Még egy ilyet mint én

Hi guys!

 Eddig is értek ilyen kisebb fajta szerencsétlenségek, vagy nagyobbak... mindegy. De ez a hét... komolyan mondom.... legszívesebben a fejemet verném a falba. Öljetek meg, lőjetek le, csak ezt ne...
  Kezdődött azzal, hogy azt hiszem kedden kidőltem, és hazamentem annyira rosszul voltam. Szerdán be kellett ragasztani a kezem kineziológiai tapasszal. Ez még úgy nagyjából oké. Fájt a kezem, de most hú-ha kibírtam. Csütörtökön mentem szemészetre.
  A szemészetről annyit kell tudni, hogy ez nagyjából felér egy egynapos családi kirándulással, mert mindig rengeteget kell várni. Szóval igen, szemészet. Repestem a boldogságtól! Viszonylag rövid idő alatt: egy óra megjegyzem halkan rekordot döntöttünk megjártuk a helyet. Utána anyával ide kellett menni, meg oda kellett menni és csak utána mehettünk az optikushoz.
  Bementünk, senki nem volt benn. Mikor rám került a sor megkértem szépen az optikus bácsit, hogy én szeretnék egy keretfestést, mire rávágta, hogy azt én biztos nem... mutogatott pár keretet, de egyikért sem voltam oda annyira nagyon.
  Akkor jött a megoldás: mégis tudnak keretet festeni DE az bizony TÍZ napig tart. Na most ez egyet jelentett számomra a tíz napos vaksággal. Végül ennél döntöttem. Nem akartam elválni a szemüvegemtől mert egyszerűen oda vagyok érte.
  A csütörtöki napom konkrétan borzalmas volt. Fájt a szemem, nem láttam élesen semmit sem és nem éreztem jól magam és mi még megejtettünk a heti nagy bevásárlást. Azt hittem felrobbanok. De végül kibírtam: hazajutottunk és felvonultam aludni, annak ellenére, hogy csak négy órát mutatott az óra.
  Pénteken... uhh péntek. Reggel szépen felkeltem és felültem a buszra. Örültem a fejemnek nagyon, mivel végre van mobilnetem. Adele és Bash felszállt a következő megállóban, tehát még társaságom is akadt. 
  Beértem és leültem szépen a helyemre. Valami matekos dolgot kellett volna megmagyaráznom, amikor osztálytársam közölte velem, hogy nézd ez a feladat, mutogatott nekem... viiiiicces nagyon. Mogorván végigültem az órákat. Majd megőrültem, mivel a második órában már hasogatott a szemem: borzalmas volt. Az ötödik órámra már egész eltompult ez a fájdalom dolog. A hatodik órát végigkörmöltem: tehát megfájdult a kezem.
  Utána egy óra pihike, amit kinn a napon melegedve töltöttem, majd fel a harmadikra keringőpróbára. Nem vártam: nagyon nem vártam. Több okból is: nem láttam, fájt a kezem, ezek miatt olyan nyűgös voltam, mint a veszekedős napjaimon és ráadásként nem akartam még jobban összeveszni Mattel. Pont elég indok volt ez nekem, hogy minden második mondatom az legyen abban az egy órás szünetben, hogy nem akarok táncolni, haza akarok menni.
  De végül elkezdtünk táncolni. Matt hozta a formáját: először bekötött a kezemen díszelgő rózsaszín - már engem idegesítő - tapaszba.  Hogy minek van ott, és hogy miért nem veszem le és hogy ő azt letépheti-e, és hogy ő azt le fogja szedni.
  Ment a tánci-tánci minden kerek volt és egész. Leszámítva, hogy az egész táncolósdit felborította az egyik osztálytársunk, aki most jelent meg először a próbán. De miindegy, ezen még egyszerű volt túllendülni.
  Aztán jött valami hülye lépés. Halkan megjegyzem forogni kellett volna, csak olyan hülyén jött ki a lépés. Ami természetesen senkinek sem ment... jó oké, pár embernek igen, de nekünk nem. Erre Matt kitalálta, hogy mi bizony gyakorolni fogunk.Felmentünk a terem színpad részére, ami tökéletes rálátást biztosított mindenkinek a mi bénázásunknak és ott próbálkoztunk a lehetetlennel. Már ott elkezdtünk vitatkozni. Az a tipikus egymás szavába vágva magyarázós vitatkozás. De végül vettünk új lépéseket, ezért hát nem folytathattuk. Majd' megszakadt a szívem... (irónia)
  Aztán jött a szünet, meg egy kicsit lazább rész, amikor volt idő a szabad beszélgetésre, mert épp nem velünk foglalkoztak és mindultalan beszólogatott nekem, meg ilyenek. Amit persze ő poénnak szánt... de ugye: nem láttam, fájt a kezem, elegem volt.
  Végül megszólalt egy igazán humoros mondatot... és kész vége, utolsó csepp a pohárban. Totálisan felhúzott: nem szóltam hozzá és odamentem a cuccomhoz, hogy én akkor most iszok, hogy legalább egy minimális időm legyen lenyugodni. De ő jött utánam... na most szerinted... ilyenkor az segít?
  A táncikálás végén... pff... egészen a földszintig vitatkoztunk. Egymás szavába vágva, hangosan... elég komikus jelent lehetett.
  Aztán saaaaaaaaajnos elváltak útjaink...

Tori