Váratlan

Éreztem, hogy valaki más is kilépett a teraszra. Ingerült lettem egyből, mert már fél órája menekültem az emberek elől és kezdtem elhinni, hogy a fagyos levegőre senki sem jön utánam. Hosszan beszívtam a levegőt, de egyelőre nem nyitottam még ki a szemem. Reménykedtem, hogy a jövevényem nem hozzám érkezett, hanem ő is csak magányra vágyik, mint én.

Erősebben nyomtam a tenyeremet a vékony hórétegbe, ami a korlát tetején megmaradt. Azonban egyáltalán nem éreztem a hideg érintését, pedig tudtam, hogy az lenne a helyes. A hátamban éreztem a jövevény tekintetét, ezért megköszörültem a torkomat.
- Bármi is az, a válaszom: nem – mondta határozottan.

Lemondó sóhaj tört elő belőlem és lassan kinyitottam a szemem. Az udvarban felállított sátor sárgás fényeit pillantottam meg először. Pillanatnyi meleg mosoly futott át az arcomon, majd elszakítottam a tekintetemet a sátorról és a továbbra is néma egyén felé fordultam.

Hirtelen lerohant a valóság. Eddig mintha egy búra védett volna meg tőle. A fagyos levegőtől kirázott a hideg, testemen végigfutott a libabőr. Ajkaim közül kifújt levegő, fehéres ködként távozott tőlem. A kezeimet fájdalmasan kaptam el a korlátról, a hirtelen hideg fizikai fájdalmat okozott. Úgy éreztem magam, mint akit mellkason vágtak. Kiszorult a mellkasomból a levegő, sőt egy pillanatra úgy éreztem, mintha ismét rohamom lett volna. Pedig nagyon rég volt már utoljára rohamom.

- Mathias – sóhajtottam fáradt lemondással.
- Rég hívtál már így – jegyezte finom mosollyal ajkain. Közeledni próbált felém, mint testileg, mind érzelmileg. Beszélgetésbe akart kezdeni, de én egyáltalán nem akartam újra elkezdeni vele semmit sem. Elfordítottam a fejemet és a sátorra koncentráltam. – Beszélni akartam veled egész este – folytatta, amikor rájött, hogy én néma fogok maradni.
- Én viszont pont az ellenkezőjére törekedtem – feleltem. Ujjaimat ismét a korlátra tettem, hogy a jeges fájdalom észnél tartson és ne lovalljam bele magam az ellenszenves érzéseimbe.

- Gyönyörű vagy – jegyezte meg finoman, s közelebb lépett. Én vele együtt mozogtam, s léptem hátra. Mintha keringőztünk volna. Matt előrenyúlt és megfogta a kezemet. Megijedtem a váratlan érintéstől és megpróbáltam megint hátralépni és ezzel kicsúszni az ujjai közül.

Matt egyáltalán nem erőszakosan, de azért tartotta a kezemet, hogy ne húzhassam el. Nem értettem a hirtelen finomkodás és főleg a meleg tenyerét. Egyedül akkor volt hajlandó melegen tartani magát, amikor együtt kényszerültünk aludni és melegen kellett tartania a testemet, hogy ne fagyjak meg éjszaka. Illetve, amikor még kettőnket nem választott szét semmi sem.

Igyekeztem rezzenéstelen arccal nézni rá, de a sok váratlan dolog és az emlékek kiültek az arcomra.
- Mit akarsz tőlem? – kérdeztem suttogva. Hangom gyenge és erőtlen lett volna, ha nem suttogok.
- Hozzám jössz? – Megfagytam. Nem a hidegtől. Azt ismételten nem érzékeltem, mióta Matt hozzám ért. Mintha az idő állt volna meg. Tág pupillákkal, elakadt lélegzettel meredtem rá, miközben ismét távolodni akartam. – Jól hallottad – válaszolt a fel sem tett kérdésemre. – Azt akarom, hogy gyere hozzám. – Megint kimondta. Akkor biztos nem értettem félre semmit sem. Jól hallottam, jól értelmeztem, mégse volt semmi értelme. Remegni kezdett a kezem a zavarodottságtól. El akartam lépni tőle, elszaladni, vagy elküldeni. De képtelen voltam. Egyszerűen a földbe gyökerezett a lábam.

- Matt, végre megtaláltalak! – A megmentőm! Lehunytam a szemem. Matt megrezzent és elengedte a kezem, mielőtt Adele észreveszi, hogy fogja és félig felé fordult. Mosolyt erőltettem az arcomra, de biztos voltam benne, hogy egyáltalán nem voltam meggyőző. – Shopie, sápadtnak tűnsz… - megjegyzését szúrkálódásnak vettem, de épp jó kifogásnak tűnt.
- Be kell mennem enni – morogtam az orrom alatt, miközben kikerültem őket. A magassarkúm árulta el, hogy mennyire bizonytalanok a lépteim. Koppanásai árulkodóan furcsák és egyenetlenek voltak, engem vádoltak gyengeségemmel.

A teremben uralkodó hőség miatt megszédültem, ezért a falhoz húzódva a tartó oszlopok mögött, hirtelen egymásra talált párocskák mellett elhaladva hagytam el a hatalmas termet. A folyosón már sokkal kellemesebb volt a levegő, de ugyanúgy rosszul voltam. Rájöttem, hogy Matt tette ezt velem, nem a hőmérséklet. 

Sokadik hét utáni vélemény

Hi guys!

  Azt kívánom, bárcsak ide mentem volna el életemben először dolgozni és nem arra a nyomorult recepcióra. Az a recepció megkeserítette a véleményemet a munkáról, de most hogy végre egy olyan helyen dolgozom, ahol eltűrik a hibákat és segítenek kijavítani, sőőőőt még türelmesek is és kedvesek is... te jó ég, meghaltam esetleg?
  Igen, "kemény" - ez relatív, de számomra az - fizikai munka és igen, korán kell kelni, ha reggeles vagyok és igen, későn érek haza, amikor délutános. De rendesek és jó kedvem van még akkor is, amikor fáradt vagyok már ( a talpam még most is hasogat a műszak a végére, a derekam és gerincem szintén). Jó kedvű vagyok, mert szeretem az embereket akik körülöttem vannak és bíztatnak és pozitívan állnak hozzám.
  Komolyan, tudjátok mennyit dob ez az önbecsülésemen? Az önkéntes gyerektáboroztatáson kívül sehol sem éreztem még ilyen jól magam, sőt, talán itt még jobban is érzem magam, mint ott. Mert ott egy hét alatt lefáradok. Itt van pihi, van - kevéske ugyan - szabadidőm. Ki tudom pihenni magam, ha szükségem van rá. De általában vagyok olyan állat, hogy még munkanapra beszervezem a napomat, hogy a pihinapon ne kelljen bármit is csinálnom, amihez a lábam kell.
  Őrület ez az egész és alig hiszem el!

Tori

Egy hét után

 Hi guys!

  Hivatalosan is megcsináltam az első hetemet! Nagyon büszke vagyok magamra, mert mindenki azt mondta ez lesz a legnehezebb hét. Jól érzem magamat köztük, akikkel én vagyok azok kedvesek és nagyon segítőkészek velem. Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy többnyire délutános leszek. Kivételesen tetszik a dolog, mert a délelőttjeimet vezetéssel és franciázással töltöm. Illetve most próbálom visszailleszteni a napirendembe az edzést is, érzem, hogy a hasam nagyobb a megszokottnál.
  Az első nap borzasztó volt. Egyszerűen katasztrofális, hülyére dolgoztam magam, pedig még csak nem is volt valami nagy feladatom - most már ezt is tudom. Fájt a derekam és alig bírtam a talpamon megmaradni. Nem tudtam eldönteni, hogy az üzletvezető-helyettes nem kedvel, vagy csak szar napja van. Semminek sem tudtam a helyét, pedig a vásárlók állandóan jöttek és kérdezgettek.
  Mondhatnám azt is, hogy egy roncshalmaznak éreztem magam az első nap után. Úgy mentem haza, hogy sikertelennek könyveltem az első napot. Sőt, rettegtem a következőtől, tudván, hogy akkor már maga az üzletvezető is bent lesz. Hazaérvén beborultam az ágyamba és ki se bírtam kelni, egyszer megpróbáltam, de nem bírtam a lábamra állni. Kissé lesokkolt, hogy az első nap ennyire lefárasztott.
  A második nap több ízben is jobb volt.
  A harmadik még annál is jobb. Szinte folyamatosan dícsérnek, kedvesek, odafigyelnek. Nem tudom, hogy hol a csapda. Eddig túlságosan jól érzem magam XD

Tori

Givin' an other chance

Hi guys!

  Úgy gondolom, hogy mindenkinek jár egy második esély. Sőt vagyok annyira következetlen, hogy akár még több esélyt is adjak az embereknek. Ezt a tulajdonságomat annyira nem szeretem, de eddig nem igazán tudtam levetkőzni.
  Nehéz dolog nemet mondani az embereknek. Főleg, ha olyanokról van szó, akik egyszer valaha közelebb álltak hozzá, támaszt nyújtottak satöbbi. Rengeteget gondolkodtam ezen, hogy mégis hogyan kellene viszonyulnom ehhez. Nehéz dűlőre jutni.
  Adtam nekik még egy esélyt. Tudjátok milyen érzés volt? Borzasztó. Minden porcikám tiltakozott ellene. Egy órával a találkozó előtt görcsberándult a gyomrom és míg el nem jöttem, nem is lazultam el. Az egészben a legrosszabb az ambivalens érzések voltak.
  Mondhatnám, hogy az egész Ian hibája, de nem. Ő csak megpróbált ismét bevonni ebbe a dologba, ami mellesleg a mai napig nem értek, hogy miért akarják ennyire. Egy részem látja magában a célban a jót, hogy annak ellenére, hogy nem váltunk el szépen, mégis évről évre eszükbe jutok. Viszont a másik énem azt látja, hogy ez csak amolyan sablon dolog, amit minden embernek elküldenek egy CTRL C, CTRL V nyomással.
  Nem értem miért ragaszkodnak hozzám ennyire. Már ha ez egyáltalán ragaszkodás, mert szerintem nem az. Ez amolyan példamutatás akar lenni, hogy ők ennyire jók. Vagy ezt csak az az oldalam mondja, amelyikben megragadtak a rossz érzések?

  Mindennek ellenére, hogy ilyen visszás érzelmeim voltak a találkozóval szemben elmentem. Természetesen szükségem volt valakire, aki ha minden kötél szakad is mellettem lesz és ez Adele volt.
  Ha nagyon drámaian akarok fogalmazni, akkor mindketten magunkra vállaltuk a csoportból való távozással járó következményeket és ez nem sok jót vont maga után.
  Érkezésünkkor talán Lia szaladt nekem egyenesen és ezzel el is kezdődött a jól megszokott, ó te jó ég mit keres te itt, olyan rég láttalak hullám. Olyan furcsa volt, még most is értetlenül állok a dolog előtt.
  Ha lett volna egy személy, akitől annyit elvárok, hogy legalább egy picit foglalkozzon velem, mert mégis csak az ő hatására kezdtem bele ebbe az egészbe, már évek előtt az Lia. (Írói megjegyzés, két Lia van, az egyiknek elmegyek a szülinapjára, meg blogol; a másik miatt belevágtam ebbe az egészbe, majd eldobott magától.)
  Persze, évek óta nem vagyunk már beszélőviszonyban. Nyáron volt egy idő, amikor próbáltam felvenni vele a kapcsolatot, de természetesen süket fülekre talált a szavam. De még ennek ellenére IS! Vele leülnék beszélgetni, őtőle meghallgatnám, hogy miért hozok rossz döntéseket a csapattal kapcsolatban, de már évek óta elhomályosodott ez. Sőt, talán sosem volt meg, csak azt gondoltam, hogy valaha barátok voltunk. Sosem szerettem az üres ígéreteket és Lia nagyon szereti használni őket. Ezt sosem fogom megtanulni...
  Na de, milyen is volt a találkozó? Természetesen időben érkeztünk meg és természetesen mindenki más késve. Fél órás csúszással kezdődött meg minden, ami elég lehangoló. A még lehangolóbb az volt, hogy minden egyes pillanatban, amikor odahajoltam Adele-hez, legalább egy vezetőségi tag ( már ha lehet ezt mondani) éles, csúnya pillantást vetett ránk, pedig a teremben mindenki más beszélgetett, nem csak mi.
  Kérdem én, minek hívnak meg ha nem képesek elfelejteni a múltat? Úgy mentem oda, hogy tiszta lappal indítsuk a dolgot és mi lett belőle? Minden egyes hibámra ácsingózva vártak. Mindenkivel kedves voltam, kitudja hány emberrel beszélgettem nem csak magamba fordulva vártam. Úgy viselkedtem, mintha nem váltunk volna el vitázva és utálkozva két éve.
  Én szemet tudtam hunyni a sérelmeim felett, úgy érzem, hogy sokak nem. Nos, akkor kérdem én, mi értelme van akkor újabb és újabb esélyt adnom?

Tori