Hi guys!
Borzalmas kilátások on sight! Fenébe! Ma reggel még egészen jól voltam. Aztán aludtam egy kellemeset, miután Matt hazaért. Akkor kezdett el fájni a fejem.
Így kezdődött a migrénem. Egész nap küzdöttem ellene, de ugye gyógyszert nem akartam bevenni, révén, hogy este tömény mennyiségű alkoholt fogok elfogyasztani. Legalább is ez volt a terv... egészen sokáig.
Elmentem fürdeni. A lámpafényt ignoráltam, mert csak jobban fájt tőle a fejem és szememnek sem esett jól. Így a gyertyafény mellett lubickoltam a forró vízben. Ez legalább hatásos volt, percek alatt elmúlt az egész nap kínzó fájdalom. Azt hittem - naivan -, hogy minden rendben lesz. Tudjátok, kirittyentem magam, elmegyek bulizni, majd másnap hazajövök.
Azonban a fejem nem így gondolta. Miután kiléptem a fürdőből és felkattintottam a lámpát és sminkelni kezdtem, egy bő tíz perc után már ismét fájni kezdett a fejem. Szerencsémre most még erősebben fáj.
Tori
2016. december 31., szombat
2016. december 26., hétfő
Ha már fáj, fájjon nagyon!
Hi guys!
A cím elmehetne az idei karácsonyom szlogenjének! Észre kellett volna vennem az apró jeleket, miszerint hatástalaníthatatlan fizikai fájdalommal kell majd szembenéznem karácsony idején. Mert persze mikor máskor jönnének elő ugyanazok a tünetek (amik egyszer már kórházba juttattak), mint a karácsonyi zaba idején.
December huszonnegyedikén kezdődött minden. Hazaértem Mattől és lefeküdtem aludni, mert a vizsga hajrá miatti kialvatlanságom még javában megvolt. Elalvás előtt tompán érzékeltem még, hogy amúgy nekem mintha fájna a hasam... de hát komolyan, kinek nem szokott néha fájni a hasa...Persze, mire felébredtem már tudtam, hogy ez nem csak egy sima hasfájás. A nagy fenéket. Megint a vakbelem fájt.
A család egészségügyisének nem szóltam, mert nem akartam kórházba menni, mama estebédje helyett. Annyira még nem volt intenzív a fájdalom, hogy siránkozzak miatta. Mamánál még egészen jól viseltem magamat. És abszolút megérte elmenni mamához, mert ismét nagyon finomat főzött... persze sikerült ráharapnom egy gyömbérdarabra - nem tudom, hogy került a húslevesbe, de nem is akarom tudni -, ami megtette a rá jellemző hatását, de ezen kívül nagyon jól szórakoztam. Értsd: jót aludtam mama nappalijának szőnyegén, egy párnán fekve, egy pléddel betakarva. Még az sem zavart, hogy mellettem három felnőtt beszélget.
Mikor hazajöttünk, akkor kezdett rá inkább a fájdalom. Hullámokban jött, ha rosszul mozdultam, a folyamatos fájdalomról nem is beszélve. Melegvizes párnával a hasamon feküdtem egy darabig, lenn a családdal a kanapén, Shrekket nézve. Aztán felmentem az emeltre egy forróvizes fürdő reményében. Persze sokat nem segített, viszont jót olvastam.
Mikor kimásztam az ágyamba menekültem, majd anya egy jégzselé társaságában jelent meg a szobámba. Gondolhatjátok mi következett. Halkan megjegyezném, hogy hatásos dolog ez a jégzselé. Olyan szinten lefagyasztotta a hasam jobb oldalát, hogy nem is éreztem, hogy esetleg fáj. Az ember azt hinné, hogy az erős fájdalom miatt és a nagy mennyiségű alvás miatt, nehezen aludtam el. A fenéket! Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.
Egészen kilencig aludtam, amikor is felkeltem és keserűen tapasztaltam, hogy a három felé gyógyszer ellenére a fájdalom megmaradt. Később azt is észrevettem, hogy minél többet mozgok annál jobban fáj. Na már most a probléma az volt, hogy mi ekkor már úton voltunk nénémékhez. Ahol nagyjából 15 ember gyűlt össze.
A kedves rokonaim egyből elkaptak és a hasamra vetették magukat. Gyógymasszőrök voltak, így tartottam attól, hogy most aztán mindent kimasszíroz belőlem a kellő mennyiségű fájdalom mellett. Szerencsére, némi kellemetlen érzéssel megúsztam. A diagnózist felállították ugyan, de sajnos nem volt helyes, mivel pontos memóriám megcáfolta. Így végül kiegyeztünk egy vastagbél alul működésben, amiben a mostanában ért sok stressz is asszisztált. Kiadták a parancsot, hogy egyek egészségesen, illetve, hogy kapcsoljak ki.
Idővel annyira erősen fájt a vakbelem, hogy felhúzódtam az emeltre és aludtam egy jót a nyolc éves unokahugom ágyában. Mikor lejöttem már többen voltunk. Megérkezett az unokahugaim másik nagymamája.. hát te jó ég...
A kedves idős hölgy látszatának ellenére egy igazi boszorkány a nő. Két másodperc alatt úgy felhúzott engem, hogy azt hittem ráordítok. Pedig nem is nekem szólt, hanem türelmetlen hanggal rászólt a lányára, hogy az őt nem érdekli, hogy ő most beszélget, hanem hozza ide neki a nemtommilyen táskáját. Az "engem nem érdekel" részletre kaptam fel a fejem. Idővel, ahogy hegyeztem a fülem további idegtépő mondatokat hallatott.
A lánya egyre rosszabbul viselte. Végül ki is fakadt nekem. Hiába egy ötven éves nőről beszélünk, elkezdett nekem magyarázni arról, hogy nem bírja ezt. Sajnálom szegényt. De nem tehettem semmit, hogy segítsek. Csak annyit, hogy meghallgatom és tanácsot adok.
Végül távoztunk. Anyáék kitettek Mattnél és onnatól már szebb lett az estém.
Tori
A cím elmehetne az idei karácsonyom szlogenjének! Észre kellett volna vennem az apró jeleket, miszerint hatástalaníthatatlan fizikai fájdalommal kell majd szembenéznem karácsony idején. Mert persze mikor máskor jönnének elő ugyanazok a tünetek (amik egyszer már kórházba juttattak), mint a karácsonyi zaba idején.
December huszonnegyedikén kezdődött minden. Hazaértem Mattől és lefeküdtem aludni, mert a vizsga hajrá miatti kialvatlanságom még javában megvolt. Elalvás előtt tompán érzékeltem még, hogy amúgy nekem mintha fájna a hasam... de hát komolyan, kinek nem szokott néha fájni a hasa...Persze, mire felébredtem már tudtam, hogy ez nem csak egy sima hasfájás. A nagy fenéket. Megint a vakbelem fájt.
A család egészségügyisének nem szóltam, mert nem akartam kórházba menni, mama estebédje helyett. Annyira még nem volt intenzív a fájdalom, hogy siránkozzak miatta. Mamánál még egészen jól viseltem magamat. És abszolút megérte elmenni mamához, mert ismét nagyon finomat főzött... persze sikerült ráharapnom egy gyömbérdarabra - nem tudom, hogy került a húslevesbe, de nem is akarom tudni -, ami megtette a rá jellemző hatását, de ezen kívül nagyon jól szórakoztam. Értsd: jót aludtam mama nappalijának szőnyegén, egy párnán fekve, egy pléddel betakarva. Még az sem zavart, hogy mellettem három felnőtt beszélget.
Mikor hazajöttünk, akkor kezdett rá inkább a fájdalom. Hullámokban jött, ha rosszul mozdultam, a folyamatos fájdalomról nem is beszélve. Melegvizes párnával a hasamon feküdtem egy darabig, lenn a családdal a kanapén, Shrekket nézve. Aztán felmentem az emeltre egy forróvizes fürdő reményében. Persze sokat nem segített, viszont jót olvastam.
Mikor kimásztam az ágyamba menekültem, majd anya egy jégzselé társaságában jelent meg a szobámba. Gondolhatjátok mi következett. Halkan megjegyezném, hogy hatásos dolog ez a jégzselé. Olyan szinten lefagyasztotta a hasam jobb oldalát, hogy nem is éreztem, hogy esetleg fáj. Az ember azt hinné, hogy az erős fájdalom miatt és a nagy mennyiségű alvás miatt, nehezen aludtam el. A fenéket! Úgy aludtam, mint akit fejbe vertek.
Egészen kilencig aludtam, amikor is felkeltem és keserűen tapasztaltam, hogy a három felé gyógyszer ellenére a fájdalom megmaradt. Később azt is észrevettem, hogy minél többet mozgok annál jobban fáj. Na már most a probléma az volt, hogy mi ekkor már úton voltunk nénémékhez. Ahol nagyjából 15 ember gyűlt össze.
A kedves rokonaim egyből elkaptak és a hasamra vetették magukat. Gyógymasszőrök voltak, így tartottam attól, hogy most aztán mindent kimasszíroz belőlem a kellő mennyiségű fájdalom mellett. Szerencsére, némi kellemetlen érzéssel megúsztam. A diagnózist felállították ugyan, de sajnos nem volt helyes, mivel pontos memóriám megcáfolta. Így végül kiegyeztünk egy vastagbél alul működésben, amiben a mostanában ért sok stressz is asszisztált. Kiadták a parancsot, hogy egyek egészségesen, illetve, hogy kapcsoljak ki.
Idővel annyira erősen fájt a vakbelem, hogy felhúzódtam az emeltre és aludtam egy jót a nyolc éves unokahugom ágyában. Mikor lejöttem már többen voltunk. Megérkezett az unokahugaim másik nagymamája.. hát te jó ég...
A kedves idős hölgy látszatának ellenére egy igazi boszorkány a nő. Két másodperc alatt úgy felhúzott engem, hogy azt hittem ráordítok. Pedig nem is nekem szólt, hanem türelmetlen hanggal rászólt a lányára, hogy az őt nem érdekli, hogy ő most beszélget, hanem hozza ide neki a nemtommilyen táskáját. Az "engem nem érdekel" részletre kaptam fel a fejem. Idővel, ahogy hegyeztem a fülem további idegtépő mondatokat hallatott.
A lánya egyre rosszabbul viselte. Végül ki is fakadt nekem. Hiába egy ötven éves nőről beszélünk, elkezdett nekem magyarázni arról, hogy nem bírja ezt. Sajnálom szegényt. De nem tehettem semmit, hogy segítsek. Csak annyit, hogy meghallgatom és tanácsot adok.
Végül távoztunk. Anyáék kitettek Mattnél és onnatól már szebb lett az estém.
Tori
2016. december 23., péntek
VÉÉÉÉGEEE!
Hi guys!
