6. fejezet

6. fejezet

~Elisabeth…~

Miután lelépdeltem a hosszú lépcsősoron és sikeresen kijutottam a hatalmas épületből hirtelen megcsapott az eső kellemes és feledhetetlen illata. Mélyen beszívtam, majd elindultam a vizes járdán. A magas sarkúm hangosan kopogott az utcán. A fejemre húztam a kapucnimat és beraktam a fülembe a fülhallgatót.

Betértem egy kis használt telefonos boltba:
- Jó napot! – köszöntem jó hangosan, látván, hogy senki sincs az előtérbe.
- Egy pillanat és ott vagyok! – kiáltotta valaki hátulról. Majd néhány perc múlva feltűnt a hang tulajdonosa. – Csak volt egy zűr hátul. Miben segíthetek? – kérdezte kedves mosollyal az arcán.
- Telefonszámot szeretnék váltani – mondtam határozottan, majd bólintott és magyarázni kezdte, hogy mivel is jár ez.

Mikor új számmal léptem ki az üzletből megkönnyebbültem, majd azonnal írtam Clarynak és Hanahak egy SMS-t. Miután ezzel is végeztem hazafelé vettem az irányt, viszont eszembe jutott, hogy otthon üresedőben van a hűtő. Így hát beugrottam a legközelebbi bevásárló központba, így megejtettem a heti bevásárlást.

Fizetés után megpakolt szatyrokkal indultam ismét haza. A panelházhoz közeledve egyből kiszúrtam a ház előtt álldogáló egyént. Megdermedtem. A testalkata, nagyon hasonít Erikéhez, nagyjából a magasság is stimmelt. A telefonom után kaptam és görcsösen szorongatva a telefonom felhívtam Claryt.

A harmadik csengés után felvette:
- Clary, ez fontos, hol a bátyád? – kérdeztem, közben le se vettem a tekintetemet a fekete alakról.
- Ömm, mindjárt megnézem a szobáját. – Hallottam, ahogy felszalad a lépcsőn, ahogy kinyit egy ajtót, majd egy másikat. – Se a szobájába, sem a fürdőben. – Egész testemben megremegtem.
- A francba. Kérlek, szépen hívd fel, mert itt áll valaki a ház előtt. Innen nézve, akár még ő is lehetne.

- Rendben – mondta, majd azonnal kinyomott. Az fekete egyénre néztem, egy tapodtat sem mozdult. Viszont az ajtó hirtelen kitárult és a harmadikon lakó fekete hajó, emós lány lép ki rajta. A fiúhoz sétál, a nyakába ugrik.
- Huh… - sóhajtottam fel, majd gyorsan beiszkoltam az épületbe. Csak akkor ért el a megnyugvás mikor már magam mögött is becsuktam a lakás ajtót.

- Tama, én lassan paranoiás leszek! – mondtam, közben kipakoltam a szatyrokból. Hát igen, többek között ezért van macskám. Így nem érzem úgy, hogy magamban beszélek. Tama leugrott a hófehér kanapéról és lábam körül kezdte róni a köröket, közben néha-néha nyivákolt egyet.

- Mindjárt cicám, mindjárt adok enni! – mondtam neki. – Csak kipakolok, jó?
- Miau! – Ennyi volt a véleménye, majd tovább rótta a köröket a lábam körül. A pakolásból a telefonom ragadott ki, ugyanis hirtelen megszólalt.
- Megengeded, hogy felvegyem? – Néztem rá, majd kihalásztam a zsebemből és fogadtam Clary hívását.

- Szia – csilingelte. – Nem kell félned, Erik egy kocsmában van Adammal. Nem tudja, hogy hol laksz, de azért a biztonság kedvéért néhány napig húzd meg magad.
- Rendben, nagyon szépen köszönöm.
- Ugyan, semmiség. Tudod, néha nagyon vicces ez az egész kémesdi – nevette el magát.
- Hmm… ha te mondod. Na, én leteszem, mert Tama már nagyon éhes – mondtam nevetve, majd elbúcsúztam Clarytől és letettem a telefont az asztalra.

Gyorsan megetettem Tamát, majd elhevertem a kanapémon. Fáradtan bámultam a plafont, majd felsóhajtottam. Néhány perc bambulás után a cicám felugrott a hasamra. Megsimogattam a fejét, mire elégedetten dorombolni kezdett és összekuporodott. A csend, melyet minden nap úgy élveztem, most inkább volt rémisztő, minthogy élvezetes.

Lassan felültem, mire Tama elégedetlenül leugrott rólam és a hálóba somfordált. Az ajtóra szegeztem a tekintetemet és hallgatóztam. Furcsa hangokat hallottam az ajtó felől. Lassan közelítettem meg az ajtót:
- Ki az? – kérdeztem idegesen.
- É-én vagyok az. Greta. Még nem is csengettem, hogyhogy meghallottad? – jött a válasz az ajtón túlról.

Megkönnyebbülten leereszkedtek a vállaim.
- Huh, Greta, nagyon megijesztettél. Már azt hittem, hogy valami betörő vagy, vagy annál rosszabb. Nyitom az ajtót – mondtam mosolyogva, majd elfordítottam a kulcsot a zárban és kitártam az ajtót, kedves mosollyal az arcomon.

Azonban, egy mosolygós Greta helyett egy félig síró, félig halálra rémült lánnyal találkoztam szembe. A lányt ugyanis vagy egy tucat ember állta körül. Némelyik fegyvert fogva rá. Ijedten léptem hátra, de nem tudtam menekülni. Kezek nyúltak felém, majd mikor elkaptak maguk felé rántottak. Hiába kalimpáltan, rúgtam, csíptem, haraptam egy rongyot szorítottak az arcomra. Szépen lassan elvesztettem az eszméletemet.

~Clary… ~

Kettesével szedtem a lépcsőket, ugyanis Elisabeth már két órája nem vette fel a telefonját.

A negyedik emeletre érve jobbra fordultam és megkerestem a 112-es ajtót. Előhalásztam a telefonomat és felhívta Elisabethet, közben feszülten hallgatóztam. A telefon benn megszólalt, viszont senki nem vette fel.
- Tama, cicám, itt vagy? – guggoltam le az ajtó előtt. Néhány másodperc múlva nyávogás üti meg a fülemet. Szóval Tama itt van. – Cicám, mindjárt bemegyek – mondtam a macskának, majd gyorsan felugrottam és kiszedtem a hajamból az egyik hullámcsatot. Gyors mozdulatokkal feltöröm a zárat és kitárom az ajtót.

A folyosót fény önti el. Csak akkor vettem észre a sok-sok bakancsnyomot a földön. Térdre vetettem magam, hogy Tamát meg tudjam simogatva. A kismacska felugrott a térdemre és ott összekuporodott.
- Elvitték… - suttogtam magam elé, mire Tama felemelte a fejét és orrát az orromnak nyomta. Szomorúan nyávogott egyet.

Néhány perc múltán felálltam Tamával a kezemben, mire a kismacska rögtön kiugrott a kezemből. Meg is feledkeztem róla, hogy nem szereti, ha kézbe veszik. Ismét letérdeltem, közben kicipzáraztam a dzsekimet.
- Gyere, cica. Elviszlek Elisabethhez – mondtam neki, mire megfordult odajött hozzám. Gyorsan beraktam a dzsekimbe és elindultam haza.

~Elisabeth…~

Egy székhez kötözve (!) ébredtem fel. Lassan emeltem fel a fejem. A szobát – ha mondhatjuk annak -, egy kis ablak fény világította be. Az ablak mögöttem volt, így nem láttam, de biztos voltam benne, hogy nagyon pici. Tőlem jobbra egy sötét kanapé – inkább mocskos, minthogy sötét -, balra pedig egy asztal két székkel. A szoba falai mocskos feketék voltak – valaha fehér lehetett -, velem szemben pedig az ajtó volt.

Miután felmértem a szobát rángatózni kezdtem, hátha – nem sok reményt fűzve ehhez – kiszabadulok. De úgy tűnt, aki megkötözött nem végzett alapos munkát. Némi ficánkolás után a kötelek eleresztettek. Majd egy kis hezitálás után az ajtóhoz léptem, kezemben a székkel. A terv a következő volt: az engem vizitelő, mit sem sejtve belép az ajtón és pedig leütöm a székkel és pikk-pakk otthon vagyok. Egyszerűnek tűnt.

Feszengve vártam az első belépő személyt, aki nem igazán jött. Mikor végleg elfáradt a karom letettem a széket és megtámaszkodtam rajta. Mint minden ilyen helyzetben a vizitelőmnek pont ezt a percet kellett választania arra, hogy belépjek. Gyorsan felkaptam a széket és gondolkodás nélkül hozzávágtam az illetőhöz.

A férfi – mert az volt -, a földre rogyott halk nyögéssel kísérve. Én pedig átugrottam és rohanni kezdtem. Hirtelen kiáltás törte meg a csendet:
- Elisaveth, állj meg! – kiáltotta Erik. Megdöbbentem, hogy ő az, és még gyorsabban kezdtem futni, mert tudta, iszonyatosan gyors és egy pillanat alatt képes utolérni, ha nem tűnök el.

- Várj már az istenit! – mondta, mikor elkapta a hajam és annál fogva rántott vissza. Fájdalmasan felsikoltottam. És rugdosódni, kalimpálni kezdtem. De Eriket ez nem igazán hatotta meg, átölelte a derekamat és a szoba felé kezdett vonszolni. Erre még jobban sikoltozni és ütlegelni kezdtem. Sajnos sikertelenül.

Fogva tartóm nagy szenvedések árán – nem adtam könnyen az életemet -, de visszacipelt a szobába. A kanapéra dobott és az ajtót kulcsra zárta, majd a kulcsot a zsebébe süllyesztette. Szikrázó tekintettel fordul felém:
- Nem könnyíted meg a dolgom – morogta.
- Te sem az enyémet! – Megindult felém. Fekete nadrágjának zsebéből elrántott egy gyűrött papír fecnit és az ölembe ejtette.

- Ez mi? – kérdezte dühtől tajtékozva, miközben felvettem a levelet. Majd miután jobban szemügyre vettem rádöbbentem: a levem volt az.
- Ha jól tudom levél, amit én írtam. De szerintem te is tudsz olvasni, nem értem miért kell hozzá az én segítségem – mondtam higgadtan, pedig legszívesebben kirohantam volna a szobából.

- Egy szó nélkül elmész, teljesen eltűnsz…
- Ezért írtam a levelet! Hogy tudd, miért megyek el, hogy tudd, miért nem hagytam hátra elérhetőséget! – Álltam fel dühösen. – Nem fogom hagyni, hogy felettem is átvegye a hatalmat a ti ostoba fosztogatásotok! Én nem vagyok olyan, mint az apám! És soha nem is leszek!
- Nem fordíthatsz hátat több mint ezerévnyi hagyománynak, mert te úgy gondolod. Ehhez nincs jogod – ordította Erik
- Te nekem nem parancsolhatsz! – Pofoztam meg.

Erik teljesen leblokkolt. Kővé dermedve állt előttem, közben szeme szikrázott a dühtől. Abban a pillanatban megbántam, amit megtettem azt a pofont. Láttam, ahogy kezei ökölbe szorultak.
- Sa- sajnálom, nem… nem akartam! – Kaptam a számhoz, mire megmozdult. Olyan gyorsan történt, hogy pislogni sem volt időm. Olyan gyorsan mozgott, mint egy gepárd.

Erik szorosan ölelt magához, én pedig kővé dermedve álltam hápogva, mint egy kacsa. Egyszerűen nem találtam szavakat.
- Csak egy percet. Csak egy perc békét adj nekem – suttogta, mire még inkább megdermedtem.

Végül megadandóan sóhajtottam és átöleltem. Az volt, ami hiányzott abban a két hónapban. Az illata, a melegsége, az a biztonságérzet… minden, amit hozzá köthettem. Szörnyen hiányzott nekem Erik.   

- Miért mentél el? – Ezzel kirántott a fellegekből, egyenesen vissza a valóságba. Elhúzódtam tőle, leültem a kanapéra. Elhúztam a szám. Nem tudtam mi a megoldás. Viszont azt tudta, hogy a szívem vadul kalapált és hogy az arcom égett.

- Már mondtam… - szólaltam meg végül -, hátat fordítok a hagyományoknak. Belőlem nem lesz tolvaj!
- Akkor miért nem szóltál? Nem kellett volna csak úgy eltűnnöd! Rengeteget kerestelek mire rád találtam – mondta, közben leült mellém. Szavai hallatára lehorgasztottam a fejem.
- Mert… mert azt hittem csak veszekedés lett volna belőle. Hogy te mindenképpen azt akarod majd, hogy tolvaj legyek. Ez volt a legjobb megoldás… talán mindkettőnknek – mondtam, miközben próbáltam nem elsírni magam.

Erik nem reagált, így én sem szólaltam meg, mert feleslegesnek éreztem. Így hát beállt a kínos csend. Engem pedig elragadott a bánat. Eszembe jutott a levél utolsó sora: „Clary szerint szeretsz! Én is szeretlek! Sajnálom. ”A szemem könnybe lábadt, mire gyorsan kipislogtam a szememből a könnyeket.

Ez a szó. Annyi mindent tönkre tesz, de egyben a világ legszebb szava. Mégis mennyi pusztulást okozott a világnak. És itt egy újabb eset: itt ül mellettem életem első szerelme. És nem szól semmit. Lassan kigördült a szememből az első könnycsepp. Majd Erik hirtelen felállt és kiment. Maga után jó hangosan becsapta az ajtót, de nem zárta be.   

Könnyeim menthetetlenül hullottak az ölembe. Lassan elfeküdtem a mocskos kanapén és összehúztam magamat a legkisebbre. Majd mikor már nem tudtam tovább elfolyatni a zokogásom hangjait, hangosan felzokogtam. Itt volt az utolsó esélyem, és én elhibáztam.

~Clary…~

Tama egész úton nyugton tűrte az utazást, talán még élvezte is egy kicsit. Bár a metrón kissé fészkelődött. Közben azon tűnődtem, hogy Tama engem mennyire kedvel. Mikor Elisabeth először felemelte szétkarmolta a kezét és egy napig nem ment a közelébe. Furcsa…

Kinyitottam a rozsdás kaput, majd hagytam, hogy be is záródjon. Átvágtam a gyomos kerten és besiettem a házba. Felrohantam Erik szobájába. Az ágyon fekve találtam rá:
- Szia. Hol van Elisabeth, tudom, hogy itt van! Felismertem a bakancsok nyomait! – mondta ellenkezést nem tűrően.

- Nincs itt… - kezdte, mire veszélyesen indulta felé, de ő csak nyugodtan folytatta – lenn van a picében.
- Lemegyek hozzá, leviszem a cicáját. Ha nem baj… - tettem hozzá, majd faképnél hagytam a búskomor bátyámat. Biztosan veszekedtek.