Hideg

Merev lábakkal álltam a szobám közepén, miközben a telefonomat bámultam. Reszkető mellkassal, óvatosan az ágyamra raktam a telefonomat és elindultam kifelé a fürdőbe, hogy hidegvízzel megmossam az arcomat. Gondoltam, az majd felfrissít és megnyugtat. Az ajtómba kapaszkodtam, kezem remegve szorította meg a fehérre festett, lakkozott fát. Mély reszelős lélegzetet vettem és kirobbant belőlem a sírás.

Megszédültem és már csak arra eszméltem fel, hogy a földön ülök. Mellkasom hullámzott, ahogy zokogtam, könnyek szántották végig arcomat, nem kaptam levegőt. A zokogásom lassan csapott át pánikrohamba. Hosszú, kínzó perceken keresztül ültem az ajtóban.

Kivártam, hogy elmúljon, majd feltápászkodtam és imbolyogva kisétáltam a fürdőszobába. Háromszor is megmostam az arcom, majd a tükörképemre vetettem egy pillantást. Sápadtabb voltam, mint általában és szemem csillogott a sírástól és kivörösödött. Grimaszoltam, majd ismét arcot mostam.

Eztán lesétáltam a lépcsőn és az órára néztem. 21:39. Mély levegőt vettem, majd lesiettem a lépcsőkön. Felvettem a kabátom, a nyakam köré tekertem a sálam és belebújtam a cipőmbe. A telefonomat a zsebembe süllyesztettem és a fülhallgatót csak mellé gyűrtem. Leakasztottam a kulcsomat és elhagytam a házat.

Buszra szálltam, majd metróra. Egy órán keresztül csak utaztam, majd mikor épen leszálltam a metróról kihúztam a fülemből a zenét és eltettem. Ilyenkor nem érzem túlzottan biztonságban magam. A hideg miatt gyorsabban szedtem a lábam. Alig három perc után, már a telefonomat nyomkodtam.

- Vedd fel, könyörgöm, vedd fel! – szorítottam össze a fogamat. Reszkettem a hideg miatt. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, miközben az ablakokat pásztáztam.
- Haló – szólt bele bizonytalanul. Nem mentette el a számom?
- Szia… ne tedd le. Csak nézz ki az ablakon, amelyiken ki akartam mászni – daráltam le vacogva.
- Minek? – értetlenkedett, de hallottam, hogy felkel a székből. – Hol vagy egyáltalán, hogy autókat hallok? – faggatott tovább.

A hátam mögé pillantottam. Autók álltak a főutcán, innen két utcával fentebb.
- Mindegy… - válaszoltam.
- Te… - elakadt hangjára visszafordultam és megpillantottam sziluettjét az ablakban. – Te teljesen megőrültél? – kérdezte kissé idegesen.
- Aha – válaszoltam. – Gyere le – intettem neki, majd letettem.

Biztos voltam benne, hogy még jobban feldühítettem, mintha két hétig nem beszélgetünk. De elegem van már. Pár perc múlva vastag kabátban lépett ki a házból. Vállait felhúzva, dideregve jött ki a kapun kívülre.
- Mit keres itt? – förmedt rám azonnal. – Meg lehet fagyni! – zsörtölődött.
- Tényleg? – A karórámra pillantottam. – Több, mint egy órája úton vagyok, nekem te ne papolj! – vágtam rá, kissé gúnyosan.
- Egyáltalán minek jöttél? – nézett rám értetlenül.
- Elegem van.
- Miből?

- Abból, hogy állandóan veszekszünk. A legkisebb dolgon felkapod a vizet – hirtelen felpattant, de elnémítottam -, még nem fejeztem be. Én is ludas vagyok, ez igaz. Hülye vagyok, mert cukkollak és én sem mindig tartom féken magam. De azonban örülnék, ha végre megbeszélnénk ezt az egészet! – Könnyek ültek a szemembe, ezért lehorgasztottam a fejem és zipzárral vacakoltam.
- Nem fogok változni. – Mély levegőt vettem és megrezzentem. – És te sem fogsz változni – szólalt meg hirtelen. – Ezt mindketten tudjuk. Ezen nem tudunk változtatni.
- Oké… - leheltem.

Bámultam a számból kiszálló fehér párát, amíg el nem tűnt.
- Akkor megyek… sajnálom, de nekem haza kell mennem – mondtam. Elléptem előle. – Még egy dologra kérnélek… - fordultam vissza felé. Érdeklődve rám pillantott. – Vagy tégy úgy, mintha nem ismernénk egymást, vagy pedig úgy, mintha én jöttem volna ma ide és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Bólintott.

Elfordultam és némán zokogni kezdtem.
- Hé… Hella… - futott utánam. Már a sarkon jártam. – Maradj itt éjszakára… van egy plusz szoba. Beszélek anyával…
- Jó... - leheltem.

Tori