El sem hiszem! TEJÓÉG! Ebben az évben már nincs több vizsgám! Annyira boldog vagyok, hogy végre van egy kicsi pihi a nagy hajtás közepette!
El sem hiszem! TEJÓÉG! Ebben az évben már nincs több vizsgám! Annyira boldog vagyok, hogy végre van egy kicsi pihi a nagy hajtás közepette!
Holnaptól nem kell végre korán kelnem. Vagyis, de. Elmegyek még rorátéra és utána már tényleg ennyi az egész. Ma is elmentem, mikor fél nyolckor hazaértem egészen tízig aludtam, akkor is csak azért keltem fel, mert apa beszélgetni kezdett a nővéremmel. Gondolom nem tudta, hogy alszom.
Olyan jó, hogy végre aludtam. Igaz, hogy borzalmas álmom volt,de aludtam!
A tegnapi napom zűrös volt. Reggel dolgozni mentem, utána rohantam le a sulimba. Szerencsére beértem. A vizsga viccesen ment, a tanár hozott csokit, gumicukrot, ropit, m&m cukorkát! Szóval nagyon jó volt!
Szerencsére ötös lett, és ezzel egy kellemes zárása lett az évnek. Hazajöttem és egyből ágyba bújtam, szinte azonnal elnyomott az álom.
Tori
2016. december 22., csütörtök
Nincs is szebb, mint három vizsga egymás után
Hi guys!
Mesélek egy kicsit a vizsgaidőszakomról. Ugye előző héten csütörtök-péntek volt egy-egy. Az egyiket rekordsebességgel megírtam, mindenkit lesokkoltam, de főképpen a tanárt. A másikat nem adtam be olyan gyorsan, az nehéz volt. Egyenlőre amiatt aggódom a legjobban.
Ezen a héten hétfőn (lett volna) jog következett. Reggel nyolcra be kellett mennem, mert óra pótlás volt. Filmet néztünk és ezért nekem 5:40-kor kellett kelnem, ami zavaró. Végignéztük a filmet, beszélgettünk róla és mindezzel 11-re már bőven végeztünk. De úgy tudtuk, hogy este hatkor vizsgánk van, ezért én ottmaradtam a koliban.
De előtte még bementünk az egyik tanárhoz, elkérni a telefonszámát, hogy megoldjuk a fennálló kérdéseinket, mert nem tudtuk, hogy jön-e, mert az órarendben nem láttunk semmit sem. Semmi választ nem kaptunk, ezért azt gondoltuk biztos lesz. Csak este hatkor derült ki, hogy a tanár, akitől megszereztük az elérhetőségét, később felhívta, hogy ne jöjjön le, mert nem fogunk bemenni.
Mindez este hatkor derült ki. Borzalmasan ideges lettem, mert amíg a koliban voltam, ugyan tanultam, de nem olyan effektíven, mintha otthon tettem volna ezt. Ráadásul kedden egy igen kemény vizsgám volt, amitől nagyon tartottam. Slussz poén, hogy csütörtökre rakták át az időpontot, ami csak azért vicces, mert csütörtökön - azaz ma - én dolgozom. De ne rohanjuk ennyire előre.
Kedden, mint említettem egy rémisztő vizsga várt. A tanárt nem kedveltem, a tantárgyáról nem is beszélve. Én feleltem elsőként. De előtte még lesokkolt minket azzal az információval, hogy kellene vizsgalap, ami nélkül nem szóbelizhetünk. Szóval még rohangálhattunk azért is...
Még egy poén. A szerdai vizsgámon a tanár közölte, hogy egyáltalán nincs szükség ilyen papírra. Szóval még több mínusz pontot kapott a képzeletbeli listámra. A szerdai vizsga sem ment persze bökkenőmentesen.
Kilenc előtt egy negyed órával én már benn voltam, de nem írtam fel magamat a sorrendbe, ezért csak a végén kerültem sorra az osztálytársammal. Mindenkit egyesével hívtak be, de minket egyszerre. Közölte, hogy sietni akar és mi voltunk a legaktívabbak az óráján, tudja, jól, hogy mindketten alaposan felkészültünk, ezért megadja az ötöst. Nem győztünk vigyorogni.
Szóval igen. Vannak szép dolgok. Ebben az évben már csak ma vár rám vizsga, utána egy kicsi pihi, ugyanis az elmúlt egy héten többet, mint négy-öt óra, csak egyszer aludtam. Ebből következik, hogy az összes tömegközlekedési eszközön, amin ülök elalszom. Vagyis, küzdök ellene, többnyire sikeresen. A vonaton viszont esélyem sincs. Meleg van, kényelmes és nincs mit csinálni. Aludnom kellene.
Tori
Mesélek egy kicsit a vizsgaidőszakomról. Ugye előző héten csütörtök-péntek volt egy-egy. Az egyiket rekordsebességgel megírtam, mindenkit lesokkoltam, de főképpen a tanárt. A másikat nem adtam be olyan gyorsan, az nehéz volt. Egyenlőre amiatt aggódom a legjobban.
Ezen a héten hétfőn (lett volna) jog következett. Reggel nyolcra be kellett mennem, mert óra pótlás volt. Filmet néztünk és ezért nekem 5:40-kor kellett kelnem, ami zavaró. Végignéztük a filmet, beszélgettünk róla és mindezzel 11-re már bőven végeztünk. De úgy tudtuk, hogy este hatkor vizsgánk van, ezért én ottmaradtam a koliban.
De előtte még bementünk az egyik tanárhoz, elkérni a telefonszámát, hogy megoldjuk a fennálló kérdéseinket, mert nem tudtuk, hogy jön-e, mert az órarendben nem láttunk semmit sem. Semmi választ nem kaptunk, ezért azt gondoltuk biztos lesz. Csak este hatkor derült ki, hogy a tanár, akitől megszereztük az elérhetőségét, később felhívta, hogy ne jöjjön le, mert nem fogunk bemenni.
Mindez este hatkor derült ki. Borzalmasan ideges lettem, mert amíg a koliban voltam, ugyan tanultam, de nem olyan effektíven, mintha otthon tettem volna ezt. Ráadásul kedden egy igen kemény vizsgám volt, amitől nagyon tartottam. Slussz poén, hogy csütörtökre rakták át az időpontot, ami csak azért vicces, mert csütörtökön - azaz ma - én dolgozom. De ne rohanjuk ennyire előre.
Kedden, mint említettem egy rémisztő vizsga várt. A tanárt nem kedveltem, a tantárgyáról nem is beszélve. Én feleltem elsőként. De előtte még lesokkolt minket azzal az információval, hogy kellene vizsgalap, ami nélkül nem szóbelizhetünk. Szóval még rohangálhattunk azért is...
Még egy poén. A szerdai vizsgámon a tanár közölte, hogy egyáltalán nincs szükség ilyen papírra. Szóval még több mínusz pontot kapott a képzeletbeli listámra. A szerdai vizsga sem ment persze bökkenőmentesen.
Kilenc előtt egy negyed órával én már benn voltam, de nem írtam fel magamat a sorrendbe, ezért csak a végén kerültem sorra az osztálytársammal. Mindenkit egyesével hívtak be, de minket egyszerre. Közölte, hogy sietni akar és mi voltunk a legaktívabbak az óráján, tudja, jól, hogy mindketten alaposan felkészültünk, ezért megadja az ötöst. Nem győztünk vigyorogni.
Szóval igen. Vannak szép dolgok. Ebben az évben már csak ma vár rám vizsga, utána egy kicsi pihi, ugyanis az elmúlt egy héten többet, mint négy-öt óra, csak egyszer aludtam. Ebből következik, hogy az összes tömegközlekedési eszközön, amin ülök elalszom. Vagyis, küzdök ellene, többnyire sikeresen. A vonaton viszont esélyem sincs. Meleg van, kényelmes és nincs mit csinálni. Aludnom kellene.
Tori
2016. december 18., vasárnap
"Éljen!" Kezdődik a vizsgaidőszak!
Hi guys!
A hétvégémet alvásnélküliséggel, balhézással, sírással, tanulással és melózással töltöttem. Ma hajnali kettőkor írtam meg az egyik beadandómat és küldtem el egy másikkal együtt, mert épp nem aludtam, mert sírás után valahogy nem ment az alvás, így úgy döntöttem, hogy akkor legalább ennyivel könnyítek a helyzetemen.
Amúgy szombaton és vasárnap is dolgoztam. Alig volt valaki akire figyelnem kellett. Ezt megtoldva még a hatalmas mennyiségű alváshiánnyal, amivel már napok óta küszködöm... egyértelmű volt, hogy el fogok aludni. Meg is történt, de csak pár percre.
Mikor felkeltem rá is vettem magam, hogy tanuljak a vizsgámra, de egyáltalán nem haladok vele. Borzalmasan unalmas és ezért halogatom. Nem szeretem se a tantárgyat, sem a tanárt, ezért még a motiváció hiánya is fenn áll a helyzetemben. Ez pedig igazából bosszant. Mellesleg eddig túl vagyok már két vizsgámon, hátra van három. Hétfő, kedd, szerda. Igen, jól olvassátok, zsinórban egymás után.
A másik dolog, ami bosszant az osztályom. Komolyan mondom, ilyen életképtelen bagázst még életemben nem láttam. Sajnos már egyáltalán nem a nevetséges kategóriában vannak, addig egész jól elvoltam velük. Azonban most már egész egyszerűen képtelen vagyok egy légtérben lenni velük, mert irritál a determináltságuk. Sikerült majdnem elérniük, hogy megfejeljem a falat. Majdnem sikerült elérniük ezt.
A harmadik dolog, ami "bosszant", az a barátommal lefolytatott éjszakai vita, aminek köszönhetően megírtam a beadandómat hajnalban. Hogy milyen indíttatással van ott az idézőjel? Nos, kérlek alássan azért, mert nem fér bele a bosszant kategóriába. Ott ültem az ágyán és meg akartam ütni valamit, rombolni, tombolni, amiért nem érti meg amit mondok.
Persze nem tettem meg, talán kissé idegesebben vertem a billentyűzetet, mint általában, de nem bántottam semmit se. Pedig lett volna miből válogatnom. Még az is megfordult a fejemben, hogy a falba verek egyet. Sosem éreztem még ilyen elemi haragot magamban. Viszonylag hamar - fél óra - megnyugodtam. Viszonylag hamar - még fél óra legalább - el is aludtam. Tehát olyan 3 órát ha aludtam, így nem csoda, hogy elaludtam a munkahelyemen.
Ennek ellenére, most hogy otthon ücsörgök - leszámítva az idegesítő hülye hangot, amit a nővérem hallgat - most egészen kellemesen érzem magam. Áztattam magam egy kád vízben, megmostam a hajam, ettem nutellát. Nem estem teljes letargiába, inkább érzem magam sértett királynőnek, mintsem szomorúnak.
Tori
Ú, és kivételesen zenét is csatolok, mert most van kedvem.
A hétvégémet alvásnélküliséggel, balhézással, sírással, tanulással és melózással töltöttem. Ma hajnali kettőkor írtam meg az egyik beadandómat és küldtem el egy másikkal együtt, mert épp nem aludtam, mert sírás után valahogy nem ment az alvás, így úgy döntöttem, hogy akkor legalább ennyivel könnyítek a helyzetemen.
Amúgy szombaton és vasárnap is dolgoztam. Alig volt valaki akire figyelnem kellett. Ezt megtoldva még a hatalmas mennyiségű alváshiánnyal, amivel már napok óta küszködöm... egyértelmű volt, hogy el fogok aludni. Meg is történt, de csak pár percre.
Mikor felkeltem rá is vettem magam, hogy tanuljak a vizsgámra, de egyáltalán nem haladok vele. Borzalmasan unalmas és ezért halogatom. Nem szeretem se a tantárgyat, sem a tanárt, ezért még a motiváció hiánya is fenn áll a helyzetemben. Ez pedig igazából bosszant. Mellesleg eddig túl vagyok már két vizsgámon, hátra van három. Hétfő, kedd, szerda. Igen, jól olvassátok, zsinórban egymás után.
A másik dolog, ami bosszant az osztályom. Komolyan mondom, ilyen életképtelen bagázst még életemben nem láttam. Sajnos már egyáltalán nem a nevetséges kategóriában vannak, addig egész jól elvoltam velük. Azonban most már egész egyszerűen képtelen vagyok egy légtérben lenni velük, mert irritál a determináltságuk. Sikerült majdnem elérniük, hogy megfejeljem a falat. Majdnem sikerült elérniük ezt.
Persze nem tettem meg, talán kissé idegesebben vertem a billentyűzetet, mint általában, de nem bántottam semmit se. Pedig lett volna miből válogatnom. Még az is megfordult a fejemben, hogy a falba verek egyet. Sosem éreztem még ilyen elemi haragot magamban. Viszonylag hamar - fél óra - megnyugodtam. Viszonylag hamar - még fél óra legalább - el is aludtam. Tehát olyan 3 órát ha aludtam, így nem csoda, hogy elaludtam a munkahelyemen.
Ennek ellenére, most hogy otthon ücsörgök - leszámítva az idegesítő hülye hangot, amit a nővérem hallgat - most egészen kellemesen érzem magam. Áztattam magam egy kád vízben, megmostam a hajam, ettem nutellát. Nem estem teljes letargiába, inkább érzem magam sértett királynőnek, mintsem szomorúnak.
Tori
Ú, és kivételesen zenét is csatolok, mert most van kedvem.
2016. december 14., szerda
Just chill and coffee in the morning
Hi guys!
Ma - még annak ellenére is, hogy nincs ma órám - korán keltem. Elültem tanulni, mert holnaptól, egészen szerdáig vizsgáim lesznek ( persze hétvégén nem). Úgy képzeljétek el, hogy nyolc előtt én már a laptopom előtt ültem és tanultam. Vagy legalább is úgy tettem, mint aki nagyon tanul. Egész kellemesen beleringattam magam a tanulós hangulatba: "kora" reggel volt, alig volt otthon valaki, az is aludt szóval béka volt csend és nyugalom.
Még teafőzés közben megosztottam egy képet, ami miatt Adele-lal kezdtünk el beszélgetni. Így kötöttem ki a konyhájukban ( nagyjából pizsamában), egy bögre kávéval.
Meg kell mondjam, hogy jól esett átmenni. Igazán kellemes volt. De tényleg. Sok időnk nem volt, mert neki ZH-ja van ma, nekem meg tanulnom kell. Szóval nagyjából egy órát beszélgettünk, de nagyon jól esett. Őszintén hiányzott már egy kis beszélgetés. Szóval tetszett.
Az sem zavart túlzottan, hogy a macskája kaparófának nézi az oldalamat. Pedig nagyon karmolt. De aranyos kis jószág. De amúgy ilyen reggeli kávézásokban simán benne lennék Adele-lal, mert jó. Nem kell sokszor, akkor megunjuk egymást és abból semmi jó nem származik.
Csak néha leülni, megbeszélni mi történt, mi fog történni, hogy vagyunk ilyenek. Mert kellenek. Bevallom, Adele-lal voltak kisebb nézeteltéréseink és szerintem ezek a nézeteltérések újra előjönnek ha NAGYON sűrűn találkozunk. Ezért nem volt jó ötlet gimiben együtt iskolába menni...
De most hogy mindkettőnknek lecsökkent a szabadideje, így szerintem sokkal jobb. Igaz, valószínűleg már nem vagyunk olyan jó bizalmi kapcsolatban, mint régen... de szerintem ennek más oka is van (mondjuk az egyetem/főiskola). De ennek ellenére nagy dolog, hogy még így is néha eszünkbe jut a másik.
Tori
Ma - még annak ellenére is, hogy nincs ma órám - korán keltem. Elültem tanulni, mert holnaptól, egészen szerdáig vizsgáim lesznek ( persze hétvégén nem). Úgy képzeljétek el, hogy nyolc előtt én már a laptopom előtt ültem és tanultam. Vagy legalább is úgy tettem, mint aki nagyon tanul. Egész kellemesen beleringattam magam a tanulós hangulatba: "kora" reggel volt, alig volt otthon valaki, az is aludt szóval béka volt csend és nyugalom.
Még teafőzés közben megosztottam egy képet, ami miatt Adele-lal kezdtünk el beszélgetni. Így kötöttem ki a konyhájukban ( nagyjából pizsamában), egy bögre kávéval.
Az sem zavart túlzottan, hogy a macskája kaparófának nézi az oldalamat. Pedig nagyon karmolt. De aranyos kis jószág. De amúgy ilyen reggeli kávézásokban simán benne lennék Adele-lal, mert jó. Nem kell sokszor, akkor megunjuk egymást és abból semmi jó nem származik.
Csak néha leülni, megbeszélni mi történt, mi fog történni, hogy vagyunk ilyenek. Mert kellenek. Bevallom, Adele-lal voltak kisebb nézeteltéréseink és szerintem ezek a nézeteltérések újra előjönnek ha NAGYON sűrűn találkozunk. Ezért nem volt jó ötlet gimiben együtt iskolába menni...
De most hogy mindkettőnknek lecsökkent a szabadideje, így szerintem sokkal jobb. Igaz, valószínűleg már nem vagyunk olyan jó bizalmi kapcsolatban, mint régen... de szerintem ennek más oka is van (mondjuk az egyetem/főiskola). De ennek ellenére nagy dolog, hogy még így is néha eszünkbe jut a másik.
Tori
2016. december 10., szombat
Láttam
Hi guys!
Ez konkrétan péntek reggel hét után pár perccel történt.
A busz tompán fékezett, mintha csak a reggeli dugó miatt kellene megállnunk. A busz hátuljában álltam, mert ott több volt a hely, mint elöl. Az ajtóhoz léptem, előre néztem az ücsörgő emberek felett és pipiskedve kilestem az ablakon.
Sokat nem láttam a tömeg és a magasságom kombinációja miatt. Azt viszont így is krisztálytisztán láttam, hogy az egy darab autón kívül nincs senki sem előttünk. Aztán embereket láttam meg, riadt pillantásokat vetettek a busz felé, hogy tovább megy-e. Fel-le rohangáltak a járdáról. Aztán a sofőr hirtelen leszállt, majd visszaszaladt, hogy kinyissa a többi ajtót.
Én szálltam le először a buszról és sokáig senki se mozdult. Így volt időm meglátni azt, amit talán nem akartam. Egy alakot láttam feküdni a földön. A tenyeremet automatikusan a szám elé kaptam és dermedten, földbe gyökerezett lábakkal álltam és bámultam az alakra, akiből alig láttam valamit.
Aztán, ahogy a többi ember elkezdett lekászálódni a buszról nekem is eszembe jutott, hogy mozdulnom kellene. Pár lépést tettem meg, közben le sem vettem a szemem a baleset helyszínéről. Egy középkorú, minőségi ruhát viselő férfit pillantottam meg a betonon térdelni. Aztán megláttam az áldozatot. Eddig azt hittem, hogy a környéken korzózó részeg férfik egyike a szerencsétlen, de csak akkor láttam meg, hogy egy kisgyerek az. Teljesen megfeledkeztem, hogy nekem épp az iskolámba kellene sietnem.
Nem láttam az arcát, csak a színes kabátjára és a könyökére csúszott táskájára emlékszem így utólag. Nem tudtam eldönteni, hogy a sálja koszos lett, vagy alapvetően olyan fura mintás, vagy elkenődött vér az amit látok.
A földön térdelő férfi rárivallt egy másik pasasra, hogy ne mozgassa a gyereket, majd a tömeg felé nézett és megkérdezte ismerjük-e a gyermeket. Megráztam a fejem. Aztán azt is mondta, hogy magánál van a gyerek.
Megnyugodtam, hogy jó kezekben van a gyerek, hiszen ez a férfi határozott volt és uralta a helyzetet, legalábbis én úgy láttam. Nem tudom, hogy ő volt-e, aki miatt olyan állapotba került, vagy sem. De nem is érdekel. Nyugodtabban tovább haladtam, majd mikor már három utcával feljebb jártam meghallottam a mentőautó ismerős szirénázást. Mivel hozzánk közel történt az eset folyamatosan írtam anyunak. Azt mondta, hogy sok szirénát hallott, meg hogy ha magánál volt a kisgyerek, akkor nem kell aggódnom. De a szirénákat hallva, megint feszült lettem és a gyomrom összement.
Percekkel később, a metrón ülve is éreztem még, hogy a szívem hevesen kalapál a mellkasomba.
Tori
Ez konkrétan péntek reggel hét után pár perccel történt.
A busz tompán fékezett, mintha csak a reggeli dugó miatt kellene megállnunk. A busz hátuljában álltam, mert ott több volt a hely, mint elöl. Az ajtóhoz léptem, előre néztem az ücsörgő emberek felett és pipiskedve kilestem az ablakon.
Sokat nem láttam a tömeg és a magasságom kombinációja miatt. Azt viszont így is krisztálytisztán láttam, hogy az egy darab autón kívül nincs senki sem előttünk. Aztán embereket láttam meg, riadt pillantásokat vetettek a busz felé, hogy tovább megy-e. Fel-le rohangáltak a járdáról. Aztán a sofőr hirtelen leszállt, majd visszaszaladt, hogy kinyissa a többi ajtót.
Én szálltam le először a buszról és sokáig senki se mozdult. Így volt időm meglátni azt, amit talán nem akartam. Egy alakot láttam feküdni a földön. A tenyeremet automatikusan a szám elé kaptam és dermedten, földbe gyökerezett lábakkal álltam és bámultam az alakra, akiből alig láttam valamit.
Aztán, ahogy a többi ember elkezdett lekászálódni a buszról nekem is eszembe jutott, hogy mozdulnom kellene. Pár lépést tettem meg, közben le sem vettem a szemem a baleset helyszínéről. Egy középkorú, minőségi ruhát viselő férfit pillantottam meg a betonon térdelni. Aztán megláttam az áldozatot. Eddig azt hittem, hogy a környéken korzózó részeg férfik egyike a szerencsétlen, de csak akkor láttam meg, hogy egy kisgyerek az. Teljesen megfeledkeztem, hogy nekem épp az iskolámba kellene sietnem.
Nem láttam az arcát, csak a színes kabátjára és a könyökére csúszott táskájára emlékszem így utólag. Nem tudtam eldönteni, hogy a sálja koszos lett, vagy alapvetően olyan fura mintás, vagy elkenődött vér az amit látok.
A földön térdelő férfi rárivallt egy másik pasasra, hogy ne mozgassa a gyereket, majd a tömeg felé nézett és megkérdezte ismerjük-e a gyermeket. Megráztam a fejem. Aztán azt is mondta, hogy magánál van a gyerek.
Megnyugodtam, hogy jó kezekben van a gyerek, hiszen ez a férfi határozott volt és uralta a helyzetet, legalábbis én úgy láttam. Nem tudom, hogy ő volt-e, aki miatt olyan állapotba került, vagy sem. De nem is érdekel. Nyugodtabban tovább haladtam, majd mikor már három utcával feljebb jártam meghallottam a mentőautó ismerős szirénázást. Mivel hozzánk közel történt az eset folyamatosan írtam anyunak. Azt mondta, hogy sok szirénát hallott, meg hogy ha magánál volt a kisgyerek, akkor nem kell aggódnom. De a szirénákat hallva, megint feszült lettem és a gyomrom összement.
Percekkel később, a metrón ülve is éreztem még, hogy a szívem hevesen kalapál a mellkasomba.
Tori
2016. december 6., kedd
Hogy telik egy szocpedes hétvégéje?
Hi guys!
Nos, most hétvégén önkénteskedtem a sulim városának hajléktalanszállóján. Két nap volt. Ebből a két napból rengeteg mindent megtudtam kedves osztálytársaimról. Pénteken volt a konzultáció, amikor csak találkoztunk és megbeszéltük, hogy mik lesznek a programok és egyebek. Kaptunk teát, és dumcsiztunk igazából.
Az első probléma már akkor szembejött. Kedves osztálytársaim képtelenek voltak megnézni, hogy hova megyünk, nekem kellett megnéznem, illetve Ellie-nek ( ő az egyetlen életképes osztálytársam ). De ők úgy álltak hozzá a dologhoz, hogy jaj én ugyan nem tudom hova kell mennem, de ti úgyis tudjátok. Ellie-vel kellett megnéznünk, telefonálgatnunk egész végig, mert ők egyszerűen képtelenek voltak bármit is tenni. Nagy nehezen bejutottunk Emmához. Leültünk és kaptunk teát és elmondtak mindent, aztán mentünk haza.
Szombaton reggel 9-re mentem vissza az Esélyházba. Mindenki ott volt már balszerencsémre. Végül megcsináltuk a szaloncukrokat és átcuccoltunk a szállóra. Ellie-vel vittük a 60 literes lábast a többiek a projektort. Persze azt is sikerült ledobni... mindegy. Beérve a szállóra az egyetlen kevésbé szimpatikus jellemzője a szag volt. A hajléktalanokkal egyáltalán nem volt gondom. Az emberek illedelmesek voltak és egészen kedvesek is a maguk módján.
Mindegyikük keserű volt és megtört. De mégis nekem tetszett.
Az első nap nem igazán érintkeztünk velük: rászoruló gyerekeknek csomagoltunk össze csomagokat karácsonyra: lisztet, rizst, olajat, csokoládét, tésztát kaptak. Hogy a családnak is jusson és a gyerekeknek is jó legyen. Aztán ebédet osztottunk és nagyjából mentünk is.
Persze ránk ragadtak az osztálytársak, annyira dühösek voltunk mind a ketten. Én a vonaton anyának dühöngtem, aztán Mattnek. Annyira életképtelenek voltak. Aztán mentem át Matthez: aztán kiderült, hogy mennünk kell az Arénába és csak utána mentünk vissza.
Beüzemeltük a karácsonyi ajándékát, illetve dühöngtem, aztán aludtunk... semmi különös nem történt. Másnap korán reggel kellett kelnem, Matt nagyon édes volt álmosan. Kómásan értem be az Esélyházba, ahol segítettem kicsit összecuccolni és már mentünk is. Lecuccoltunk és reggelit csináltunk. Persze Ellie-vel, meg Emmával mi voltunk a legproduktívabbak. Az egyik osztálytársunk késett, a másik az irodában maradt. A harmadikat koordinálni kellett, de legalább csinált valamit... A reggelit én osztottam, Ellie az innivalót osztotta.
Aztán csomagokat állítottunk össze a főnökkel és egy állandóan útban lévő osztálytárssal, de viszonylag hasznos volt, mert legalább a papírmunkát meg tudta csinálni. Sokszor útban volt és nem fértem el tőle, de mindegy. Mikor elfogytak az emberek mentem vissza a konyhába: virslit kellett pucolni és vizet forralni. Közben beszélgettünk az emberekkel. Folyamatosan jöttek a popcornért, meg az üdítőért, mert moziztak.
Aranyosak voltak. Egy sírós film volt (Mielőtt megismertelek), sokuk sírt is. Mindannyiuk összhangúan azt mondták, hogy ezt a filmet mindenkinek meg kellene nézni. Ezt pont azaz ember mondta, aki mindenről a legkomorabban, legkeserűbben nyilatkozott. Ekkor történt, hogy mindenki beözönlött a konyhába. A mi ajándékunkat kellett ebédkor kiosztani és nem tudták hogyan. Közöltem, hogy tegyék tálcára. A kezükbe adtam és elég erős hangon közöltem velük, hogy tegyék a táclára... elegem volt az életképtelen szerencsétlenségükből. Aztán mentünk pakolni a dobozokat, hiszen alig lehetett elférni és a félig üres dobozokat kiürítettük, hogy több hely legyen. Persze, ekkor hirtelen mindenki megjelent, hogy segíteni akar... nem baj, hogy alig fértünk el így is.. de mindegy.
Tori
Nos, most hétvégén önkénteskedtem a sulim városának hajléktalanszállóján. Két nap volt. Ebből a két napból rengeteg mindent megtudtam kedves osztálytársaimról. Pénteken volt a konzultáció, amikor csak találkoztunk és megbeszéltük, hogy mik lesznek a programok és egyebek. Kaptunk teát, és dumcsiztunk igazából.
Az első probléma már akkor szembejött. Kedves osztálytársaim képtelenek voltak megnézni, hogy hova megyünk, nekem kellett megnéznem, illetve Ellie-nek ( ő az egyetlen életképes osztálytársam ). De ők úgy álltak hozzá a dologhoz, hogy jaj én ugyan nem tudom hova kell mennem, de ti úgyis tudjátok. Ellie-vel kellett megnéznünk, telefonálgatnunk egész végig, mert ők egyszerűen képtelenek voltak bármit is tenni. Nagy nehezen bejutottunk Emmához. Leültünk és kaptunk teát és elmondtak mindent, aztán mentünk haza.
Szombaton reggel 9-re mentem vissza az Esélyházba. Mindenki ott volt már balszerencsémre. Végül megcsináltuk a szaloncukrokat és átcuccoltunk a szállóra. Ellie-vel vittük a 60 literes lábast a többiek a projektort. Persze azt is sikerült ledobni... mindegy. Beérve a szállóra az egyetlen kevésbé szimpatikus jellemzője a szag volt. A hajléktalanokkal egyáltalán nem volt gondom. Az emberek illedelmesek voltak és egészen kedvesek is a maguk módján.
Mindegyikük keserű volt és megtört. De mégis nekem tetszett.
Az első nap nem igazán érintkeztünk velük: rászoruló gyerekeknek csomagoltunk össze csomagokat karácsonyra: lisztet, rizst, olajat, csokoládét, tésztát kaptak. Hogy a családnak is jusson és a gyerekeknek is jó legyen. Aztán ebédet osztottunk és nagyjából mentünk is.
Persze ránk ragadtak az osztálytársak, annyira dühösek voltunk mind a ketten. Én a vonaton anyának dühöngtem, aztán Mattnek. Annyira életképtelenek voltak. Aztán mentem át Matthez: aztán kiderült, hogy mennünk kell az Arénába és csak utána mentünk vissza.
Beüzemeltük a karácsonyi ajándékát, illetve dühöngtem, aztán aludtunk... semmi különös nem történt. Másnap korán reggel kellett kelnem, Matt nagyon édes volt álmosan. Kómásan értem be az Esélyházba, ahol segítettem kicsit összecuccolni és már mentünk is. Lecuccoltunk és reggelit csináltunk. Persze Ellie-vel, meg Emmával mi voltunk a legproduktívabbak. Az egyik osztálytársunk késett, a másik az irodában maradt. A harmadikat koordinálni kellett, de legalább csinált valamit... A reggelit én osztottam, Ellie az innivalót osztotta.
Aztán csomagokat állítottunk össze a főnökkel és egy állandóan útban lévő osztálytárssal, de viszonylag hasznos volt, mert legalább a papírmunkát meg tudta csinálni. Sokszor útban volt és nem fértem el tőle, de mindegy. Mikor elfogytak az emberek mentem vissza a konyhába: virslit kellett pucolni és vizet forralni. Közben beszélgettünk az emberekkel. Folyamatosan jöttek a popcornért, meg az üdítőért, mert moziztak.
Aranyosak voltak. Egy sírós film volt (Mielőtt megismertelek), sokuk sírt is. Mindannyiuk összhangúan azt mondták, hogy ezt a filmet mindenkinek meg kellene nézni. Ezt pont azaz ember mondta, aki mindenről a legkomorabban, legkeserűbben nyilatkozott. Ekkor történt, hogy mindenki beözönlött a konyhába. A mi ajándékunkat kellett ebédkor kiosztani és nem tudták hogyan. Közöltem, hogy tegyék tálcára. A kezükbe adtam és elég erős hangon közöltem velük, hogy tegyék a táclára... elegem volt az életképtelen szerencsétlenségükből. Aztán mentünk pakolni a dobozokat, hiszen alig lehetett elférni és a félig üres dobozokat kiürítettük, hogy több hely legyen. Persze, ekkor hirtelen mindenki megjelent, hogy segíteni akar... nem baj, hogy alig fértünk el így is.. de mindegy.
Tori
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)