Menekülés

7. fejezet

~Clary…~

Miután kijöttem a mélabús bátyám szobájából lesiettem a lépcsőn, közben erőteljesen Erik viselkedésén agyaltam. Majd hirtelen megtorpantam. Erik soha, de soha nem viselkedne így. Nagyon komolyan kellett veszekedniük, ha Eriket így kiforgatta magából. Még anya halálakor sem viselkedett így.

Viszont gondolatmenetemet Tama zavarta meg:
- Miau! – nyávogott fel türelmetlenül.
- Elengedlek, de ne futkorássz, összevissza kérlek. – A macska pislogott egyet, amit igennek vettem, így leguggoltam és lehúztam a dzsekim cipzárját. Tama először rám nézett, majd kiugrott a dzsekimből le a földre, majd a pincébe vezető lépcsősorhoz döcögött, akkor ismét rám nézett.

- Na, gyere… keressük meg a gazdádat – mondtam, mire Tama elindult, én pedig mentem mellette.

~Elisabeth…~

Szépen álomba sírtam magam, arra ébredtem fel, hogy valaki kinyitja az ajtót. Lassan felnyitottam szemeimet és abban a pillanatban valami felugrott az oldalamra. Egyből felismertem a tapintásából, hiszen annyiszor csinálta már.
- Tama? – néztem rá értetlenül.

- Gondoltam örülnél neki – mondta a vizitelőm. Óvatosan felültem és Clary-re mosolyogtam. Tama az orromnak nyomta pici nedves orrát és hozzám dörgölőzött.
- Köszönöm szépen – mondtam, miközben Tamát simogattam. Clary megvonta a vállát.
- Nem tesz semmit. Jól vagy? Erik teljesen kivetkőzött magából – kérdezte, miközben alaposabban felérte a szétsírt arcomat.

Zavartan a fülem mögé igazítottam az egyik kósza tincsemet, majd Claryra néztem:
- Semmi… csak a szokásos. Azt hiszem, hogy totálisan elcsesztem az egészet. Úgy, ahogy vagyok, utál. Tényleg… vége. Erik végleg elhidegült tőlem. – Ismét könnybe lábadt a szemem. Clary viszont, határozott mozdulattal karolt át.

- Nem lesz semmi baj! Minden rendbe fog jönni. Az idő gyógyít.
- Nem! Nem lesz! Veszekedtünk, kiabáltam, kiakadtam és itt hagyott. Arról nem is beszélt, hogy szeret-e egyáltalán!

Tama a mellkasomra, hogy úgy dörgölje pofikáját az arcomnak, így letörölve hulló könnyeimet. Könnyeim közül pillantok le rá:
- Nincs semmi baj kiscicám! – mondtam neki szomorúan. – Majd… majd mindent megoldok! – mondtam neki biztatóan. Erre ő összekucorodott az ölemben és dorombolni kezdett.
- Hozok neked enni, jó? Mindjárt jövök.
- Rendben. – Ezzel Clary becsukta maga mögött az ajtót.

 Egyből felpattantam a kanapéról és Tamát felkaptam a táskámba raktam.
- Sajnálom, de muszáj lesz. Csak így juthatunk haza! Na, induljunk – mondtam, ezzel kiléptem az üres folyosóra és kisétáltam a házból.

A lakásba érve Tama kiugrott a táskámból és eltűnt a szobámban. Gyorsan megetettem Tamát, majd a kanapémon elhevertem közben egy narancslét kortyolgatva.
- Nevet fogok változtatni – mondtam a macskámnak. Ezzel felpattantam, átöltöztem és már indultam is. A telefonom pont akkor csendült fel, mikor épp kiléptem az ajtón:

- Igen, anyu? – szóltam bele.
- Mit csinálsz, drágám? – érdeklődött kedvesen.
- Épp megyek nevet változtatni – vallottam be. Hallottam, ahogy prüszköl egyet. Biztos épp ivott valamit.
- HOGY MICSODA? – kérdezte köhögve. Felsóhajtottam, mire elmagyaráztam neki, hogy nem szeretem, hogy állandóan zaklatnak az újságírók. Ez hazugság volt, de anyának ennyi pont elegendő, hogy belegyezzen a dologba.

- Anya… kérlek, szépen érts meg! Lopakodnom kell a saját házamhoz, amikor dolgozni megyek mindig fél órával hamarabb kell indulnom, mert nagy kerülőt kell tennem. Anya, légy szíves, légy oly’ elnéző…
- Lányom… - Anya idegesen felsóhajtott -, mi lesz az új neved?
- A Lizbeth nevet választottam, mint dédanyám… - mondtam némi hezitálás után. Édesanyám megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte fáradtan.

- Fodrászhoz megyek…
- Hajigazítás? – kérdezte már-már reflexből.
- Nem teljesen. Szerintem visszafestetem barnára és levágatom rövidre.
- MICSODA? – kiáltott fel idegesen édesanyám. – Elisabeth Ro… Fairchild, másfél hete beszéltünk és ennyi idő alatt teljesen megfeledkeztél arról, hogy kicsoda vagy?
- Nem, anya! Kérlek szépen a változás mindenkinek kell. Még nekem is, mint egy hercegnő, és mint tinédzser. Mellesleg megjegyezném, hogy mivel betöltöttem már a tizennyolcadik életévemet jogom van a saját testemmel rendelkezni! – közöltem édesanyámmal a száraz tényeket.

Anyám nem válaszolt rögtön. A telefonon keresztül hallottam, ahogy idegesen beszívta a levegőt, majd hosszasan kifújta:
- Rendben, lányom. Rendben.
- Visz hall… - mondtam, majd kapkodva kinyomtam, mielőtt anya még győzködni kezdene. Gyorsan elindultam az egyik közeli gravírozó felé.

A boltba belépve halkan köszöntem mivel rajtam kívül még két vevő volt jelen a boltban. Az eladó kedves mosollyal biccentett és visszafordult a vevőhöz. Néma csendben néztem körül a boltban, nagyon visszafogott volt. Szolid berendezés és még szolidabb díszítés. De nagyon ízléses.

Egészen addig nézelődtem, hogy észre se vettem, hogy már mindkét vevő eltűnt. Az eladó kedves mosollyal az arcán szólongatott:
- Hello – lóbálta a kezét az arcom előtt. Pislogtam párat és elmosolyodtam:
- Ó, elnézést! Csak kicsit elbambultam – néztem az eladóra. A férfi fiatal volt: olyan húsz éves maximum. Hosszabb barna haja volt és jég kék szeme, arcán kedves mosoly húzódott. Kedvesen nézett rám, és újból megszólalt:
- Szóval, miben segíthetek? – kérdezte.

- Nem rég költöztem új lakásba és szeretnék egy névtáblát gravíroztatni, mivel a régi már nagyon csúnya… - kezdtem bele a kitalált mesémet, amit a szegény eladó el is hitt. Kicsit talán sajnáltam is. Mikor eldaráltam a mesémet a férfi különböző méretű és színű fémdarabokat pakolt elém, hogy választhassak, hogy melyik a legszimpatikusabb. Végül az ajtómmal megegyező színű darabot választottam.

- Remek választás! Mivel még van némi munkám, ezért nem tudom rögtön megcsinálni, nagyjából olyan óra múlva másfél óra múlva kész lesz. Attól függ, hogy mennyi vevőm lesz.
- Rendben, akkor majd még jövök. Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam rá. Ezzel otthagytam a boltot és némi bolyongás után rátaláltam egy aranyos kis étteremre, ami tökéletes lesz az ebédeléshez.

Óvatosan benyitottam és mikor becsuktam magam mögött és az előtérben lévő táblához léptem:
Kérem kedves vendégeinket, hogy legyenek szívesek itt várakozni, míg a pincér meg nem jelenik. Köszönjük megértésüket!

Miközben elolvastam hangosan köszöntem, s mikor felpillantottam egy idősebb úr álldogált előttem.
- Jó napot! – köszöntöttem, mire biccentett és visszaköszönt. Arcán kedves mosoly díszelgett, ami meg melegítette a szívemet.
- Van foglalása? – kérdezte egy kis idő múlva.
- Ó, nincs! Egyedül jöttem, és egy személyes asztalhoz szeretnék ülni, csak ebédelni szeretnék – mondtam kedves mosollyal az arcán.

- Értem, kérem, kövessen – mondta kedvesen, mire sarkon fordult és gyors léptekkel cikázni kezdett az emberekkel teli asztalok közt. Bizonytalanul követtem az urat, aki gyakorlott mozdulatokkal intett, hogy ott lesz a helyem. Kedves mosollyal jutalmaztam és hálás köszönetet csicseregtem neki, amiért segített nekem. Az úr meleg mosolyt küldött felém:
- Semmiség, hölgyem. – Ezzel enyhén meghajolt, amiből egyből rájöttem, hogy tudja, ki vagyok. – A felszolgáló nem sokára érkezik és felveszi a rendelését. 

Még egyszer rámosolyogtam.
- Köszönöm szépen. – Ezzel egy ropogós bankót nyomtam a kezébe. Az úr elmosolyodott és visszarakta az asztalra, jelezvén, hogy nem fogadja el a plusz pénzt. Csillogó szemekkel néztem az úrra. Ilyen embert sem látni minden nap. Néhány perc alatt elérte, hogy felnézzek rá.

Az úr aprót biccentett és sarkon fordulva visszasietett a helyére. Szememmel egészen addig követtem az útját, amíg a felszolgáló ki nem takarta az úr sziluettjét. Kedvesen rámosolyogtam a felszolgáló lányra:
- Jó napot kívánok – szólt a lány meleg mosollyal az arcán.
- Jó napot – szóltam halkan.
- Az étlap – szólt kedvesen, mire elém rakta az ízléses étlapot -, esetleg van valami, amit szeretne inni? – kérdezte illedelmesen.

- Köszönöm szépen, egyelőre nem kérek semmit sem – mondtam, közben végig kutattam az arcát: Barna haj, barna bőr és barna szem. Haja szoros kontyba fogva, amiből egyetlen hajszál sem lógott ki.
- Rendben, olyan öt perc múlva jó lesz, hogy ha visszajövök – kérdezte az órájára pillantva.
- Persze, persze. – Ezzel a felszolgáló biccentett és elhátrált.

Az étterem egyre szimpatikusabb lett. Gyorsan végig futottam az étlapot: csodálkozva konstatáltam, hogy az étlap tartalmazza azokat az ételeket, amiket, még a kastélyban szolgáltak fel nekem nap, mint nap. Igazán előkelő étterem. Elégedetten dőltem hátra, mikor rátaláltam az egyik kedvenc ételemre. Gyorsan hátra lapoztam az italokhoz és végül egy száz százalékos alma lé mellett döntöttem.

Amit a felszolgálónak leadtam a rendelést szemügyre vettem az étterem berendezését. Csodálkozva állapítottam meg, hogy kívülről mindent csak ezt a stílust nem tudtam elképzelni. Kívülről csak egy egyszerű barna ajtót látni, felette az étterem nevével, egyszerű fehér betűkkel. Belül pedig, mintha a kastély étkezőjébe kerültem volna.

Minden fehér és arany keveréke volt: a terítők fehérek voltak, hófehérek, rajtuk szolid aranyozott minták. A székek fehér párnázottak voltak és arannyal szegélyezett. Az étkészlet arany volt. Lámpaként az étterem plafonja közepéről egy hatalmas csillár lógott le. A falakat fehérre meszelték és arannyal díszítették.

Elvesztem a látványban. De tényleg nagyon hasonlított az étkezőre, mintha ugyanaz a tervező készítette volna. Bár nem zavart, sőt örültem, hogy vannak olyan helyek, amik emlékeztetnek az otthonokra. Miközben az ételre vártam rájöttem, hogy megvan a kedvenc éttermem. Hiába szerettem azt a helyet ahol dolgoztam, azt is nagyon szerettem, de sajnos ezerszer felülmúlta.

Mikor kijött az étel a csodálkozástól nyitva maradt a szám: az étel, amit rendeltem pontosan úgy nézett ki, mint amit a kastélyban szolgáltak volna fel. Elégedetten kezdtem falatozni. Az étel ínycsiklandozó volt. Majdnem leolvadtam a székről, olyan isteni volt. A telefonomra pillantottam.

Két új üzenet érdeklődve pillantottam az üzenetekre. Az egyik Clarytől jött, a másik meg – kitől-mástól – Eriktől érkezett. Fáradtan sóhajtottam fel és raktam félre a telefont. Inkább folytattam az étkezést.

Mikor befejeztem az ételt és fizettem gyorsan beugrottam a gravírozóhoz és elhoztam a névtáblát. Utána elintéztem a névváltoztatást és az új adatokat: személyi, lakcím kártya, bankkártyák. Ezek után irány a fodrászat. A fodrászom, akihez jártam félig meddig japán volt, de teljes mértékben megértette a nyelvüket.

- Meiko! – léptem be az üzletbe. A lány rám pillantott és boldogan borult a nyakamba.
- Elisabeth! – sikkantotta, miközben kibontakoztam az öleléséből. – Miben segíthetek? – kérdezte erős akcentusával.
- Hát, egy elég erőteljes átalakulásban kéne segítened – magyaráztam miközben leraktam a táskám. – Van most embered, aki be van jelentkezve? – kérdeztem reménykedve.

- Nincs. A mai napon csak három óra múlva jönnek az első vendégek. Szóval van időm foglalkozni veled. Mit szeretnél? – kérdezte miközben a hajmosó felé terelgetett.
- Levágni és visszafesteni barnára – mondtam miközben mosta a hajam.
- Mennyire rövid? – kérdezte mikor kifésülni kezdte a hajam. A nyakamra mutattam.
- Eddig – mondta, mire Meiko aggodalmas tekintettel nézett rám a tükrön keresztül.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben az első tincset az ujjai közé fogta. A tükrön keresztül ránéztem és magabiztosan bólintottam. – Hát legyen – mondta és levágta a hajam.
- Jó lesz – mondtam elégedettem.

Nagyjából egy óra múlva megszárított hajjal álltam fel a székből és fizettem ki Meikót.
- Köszönöm szépen – mondtam még egyszer búcsúzóul és kiléptem az estébe gyorsan a fejemre húztam a kapucnit és elsiettem a buszmegállóba. Idegesen pillantottam körbe, amikor felszálltam a buszra. Nagyjából másfél óra, míg innen hazaérek: akkor már javában este lesz.

Ami az én környékemen kártékony az egészségre. Ugyanis a környékünkön elég sok rosszarcú alak tűnik fel az éjjel. Inkább nem sorolnám fel. Bár reményeim szerint senki nem fog baj okozni, mivel a buszmegálló a lakástól ötpercnyire sincs. De azért elég veszélyes környék, még így is.

~Clary..~

Miután rájöttem, hogy Elisabeth lelépett a szobámba mentem és bezárkóztam. Tudtam, hogy mi fog következni. Amint Erik megtudja, hogy Elisabeth eltűnt, tombolni fog. Sajnos igazam volt, mert nagyjából tíz percre rá, hogy bezárkóztam hatalmas robajt hallottam. Erik valószínűleg eltört valamit. Remélem nem valakit.

- Clarissa! – ordította a földszinten. Befogtam a számat, hogy még a lélegzetemet se hallja. Néma csend, amitől még a szőr is felállt a karomon. Erik néma csendben mozgott, amitől még a hideg is kirázott, főleg ilyenkor, amikor dühös volt.

- Clarissa, hol vagy?! – ordította magából kikelve. A hangja egyenesen az ajtóm elől jött. Levegőt se mertem venni, mozdulni se mozdultam. Az ajtóra csapott. Hangosan felkiáltott kínjában, amitől még a torkom is elszorult. Bár nem tudtam, hogy mit tegyek, így inkább maradtam a mozdulatlanságnál. Mikor már nem hallottam Erik zihálását a telefonomért nyúltam és gyorsan írtam Elisabethnek egy SMS-t.

Viszont mikor épp raktam volna vissza az éjjeli szekrényemre a telefon megrezzent, jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Azt hittem, hogy Elisabethtől érkezett, de tévedtem.
Erik üzenete: Utolsó esély.
Nem kellett gondolkodnom, tudtam, hogy mire utal vele, tudtam, hogy mit akar, hogy hova megy.

Azonnal felpattantam és kinyitottam az ajtót és rohantam fel apához, gyors meghajlás után szólaltam meg:
- Apám… Erikkel elmegyek egy kis időre – jelentettem ki.
- Jó látni, hogy a gyermekeim ilyen jóban vannak mostanság – mondta csendesen. – Rendben, majd tudassátok, ha visszajöttetek – mondta végül.

- Igen, apám – hajoltam meg. Gyorsan kimentem, s mikor becsuktam magam mögött az ajtót felsóhajtottam. Majd megráztam magam és futva indultam Erik után.

~Elisabeth..~

Amint leszálltam a buszról kikapcsoltam a zenét. Veszélyes ilyenkor süketként mászkálni. Körbe néztem, nem láttam senkit, bár a világítás híján elég nehéz bármit is látni. Sietősre vettem a lépteimet, mivel hallottam valaki lépteimet magam mögött. Valami azt súgta nem épp cserkész sütit szeretne eladni nekem. Már láttam a házat, amikor megragadtak a kapucnimnál fogva.

Felsikoltottam a kézért nyúltam, ami megragadott. Éreztem, hogy egy férfi keze. Sikoltozva követeltem, hogy engedjen el, de a férfi csak cibált az egyik sikátor felé. A rémület átjárta minden porcikámat. Utoljára még hallottam, ahogy csattan a panelház ajtaja.