Kezdek megőrülni. Azt hiszem lassan tényleg elvesztem az eszem. Komolyan mondom. Tegnap minden régi cuccot, ami a múlthoz kötött úgy dobtam ki az szemétbe, mintha valami ismeretlen dolog lenne. Értsd ez alatt, az általános iskolás legjobb barátnőmmel való beszélgetéseket, *-gal való beszélgetésemet - még mindig nem komálom a srácot - és megtaláltam egy nyomtatott beszélgetést... Megpróbáltam elolvasni, de nem bírtam rávenni magam. Egy beszélgetés volt Erikkel. Nagyjából tudom miről, szól, azonban számomra az az emlék túlságosan fájt, ezért nem bírtam újraolvasni. Jó ég, egyszerűen nem bírtam elolvasni! Fúj!
Mellesleg végre valahára rend van. Nem kellenek nekem azok a papírok, nincs értelme őrizgetnem.
Másik téma.
Megint elkezdtem olvasni. A kezembe került a Szerethetetlen! Jó kis könyv, nagyon megríkatott, nagyjából három mondatban.
Viszont nincsenek állandó barátai. Van egy-két ember, akivel egész jól elvan. De sosincs semmi állandó.
Senki se szereti igazán, pedig ő éhezik a szeretetre. Görcsösen vágyik arra, hogy szeressék. Viszont, ha bárki megpróbál közeledni hozzá, akkorára húzza a körülötte lévő falat, hogy nincs az az ember, aki megmássza.
És milyen meglepő: én is ezt csinálom, nem sokan tudják... vagy érzékelték, de én ezt csinálom. Aztán, viszont ha valakit én megszeretek. Jó ég. Annyira ragaszkodó típus vagyok és annyira mély sebet tud ejteni, ha végül elvesztem. Most mondhatnék neveket, hogy kik azok a személyek, akik közel vannak, de nem.
Annyira hasonlít rám az a lány... Hmm... Borzalmas vagyok.
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése