Hi guys!
Nos, most hétvégén önkénteskedtem a sulim városának hajléktalanszállóján. Két nap volt. Ebből a két napból rengeteg mindent megtudtam kedves osztálytársaimról. Pénteken volt a konzultáció, amikor csak találkoztunk és megbeszéltük, hogy mik lesznek a programok és egyebek. Kaptunk teát, és dumcsiztunk igazából.
Az első probléma már akkor szembejött. Kedves osztálytársaim képtelenek voltak megnézni, hogy hova megyünk, nekem kellett megnéznem, illetve Ellie-nek ( ő az egyetlen életképes osztálytársam ). De ők úgy álltak hozzá a dologhoz, hogy jaj én ugyan nem tudom hova kell mennem, de ti úgyis tudjátok. Ellie-vel kellett megnéznünk, telefonálgatnunk egész végig, mert ők egyszerűen képtelenek voltak bármit is tenni. Nagy nehezen bejutottunk Emmához. Leültünk és kaptunk teát és elmondtak mindent, aztán mentünk haza.
Szombaton reggel 9-re mentem vissza az Esélyházba. Mindenki ott volt már balszerencsémre. Végül megcsináltuk a szaloncukrokat és átcuccoltunk a szállóra. Ellie-vel vittük a 60 literes lábast a többiek a projektort. Persze azt is sikerült ledobni... mindegy. Beérve a szállóra az egyetlen kevésbé szimpatikus jellemzője a szag volt. A hajléktalanokkal egyáltalán nem volt gondom. Az emberek illedelmesek voltak és egészen kedvesek is a maguk módján.
Mindegyikük keserű volt és megtört. De mégis nekem tetszett.
Az első nap nem igazán érintkeztünk velük: rászoruló gyerekeknek csomagoltunk össze csomagokat karácsonyra: lisztet, rizst, olajat, csokoládét, tésztát kaptak. Hogy a családnak is jusson és a gyerekeknek is jó legyen. Aztán ebédet osztottunk és nagyjából mentünk is.
Persze ránk ragadtak az osztálytársak, annyira dühösek voltunk mind a ketten. Én a vonaton anyának dühöngtem, aztán Mattnek. Annyira életképtelenek voltak. Aztán mentem át Matthez: aztán kiderült, hogy mennünk kell az Arénába és csak utána mentünk vissza.
Beüzemeltük a karácsonyi ajándékát, illetve dühöngtem, aztán aludtunk... semmi különös nem történt. Másnap korán reggel kellett kelnem, Matt nagyon édes volt álmosan. Kómásan értem be az Esélyházba, ahol segítettem kicsit összecuccolni és már mentünk is. Lecuccoltunk és reggelit csináltunk. Persze Ellie-vel, meg Emmával mi voltunk a legproduktívabbak. Az egyik osztálytársunk késett, a másik az irodában maradt. A harmadikat koordinálni kellett, de legalább csinált valamit... A reggelit én osztottam, Ellie az innivalót osztotta.
Aztán csomagokat állítottunk össze a főnökkel és egy állandóan útban lévő osztálytárssal, de viszonylag hasznos volt, mert legalább a papírmunkát meg tudta csinálni. Sokszor útban volt és nem fértem el tőle, de mindegy. Mikor elfogytak az emberek mentem vissza a konyhába: virslit kellett pucolni és vizet forralni. Közben beszélgettünk az emberekkel. Folyamatosan jöttek a popcornért, meg az üdítőért, mert moziztak.
Aranyosak voltak. Egy sírós film volt (Mielőtt megismertelek), sokuk sírt is. Mindannyiuk összhangúan azt mondták, hogy ezt a filmet mindenkinek meg kellene nézni. Ezt pont azaz ember mondta, aki mindenről a legkomorabban, legkeserűbben nyilatkozott. Ekkor történt, hogy mindenki beözönlött a konyhába. A mi ajándékunkat kellett ebédkor kiosztani és nem tudták hogyan. Közöltem, hogy tegyék tálcára. A kezükbe adtam és elég erős hangon közöltem velük, hogy tegyék a táclára... elegem volt az életképtelen szerencsétlenségükből. Aztán mentünk pakolni a dobozokat, hiszen alig lehetett elférni és a félig üres dobozokat kiürítettük, hogy több hely legyen. Persze, ekkor hirtelen mindenki megjelent, hogy segíteni akar... nem baj, hogy alig fértünk el így is.. de mindegy.
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése