3. fejezet
Elisabeth igazi élete
A kezem kissé remegett mikor
kiszálltam, miközben ideges pillantásokat lövelltem Erik felé. De ő látszólag
teljesen nyugodt volt. Zsebre vágott kézzel indult a hatalmas ház felé, aminek
falai unalmasan szürkék voltak, mégis kirázott tőlük a hideg.
Erik hátra pillantott rám, mivel
nem akaródzott megmozdulnom a kocsim mellől.
- Gyere már! – mondta türelmetlenül. Ránéztem, majd lassan elindultam a ház felé, ahogy közeledtem felé egyre inkább magamon éreztem Erik tekintetét és a ház lakóiét is. Gyorsan felzárkóztam Erikhez és halkan sziszegve szóltam hozzá:

- Jól vettem észre, hogy
figyelnek?
- Persze. De csak megnézik a jövevényeket, hogy tudják, kikkel van dolguk. Nem kell izgulni! Nem fog történni semmi sem – mondja lazán, majd megfogja a kezemet. Kissé meglep a gesztus, de van rá nyomós oka. Mégis kisebb remegés fut végig rajtam, mikor megpillantom az ajtóban álló két egyént. Időm sem volt végigmérni őket, azon nyomban eltűntek. Hamar elértük az ajtót.

Erik kinyitotta az ajtót és
belépett utána pedig én. Alig, hogy körülnéztem egyből valami erőteljes ütést
éreztem a tarkómon. Fájdalmamban felsikoltottam, majd a világ homályosulni
kezdett. Végül tompa puffanással a földre zuhantam. Az utolsó kép Erik volt,
ahogy felém fordult.
Halk beszélgetésre ébredtem fel.
Egy kanapészerű valamin feküdtem és egy meleg és selymes pokróc takart be.
Lassan nyitottam ki a szememet. A szobában sötét volt. Halvány fény szűrődött
be a szobába egy résnyire nyitott ajtón keresztül. Onnan jöttek a hangok.
Komótosan felültem közben fájdalmas arccal dörzsöltem a tarkómat. Rettenetesen
fájt.
Óvatosan felálltam. Bár nem remeg
a lábam, mégis instabilnak érzetem magam. Elindultam az ajtó felé. Közben
erősen füleltem, hátha elkapok valami értelmes mondatot. Mikor az ajtóhoz értem
lassan kinyitottam azt, így szerencsére hangtalanul nyílt ki. Egy lépcsősorral
találkoztam szembe. Tisztán hallottam a Herceg hangját.
Áthajoltam a vaskorláton. Egyből
megláttam Eriket, ahogy a lépcső alján ült és még két férfit, akik a falnak
dőlve karba font kézzel álltak.
- A szüleit elengedjük, de mi lesz a lánnyal? Nem is tud semmit!
- Lehet, hogy nem tud semmit, de a vérében van. Amikor másodszorra nála jártam némán járt és pont eltalálta az ütőeremnek azt a pontját, amit ha csak egy kicsit sebez meg nekem végem. Ő nem vette észre, de én igen. Ha tudta volna, akkor szerintem nem lennék itt. És a legviccesebb, hogy ezt nem lehet megtanulni. Legalább is megtanultan sem lehet egyből eltalálni.

- Tudod, hogy ez mit jelent? –
kérdezte az egyik férfi.
- Persze, hogy tudom – mondta gondterhelten Erik.
- Nem hinném, hogy ő veled akar majd uralkodni – röhögte el magát az egyikük.
- Ebben nem ő dönt. A szüleit már elengedtétek? – kérdezte, miközben eléggé megnyomta a szüleit, szót.

- Persze, már rég a kastélyban
csücsülnek. Nincs semmi bajuk. Erik, felmész megnézni a lányt vagy mennyek én?
– kérdezte a másik, mire Erik szó nélkül felállt. Gyorsan belibbentem a szobába
és leültem a kanapéra, majd törökülésbe fontam a lábaimat. Tekintetemet az
ajtóra függesztettem. Erik belépett és felkapcsolta a lámpát.
- Szia – nézett rám
kellemetlenül. Azért ennyire, nem vagyok kellemetlen látvány.
- Szia – mondtam kedvtelenül.
- Mióta vagy fenn?
- Elég ideje, ahhoz okosabb legyek. Igazán szólhattál volna, hogy itt úgy mennek a dolgok, hogy csak leütik az embereket – mondtam maró gúnnyal a hangomban.

- Bocsi, én sem tudtam róla –
mondta bűnbánó hanggal.
- Ja, mert téged nem ütöttek le. Mert te királyi sarj vagy én meg csak egy csaj, akit csak úgy le lehet ütni. Ez igazán bíztató – jegyeztem meg cinikusan.
- Látom jól vagy – mondta gunyoros mosollyal az arcán.

- Nem. Nem vagyok jól. Szétszakad
a fejem, te meg halál nyugodtan beszélgetsz lenn, azzal a két pasival.
- Honnan tudod, hogy lenn voltam?
- Ööö… kikövetkeztettem?
- Aha, persze. Mennyit hallottál? – kérdezte miközben karba fonta kezét.

- Pont eleget – mondtam némi
gondolkodás után.
- Ugyan kérlek! Te is tudod, hisz lenn voltál beszélgetni. Már csak tudod, hogy mit beszéltél! – vontam meg a vállam szórakozottan.
- Mit hallottál? – sziszegte dühösen. Fölényesen elmosolyodtam, mikro végre én voltam fölényben. Erik keze ökölbe szorult, amiből egyből levágtam, hogy szörnyen ideges.

- Elisabeth, penge vékony jégen
táncolsz! – sziszegte dühödten, mire engem elöntött a pulykaméreg.
- Először is, hogy merészelsz így beszélni velem? Másodszor pedig nem vagy sem az apám, sem a férjem vagy bárkim, aki parancsolhatna nekem, hogy mit tegyek! Elegem van, elmegyek! – kiabáltam dühösen, miközben felálltam a kanapéról.

- Nem teheted! Hiszen a szüleid…
- mosolyodott el gúnyosan.
- Te engem, ne merészelj zsarolni! Különben is, már rég elengedtétek őket. Hisz hallottam! – mondtam fölényes mosollyal az arcomon.
- Akkor azt is hallottad… - rókavigyor kúszott az arcára. Kissé megszeppentem sötét arcát látva -, hogy a rablás… - Hideg ujjait végig húzta az egyik karomon, amitől borzongás járta át a testem – a véredben van.

- Ez nem változtat semmin! -
mondtam dühösen. Erik vigyora még szélesebbre húzódott.
- Dehogynem! Nagyon is sok mindenen változtat. Elsősorban azt, hogy ki vagy. Ugyanis, ezt a vért csak is a nemesek öröklik, akik majd átveszik az irányítást a felmenőiktől. – Ismét hozzám akart érni, de elhúzódtam. Nem akartam még jobban fázni. Erik gunyorosan felnevetett a reakciómon.

- Hisz nemes vagyok! – tártam
szét a karomat. Erik megrázta a fejét, közben ismét kinevetett.
- Látom nem érted. Nem a te nemességedre értem. A Tolvajok közötti nemességben. Aki a Tolvajok Uralkodójának a gyermeke – lehelte a fülembe. Elhátráltam tőle, mert a szavai marták a fülemet, mint a sav.

- Nem értem, hogy miről beszélsz!
Az édesapámat Adam Rossnak hívják!
- Nekem nem úgy tűnik, hogy ő lenne az.
- Ne merészelj hazugsággal vállalni – kiáltottam az arcába sértetten.
- Pedig nem lehet az apád! Hiszen megtaláltad azt a pontot.
- Biztos csak véletlen… - megakadtam. Egyszerűen nem bírtam tovább beszélni. Egyetlen egy szó jutott eszembe: testvér. Mi van, ha Eriknek igaza van? Akkor talán őt itt a testvérem lenne, akinek több bűnügyet köthetnénk.

Erik a bátyám lenne? Nem, nem ez
lehetetlen. Megráztam a fejem.
- Beszélnem kell az anyámmal – mondtam mikor már meg tudtam szólalni. Most azonnal. Hol egy telefon? Add a telefonodat! – mondtam már-már hisztérikus hangnemben.

A herceg a kezembe nyomja a
telefonját és az idegességtől remegő kézzel tárcsázom a számot. A második
csengetésre Bane veszi fel:
- Ross kastély…
- Add ide édesanyámat! Most azonnal! – mondtam sürgetően. Bane meglepetten bólogatott.
- Hangosítsd ki! – mondta Erik halkan. Engedelmes bólintottam, majd kihangosítottam a beszélgetést.

- Haló? Drágám te vagy az,
Elisabeth? Annyira aggódtam! Én és az édesapád…
- Anya! Ne most… - szakítottam félbe az aggódó monológot.
- Hol vagy? Mikor…?
- Anya! – kiabáltam bele a készülékbe. – Hogy hívják az édesapámat?
- Hát Adamnek. Tudod jól te is – hebegte zavartan. Hazudik, olyankor szokott hebegni, amikor hazudik.

- Anya… tudom, hogy mikor
hazudsz… Kérlek szépen – mondtam remegő hangon.
- Nem ő…
- Micsoda?
- Nem… nem ő az apád! – Ezzel a mondattal le is raktam. Remegő kézzel tettem Erik kezébe a telefonját.

- Menny ki… kérlek – mondtam
sírva. Most az egyszer Erik felállt és kiment. Becsukta maga mögött az ajtót.
Az egész életem egy hazugság volt? Mégis miért kellett tizenhét éven keresztül
hazugságban élnek. Most akkor tényleg Erik a bátyám lenne. Eriknek tényleg
igaza lenne? Tolvajnépből származnék, az Uralkodó gyermeke? Nem. Nem, nem
akarom ezt az egészet. El kell tűnnöm.
Ziláltan nézelődök kiút után
kutatva. Közben idegesen járkálok fel s alá. Beszélnek, kell valakivel, no de
mégis kivel?
- Hanah – suttogtam halkan miközben elégedetten csettintettem egyet. Hirtelen millió ötletem támad, hogy mégis, hogyan jutok le. Magammal megelégedve toltam oda az asztalt az ajtóhoz, hogy kissé nehezebb legyen bejutni.

Majd óvatosan kinyitottam az
ablakot. Néhány másodperc erejéig hezitáltam, majd egy lendülettel felmásztam
az ablakba. Mély lélegzetet vettem, majd kimásztam a tetőre. Tétován körül
néztem, hátha rájövök hogyan is tovább. Kihajoltam a tetőről és lepillantottam
a mélybe. Durván öt méter lehet maximum, de ott volt egy korlát, ami eléggé
vastag, ahhoz, hogy rá tudjak ugrani.
- Gyerünk, menni fog – bíztattam
magam. Majd minden bátorságomat összeszedtem és elrugaszkodtam, majd néhány
másodpercnyi zuhanást követően leérkeztem a korlátra. Időm nem volt ujjongani,
mivel nem volt kedvem tovább maradni a házban. Rohanni kezdtem a kocsim felé.
Közben abban reménykedve, hogy Erik volt olyan ostoba, hogy az autóban hagyta a
kulcsot.
A kocsimat elérve gyorsan
behuppantam a vezető helyére, majd futó pillantást vetettem a visszapillantóra.
Vagy öt ember futott felém. Élükön Erikkel.
- Sajnálom – suttogtam, majd beindítottam a kocsimat és elszáguldottam. A visszapillantóban még láttam Erik dühös arcát.

Ám ahelyett, hogy szépen lassan
Hanahhoz kocsikázok sajnos jobb dolgom volt. Ugyanis a Suttogók nem adták fel.
A saját kocsijukkal követtek engem, ezért kénytelen volt rátaposni a gázra.
Amikor a városba értem az utcákon cikázva próbáltam lerázni a Suttogókat.
Hatalmas szerencsémre pirosat kapnak ezért én sikeresen meglógtam előlük.
Elégedett mosolyt villantottam,
majd lefordultam balra és elkocsikáztam Hanahhoz. Az út mindössze tíz percembe
került. Mikor leparkolta Hanah háza előtt előrágattam a házkulcsot a pólóm
alól. De mielőtt még megpróbáltam a kulcs által bejutni a házba azért
becsöngettem. Pár másodperc alatt Hanah kinyitja az ajtót.
- Te jó ég, Elisabeth! – suttogta
miközben a nyakamba ugrott. Szeretetteljesen átöleltem. – Gyere be! – engedett
be a házába.
- Köszönöm! – suttogtam, mikor beléptem. Levettem a cipőmet, majd mikor teával kínált elfogadtam.
- Jaj, Elisabeth mit csináltál? Merre jártál? – kérdezte aggódva miközben készítette a teát.
- Azt még én sem tudom. De nem akartam ennyi mindent megtudni.
- Szerintem ülj le és kezdj mindent az elejéről – mondta, miközben átnyújtja a bögre gőzölgő teát. Szépen lassan elkezdtem mindent megmagyarázni. Eriket az első betörést, majd a másodikat, a Suttogókat, anyámat.

