Ajtók mögött

Hatalmas ajtók a falba építve. Eddig minden nap, csak úgy elmentem mellettük, mintha ott sem lennének. Azonban most, hogy így jobban megnézem őket, vonzani kezdtek. A kiszemelt ajtón a negyvenkettes szám díszelgett. Már megkopott, ezüstös kopott fémszám. Vajon mit jelenthet, mi lehet mögötte?

Izgatottan méregettem, majd körbelestem, hogy a többi ember, aki a metróban van figyel-e rám. Hirtelen úgy éreztem minden tekintet rám szegeződik és minden ember tudja, hogy valami rosszban sántikálok. Adrenalin töltötte fel a testemet. Ujjaim enyhén remegtek, gyomrom folyamatosan bukfenceket hányt. Már értettem, hogy mit érezhet egy bolti tolvaj. Biztos ezért ilyen feltűnő egy kezdő tolvaj. Pedig semmi rosszra nem készültem, csak be akartam kukkantani az ajtó mögé. Csak egy ártatlan pillantás e mögé a hatalmas ajtó mögé.

Első lépésként csak nekitámaszkodtam az ajtónak. Kezemet a hátam mögött összekulcsoltam, mintha csak lazán nekidőltem volna az ajtónak. Azonban a hátam mögött összekulcsolt kezem a kilincset szorongatta. Egy embert sem láttam lenn a metróban. Hálás voltam az ürességért, így probléma nélkül ténykedhettem. Lassan lenyomtam a csikorgó kilincset. Elégedetten nyugtáztam, hogy az ajtó nincs zárva és egy fél lépést hátrább zuttyantam, ahogy lenyomtam a kilincset.

A kezem remegett, miközben a kilincset fogtam. Amint kinyílt az ajtó elfolytott nyögés kúszott a fülembe, amitől megrémültem. Mindenről megfeledkezve sarkon fordultam és kitártam az ajtót. Egy székhez kötözött, betömött szájú fiatal férfit pillantottam meg. Megrémültem.

Az arcáról és tekintetéből kiolvastam, hogy nekem könyörög, hogy segítsek rajta. Láttam rajta, hogy ő jobban fél, mint én. Minden tétovázás és mérlegelés nélkül az ismeretlenhez siettem és kezelésbe vettem az öngyújtómmal a kezeit rögzítő műanyagot. Abban a pillanatban kiszabadult a szájához és a torkához kapott, kiszedte a szájából a rongyokat.
- Tűnjük el innen! – Ez volt az első mondata hozzám. Őszintén reméltem, hogy az utolsó is. Kezdtem rádöbbenni, hogy mit is művelek. Soha többet nem akartam látni ezt az embert. Nem akartam belekeveredni semmibe.

Azonban, ahogy a karomnál fogva rángatott, valamiért nem voltam ebben biztos. Felszálltunk az akkor érkező metróra és ott behúzott egy sarokba, ami távol volt az összes embertől. Szép volt, ezt most jól megcsináltam.

Egészen jóvágású pofival találtam szembe magam, leszámítva a hatalmas monoklit, ami már kezdett halványodni, de még látható volt a bal szemén.
- Köszönöm – mondta végül. – Hálás vagyok, de ezzel csak magadnak ártottál. Keresni fognak és a kamerák biztos, hogy rögzítették, amit csináltál! Szóval, most, hogy segítettél nekem… most nekem kell segítenem neked. – Mi van? síkította az agyam kétségbeesetten. A lassan eluralkodó pánik miatt erőltetett, hisztérikus nevetés tört elő belőlem.
- Na persze! – vágtam rá rendellenesen magas hangon. – Ez nem egy James Bond film! Ugyan már a hármas metróban milyen kamerák lennének? A mennyezet omladozik, nem, hogy kamerák lennének rajta – csóváltam a fejemet egy idétlen nevetés mellett.