltam meg.
- Tökéletes – suttogtam, mikor végigmértem az épületet. Gyorsan felcsengettem, mire a lány beengedett, felrohantam a negyedik emeletre.
- 109, 110, 111, 112… Ez az! – suttogtam halkan és bekopogtam. Azonnal kinyílt az ajtó.

Egy kedves mosolygós lány nyitott ajtót. Hosszú barna haja be volt fonva, nagy fekete keretes szemüvege volt és gyönyörű kék szeme.
- Szia, Elisabeth vagyok – nyújtottam a kezem, mire ő félrelökte és megölelt. Barátságos lány az biztos. Mikor elengedett rám villantott egy mosolyt:
- Óó, majdnem el is felejtettem. Margaret vagyok, de a barátaim Gretának hívnak.

- Rendben, szia, Greta – mosolyodtam el.
- Szóval ez lenne a lakás. Nincs vele semmi baj. Az ablakokat nem rég cseréltettem ki. Az ajtókat szintúgy. – Sorban nyitotta ki az ajtókat: - A fürdő, a kamra, a két tágas szoba, a gardrób. Legalább is én annak használtam. A szomszédokkal nincs semmi baj. Csendesek, akkor sem szólnak, ha éjjel tizenegykor még ordíttatod a zenét – mosolyodott el kedvesen. – Ha félsz a pókoktól vagy a patkányoktól, akkor jó helyen vagy ide nem jönnek. Ne aggódj. Van kérdésed?

- Mennyi lenne? – kérdeztem mosolyogva.
- Hát – húzta el a száját -, a legtöbben az ár miatt nem veszik meg… ha csak bérled…
- Csak mond, az árat megveszem – mondtam bátorítóan. Greta elnevette magát, majd ismét komorra fordult az arca. Majd kimondta az árat.
- Legyen - vágtam rá egyből.

Két hónap telt el a költözésem óta. Anyuékkal azóta rendszeresen találkoztam, mivel szent a béke. Bár anya eleinte ragaszkodott, hogy költözzek vissza a kastélyba, de elég hamar belátták, hogy nincs sok esély erre.

Két hónap alatt sikeresen találtam magamnak munkát, mivel már betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Egy messzi eldugott, de nagyon kellemes hangulatú étteremben dolgoztam, mint pincér. Szerettem ott dolgozni. Az összes kollégám szuper kedves. Bár nem vagyok teljesen biztos benne, hogy azért, mert tudják, hogy kivagyok vagy csak nagyon szimpatikus vagyok nekik.

És… a lehető legkínosabb téma. Két hónap alatt rendszeresen találkoztam mind Hanahval mind Claryvel. Az utóbbival, sokkal nehezebb volt, mivel Erik folyton a nyakában lihegett. Tudni akarta, hogy hol vagyok.

Épp a laptopom előtt ültem ölemben Tamával – a macskámmal – és a nagyvilág híreit böngésztem. Közben megszólalt a telefonom is. Clary volt az, felismertem a zenét.
- Mesélj – mondtam.
- Baj van. Most tényleg baj van.
- Mi történt? – kérdeztem rémülten.

- Erik megszerezte a számodat, le tud nyomozni. Kapcsold ki a telefonodat most azonnal. Szerezz egy újat, utána hívj csak! – Ezzel lecsapta a telefont. Én pedig engedelmesen kikapcsoltam a mobilt.

 

  

4.fejezet

 Előre megkérek minden kedves olvasót, hogy tekintsen a feltöltés időpontjára  és kezdjen ódákat zengeni rólam, amiért eddig szenvedtem vele :) Puszziii BOLDOG HÚSVÉTOT ÉS SOK LOCSOLÓT NEKEM KETTŐ LESZ EZAZ!

4. fejezet

Az igazság néha fáj

Betakarva egy ágyon ébredtem fel. A szobában teljes sötétség uralkodott, tekintetem ijedten járta körbe a szobát. Éppen ültem volna fel, amikor egy halk hang ütötte meg a fülemet: egyenletes szuszogás.

A düh pillanatok alatt járta át az egész testemet - az ijedtség valahogy eltűnt – és vette át az irányítást. Dühösen fordultan a hang irányába és már ütöttem volna meg Eriket, hogy mégis milyen alapon mer mellettem feküdni. Azonban a kezem megállt a levegőben, ugyan is Erik helyett Hanah-val találtam szemben magamat.

Azonban valaki pont ezt a pillanatot választotta a belépésre. A szobát ellepte a fény, én pedig háttal az ajtónak megdermedtem. Volt egy halvány sejtése, hogy ki lehetett az, de nem akartam felé fordulni. 

Sértetten néztem Hanah nyugodt vonásait. Talán most látom először nyugodtnak az arcát. Eközben a belépő személy nem zavartatta magát, leült az ágy végére. Láttam a szemem sarkából az arcát: félig fény, félig sötét árasztotta el. Egy egész másodperc erejéig időzött a tekintetem Erik arcán aztán inkább döntöttem Hanah háta mellett. De egész végig éreztem Erik tekintetét magamon.

- Elisabeth, nevetségesen viselkedsz! – jelentette ki hosszas hallgatás után. A szemöldököm életre kelt és felszaladt a homlokom közepére. A méreg minden porcikámat bejárta. Egy kevés ideig eljátszottam a gondolattal, hogy nekiugrom a torkának és megfojtom, közben fejhangon sikítottam volna, hogy dögölj meg.

Végül elhessegettem a gondolatomat, hiszen mégis csak egy hercegnő vagyok vagy mi.
- Meg van rá az okom! – mondtam visszafogott hangon.
- Mégis mi az, ha szabad kérdeznem? – kérdezte maró gúnnyal a hangában.
- Belém döftél egy injekciós tűt, és ha jól sejtem a húgodba is! Kell ennél több indok, mert nekem nem.

- Kezdjük ott, hogy te szöktél el! Te álltál ellen és most te vagy megsértődve. Egy icipicit nem fair, nem gondolod… hercegnő? – kérdezte minden egye te-t megnyomva. Az utolsó szót úgy mondta ki, mint holmi undorító betegséget. – Jaj, de várjunk csak! Neked van igazad, hiszen te hercegnő vagy! – gúnyolódott.

A pohár itt telt be. Sértődötten felálltam és egyetlen pillantás és szó nélkül az ajtó felé indultam. Legalábbis ez volt a terv. Azonban Erik nem az a tipikus hagyjuk had mennyen ember. Így mielőtt még a hármat léphettem volna megragadta a karomat és a falnak taszított. Hihetetlenül gyorsan mozog. Nem hogy menekül levegőt sem tudtam venni. Egy másodpercre rá, hogy a falnak csapódtam Erik már előttem is állt villogó szemmel.

Talán ez volt a legelső alkalom, amikor tényleg megijedtem tőle.
- Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdezte összeszorított fogakkal. A kezemet védekezően ütésre lendítettem, hogy legalább ne egy centire legyen tőlem. De természetesen – mint mindig – most is gyorsabb, mint én. Elkapja, és a falhoz szorítja. Kissé kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ijedten pillantottam fel rá.

- Go-gondoltam.  – kezdtem dadogva.
- Akkor inkább ne gondolkodj – vágott közbe ordibálva. Riadtan összerezdültem. Nem először ordítottak rám, azzal még nem volt baj, de így még soha nem ordítottak rám. Annyira dühösen, hogy a karomon minden szőr égnek állt. – Mégis… - Ekkor rám nézett. Mintha egy kacsolót kattintottak volna át, olyan hirtelen váltott át. Lerítt róla a döbbenet.

Egyik percben még a falnak szorítva ordibált velem és síráshoz közeli állapotban néztem rá. A másikban pedig már szorosan ölel magához. Remegő kézzel szorongattam a pólóját.
- Félek tőled – suttogtam hangtalanul. A homlokomat a mellkasának döntöttem, majd kipislogtam a szememből a könnyeimet. Erik visszatartotta a levegőjét. Éreztem. Végül néhány másodperc múlva kifújta azt.

- Nem kell. Nem sokszor vagyok ilyen. Csak…
- Csak?
- Csak ideges lettem. Féltettem, hogy bajod esik. Csak úgy leugrottál egy tetőről… az egyezségünkről nem is beszélve!
- Összezavarodtam! Kiderült, hogy a szüleim nem is a szüleim. Szerinted, milyen érzés? El akartam tűnni, a tizennyolc éves hazugságból, hogy tudjak gondolkodni. Miért nem mondtad, hogy Hanah a testvéred?

- Nem tűnt lényegesnek.
- Őt miért kevered bele, hiszen nem tett semmit, csak nekem akart segíteni. Őt hagyd ki ebből az egészből.
- Nem hagyhattam ott miután mindent látott és tudott. Így hát közöltem vele, hogy vagy velem jön vagy őt is elkábítva hozom el. Ezért inkább önmagától jött el.

Idegesen léptem el Eriktől. Szívem szerint sikítottam volna, de nem tehettem. Idegesen túrtam bele a hajamba.
- És most mi legyen? – kérdetem végül.
- Mi lenne, hát itt maradsz!
- Nem! Nem maradok! Két hónapról volt szó nem egy életről.
- Igen, aztán kiderült, hogy tolvaj hercegnő vagy! EZ elég sok mindent megváltoztat, nem gondolod?

- Igazán? Remek, és ebbe nekem miért nincs beleszólásom, talán azért mert pont az én életemről van szó? Elsősorban szeretném megtudni, hogy ki a valódi apám.  Aztán eldöntöm, hogy mit is akarok! Nem erőszakolhatnak rám egy ilyen dolgot.
- Mégis mi az, hogy eldöntöd? – háborodott fel rögtön, majd fáradtan legyintett. – Most nyomás aludni, mert hajnali kettő van.

Elindultam a fekvőhelyem felé, azonban elég hamar megtorpantam, mivel Hanah szépen elterpeszkedett az ágyon. Így hát kedvtelenül fordultam Erikhez, aki nyílván arra, várt, hogy lefeküdjek.
- Ööö… Hanah volt oly’ kedves és elfoglalta az egész ágyat. Erik arcára mosoly kúszott, ami miatt a gerincem mentén végigfutott a hideg. Róka mosollyal indult el, majd intett, hogy kövessem. Legszívesebben a torkának ugrottam volna, de a testi bántalmazás helyett inkább a szemforgatás mellett döntöttem.

- Gyere, az ágyamban mind a ketten elférünk – mondta mézes-mázos hangon. Gyilkos pillantások közepette követtem karba font kézzel. Erik egy hatalmas szobába vezet, a mérete vetekszik az én szobám méretével. 

Falai vérvörösek, felül fekete csíkok övezik a szoba falaihoz illő fekete bútorok és ágy. Vörös állólámpák - ami kissé fülledté teszik a levegőt – és Erik.
- Gondolom szeretnél letusolni – mondja teljesen normális hangon. Fáradtan bólintottam. – Clary adott pár ruhát neked, benn van a fürdőben. – Azzal az egyik fekete ajtóra mutatott. – Ja, a törülköző. – Hajította felém a törülközőt, amit a levegőben el is kaptam, majd besiettem a fürdőszobába.

Az ajtót magam mögött becsuktam. Halk sóhaj kíséretével lecsúsztam a földre. Fáradtam beletúrtam a hajamban és az egyik sarkot kezdtem bámulni. A fürdőszoba ugyanis szöges ellentéte volt Erik szobájának. Fehér csempék, fehér berendezés, olyan szolid.

Az idő szárnyra kelt, ugyanis egy idő után az ajtó a hátamnak feszült. Döbbenten pillantottam felfelé.
- Hmmm? – szólaltam meg frappánsan.
- Jól vagy? – Hallottam tompán a hangját. Talán túlfáradt voltam, vagy csak az ajtó tompította el a hangját. Valamiért nem jött ki hang belőlem, pedig akartam válaszolni.  – Itt vagy? – szólalt meg újra.

Az ajtó ismét a hátamnak feszült, be akart jutni.
- Itt vagyok – sóhajtottam. Azzal felálltam és megnyitottam a meleg vizet a kabinban. Gyorsan kibújok a ruháimból és beállok a tusoló alá. A víz felfrissített és lenyugtatott, felmelegített és lehűtött egyszerre. Mivel a hajamat nem fogtam fel, most csurom vizesen omlott a vállamra. Remek.

Bő negyed óra állás után fáradtan ültem le és karoltam át a lábaimat. Nyugalomra vágyva hunytam le a szememet. De a tervem abban a pillanatban hiúsult meg, amikor eszembe jutott, hogy Erik kinn vár.

Mi az a furcsaérzés, amikor rá gondolok? Miért borzongok meg, amikor látom, hogy elmosolyodik? Vajon a bátyám? Vajon ő is érez ilyeneket? Vajon tényleg vele kell maradnom örökre? 

- Örökre… - sóhajtottam hosszas hallgatás után. Majd felálltam, hogy elzárjam a vizet. Olyan rossz érzés fog el ettől a szótól. Gyorsan megtörölköztem, majd törölközőbe csavartam a hajamat.

A fürdőből kilépve megcsapott a hideg. Mintha valami falnak ütköztem volna neki. Körbenéztem a szobában. Vaksötét volt, egyedül a fürdőből áradó fény világította be Erik szobáját. Erik az ablakban ült és kinn szuggerált valamit. Néhány perc kínos csend és ácsorgás után leterítettem az egyik vörös kanapéra a törülközőmet és Erik ágyára borultam.

Szépen betakaróztam és az ágy szélére húzódtam és a vaksötétben bámultam Erikre. Legalább is a körvonalaira biztosan.
- Jó éjt! – mondtam halkan végül, majd a másik oldalamra fordultam és lehunytam a szemem. Erre ő mintha csak erre várt volna, felállt, és a fürdőbe zárkózik. Vízcsobogást hallottam, majd kattant az ajtó zárja és kinyílt. Erik némán lépett ki és oltotta le a villanyt. Nem is hallottam, hogy mozog a szobában, pedig minden egyes porcikám feszülten figyelt.

Végül óvatosan befeküdt az ágyába, vagyis mellém. Olyan két percet vártam, majd felpattant a szemem. Jól kivehetően láttam Eriket, hiszen a szemem már hozzászokott a sötéthez. De ahelyett, hogy egy alvó Eriket pillantottam volna meg, egy engem figyelővel találkoztam szembe. Láttam a fáradtságot a szemében, mégis éberen vigyázta álmomat.

- Miért nem alszol? – kérdezte végül.
- Ezt én is kérdezhetném – jelentettem ki, mire egy halvány mosollyal jutalmazott.
- Én kérdeztem hamarabb… hallgatlak.
- Nem bírok elaludni. Állandóan zakatol az agyam, minden olyan kusza és zavaros. Nem hagynak a gondolataim aludni. Minden olyan hirtelen jut, hogy úgy érzem, hogy menten megfojt. Túl nagy teher.

Erik rám mosolyog, majd felemeli a kezét:
- Aludj – simít végig az arcomon lágyan -, holnap nehéz napod lesz. Beszélünk apámmal, ígérem – suttogta.
- Hurrá, még mindig nem sikerült elaludnom – mondtam kötekedve, mégis éreztem, ahogy szempilláim lecsukódnak.

A másik oldalamra fordultam, majd kinyitottam a szemem. Erik érintése nélkül már aludni sem tudok. Hát ez remek. Grimaszolva helyezkedni kezdtem. Fél óra forgolódás, ki takarózás, be takarózás után fáradtan sóhajtottam fel és fogadtam el a tényt, hogy nem fogok az éjjel aludni.

De úgy látszik nem csak én untam meg a helyezkedést ugyan is Erik mellettem megmoccant. Meleg keze óvatosan siklik fel a derekamra és húz oda magához, majd a fülembe súg:
- Ha így dobálod, magad egyhamar nem fogsz elaludni – lehelte, amitől libabőrös lettem és kirázott a hideg. Megborzongtam.
- Van benne valami – egyeztem bele.
- Akkor most már hajlandó vagy aludni? – sziszegte a fülembe, amitől kénytelen voltam felnevetni. Hangjából hallottam, hogy már szegény aludhatott.
- Még kétszer meggondolom – mondtam halkan kuncogva.

- Alaposan gondold át – mondta fenyegetően és szorosabban húzott magához. Én pedig elégedett mosollyal hajtottam nyugovóra a fejem. Immáron sikeresen elaludtam.

Hajnalok hajnalán – kilenckor – nyitottam ki legközelebb a szemem. Erik mellettem aludt. Sokáig időzött rajta a tekintetem. Aranyosan aludt, olyankor senki sem gondolná róla, hogy tolvajnép szülötte. Hangtalanul kikeltem az ágyból és lesiettem a konyhába, ahol reményeim szerint Clary sündörgött.

Szerencsére így is volt. Kedves mosollyal az arcán köszöntött.
- Szia, kérsz reggelit? – kérdezte élénken, mire én csak egy helyeslő nyögéssel válaszoltam. – Kávéval, ha jól gondolom – tette hozzá nevetve.
- Teával, ha lehetne. Nem szeretem a kávét – mondtam kómás állapotban.
- Persze, hogy lehet, tessék, válassz teát – mondta, majd az orrom alá tolta a teatartót. – Ugye reggeli gyanánt jó lesz meleg szendvics is? – kérdezte miközben a vízforralóhoz lépett.

- Ühhümmm – bólintottam miközben a teákat szuggeráltam.
- Minden rendben? – kérdezte némi hallgatás után mikor visszaadtam a teatartót, kezemben a kiválasztott tea filterrel.
- Hát… - húztam el a számat -, ami azt illeti igen. Erik mennyi mindent mondott el? Gondolom, azt tudod, hogy lehet, hogy lehet, hogy én vagyok a Tolvajok Hercegnője…
- Igen…

- Na és ma beszélünk elvileg az apátokkal. És ideges vagyok…
- De hiszen, ez nagyszerű, apám minden klánt ismer, mindent megtudsz a múltadról. Ez egyszerűen nagyszerű. Szerintem ennek örülnöd kéne. Mert ha nm örülsz, akkor valami más is van. Ugye van?! Biztos Erik az, ugye?
- Nem.. Nem…
- Biztos ő az. Elpirultál. Határozottan elpirultál! Te jó ég! – A szájához kapta a kezét. Halkan suttogva folytatta: - Bele estél?

- Nem hiszem…
- Te jó ég! Belehabarodtál a… - Most én fogtam be a száját.
- Nem! Hallgass! Erről hallani sem akarok! Még átgondolom a dolgot! – Zártam le a témát. Azzal beleharaptam a meleg szendvicsembe és beleittam a teámba.

Abban a perben viszont megjelent Erik. Majdnem visszaköptem a teámat a bögrébe.
- ’ Reggelt! – mondta álmosan. Majd elvett az asztalról egy szendvicset.
- Jó reggelt! – szólalt meg Clary először. Én csak biccentettem.

A reggeli néma csendben telt el. Mikor végeztem némán néztem a kezemet és visszaemlékeztem az Erikkel való találkozásunkra. A csókunkra. Megborzongtam, majd Erik felrántott a székről.
- Gyere! – mondta, azzal húzni kezdett, de azért még láttam Clary elégedett mosolyát.

Elisabeth igazi valója

3. fejezet

Elisabeth igazi élete

A kezem kissé remegett mikor kiszálltam, miközben ideges pillantásokat lövelltem Erik felé. De ő látszólag teljesen nyugodt volt. Zsebre vágott kézzel indult a hatalmas ház felé, aminek falai unalmasan szürkék voltak, mégis kirázott tőlük a hideg.

Erik hátra pillantott rám, mivel nem akaródzott megmozdulnom a kocsim mellől.
- Gyere már! – mondta türelmetlenül. Ránéztem, majd lassan elindultam a ház felé, ahogy közeledtem felé egyre inkább magamon éreztem Erik tekintetét és a ház lakóiét is. Gyorsan felzárkóztam Erikhez és halkan sziszegve szóltam hozzá:

- Jól vettem észre, hogy figyelnek?
- Persze. De csak megnézik a jövevényeket, hogy tudják, kikkel van dolguk. Nem kell izgulni! Nem fog történni semmi sem – mondja lazán, majd megfogja a kezemet. Kissé meglep a gesztus, de van rá nyomós oka. Mégis kisebb remegés fut végig rajtam, mikor megpillantom az ajtóban álló két egyént. Időm sem volt végigmérni őket, azon nyomban eltűntek. Hamar elértük az ajtót.

Erik kinyitotta az ajtót és belépett utána pedig én. Alig, hogy körülnéztem egyből valami erőteljes ütést éreztem a tarkómon. Fájdalmamban felsikoltottam, majd a világ homályosulni kezdett. Végül tompa puffanással a földre zuhantam. Az utolsó kép Erik volt, ahogy felém fordult.

Halk beszélgetésre ébredtem fel. Egy kanapészerű valamin feküdtem és egy meleg és selymes pokróc takart be. Lassan nyitottam ki a szememet. A szobában sötét volt. Halvány fény szűrődött be a szobába egy résnyire nyitott ajtón keresztül. Onnan jöttek a hangok. Komótosan felültem közben fájdalmas arccal dörzsöltem a tarkómat. Rettenetesen fájt.

Óvatosan felálltam. Bár nem remeg a lábam, mégis instabilnak érzetem magam. Elindultam az ajtó felé. Közben erősen füleltem, hátha elkapok valami értelmes mondatot. Mikor az ajtóhoz értem lassan kinyitottam azt, így szerencsére hangtalanul nyílt ki. Egy lépcsősorral találkoztam szembe. Tisztán hallottam a Herceg hangját.

Áthajoltam a vaskorláton. Egyből megláttam Eriket, ahogy a lépcső alján ült és még két férfit, akik a falnak dőlve karba font kézzel álltak.
- A szüleit elengedjük, de mi lesz a lánnyal? Nem is tud semmit!
- Lehet, hogy nem tud semmit, de a vérében van. Amikor másodszorra nála jártam némán járt és pont eltalálta az ütőeremnek azt a pontját, amit ha csak egy kicsit sebez meg nekem végem. Ő nem vette észre, de én igen. Ha tudta volna, akkor szerintem nem lennék itt. És a legviccesebb, hogy ezt nem lehet megtanulni. Legalább is megtanultan sem lehet egyből eltalálni.

- Tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte az egyik férfi.
- Persze, hogy tudom – mondta gondterhelten Erik.
- Nem hinném, hogy ő veled akar majd uralkodni – röhögte el magát az egyikük.
- Ebben nem ő dönt. A szüleit már elengedtétek? – kérdezte, miközben eléggé megnyomta a szüleit, szót.

- Persze, már rég a kastélyban csücsülnek. Nincs semmi bajuk. Erik, felmész megnézni a lányt vagy mennyek én? – kérdezte a másik, mire Erik szó nélkül felállt. Gyorsan belibbentem a szobába és leültem a kanapéra, majd törökülésbe fontam a lábaimat. Tekintetemet az ajtóra függesztettem. Erik belépett és felkapcsolta a lámpát.

- Szia – nézett rám kellemetlenül. Azért ennyire, nem vagyok kellemetlen látvány.
- Szia – mondtam kedvtelenül.
- Mióta vagy fenn?
- Elég ideje, ahhoz okosabb legyek. Igazán szólhattál volna, hogy itt úgy mennek a dolgok, hogy csak leütik az embereket – mondtam maró gúnnyal a hangomban.

- Bocsi, én sem tudtam róla – mondta bűnbánó hanggal.
- Ja, mert téged nem ütöttek le. Mert te királyi sarj vagy én meg csak egy csaj, akit csak úgy le lehet ütni. Ez igazán bíztató – jegyeztem meg cinikusan.
- Látom jól vagy – mondta gunyoros mosollyal az arcán.

- Nem. Nem vagyok jól. Szétszakad a fejem, te meg halál nyugodtan beszélgetsz lenn, azzal a két pasival.
- Honnan tudod, hogy lenn voltam?
- Ööö… kikövetkeztettem?
- Aha, persze. Mennyit hallottál? – kérdezte miközben karba fonta kezét.

- Pont eleget – mondtam némi gondolkodás után.
- Ugyan kérlek! Te is tudod, hisz lenn voltál beszélgetni. Már csak tudod, hogy mit beszéltél! – vontam meg a vállam szórakozottan.
- Mit hallottál? – sziszegte dühösen. Fölényesen elmosolyodtam, mikro végre én voltam fölényben. Erik keze ökölbe szorult, amiből egyből levágtam, hogy szörnyen ideges.

- Elisabeth, penge vékony jégen táncolsz! – sziszegte dühödten, mire engem elöntött a pulykaméreg.
- Először is, hogy merészelsz így beszélni velem? Másodszor pedig nem vagy sem az apám, sem a férjem vagy bárkim, aki parancsolhatna nekem, hogy mit tegyek! Elegem van, elmegyek! – kiabáltam dühösen, miközben felálltam a kanapéról.

- Nem teheted! Hiszen a szüleid… - mosolyodott el gúnyosan.
- Te engem, ne merészelj zsarolni! Különben is, már rég elengedtétek őket. Hisz hallottam! – mondtam fölényes mosollyal az arcomon.
- Akkor azt is hallottad… - rókavigyor kúszott az arcára. Kissé megszeppentem sötét arcát látva -, hogy a rablás… - Hideg ujjait végig húzta az egyik karomon, amitől borzongás járta át a testem – a véredben van.

- Ez nem változtat semmin! - mondtam dühösen. Erik vigyora még szélesebbre húzódott.
- Dehogynem! Nagyon is sok mindenen változtat. Elsősorban azt, hogy ki vagy. Ugyanis, ezt a vért csak is a nemesek öröklik, akik majd átveszik az irányítást a felmenőiktől. – Ismét hozzám akart érni, de elhúzódtam. Nem akartam még jobban fázni. Erik gunyorosan felnevetett a reakciómon.

- Hisz nemes vagyok! – tártam szét a karomat. Erik megrázta a fejét, közben ismét kinevetett.
- Látom nem érted. Nem a te nemességedre értem. A Tolvajok közötti nemességben. Aki a Tolvajok Uralkodójának a gyermeke – lehelte a fülembe. Elhátráltam tőle, mert a szavai marták a fülemet, mint a sav.

- Nem értem, hogy miről beszélsz! Az édesapámat Adam Rossnak hívják!
- Nekem nem úgy tűnik, hogy ő lenne az.
- Ne merészelj hazugsággal vállalni – kiáltottam az arcába sértetten.
- Pedig nem lehet az apád! Hiszen megtaláltad azt a pontot.
- Biztos csak véletlen… - megakadtam. Egyszerűen nem bírtam tovább beszélni. Egyetlen egy szó jutott eszembe: testvér. Mi van, ha Eriknek igaza van? Akkor talán őt itt a testvérem lenne, akinek több bűnügyet köthetnénk.

Erik a bátyám lenne? Nem, nem ez lehetetlen. Megráztam a fejem.
- Beszélnem kell az anyámmal – mondtam mikor már meg tudtam szólalni. Most azonnal. Hol egy telefon? Add a telefonodat! – mondtam már-már hisztérikus hangnemben.

A herceg a kezembe nyomja a telefonját és az idegességtől remegő kézzel tárcsázom a számot. A második csengetésre Bane veszi fel:
- Ross kastély…
- Add ide édesanyámat! Most azonnal! – mondtam sürgetően. Bane meglepetten bólogatott.
- Hangosítsd ki! – mondta Erik halkan. Engedelmes bólintottam, majd kihangosítottam a beszélgetést.

- Haló? Drágám te vagy az, Elisabeth? Annyira aggódtam! Én és az édesapád…
- Anya! Ne most… - szakítottam félbe az aggódó monológot.
- Hol vagy? Mikor…?
- Anya! – kiabáltam bele a készülékbe. – Hogy hívják az édesapámat?
- Hát Adamnek. Tudod jól te is – hebegte zavartan. Hazudik, olyankor szokott hebegni, amikor hazudik.

- Anya… tudom, hogy mikor hazudsz… Kérlek szépen – mondtam remegő hangon.
- Nem ő…
- Micsoda?
- Nem… nem ő az apád! – Ezzel a mondattal le is raktam. Remegő kézzel tettem Erik kezébe a telefonját.

- Menny ki… kérlek – mondtam sírva. Most az egyszer Erik felállt és kiment. Becsukta maga mögött az ajtót. Az egész életem egy hazugság volt? Mégis miért kellett tizenhét éven keresztül hazugságban élnek. Most akkor tényleg Erik a bátyám lenne. Eriknek tényleg igaza lenne? Tolvajnépből származnék, az Uralkodó gyermeke? Nem. Nem, nem akarom ezt az egészet. El kell tűnnöm.

Ziláltan nézelődök kiút után kutatva. Közben idegesen járkálok fel s alá. Beszélnek, kell valakivel, no de mégis kivel?
- Hanah – suttogtam halkan miközben elégedetten csettintettem egyet. Hirtelen millió ötletem támad, hogy mégis, hogyan jutok le. Magammal megelégedve toltam oda az asztalt az ajtóhoz, hogy kissé nehezebb legyen bejutni.

Majd óvatosan kinyitottam az ablakot. Néhány másodperc erejéig hezitáltam, majd egy lendülettel felmásztam az ablakba. Mély lélegzetet vettem, majd kimásztam a tetőre. Tétován körül néztem, hátha rájövök hogyan is tovább. Kihajoltam a tetőről és lepillantottam a mélybe. Durván öt méter lehet maximum, de ott volt egy korlát, ami eléggé vastag, ahhoz, hogy rá tudjak ugrani.

- Gyerünk, menni fog – bíztattam magam. Majd minden bátorságomat összeszedtem és elrugaszkodtam, majd néhány másodpercnyi zuhanást követően leérkeztem a korlátra. Időm nem volt ujjongani, mivel nem volt kedvem tovább maradni a házban. Rohanni kezdtem a kocsim felé. Közben abban reménykedve, hogy Erik volt olyan ostoba, hogy az autóban hagyta a kulcsot.

A kocsimat elérve gyorsan behuppantam a vezető helyére, majd futó pillantást vetettem a visszapillantóra. Vagy öt ember futott felém. Élükön Erikkel.
- Sajnálom – suttogtam, majd beindítottam a kocsimat és elszáguldottam. A visszapillantóban még láttam Erik dühös arcát.

Ám ahelyett, hogy szépen lassan Hanahhoz kocsikázok sajnos jobb dolgom volt. Ugyanis a Suttogók nem adták fel. A saját kocsijukkal követtek engem, ezért kénytelen volt rátaposni a gázra. Amikor a városba értem az utcákon cikázva próbáltam lerázni a Suttogókat. Hatalmas szerencsémre pirosat kapnak ezért én sikeresen meglógtam előlük.

Elégedett mosolyt villantottam, majd lefordultam balra és elkocsikáztam Hanahhoz. Az út mindössze tíz percembe került. Mikor leparkolta Hanah háza előtt előrágattam a házkulcsot a pólóm alól. De mielőtt még megpróbáltam a kulcs által bejutni a házba azért becsöngettem. Pár másodperc alatt Hanah kinyitja az ajtót.

- Te jó ég, Elisabeth! – suttogta miközben a nyakamba ugrott. Szeretetteljesen átöleltem. – Gyere be! – engedett be a házába.
- Köszönöm! – suttogtam, mikor beléptem. Levettem a cipőmet, majd mikor teával kínált elfogadtam.
- Jaj, Elisabeth mit csináltál? Merre jártál? – kérdezte aggódva miközben készítette a teát.
- Azt még én sem tudom. De nem akartam ennyi mindent megtudni.
- Szerintem ülj le és kezdj mindent az elejéről – mondta, miközben átnyújtja a bögre gőzölgő teát. Szépen lassan elkezdtem mindent megmagyarázni. Eriket az első betörést, majd a másodikat, a Suttogókat, anyámat.

Hanah végigvárta, amíg mindent elmondok, csak utána szólalt meg.
- Szóval, tulajdonképpen nem tudod, hogy ki az igazi apád. Ez az Erik lehet, hogy a bátyád. És elmenekültél egy tolvaj banda elől és a lehetséges bátyád elől. – Foglalta össze pár mondatban azt, amit én nagyjából egy órán keresztül magyaráztam neki.

Hanah a konyhapultnak támaszkodva fürkészik engem, a bögrét a két kezébe fogja.
- Igen – mondtam halkan. Hanah felsóhajt, fáradtnak tűnik. Haját szoros kontyba köthette még reggel, de estére már néhány rakoncátlan tincs elszabadult.
- Biztos fáradt vagy, nem szeretnél letusolni? – kérdezte végül.

- De, igazán jól esne.
- Mindjárt hozok neked tiszta ruhát és törülközőt – mondta Hanah. Bólintottam, majd mikor a lány ellökte magát a pulttól én felálltam és elmosogattam a bögréket. Mire végeztem Hanah a kezembe nyomta a törülközőt és a tiszta ruhát.

- Köszönöm szépen! Nagyon hálás vagyok! – mondtam, mikor elindultam a fürdő felé. Beállok a zuhanyzó alá, sokáig folyatom magamra a meleg vizet. Mikor végzek csurom vizes hajjal és tiszta ruhában léptem kifele.
- Hanah? – szólalok meg halkan. De nem kapok választ.

Idegesen pillantok körbe, miközben hallgatózok a nyomasztó csendben. A konyhába sietek, de ott sincs senki. Végül a kitárt bejárati ajtónál találtam rá. A nappali közepén állva szólok ismét Hanahhoz.
- Hanah, jól vagy? – kérdeztem ijedten.

- A… a bátyám… - hebegte zavartan még mindig kifelé bámulva. Elindulok felé, majd mikor már épp odaértem, hogy megnézzem Hanah egy szem fivérét, amikor a báty belépett. A vér megfagyott az ereimben, azonnal elfehéredtem a szívem pedig ezerrel dobog. A torkom elszorult és nem bírtam megszólalni. Neki ütköztem a kanapénak. Ijedten zuhantam arra, mire a jövevény lehajolt hozzám. Tekintetét az enyémbe fúrta, nem szólalt meg, csak engem nézett. De túl közelről.

- Hagyd őt békén! – törte meg a csendet Hanah.
- Hugica, ebbe ne szólj bele! – sziszegi, mire a gerincem mentén borzongás futott végig rajtam. – Ő ugyan is az enyém. – A mondata hallatán elönt a düh. Eltoltam magamtól, majd felálltam.

- Hagyj engem békén! Hanaht is! Tűnj el!
- Akármennyire is szeretnéd, nem tehetem. Mivel az a kettő hónap az kettő hónap. Szóval vagy most azonnal elindulsz a kocsihoz vagy a hajadnál fogva rángatlak ki. Megértetted, Elisabeth?

- Nem tudsz elrángatni innen. Drága Erik Morgensen!Itt maradok Hanahnál ha tetszik ha nem! – mondtam megmakacsolva magamat. Azonban nem számoltam Erik agresszív reakciójával. Hirtelen injekciós tű tűnt fel a kezében, amit azon nyomban belém szúrt. Pontosabban a hasamba.