Hanah végigvárta, amíg mindent
elmondok, csak utána szólalt meg.
- Szóval, tulajdonképpen nem tudod, hogy ki az igazi apád. Ez az Erik lehet, hogy a bátyád. És elmenekültél egy tolvaj banda elől és a lehetséges bátyád elől. – Foglalta össze pár mondatban azt, amit én nagyjából egy órán keresztül magyaráztam neki.

Hanah a konyhapultnak támaszkodva
fürkészik engem, a bögrét a két kezébe fogja.
- Igen – mondtam halkan. Hanah felsóhajt, fáradtnak tűnik. Haját szoros kontyba köthette még reggel, de estére már néhány rakoncátlan tincs elszabadult.
- Biztos fáradt vagy, nem szeretnél letusolni? – kérdezte végül.

- De, igazán jól esne.
- Mindjárt hozok neked tiszta ruhát és törülközőt – mondta Hanah. Bólintottam, majd mikor a lány ellökte magát a pulttól én felálltam és elmosogattam a bögréket. Mire végeztem Hanah a kezembe nyomta a törülközőt és a tiszta ruhát.

- Köszönöm szépen! Nagyon hálás
vagyok! – mondtam, mikor elindultam a fürdő felé. Beállok a zuhanyzó alá,
sokáig folyatom magamra a meleg vizet. Mikor végzek csurom vizes hajjal és
tiszta ruhában léptem kifele.
- Hanah? – szólalok meg halkan. De nem kapok választ.

Idegesen pillantok körbe,
miközben hallgatózok a nyomasztó csendben. A konyhába sietek, de ott sincs
senki. Végül a kitárt bejárati ajtónál találtam rá. A nappali közepén állva
szólok ismét Hanahhoz.
- Hanah, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- Hanah, jól vagy? – kérdeztem ijedten.
- A… a bátyám… - hebegte zavartan
még mindig kifelé bámulva. Elindulok felé, majd mikor már épp odaértem, hogy
megnézzem Hanah egy szem fivérét, amikor a báty belépett. A vér megfagyott az
ereimben, azonnal elfehéredtem a szívem pedig ezerrel dobog. A torkom elszorult
és nem bírtam megszólalni. Neki ütköztem a kanapénak. Ijedten zuhantam arra,
mire a jövevény lehajolt hozzám. Tekintetét az enyémbe fúrta, nem szólalt meg,
csak engem nézett. De túl közelről.
- Hagyd őt békén! – törte meg a
csendet Hanah.
- Hugica, ebbe ne szólj bele! – sziszegi, mire a gerincem mentén borzongás futott végig rajtam. – Ő ugyan is az enyém. – A mondata hallatán elönt a düh. Eltoltam magamtól, majd felálltam.

- Hagyj engem békén! Hanaht is!
Tűnj el!
- Akármennyire is szeretnéd, nem tehetem. Mivel az a kettő hónap az kettő hónap. Szóval vagy most azonnal elindulsz a kocsihoz vagy a hajadnál fogva rángatlak ki. Megértetted, Elisabeth?

- Nem tudsz elrángatni innen.
Drága Erik Morgensen!Itt maradok Hanahnál ha tetszik ha nem! – mondtam
megmakacsolva magamat. Azonban nem számoltam Erik agresszív reakciójával.
Hirtelen injekciós tű tűnt fel a kezében, amit azon nyomban belém szúrt.
Pontosabban a hasamba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése