Az első nap volt. Fárasztó és azonban túl keveset kaptam pár dologból. Elszomorodva és saját magamra haragudva lépdeltem be a házba. Teljesen üres volt szerencsémre. Felviharoztam a lépcsőn egyenesen a szobámba.
Mérgesen becsaptam a szobám ajtaját és az ágyra vetettem magam. Zihálva, könnyes szemmel bámultam ujjaimra.
- Hogy lehetek ennyire idióta? - kérdeztem, szemeimet még mindig az ujjamra szegezve. Undorodva a másik oldalamra fordultam. A falnak támasztott párnáimat bámultam, miközben könnyek folytak végig az arcomon.
A telefonom csörögni kezdett, mire felültem és felkaptam.
- Halo - szóltam bele.
- No, mi a baj? - szólt bele a túl oldalon jól ismert hang. Meglepődtem.
- Semmi... - motyogtam, miközben a vállamat vonogattam.
A vonal túloldalán felkuncogtak.
- No persze... mi a baj, vöröském? - kérdezte. Vidám hangjától elmosolyodtam, majd még egy könnycsepp futott végig arcomon. Ő itt próbálkozik, s én gonoszan taszítom, mert nem akarok panaszkodni.
- Egy bolond vagyok - sóhajtottam fel fáradtan. - Egy idióta... - Jules halkan felkuncogott.
- No, de hát nem vagy te olyan buta. Ki bántott már megint?
- Senki sem bántott - kezdtem sírós hangon. - Annyira tudtam, hogy nem jó ötlet elvállalnom, hogy találkozzunk... annyira utálom, hogy reménykedni kezdtem...
- Reménykedni, de miben? Vöröském, csak nem szerelmes vagy?
- Nem, bolond vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése