3. fejezet

3. fejezet

Jóval később szólalt meg.
- Érdekes. Nagyon jól meg tudod játszani, hogy alszol. Először fel sem tűnt, hogy olyan gondolataid vannak, amik valódiak, nem pedig az álmodról szólt. Miközben az összes gondolatod között próbáltam ráakadni arra, hogy vajon mi lehet a te különlegességed. Aztán feltűnt, ahogy azon kattogsz, hogy vajon rájöttem-e, hogy ébren vagy.
- A régebbi gondolataimban is tudsz kutakodni? – kérdeztem. – Egy az egyben…
- Az egész fejedbe mászok bele. Az emlékeidet is kisajátíthatom, ha úgy akarom. De ne aggódj, nem fogom. Amíg aludtál, még elfogadhatónak véltem, de így már nem.

Bólogattam. Kinyitottam a szemem és lassan felültem. Meglepett, hogy sötét van. Valahonnan az ablak felől sárgás fény jött.
- Szia – mosolyogtam bágyadtan. – Éhes vagyok – közöltem, miközben gyomromra szorítottam a kezem. James bólintott és felpattant. Én is fel szerettem volna kelni, azonban rászólt.
- Nem! Nem kelhetsz fel! – dörrent rám. Kissé megszeppenve bólintottam: hátamat a hatalmas párnának vetettem és hátrahajtottam a fejem. A fehér plafont bámultam.
- Anya tudja, hogy itt vagyok?

- Tudja. Apa azt mondta rosszul lettél és nem engedett haza. Elaludtál a kanapénkon, ezért anyukád megengedte, hogy itt aludj. Viszont eléggé durván megfenyegetett, hogy ha valami rosszat csinálok…
- Ó, inkább ne is folytasd! – egyből fülig pirultam. Az asztalra pillantottam: ott volt a telefonom és egy idegen telefonja, egy doboz cigaretta. – Te idebent szoktál cigizni? Apukád orvos… nem szokott piszkálni emiatt? – kérdeztem halkan.

- Nem. Ő is cigizik, így nem zavarja – vonta meg a vállát. – Ugye szereted a sonkás szendvicset? – kérdezte, mire bólintottam.
- Kérhetek egy kávét is? – kérdeztem. James felnézett rám a félhomályban.
- Hajnali egykor? – kérdezett vissza. A telefonomra pillantottam:
- Csak fél egy – közöltem vigyorogva. A fiú csak a fejét rázta, amiért belekötöttem. A fekete márványlapokra bámultam, miközben James már a kávémmal bíbelődött. – Biztos ne segítsek? – érdeklődtem, kihúzva magamat, hogy jobban lássam, mivel szenved. Alig láttam a sötét miatt.

- Mindjárt kész, ne aggódj már – mondta, mire a mikró búgása leállt és csilingelve jelezte, hogy lejárt az időzítő. – Látod, nem kell türelmetlenkedni.
- Jól van, na… lassan lyukas lesz a gyomrom – mondtam keresztbe font karokkal, durcás ötéves módjára. James egy tálcát egyensúlyozott egy kezében, míg másikban egy bögrét. – Édesen szeretem, kevés tejjel – mondtam. James rám nézett és elmosolyodott.
- Tudok róla – kacsintott rám.
- Fel sem tűnik, hogy a fejemben mászkálsz! – mordultam fel, miközben mohón a szendvicsembe haraptam. Kevés vajat éreztem meg, aztán sonkát és sajtot és némi friss és roppanós uborkát. Mennyei volt és akaratom ellenére is felnyögtem. A fiú elmosolyodott.

- Örülök, hogy ízlik – jegyezte meg halkan, miközben a cigis doboza után nyúlt. Rágyújtott és némán pöfékelt.
- Nagyon finom. Köszönöm. Milyen, amikor a fejemben mászkálsz? – faggattam.
- Semmilyen, szimplán tudom, hogy mit gondolsz. Van, amikor lassan csepegnek az információk, akkor szinte lehetetlen megérezni, hogy mit csinálok. Azonban, ha egyszerre többet akarok megtudni, akkor elég erős hatást gyakorlok másokra – mondta, s hirtelen erősen sípolni kezdett a fülem.

A szendvicset igyekeztem lassan és kimért mozdulatokkal letenni. De egyszerűen az őrületbe kergetett az a zaj.
- Könyörgöm, hagyd abba – szisszentem fel. – Elég! – csaptam az asztalra. A kávém lötyögni kezdett és kifröccsent az üvegasztalra. James nem állt meg. Egyik kezemet a fülemre tapasztottam, míg a másikkal az asztalon heverő újság után nyúltam, majd hozzávágtam.

A dolog kellően meglepte, így kizökkentettem őt és a kín egyszeriben megszűnt.
- Ez csúnya volt! – közöltem dühösen.
- Kíváncsi voltam, hogy képes vagy-e megállítani – mondta teljesen nyugodtan – Sajnálom – szabadkozott eléggé szűkszavúan.

Beleittam a kávémba és dühösen méregettem.
- Többen is vannak?
- Hm?
- Többen is vannak, mint én? Gondolom, nem én vagyok az első „különleges”, akit felhozol ide – firtattam a dolgot, miközben a kávésbögrém peremén járattam az ujjam. Szándékosan nem néztem a szemébe. Most tudatosul bennem, hogy egy lány vagyok, akit felhozott a csiricsáré lakásába és az apja sincs itt.

- A hatodik vagy – mondta. - De ismerek még rajtad kívül másokat is. Egy iskolába járok velük. Melyik suliba jársz? – kérdezte, miközben kifújta a füstöt.
- Az egyikbe… - válaszoltam gorombán. Értetlen fejet vágott:
- Most mi van? – adott hangot értetlenkedésének. Beleittam a kávémba és otthonos meleg érzés töltött el. Olyan volt, mint amit otthon szoktam inni, amikor hulla fáradt vagyok. – Ki kellett próbálnom. Mindenkin kipróbáltam eddig… egyikük sem sértődött meg.
- Talán, mert nem lányok voltak – motyogtam. James elvigyorodott:

- Tehát itt van elásva a csont! – nevetett fel hangosan. Az egyik ajtó felé pillantottam, ami felől még napközben jött be. – Nem tudom honnan jöttél rá, de tényleg te vagy az első lány idefent… emiatt nem kell stresszelned! – nevetett fel lazán. – Nem fogom… rád vetni magamat meg hasonlók! Nem kell aggódnod – villantott rám egy meleg, biztató mosolyt. - Egész nap csak kétszer értem hozzád, amikor kis híján úgy beverted a fejed, hogy belehalj! Nem kell tőlem tartanod – közölte szárazon.

Hálás voltam a félhomálynak, hogy nem látszott a rákvörös arcom. Nem néztem rá.
- Ez biztató – szólaltam meg végül. – De nem függ össze a kettő. Azért nem érzem fairnek a dolgot, mivel semmi, de komolyan semmi indokod nem volt arra, hogy bánts. De te mégis megtetted. Ha később ne, adj, isten megint csak bántani akarsz, akkor akár a rólam megtudott személyes információval is bánthatsz! Ezt el akarom kerülni – foglaltam össze röviden a legutolsó pofára esésemet, amikor megnyíltam valakinek: azaz Mattnek, az osztálytársamnak.

James egyik oldalról a másikra billentette fejét és vesébe látó tekintettel meredt rám. Egyből tudtam, hogy tudja.
- Már késő, igaz? – kérdeztem lemondó hangon. James oldalra pillantott, majd vissza rám.
- Még nem tudom, hogy most épp kire gondolsz – húzta össze a szemét. – De tiszteletben tartom, hogy nem akarod, hogy megtudjam. Majd, ha szeretnéd, elmondod idővel.
- Ezek után tartani fogjuk a kapcsolatot? – kérdeztem megjátszott hitetlenséggel.

- A rosszullétek még egy ideig kínozni fognak. Figyelnem kell rád, hogy ne legyen semmi bajod. Ez amolyan különleges szövetség: mindegyikükkel tartom a kapcsolatot.
- Mi van, ha én nem? – kérdezem halkan. Halk, morajló zümmögés töltötte be a teret, szinte észre sem vettem.
- Nem tudod megúszni – mondta a vállát megvonva. Erőltettem egy mosolyt az arcomra és felhörpintettem az utolsó korty kávémat is. Eztán áttértem a szendvicsem maradványára. James az órájára pillantott: - Jól érzed magad? – kérdezte, miközben előre dőlt.
- Jól – hazudtam. A fiú megkocogtatta az óráját.
- Sok idő telt el és jól vagy… lassan sajnos megint rosszul kell lenned! Mellesleg lesápadtál… és nem hiszem, hogy a téma miatt – vonta meg a vállát.

- Szépen lassan rosszabb lesz – folytatta komoran. – Adhatok rá valamit, amitől betompulsz. Elég erős fájdalomcsillapító.
- Nem – mondtam remegő hanggal. – Nem szeretem a gyógyszereket – motyogtam zavartan, miközben a fejemhez kaptam. A halántékom fájdalmasan lüktetett az ujjam alatt.
- Miért nem? – kérdezte érdeklődve, miközben felállt. Megvontam a vállam.
- Szerintem tudod… - motyogtam. – Az apád orvos, minden bizonnyal az összes bajodra tud minimum három gyógyszer nevét – mondtam a szememet lehunyva. James ellépett az asztal mellett és a kanapé mögé lépett.

- Igazad van – hagyta rám kissé rosszkedvűen. – A halántékod? – kérdezte halkan. Bólogattam. Az ölembe eresztettem a kezem, s a fiú puhán masszírozni kezdte a halántékom.
- Értesz hozzá? – kérdeztem, mire csak egy hümmögés volt a válasz. A kényeztetés ellazított és kitolta az időt, amikor elviselhetetlenül szenvedek a fájdalom miatt. – Elég… - suttogtam egy bő perccel később, mikor már az érintése is fájdalmasnak hatott.
- Már fáj? – kérdezte, mire csak bólintottam. Lehunytam a szemem, mert így jobbnak éreztem. – Kérsz inni? – Megráztam a fejem.

- Nyugalmat akarok – sziszegtem. – Azt akarom, hogy vége legyen, hogy ez ne velem történjen! – emeltem meg a hangom. Kinyitottam a szemem és farkasszemet néztem a fiúval.
- Csak a fájdalom miatt mondasz ilyeneket – mondta lágy hangon.
- Hol a telefonom? – kérdeztem lehunyt szemmel. Hallottam, ahogy James megmozdul:
- Nyújtsd ki a kezed – adta ki az utasítást, mire engedelmesen előre nyújtottam a karom. Pár pillanattal később éreztem az alakját és a sima tok felületét.

- Köszönöm – köszöntem meg illedelmesen, s az ölembe fektettem a kezem. Egyelőre nem voltam biztos mit tegyek, csupán egy halvány gondolat fogalmazódott meg fejemben. – Szerintem felhívom anyut. Beszélek vele, egyszerűbb, ha tisztázom vele a dolgokat – nyitottam ki a szemem megint.

James feszültem túrt bele bordó tincseibe. Hirtelen én is szívesen beletúrtam volna. Azonnal elszégyelltem magam és meg is ijedtem, hogy mi van, ha épp a fejemben járkált. Azonban reakciójából úgy tűnt, hogy nem szerzett róla tudomást. Idegesen járatta a lábát és bordó tincseit piszkálta.
- Jó, de nem most, késő van már. Ne ébreszd fel, hadd legyen még egy nyugodtabb éjszakája. – Hosszan bámultam felé, ahogy a kintről jövő fény féloldalasan esett rá. Teljesen elvesztem a gondolataimban. Mintha nagyon kicsi nyomást éreztem volna hátul a tarkómnál.

- Most a fejemben járkálsz? – kérdeztem, miközben ismét fókuszálni kezdtem James arcára és éles tekintettel pillantottam a fiúra.
- Honnan tudtad? – Eléggé meglepte a kérdésem. Vonásai értetlenek voltak, szeme kicsit összeszűkült. Lehunytam a szemem, mert a fájdalom élesen hasított a halántékomba. – Nem jó, hogy így szenvedsz. Biztos nem kérsz valamit?
- Nem… - nyögtem. Vettem egy mély lélegzetet, majd még párszor megismételtem. – Nem… jól vagyok. Amúgy éreztem – nyeltem egyet, hátha tompítja a halántékomat ostromló fájdalom.  – A tarkómnál… nagyon apró nyomás… szinte alig észrevehető – morogtam. Élesen szívtam be a levegőt. – Te jó ég, ezt nem lehet elviselni! – csattantam fel és az asztalra vágtam az öklömet.

Szinte meg sem éreztem.
- Nyugalom… nem sokára jobb lesz – mondta halkan.
- Ne hazudj. Mindketten tudjuk, hogy ez csak az eleje ennek az egésznek – nyöszörögtem, miközben lejjebb csúsztam a kanapén, hogy elfeküdhessek.
- Jól van, akkor nem szépítem a dolgot. Szenvedni fogsz, mint egy kutya – morogta. – De hozhatok egy ki morfiumot, csak szólnod kell.

- Amíg bírom, addig nem érdekel a dolog – sziszegtem és a halántékomra szorítottam a kezem. A fejem lüktetett és minden egyes hullám erősebb és erősebb volt.
- Akkor szenvedj! – sóhajtott fel. – Narancslevet? – kérdezte. Bólintottam.
- Kérek. Van itt valami erkély, vagy egy ablak, ahová kiülhetek. Friss levegőre van szükségem!
- Mindjárt. – Két pohárral tért vissza. Egyiket a kezembe adta. Megvárta, míg ráfogok a pohárra és csak utána eresztett el. – Gyere, segítek. – Jobb kezét felém nyújtotta, s én ráfogtam kezére.

Óvatosan felhúzott. Egyből meginogtam, viszont James fel volt készülve erre: könyökömnél fogva tartott meg.
- Lassan! Tudod mit: idd meg azt – bökött a pohárra. -, aztán majd kimegyünk. – A pohárra emeltem tekintetem és kiittam a tartalmát. Alig emeltem el a számtól, már ki is vette a kezemből.
- Köszönöm – leheltem halkan. – Hálás vagyok.

James csak bólintott.
- Tudsz magadtól jönni? – kérdezte. Aprót bólintottam, bár szemem sarkában elhomályosodott a kép én hittem benne, hogy képes vagyok egyedül kimenni egy erkélyre.
- Már hogy ne tudnék! – feleltem. James elindult én pedig követtem. Éreztem, hogy imbolyogva és kissé ferdén haladtam, de legalább haladtam.

James a konyhához ment és elhúzta a függönyöket. Korábban fel sem tűnt, hogy ott nem csak üveg van, hanem egy erkély. A fiú kinyitotta az ajtót és mélyen beszívta a friss, hűvös levegőt. Ellépett az ajtótól és kinyitotta az ajtó melletti szekrényt. Párnákat vett elő és azokkal lépett ki a hidegbe.
- Ülj le – mondta halkan. – Mindjárt kihozom a kabátodat és hozok egy papucsot is – hadarta majd eltűnt.

Amint beálltam az ajtóba nekem rohant a hideg levegő. Egy pillanatra elfeledkeztem a fájdalmaimról. Mély szaggatott levegőt vettem és kiléptem az erkélyre. Leroskadtam az egyik műanyag székre és megrázkódtam a hideg miatt. James pillanatokon belül feltűnt a kabátommal és egy papuccsal. A kezembe adta a kabátot, amibe egyből bebújtam, a papucsot a lábam elé dobta, de nem volt rá szükségem.

Keresztbe fontam a lábaimat és kabáttal betakartam. Amint elkezdtem felmelegedni, sokkal jobban éreztem magam. De ezzel együtt a fájdalom is visszatért hatványozott erősséggel.
- Jobb? – kérdezte, miközben meggyújtott egy szál cigit. Bólintottam, miközben fejemet hátradöntöttem. A csillagos eget kémleltem. Innen haloványan, de láttam a csillagokat. Az én ablakomból semmit sem lehet látni a sok fény miatt.

- Irtó nagy mázlista vagy – jegyeztem meg, miközben hangom elcsuklott a fájdalomtól.
- Igazán? – szólalt meg. Szemem sarkából láttam, hogy ő is felnéz. – Sose szoktam bámulni a csillagokat. Nincs sok értelme. Nagyon szenvedsz, igaz? – aggodalmas volt a hangja. 
- Nagyon – válaszoltam. Még a szám mozgása is fájdalmat okozott. Olyan szinten, hogy könnycseppek gyűltek össze a szememben.
- Te jó ég, ugye nem fogsz sírni? – egyenesen kétségbeesetten csengett a hangja. Látszólag nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

- Nem tudom – hangom elvékonyodott és már esély sem volt rá, hogy ne sírjam el magam.
- Tehát igen – nevetett fel kínjában. Beleszívott még egyet a cigarettába és a hamutartóba dobta. Felkelt és oda húzta a székemmel szembe az övét. – Nem fázol? – kérdezte.
- De jól esik – közöltem.
- Gyere ide – nyújtotta ki felém a karját.

Hitetlenkedve előre hajtottam a fejem és zavartan pillantottam rá. Alig láttam az arcát, de inkább komoly volt, minthogy szórakozott. Előre hajoltam és odamásztam hozzá. Karjával átkarolt és magához szorított. Fejemet a mellkasára hajtottam, és ahogy a levegőt vettem éreztem a dohány keserű szagát és parfümjének kellemes illatát. A kettő keveredve egészen bódító volt. Bal kezével a bal felkaromat cirógatta. A tű nyomához érve felszisszentem és egy könnycsepp folyt végig arcomon.

- Nagyon fáj? – Bólintottam. – Sajnálom, nem akartam.
- Nem baj.
- Szólj, ha fázol, nem kellene megbetegedned – hümmögéssel válaszoltam. Szavai lassan jutottak el hozzám, túl erős volt a fájdalom, amit a mozgás okozott. Éreztem, ahogy a gravitációs erő lefelé húz, hogy a szemem elnehezedik. – Hallasz? – James finoman megrázott, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni, vagy reagálni. – Sora, hallod, amit mondok? – James előre dőlt. Éreztem, hogy az arcomat fogja, de mintha tűt szurkálnának a bőrömbe, ahol az ujjai hozzám értek.

- Sora, a fene egyen meg! – morgolódott, miközben benyúlt a térdem alá, s felkelt velem. Itt már végleg elvesztettem az eszméletem. 

Ridiculous

Hi guys!

  Tudjátok azt hittem, hogy az előző hétnél jobban nem lehet lejjebb aljasodni. Azonban a helyzet itt egyre katasztrofálisabb. Egyre rosszabb és rosszabb, egyre nagyobb baromságokat követnek el! Nem én, én igyekszem hiba nélkül végezni a munkámat - persze megesik, hogy egy-egy kajafutár felmegy a céghez, amelyikhez nem szabad.
  Azonban, amit más(ok) művel(nek), egyszerűen borzasztó. A TV egyáltalán nem alkalmas a posztja betöltésére, de komolyan. Nevetséges. Beírja magát a beosztásba, hogy ő bejön dolgozni, aztán (jobb esetben) éjszaka beülteti a járőrt és hazamegy. Így könnyű pénzt szerezni, hogy nem is dolgozik. Arról nem is beszélve, hogy még akkor is késik, ha valaki (én) beáldozza magát és tovább marad benn.
  Azonban most elkövette élete egyik legnagyobb hibáját. Másoknak kezdett panaszkodni rólam, ami természetesen visszajutott az én fülembe. A második hiba, hogy tegnap kiakadt, mert nem szóltam neki, hogy bejött a főnöke ide. Semmi nem volt, csak odaadott pár jelenlétit és már ment is. Mondta, hogy úgyis felhívja a TV-t, ezért nem jelentettem neki. Szóval, ha nem vigyáz a szájára, akkor könnyen emberhiány miatt kirúgják a fenébe és akkor fogja majd igazán bánni, hogy nem vigyázott. Elegem van már az állandó kihasználásból és kavarásból. Attól még, hogy ő egy barom nem kell megnehezítenie mindenki másnak az életét.

Tori

Cam szülinapja

Hi guys!

  Nos eredetileg Camnek ezen a héten van szülinapja és ezért a hétvégére szervezett magának egy kis bulikát. Révén, hogy Camről van szó, ezért elmentem. Még akkor is ha olyan emberekkel kellett találkoznom, akikkel egyáltalán nem akartam. Meg se lepődtem, hogy én voltam az egyetlen, aki pontos volt.
  Találkoztam pár emberrel és édes hármasban metróztunk el a kultúrpincéig, amit Cam talált. Közben próbáltunk egy csapat turistának segítséget nyújtani, de egyáltalán nem tudták hova akarnak menni, vagy hogy mit akarnak. Valljuk be, így nehéz bárkin is segíteni. Szóval mi mondtunk neki egy metrómegállót, ahol találhatnak "famous Budapest hotel" és leszálltunk.
  A kultúrpince, amit Cam talált egész kellemes helynek tűnt. Kicsit nyirkos volt a levegő, de hűvös volt és egész este mi voltunk csak a vendégek. Az egész helyen csak mi voltunk, ez kicsit furcsa volt. De amúgy nagyon jó hely, teázó és borozó is egyben a hely.
  Eleinte nagyon jól éreztem magam. De komolyan. Sokat nevettem és a hangulat is nagyon oldott volt. Sajnos csak eleinte. Nem akarom megmondani mi/ki volt a vízválasztó, de azután szinte szó szerint megfagyott a levegő - többen is így tapasztalták. Arról nem is beszélve, hogy ismételten elhangzott ugyanaz a kérdés, amit állandóan ismételgetnek
- Tori nem akarsz jönni...? - Nem, nem akarok. Elmondtam már ezer és egy alkalommal. Miért kell folyamatosan ismételgetni? Miért nem veszi észre, hogy... ah, mindegy.
  Szóval, ilyen felemás hangulattal jöttem el onnan a többiekkel. Tetszett, hogy sokat nevettem velük; tetszik, hogy van hozzám hasonló mentalitású ember.

Tori

Az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban

Hi guys!

  Éreztétek úgy, hogy el akartok tűnni a világ szeme elől. Leginkább a hétköznapok unalmas, kikészítő, kilátástalan, felháborítóan egyforma napjai elöl. Alig várom már, hogy a buszon üljek! Bár az is lehet, hogy anyuék levisznek kocsival.

  No de hogy jutottunk el egészen idáig? ( Mi ez a királyi többes?) Egészen egyszerű a magyarázat. A munkahelyemen mostanában túl nagy a kavarodás. Bosszantóan sokat kell plusz dolgokat elintéznem (= ingyen dolgozom). Bosszantóan sokat hiteget a Területi vezető (mostantól emlegessük csak Tv-ként), hogy majd megkapom a jól megérdemelt extra pénzt. Azonban az előző héten, amikor találkoztunk volt képe egy ezrest odaadni nekem. Egy ezrest. Nem egy köteget, nem bizony, csak egy ezrest és hozzáfűzte, hogy valahogy próbáljam meg kibírni.
  Ezzel a mondattal több bajom is volt. A hangsúly, amivel ezt mondta, amolyan "én vagyok az Isten, tőlem függsz" hangsúly volt. Arról nem is beszélve, hogy vajon mit gondol azzal a kis hülye agyával? Értem én, hogy ő egyáltalán nem tud spórolni és takarékoskodni, de én nem ő vagyok. Nem szorulok rá a hülye ezresére, ahhoz túléljek. Különben is, hogy "éljek túl" egy ezressel? Nevetséges. Arról nem is beszélve, hogy közölte, hogy holnap hozza a többit... nos, azóta folyamatosan hozza a többit.
  De ha ez nem lett volna elég az előző hétre... és persze nem volt elég, akkor pluszba még bent kellett maradnom, mert hogy az éjszakai recepciós csütörtökön és pénteken ugyanaz az ember lesz. Megkérdezte, hogy melyik nap tudok bent maradni, én a csütörtökön választottam, mert pénteken Jasmine-nek kellett a körömmodellje lennem (így is alig értem oda a bonyodalmak miatt). Mondta, hogy rendben, akkor pénteken meg a járőrt ülteti be a recire.
  Szóval, csütörtökön bent maradtam hatig. Közben az éjszakai recissel is beszéltem ő meg nem értette miért maradok bent, mert vele a Tv nem is beszélt, csak közölte a dolgok, de az indokot nem. Mindegy. Este hatra megérkezett a recis, másnap érkeztem ugyanúgy nyolcra. Kilenckor már hívott az éjszakás, hogy akkor beszéljek a járőrrel, mert a, beszervezték az életét b, nem éri el a járőrt. Mondtam neki, hogy akkor innentől intézem a dolgokat, mert úgyis nekem kell bent maradnom, amíg megérkezik.
  Közben hívogatott a Tv is, hogy nem éri el a járőrt és hogy én is próbálkozzak. Természetesen nem vette fel, de ez nekem nem volt probléma, mert úgyis négyre jön be a járőr, amit még meg tudtam volna várni. Azonban a Tv-nek ez annál nagyobb baj volt, mert annak a ****nek fontosabb a ***** edzése, mint dolgozni. Szóval a járőrnek be kellett volna ülnie ide a recepcióra, amíg az éjszakás megérkezik, aztán átmennie területen lévő másik recepcióra, mert a Tv edzésre ment.
  A Tv kiakadt és berágott, amiért az éjszakás a háta mögött akart intézkedni. A kiakadás és berágás annyit jelentett, hogy annyira megharagudott, hogy még felhívni sem volt hajlandó, amiért intézkedni akart helyette (borzasztóan nagy kisebbségi komplexusa van). Szóval szegény járőrnek kellett hívogatnia az éjszakást, hogy érjen be fél ötre ( szóval fél órával későbbre kellett beérnie); mert ugye a járőrnek helyettesítenie kellett a Tv-t. (Komolyan, mint egy hisztis kisgyerek)
  Szerintetek ezt végighallgatni, meg diszkréten nem véleményt nyilvánítani mekkora nagy élmény? Ráadásul ma a Tv jön ide éjszakára... vajon mikor fog beesni? Este hatkor, vagy hétkor? Vajon ma mivel akar csicskáztatni?
  Ha jól sejtem elég bonyolult lett a dolog, de higgyétek el, hogy a valóságban is ennyire komplikált ez a helyzet.

Tori&Shadow

Sora Sacram 2. fejezet

Mikor magamhoz tértem egyből éreztem, hogy idegen helyen vagyok. Pár pillanatig még levegőt sem mertem venni. Elraboltak visszhangzott a fejemben újra meg újra ez a szó. A kabátom nem volt rajtam és egy pihe-puha takaróba csavarva feküdtem egy kanapén. Az oldalamon feküdtem, ezért résnyire kinyitottam a szemem. A kanapé krémes színű, durva szövetű anyagával találtam szembe magamat, mindössze pár milliméternyi közelségből.

Mély lélegzetet vettem és megfordultam. A fekvőhelyemmel szemben semmi furcsát nem találtam. Egy fél méterre tőlem egy alacsony dohányzóasztal egy hamutartóval a közepén, néhány csikkel a közepén. Nem izgatott a dolog, így felültem. Szembekerültem a hatalmas üvegfalakkal és elképedtem.

Előredőltem és kimásztam a takaró alól. Mezítláb voltam: levették a zoknim. Az alulról melegített kőre léptem és az üvegfalakhoz léptem. Az egész várost beláttam. Már ment le a nap és eszembe jutott, hogy a szüleim biztosan aggódnak értem. Automatikusan a jobb oldali zsebemhez kaptam. Kitapintottam a telefonomat és megkönnyebbültem.

Biztos voltam benne, hogy nem elraboltak: ha ez történt volna, nem lenne nálam telefonom. Előhalásztam a ketyerét és megnyomtam a középső gombot. Egy üzenet és két hívás. Az üzenet anyától jött: Legkésőbb tízre érj haza a barátodtól. Kikerekedett szemekkel néztem a telefonomra. Aztán tekintetem feljebb siklott: Szia anyaa, találkoztam A barátommal, tudom, hogy nem meséltem róla, de kicsit átmennék hozzá, mert most halt meg a nagymamája… szüksége van rám.

Hitetlen tekintettel néztem a telefonomra. Hirtelen nem akartam elhinni, hogy anya ezt a szöveget bevette. Reszkető kézzel fordultam meg a telefonomat kis híján elejtettem.
- Szia – köszönt rám egy fiú. Maximum két évvel lehetett idősebb, mint én. Automatikusan hátrálni kezdtem, de az üveg megállított. – Elájultál az utcán: konkrétan rám estél. Nem akartalak otthagyni, ezért felhoztalak. Nem foglak bántani. Látod, nem vettem el tőled a telefonod.

Furcsa volt a festett bordó haja és meleg barna szeme. Furcsa kombó volt, de felettébb vonzó. El is szégyelltem magam, hogy rögtön ez volt az első gondolatom.
- Nem akarsz inni valamit? – kérdezte, miközben az ajtótól, ahonnan belépett balra indult. Fel sem tűnt, hogy arra egy egészen jól felszerelt konyha van. Meseszép fehér bútorok. Borzalmas lehet takarítani. A fehér hűtőhöz lépett, mire megszólaltam:
- Ne! – kérdőn felém fordult. – Ne legyen hideg… így is fázom – mondtam, miközben elindultam felé. A fiú bólintott, majd a bal karomra pillantott.
- Ma szerezted? – kérdezte, miközben a pultra tett egy poharat és narancslével töltötte meg. Tekintetét a karomra szegezte. Oldalra pillantottam és ismét elképedtem.

Ahol nemrégiben megszúrtak, most egy pirosas pötty éktelenkedett. Körülötte a bőrömön az erek zöldes-lilás színben pompáztak.
- Te jó ég – szédültem meg. Megkapaszkodtam a konyhasziget szélében. Ködös tekintettel hátrébb léptem egyet, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat. Fel sem tűnt, hogy a fiú megkerülte a pultot és arra várt, hogy elkapjon, ha dőlök. - Nem fogok elájulni… azt hiszem – néztem rá, még mindig a pultot szorongatva. A fiú bólintott, majd odahúzott nekem egy háttámlás széket.

- Köszönöm. Szabad tudnom, hogy ki a lovagias megmentőm? – kérdeztem halkan. A fiú óvatosan elmosolyodott:
- Hívj Mattnek – vonta meg a vállát. Először elfehéredtem, aztán megforgattam a szemem és fanyarul elmosolyodtam. – Mi az? – kérdezte.
- Semmi… csak az egyik ismerősömet is így hívják… mostanában nem vagyunk jóban – fújtam ki hosszan a levegőt. A fiú felvonta a szemöldökét és megrázta a fejét.
- Akkor Jamesnek – közölte.
- Két neved van? – érdeklődtem, miközben leültem és beleszürcsöltem a narancslébe.

A fiú leült velem szembe és magának is öntött:
- Mindenkinek azt mondom, hogy Mattnek hívnak, de valójában James vagyok. A Matt apám neve is… meg a nagyapámé. Mindenkinek Matt a neve ebben a francos családban. Azonban a családomban kettő fiú született: a testvérem Matt lett én pedig James… kemény két percen múlott és én lettem volna Matt… ikrek vagyunk – bólintottam, de akaratom ellenére is eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha az osztálytársam és James rokonok. Aztán rájöttem, hogy ez teljességgel lehetetlen. – Tudod mi miatt lettél rosszul? – kérdezte.

Csak megráztam a fejem.
- A szer, amit befecskendeztek a szervezetedbe nem csak egy mezei influenza elleni oltás volt – közölte komoly hangsúllyal. Uralkodnom kellett magamon, hogy ne nevessem el magam. Pár perc telt el, aztán ismét megszólalt: - Nevetségesnek gondolod… - mondta szórakozottan. – Ami nem baj, de mi van, ha azt mondom, hogy mindenkinek az oltásában benne volt ez a szer és aki rosszul lesz miatta, az eltűnik, vagy pár nappal később meghal. Nem figyeled mostanában a híreket?

- Még ha igaz is volna, akkor sem neked kellene foglalkoznod vele! – közöltem tárgyilagosan. Azonban teljességgel kirázott a hideg a fiú miatt. – És ha igazad is lenne, akkor ez azt jelentené, hogy két-három nap múlva meghalnék…?
- Nem… a szer csak arra való, hogy kiszűrjék azokat, akik mások.
- Más? – kérdeztem halkan. – Te is kaptál ilyet?
- Persze. Csak én itthon kaptam meg, apám által. Orvos. Amint rosszul lettem rájött, hogy valami nincs rendben és megvizsgálta az injekciót.

- Miben vagy más? – kérdeztem mohón. James csak bámult rám. – Mondd el – kértem, azonban borzalmasan éreztem magam.
- Az attól függ, hogy hiszel-e nekem, vagy sem.
- Így sosem fogok hinni neked. Főleg, hogy azt sem tudom, mit kellene elhinnem. Ki tudja, lehet, hogy már ma este halott leszek. Több ember szeme láttára ájultam el.
- Ez nem szép játszma – közölte komoran. – A szer felerősíti az erődet, ezzel lebukhatsz és simán elkaphatnak.
- Miért jó ez? Kinek jó ez? Ki csinálja? – faggatóztam. James megvonta a vállát.

- Nem tudom. Az emberek félnek attól, amit nem ismernek – közölte, majd megkerülte a pultot és engem is. Leugrott a két lépcsőfokról, mi a nappali és a konyha között volt és a kanapéra vetette magát. Felé fordultam a bárszékkel. Rágyújtott.
- Ugye nem zavar? – emelte fel a cigarettát, mire csak a fejemet ráztam. - Apám elmélete szerint az állam nem tud erről, hogy van egy szervezet, akinek a fő célja a hozzám és úgy tűnik hozzád hasonló emberek kiszűrése és valamilyen módon eltávolítása a társadalomból. Mert mások vagyunk.

- Te miben vagy más? – kérdeztem megint.
- Sok mindenben – közölte. – De egye fene… most éppen arra gondolsz, hogy csak szórakozom a hülye fejeddel. Félsz tőlem. Ezenkívül kínzóan fáj a karod, ezért alig tudsz koncentrálni arra, amit én mondok… most pedig átfutott a gondolat a fejedben, hogy a gondolataidban kutatok. No lám, igazad van – mosolyodott el fölényesen.

Elképedtem, mivel igaza volt.
- És igen… ki tudsz zárni a fejedből, de ahhoz most nagyon kellene koncentrálnod… eleinte biztosan nem menne – mondta rám sem pillantva.
- Ez… ez nagyon durva – dadogtam. – De hogyan…? – kérdeztem halkan. – Hogy jöttél rá? Hogy csináltad? A szüleid tudják? – dőltem előre. James bólintott majd egy adag füstöt fújt ki a száján keresztül.

- Persze hogy tudják. Apa hamarabb rájött, mint én – vonta meg a vállát. – Már vagy hat hónapja tudatosan használom – közölte. – Jó lenne, ha itt maradnál, pár napig mindenképpen. Amíg ki nem derítjük, hogy milyen képességed van, feltétlen itt kellene maradnod. Apám felhívhatja édesanyádat, elmagyarázhatja neki, hogy elájultál és most benn vagy kórházban. Benntartanak…
- Anyukám öt éven keresztül dolgozott kórházban.
- Akkor is megoldjuk – mondta homlok ráncolva. – Nemsokára hazajön és megbeszéljük. Nagyon meggyőző tud lenni, hidd el, elintézi – mondta. Bólogattam, majd lenéztem a kezemre. – Jól érzed magad? – kérdezte végül. – Fehér vagy, a szád belilult, a szemed csillog… nem fázol?

- De… nagyon – mondtam. Az alkarom belső felén egyetlen ér rajzolódott ki határozottan: sötét szürke színben. A látványtól is rosszul voltam.
- Kéred a takarót? – Csak bólogattam és lehuppantam a földre. Térdeim megremegtek. James felkelt és felém hozta a takarót. Félúton jártam felé, mikor hirtelen fájdalom hasított a fejembe. A nyakamtól indult és egészen a halántékomig haladt a fájdalom. A fejemhez kaptam, ami kibillentett az egyensúlyomból. – Fenébe! Tudtam, hogy ez lesz – káromkodott még egy sort, de sikerült időben elkapnia. Esés közben kapott el. Konkrétan végigcsúszott a kövön, hogy elkaphasson.

Lassan leeresztett, hogy a fejemet a combjára fektethesse.
- Mi történik velem? – kérdeztem. A testem minden porcikája égni kezdett, de mégis úgy éreztem ráz a hideg. A fejembe hasító fájdalom miatt sikítani tudtam volna, de ehelyett könnyek gyűltek a szemembe. James combjain feküdt a fejem, arcomat két kezébe fogta és halkan csitított.
- Minden rendben lesz… sss… minden rendben lesz – suttogta. A fájdalom miatt ordítani tudtam volna. – Nem sokára nem fog fájni, el fog múlni. Ígérem. – Aztán hirtelen oldalra kapta a fejét és szemébe remény csillant. – Apa, csinálj valamit – kérlelte. – Komoly fájdalmai vannak… olyan, mint én.

Percekkel később éles szúrást éreztem a karomban, aztán hirtelen tompaság váltotta fel a kínt. Megkönnyebbült nyögés szakadt ki torkomból és lehunytam a szemem. Könny csorgott végig az arcomon.
- Felteszlek a kanapéra – mondta a fiú. Hagytam. Éreztem, ahogy óvatosan felemel, majd pár pillanattal később lerak.
- Felhívom a szüleit. Beszélek velük, így nem engedem haza – dörmögte valaki hátulról. – Add ide a telefonját.

A szemem felpattant és megemeltem a kezem. Reszketett, mint a nyárfalevél. A takaró alatt a zsebemhez nyúltam, de túl gyenge voltam.
- Majd én – mondta lágyan James. Visszahúztam a kezem és lehunytam a szemem. – Jobb már? – kérdezte, mire bólintottam. – Pihenj, engedd el magad. Itt nem lesz semmi bajod. – Nem kellett kétszer mondani, ezek a szavak átlöktek az álom birodalom határán.

Későn éjszaka tértem magamhoz. Mondjuk elég nehéz volt nem felébrednem, hiszen James és még valaki dörmögő mély hanggal konkrétan mellettem beszélgettek. Gondolom, azt hitték, hogy még hat a beadott gyógyszer.

- Egy olyan szert juttattak a szervezetébe, ami belülről tönkre is teheti. Ilyen még egyszer sem fordult elő. A magas láz is arra utal, hogy a teste harcol a szer ellen. Ha nem ébred fel, akkor azt jelenti, hogy nem elég erős ahhoz, hogy különleges legyen. Ha felkel, akkor még van esélye. – Hirtelen kéz érintette meg a homlokom. - Nincs láza, maximum hőemelkedés. Megyek, lefekszem. Margaret már előkészített neki egy pizsamának valót. Valahol itt rakta le. Jó éjt.
- Jó éjt! – válaszolt James. Hangjából hallottam, hogy fejben valahol máshol jár. Több, mint valószínű, hogy az enyémben. Tehát már tudja, hogy ébren vagyok.

Sora Sacram 1. fejezet

Egy átlagosnál is rosszabb napra ébredtem aznap. Alapjáraton rosszul éreztem magam már, amikor felkeltem hála a legújabb Matt-incidensemnek. Ugyanis alig aludtam. Hajnali egykor még megnéztem a telefonomon, hogy mennyit mutat. Sajnálatos módon utána még jó darabig bámultam a plafont, illetve a szemhéjamat belülről.

A telefonom alig kezdett el csörögni, mikor már benyomtam a szundit és a másik oldalamra fordultam, hogy még öt percet aludhassak. Egészen hat óra negyvenig ezt játszottam, majd nehézkesen felkeltem és az asztalomhoz támolyogtam. Leroskadtam a székre, amely hangos nyikorgással jelezte, hogy nem vagyok pille könnyű. A tankönyvekkel teli polcomhoz gurultam, majd felmartam a táskámat és belepakoltam az aznapi könyveket.

Felkeltem és a kinyitottam a kétajtós szekrényt és ekkor megcsörrent a telefonom: még öt perc telt el. Gyorsan kinyomtam, hogy apa és anya ne ébredjen fel rá. Felöltöztem és a fürdőszobába lépkedtem. Amint befordultam a krémszínű csempézett fürdőbe meghökkentem, ugyanis már a szemem sarkából láttam a hatalmas pandamaci szemeimet.

Teljesen szembefordultam a tükörrel. Közelebb léptem a képmásomhoz és a tükör melletti polcról leemeltem egy vattapamacsot, majd sminklemosót loccsantottam rá. Lemostam a maradék sminkemet, s ezzel felfedtem a szemem alatti lilás bőrt. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogyan is volt jobb: a fekete folttal, vagy a lilával. Elhúztam a számat és a telefonom ismét jelezni kezdett: nincs időm eltüntetni. Felkentem némi szempillaspirált, majd kihátráltam a fürdőből.

Felkaptam a táskám és lépcsőzés közben végleg elhallgattattam a telefonom: hat óra ötvenöt. A konyhába léptem és az asztalon heverő pék sütit a táskámba dobtam. Aztán felpillantottam a faliórára, ami biztosított arról, hogy még van időm egy hideg kávéra. Annak ellenére, hogy hideg volt: jól esett.

Eztán felkaptam a cipőm és kabátom, majd kiléptem a hideg, csípős őszi reggelbe. A gyep még zöld volt, azonban a kapun túl már az évszakra jellemzően színes levelek borították az egész utcát. Pedig kristálytisztán emlékszem arra, hogy anya tegnap összeszedte a leveleket.

A dologról megfeledkezve a fülhallgatómon próbáltam kioldani a csomót, miközben a járdáról letérve átvágtam az aszfalton. Mikor sikerrel jártam, azonnal a fülembe dugtam, amitől kirázott a hideg. Ebben az időben a műanyag gyorsan áthűl.

Megborzongtam, de elég hamar túltettem magam rajta, mivel már megszoktam. Ekkor már egy utcányira jártam a buszmegállótól. A telefonomnak szenteltem a figyelmem. Gyors mozdulattal feloldottam a képernyőt, s a legfrissebben felrakott számot indítottam el: Trigger. A pörgős dallam jól eső éberséget kölcsönzött nekem, amire szükségem volt bőven. Megtorpantam a megállóban és az órára pillantottam: hétóra tizenkettő.

Zsebre vágtam a kezem és a megjelenő leheletemmel szórakoztam. Rossz szokás volt. Aztán a sarkon befordult az busz én megkönnyebbültem: vége a fagyoskodásnak. A levegőn töltött öt perc pirosra csípte az arcomat.

Felszálltam a buszra és a meleg levegő szinte nekem rontott. Elégedett sóhaj szakadt ki belőlem, miközben helyet foglaltam. Sikerült a legjobb helyet befoglalnom, ami már jobb kedvre derített.

Az ebookomat olvasva jutottam el iskolámig. A metró szerelvényről leszállva megpillantottam Mattet, tehát begyorsítottam az amúgy is gyors tempómat. A zebránál várakozva az elsuhanó autóknak szenteltem a figyelmem és igyekeztem nem törődni a fel s le ugráló gyomrommal. Mikor a lámpa váltott leléptem a járdáról és átlósan átvágtam az úton. Ez sok más gimnazistatársam megtette. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Mikor átjutottam a beléptető rendszeren szinte ziháltam a megerőltetés miatt. Innentől fogva esélyem sincs összefutni vele, úgy, hogy kettesben legyünk.

Jóval, lazább léptekkel közelítettem meg a szekrényem. Kibújtam a kabátomból és beakasztottam a szekrénybe, majd lábujjhegyen pipiskedve a felsőbb polcra kukkantottam, hogy kell-e nekem bármelyik bent „felejtett” tankönyvem.

Kihalásztam a matek könyvemet és azzal a kezemben, fülhallgatóval a fülemben zártam be a szekrényt. Felpillantottam, majd a táskámhoz léptem, ami a radiátoron pihent. Kicipzáraztam, s belegyömöszöltem a kezemben tartott holmit. A vállamra dobtam a táskám, majd felpillantottam, hogy van-e valaki, akibe belemennék. De a folyosó végén Matt fordult be. Átkoztam a pillanatot, hogy az egész osztály ugyanazon a folyosón kapott szekrényt. Nem is próbáltam mosolyogni, csak intettem neki és reakciót nem várva elfordultam.

Besiettem a terembe és kirántottam a fülemből a ketyerét. Hangosan köszöntem az osztálytársaimnak és bekecmeregtem Ophelia mögött a helyemre. Felszínes beszélgetésbe elegyedtünk - mint mindig. Pár szónál többet nem beszéltünk, ezért ismét előástam az ebookom, mikor hátulról Annie kocogtatta meg a vállam. Hátrafordultam és beszélgetni kezdtünk. Érdeklődött, hogyan telt a hétvégém és hogy miért vagyok ennyire letört – megint.

Eztán rajtam volt a sor: megkérdeztem mi a helyzet vele, meg a barátjával és beszélni kezdett. Teljes testtel felé fordultam és mosolyogva kezdtem hallgatni. Kivételesen hálás voltam érte, hogy beszélgetős kedvében van: így legalább nem kell Mattel foglalkoznom.

- Mi van veled meg Mattel? – kérdezte halkan. – Megint összevesztetek? – hajolt közelebb hozzám. Megforgattam a szemem: nem hiszem el.
- Szerinted? – kérdeztem halkan. – Egy hülye név miatt képes volt kiakadni! – morogtam. – Mellesleg mi a helyzet Isaac újdonsült barátnőjével, még mindig gonoszul méreget, amikor megpillant? – tereltem a témát. Annie bólogatott.

A telefonom rezegni kezdett a padon: mire Ophelia megrángatta a pólóm. Hátradőltem a székkel és felvettem: anya volt.
- Szia, ugye még nincs tanítás?
- De anya, épp most írja a fizikatanár a szaktanári intőmet – mosolyodtam el.
- Jó, majd megdumálom vele, hogy húzza ki. Ma be kéne jönnöd, hogy megkapd az influenza elleni oltásodat. Be tudsz jönni tanítás után? – kérdezte. Hangja még álmos volt és rekedtes: nem rég kelt.

Bólogattam.
- Persze, bemegyek – mondtam kedvtelenül, majd elbúcsúztunk. Pont végszóra csengettek be. – Na tippelj, ki kap ma oltást? – lelkesedtem fanyar mosollyal az arcomon. Annie tekintete rémülten tekintett rám:
- Te jó ég! – nyögött fel.
- Nekem mondod. Utálom – forgattam a szemem.

Elfintorodtam, majd az ajtóra pillantottam, ahol a tanár állt és várt. Mosoly futott át az arcomon: ez az óra már most jól kezdődik.
- Na, hello! – vett mély lélegzetet végül. Mosoly kúszott ajkaimra. Szemem sarkából láttam Mattet, ahogy oldalasan ül, amint a tanár megszólalt felé kapta a fejét. Hagyd abba parancsoltam saját magamra.

Az óra végére sokkal jobb kedvem lett. Azonban, amint a tanár kilépett már a tekintetem fordult volna egy bizonyos személy felé: Neem, mi nem vagyunk jóban emlékeztettem magam. Mérges lettem és felpattantam. Kivonultam a folyosóra az ebookommal.

Egész nap ezt játszottam. Feltűnően kerülgettük egymást – legalább is számomra feltűnően. Totálisan bezárkóztam, senkivel nem beszélgettem, csakis olvastam. Aztán nap végén egy hangos, sziasztok, után otthagytam az egész bagázst. Kiléptem a kellemes meleg levegőre és fáradtan vonszoltam végig magam az utcán a metróhoz. Tudtam, hogy sietősebben kellene lépkednem, mivel kivételesen egy irányba megyek Mattel. Nem volt kedvem vele metrózni.

Azonban képtelen voltam gyorsabb tempóra kapcsolni. A mozgólépcsőn ácsorogva már küzdöttem az álmosság ellen, majdnem előrebucskáztam, azt hiszen képes lettem volna állva elaludni. Sikerült lejutnom az aluljáróba és egy oszlopnak támaszkodva vártam a metróra. Kibámultam a fejemből. Egészen addig, míg meg nem álltak mellettem. Pofátlanul előrenyúlt és kirántotta a fülemből a fülhallgatót.
- Szia – köszönt. Lehunyt szememet felnyitottam és szembenéztem Mattel.
- Szia - morogtam.

- Duzzogsz? – kérdezte, mire rásandítottam.
- Nem. Csak szimplán nem akarok bajt okozni – sóhajtottam maró gúnnyal.
- Komolyan… egy komédia… - kuncogott. – Hogyhogy erre?
- Influenza oltás… - nyöszörögtem. – Ugye emiatt nem fogsz megsértődni? – élcelődtem tovább.
- Nem. De ha így folytatod, megint összeveszel velem… - közölte, mire megugrott a szemöldököm és lehunytam a szemem.
- Matt, fáradt vagyok, alig aludtam. Nagyon szépen kérlek, ne ma piszkálj. – Matt elhallgatott. Csak a metrón szólalt meg újból, ahol az ajtónak támaszkodva lehunyt szemmel pihentem.
- Miattam? – kérdezte, miközben lehorgasztotta a fejét, motyogott.

Megint kinyílt a szemem. Nem tudtam a teljes igazságot közölni vele… nem volt szívem:
- Is – közöltem halkan. Matt várakozóan felpillantott rám: - És még a suli és még a barátnőm… összevesztünk.
- Akkor jó hétvégéd volt… - jegyezte meg óvatosan. Elvigyorodtam, hiszen láttam a szemén, hogy legszívesebben mosolyogna.

- Nyugodtan nevess csak – hagytam meg neki. Elvigyorodott, mire megforgattam a szemem. – Leszállok. Szia – mosolyodtam el.
- Szia - mosolygott. Megkönnyebbült sóhajjal szálltam le: tehát éppen jóban vagyunk megint.

Öt utcányit sétáltam a rendelőig, ahol mogorva idősek üldögéltek és csúnya tekintettel bombáztak. Tudták ki vagyok: várták, hogy mikor moroghattak amiatt, hogy én hamarabb jutok sorra, mint ők. Anya kilépett és rám mosolygott. Az idősek izmai megrándultak, mintha bármelyik pillanatban eldördülne a rajtot indító puska dördülése.

- Szia – mosolygott rám anya. Felpattantam, hogy megölelhessem. – Gyere be… - láttam, ahogy az egyik beteg már nyitja a száját. – Leülhetsz a hátsó szobába – fejezte be anya. Esélyt sem hagytam, hogy a beteg megszólaljon.
- Jó lesz nekem itt is, nem akarom, hogy másik azt higgyék, kivételeznek velem – mosolyodtam el, majd fejemet az idős hölgy felé fordítottam. Anya bólintott, majd sarkon fordult és visszament dolgozni. Leültem és megint olvasni kezdtem.

Pár perc múlva megint behívtak valakit. Az idő lassan telt és már hatalmasat pislogva próbáltam nem elaludni. Végül anya megállt előttem:
- Bánnád, ha nem én adnám be neked az injekciót? – kérdezte. – Jól szúr, és akkor hamarabb hazamehetnél. – Bólogattam. – Akkor várj itt, oké? Dr. Hallhoz kell bemenned majd – mutatott a terem másik végében lévő ajtajára.
- Oké – bólintottam megint.
- Majd behívnak – mondta és visszament dolgozni.

Hátrahajtottam a fejem a hideg, zöld csempére, amitől kirázott a hideg és magamhoz tértem.
- Miss Sacram – nyílt az ajtó. Kinyitottam a szemem és felkeltem.
- Jó napot! – mosolyodtam el kényszeredetten. Az orvos rám mosolygott és bezárta mögöttem az ajtót. Felpillantottam és követtem a mozdulatait: ahogy összerakja a tűt és, ahogy felszívja az injekciót.
- Sora Sacram, igaz? – kérdezte, mikor rám nézett.

- Én volnék – mosolyogtam.
- Mennyire félsz tőle? – kérdezte és felemelte a tűt.
- Igazából csak a fájdalomtól félek… - mondtam, miközben feltűrtem a pólóm ujját. Hideg folyadékot csepegtetett egy vattakorongra, majd megtörölgette a felkarom.
- Mély levegő – suttogta a férfi. Amint megéreztem a tűt felszisszentem és összeszorítottam a fogam.

Éreztem, ahogy a folyadék beömlik a szervezetembe. Eleinte csak kellemetlen volt, aztán határozottan émelyítően éltem meg a dolgot. Amikor kihúzta a tűt elmorzsoltam egy kósza könnycseppet, majd megborzongtam.
- Szorítsd oda, Sora! – parancsolt rám, majd a vattát a tű nyomához emeltem és erősen hozzányomtam.
- Köszönöm – mosolyogtam rá, majd felkeltem. – Viszlát. – Ezzel kiléptem az ajtón. A betegek már nem voltak benn. Anyuék rendelőjének ajtaja tárva nyitva volt.

- Sora, apa értünk jön! – kiáltott anya.
- Én hazamegyek. A táskámat itt hagyom, de szeretnék sétálni egy kicsit – mondtam, miközben a vattát a szemetesbe dobtam.
- Rendben. – Odalépett hozzám és mosolyogva puszit nyomott az arcomra: - Baj van? – kérdezte összehúzott szemöldökkel. Megvontam a vállam:
- Csak a szokásos – mondtam fanyar mosoly társaságában. Anya bólintott, majd visszament a rendelőszobába.

Hatalmasat ásítottam, majd kimentem a friss levegőre: pár pillanat erejére éberebb lettem. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe. Kirázott a hideg, majd betértem egy boltba és vettem egy forró kávét. Az első korty végig égette az egész torkomat. De nem izgatott. Visszasétáltam a metróhoz és néma csendben, bámultam ki a fejemből.

A bambulás szépen fokozatosan csapott át rosszullétbe és émelygésbe. Mire leszálltam a metróról már úgy éreztem, hogy pillanatok választanak el az ájulástól. A koszos utcákon össze-vissza lézengtek az emberek, reménykedtem, hogy ha valóban rosszul vagyok, akkor valamelyikük segít rajtam. Főleg, ha csak úgy hirtelen összeesek az utca közepén.

 Nem tudtam egyenesen járni, az erő elpárolgott a lábaimból, fejem zsibongott és nonfiguratív alakok jelentek meg a szemem előtt. Éreztem, ahogy az íriszem felfelé vándorol. Pár pillanatig még küzdöttem, majd erőtlenül összeestem, mint egy rongybaba.

Voltatok már Holi Peace-en?

Hi guys!

  Én már voltam. Volt szerencsém részt venni eme csodás eseményen és nem kifejezetten rajonganék az ötletért, hogy ismételjük meg. Már odafele rá kellett döbbennünk Ginny-vel és Rosemary-vel, hogy nem feltétlenül illünk bele a társaságba, ami ott összegyűlt. Úgy értem, hogy a szinte már teljesen részeg, cigiző 14 évesek láttán erősen elbizonytalanodtunk, hogy biztos be akarunk-e menni.
  Végül csak erőt vettünk magunkon és benyomakodtunk. Mégis csak Grovehouse koncert lesz. Azon nőttem fel, még szép, hogy bemegyünk! Nos, ha csak a koncertet számítjuk, akkor nagyon jó volt. Rekedtre énekeltem magamat nagyjából húsz perc alatt és teledobáltak minket porral: tehát zöld-sárga-kék-piros színűek voltunk. Aztán persze mi is dobálózni kezdtünk. Szóval a fejem búbjától a lábujjamig poros voltam.
  Judyék után érkezett Meczker Viki (azt se tudom, hogy írják a nevét) meg Ajkai Ádám... na hát ők borzalmasak voltak. Olyan szar zenét nyomattak, hogy minden életkedvünk elment. Szóval távoztunk is. Rosemary-ék a Parkba mentek, de nekem már nem volt kedvem hozzá, ezért hazamentem. Elég viccesen alakult ez a hazamenetel.

  A buszon úgy néztek rám, mintha valami gonosz, koszos utcagyerek lennék. Pedig nem ültem le, csendesen kapaszkodtam és senkinek sem ártottam. Na mindegy. Egy után egy kicsivel hazaértem. (Futottam egy jó tíz percet, nem tudom miért...) Felosontam törölközőért és samponért az emeletre, majd a földszinti fürdőben tisztára súroltam magamat.
  A hajamból zöld színű folyadék jött ( ugye én festett vörös vagyok, szóval ez annyira nem megszokott) ki, a melltartómból sárga, rólam meg leginkább szürke a sok szín miatt.  A tarkómról körömmel kellett lekaparnom a kék port. A ruháimat nem mertem kézzel kimosni, azt ráhagytam a mosógépre. De szerencsére teljesen kijött belőlük a por, pedig... volt bőven rajtam..

( A kép a villamosmegállóban készült egy fémszéken... arra le mertem ülni)

Tori

Nem ígérek semmit

Hi guys!

  Nem ígérem meg, hogy minden héten frissíteni fogom. Nem ígérem meg, hogy biztos  be lesz fejezve a dolog. Nem ígérek meg semmit sem, elkezdeni mindig elkezdem, de befejezni és folyamatosan hozzátoldani... nos, ez sosem volt az erősségem. Szóval srácok, annyit tudok csak mondani, hogy élvezzétek - ha egyáltalán élvezhető - és olvassátok - ha egyáltalán olvasható.

Love ya!
Tori

12 óra nyaralás

Hi guys!

  Nos, mint azt a cím is sejteti: nyaraltam. Anyuék úgy döntöttek, hogy Pünkösd vasárnap lemegyünk a tengerhez kicsit pihenni. Ismerőseink után mentünk le, így a társaság is megvolt és a jó hangulat is. Hajnalban (körülbelül 4 órakor indultunk el, ami annyit jelentett, hogy fél négykor keltünk) indultunk és nagyjából azt egész utat átaludtam. Amikor ébren voltam, akkor épp énekeltem. Mert egész úton zenét hallgattunk, aminek a szövegét természetesen ismerem, így elkerülhetetlen volt az éneklés.
 
Tíz óra környékén megérkeztünk Monfalcone-ba. Egy gyönyörű ( még az építkezés ellenére is) nyaralóhely. Mobilházakban, sátrakban, vagy lakókocsikban lehetett szállást foglalni. Mi - révén, hogy csak egy napra jöttünk - nem foglaltunk semmit se, csak a barátaink házának egy piciny részét foglaltuk be. Pontosabban a cuccaink foglalták be.
  Tíz órakor megérkeztünk, ami annyit jelentett, hogy én átváltoztam egy két lábon járó szótárrá. 11 órakor már a tengerbe gázoltam egyre beljebb. És innentől kezdve elvesztettem az időérzékemet.
  A víz hideg volt az első fél órában, aztán ahogy "röpiztünk" egyre jobban hozzászoktam és kellemesebb lett a víz, ahogy belevetődtem. Viszont iszonyúan sós volt! Egyszer nyeltem belőle egy keveset... borzalmas volt. Pancsolás után egy kis napozás következett a többiek részéről, részemről pedig az árnyékban kuksolás, mivel én még a tengerben elkezdtem pirosodni - révén, hogy Hófehérkénél is fehérebb vagyok.
  Ezután bevetettük magunkat a "szálloda" medencéjébe. Az igazság az, hogy a forró nap és levegő után elég durván rosszul esik a hűvös víz. Így sziszegve, jajgatva másztam bele az úszómedencébe, ahol mellesleg le se ért a lábam, így egy picike peremen egyensúlyoztam egész végig. Azt hiszem ezután mentünk ebédelni, ami kész katasztrófa volt.
  Az első pincér (pasi volt) valamiért élből azt hitte németek vagyunk, holott én CSAK angolul beszéltem hozzá. Aztán valamiért lepasszolt, minket egy csajnak. Ő kiválóan tudott angolul, viszont közölte, hogy nincs sok időnk választani, mert a konyha lassan bezár (szieszta). Így kapkodva választottunk ételt, már amiből még volt.
  A kaja egész jónak tűnt, ahogy kihozták az első kört. Azonban egyikünk nem azt kapta, amit kért ( négysajtos helyett margarita pizza). Egyikünk véletlenül rossz pizzát rendelt, amin tengerihal (?) húsa volt, amit nem evett meg, mert utálta a halat. Szerencsére cserélt anyával és így mondhatni, mindenki jól járt. De azért nem voltunk túlzottan elégedettek. A fizetés sem volt túlontúl egyszerű. A csaj alig értette meg, hogy szeretnénk ( valami érthetetlen módon) jattot adni... meg ilyenek. Bonyolult volt.
  Ezután egy kevéske árnyékban hűsölést választottunk és kávét. Valami mennyei volt - ráadásul a csávó legalább értett angolul.
  Bónuszként még az idő is csodálatos volt. Eleinte kicsit felhősebb, így csak szűrt napfény ért minket, aminek hála nem égtem le. Aztán dél körül kisütött a nap és egészen estig sütött, amikor is borús, szürke felhők érkeztek. Kicsit aggódtunk, hogy esni fog, de szerencsére megúsztuk. Egész végig mozgott a levegő, így nem csurgott rólunk az izzadság. Egyszerűen tökéletes volt ez a tizenkét óra!

A kép a viharos felhők érkezése után készült. A tengert az emberek hirtelen gyorsasággal hagyták el.

És íme egy panorámakép a csodás tengerről. Olyan, mint a Balaton egy kicsit. Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon lassan mélyült.

Nem tudom pontosan mikor készítettem, valamikor két alvás között. Éppenséggel kelt fel a nap.

Tori