Kesernyés szájíz

Hi guys!

  Tudjátok van az az íz, amikor közvetlenül fogmosás után kávét isztok. Hiába iszol rá egész nap, semmivel se tudod kiűzni a szádból csak egy alapos fogmosással - jobb esetben. De a munkahelyeden, a városban, vagy bárhol, ami nem otthon, elég nehéz kimosni ezt az ízt a szádból, így egész napra hű társad lesz.
  Ilyen most az én életem is. Kesernyés, beárnyékolja a múltban történtek. Bárhogy is kínlódom, egyenlőre nem jutottam el az "alapos fogmosás" részhez. Elvesztem valahol útközben, ami az én hibám. Minden rossz, hiányos és taszító. Ez az én látásmódom mostanában. Szükségem lenne a váltásra. De természetemnél fogva nem tudok gyorsan változni, ezt már kitapasztaltam magamon. Lusta vagyok és most még jobban eluralkodott rajtam a lustaság. Elvesztettem a motivációmat és félek, hogy sose szerzem vissza.
  A legrosszabb, hogy ez nem csak az én életemre hat ki. Ha csak az enyémre hatna ki, nem lenne ilyen súlyos a helyzet. De persze sikerül mindig másokat is belekevernem a dolgokba... szánalmas.

Tori

Ajtók mögött

Hatalmas ajtók a falba építve. Eddig minden nap, csak úgy elmentem mellettük, mintha ott sem lennének. Azonban most, hogy így jobban megnézem őket, vonzani kezdtek. A kiszemelt ajtón a negyvenkettes szám díszelgett. Már megkopott, ezüstös kopott fémszám. Vajon mit jelenthet, mi lehet mögötte?

Izgatottan méregettem, majd körbelestem, hogy a többi ember, aki a metróban van figyel-e rám. Hirtelen úgy éreztem minden tekintet rám szegeződik és minden ember tudja, hogy valami rosszban sántikálok. Adrenalin töltötte fel a testemet. Ujjaim enyhén remegtek, gyomrom folyamatosan bukfenceket hányt. Már értettem, hogy mit érezhet egy bolti tolvaj. Biztos ezért ilyen feltűnő egy kezdő tolvaj. Pedig semmi rosszra nem készültem, csak be akartam kukkantani az ajtó mögé. Csak egy ártatlan pillantás e mögé a hatalmas ajtó mögé.

Első lépésként csak nekitámaszkodtam az ajtónak. Kezemet a hátam mögött összekulcsoltam, mintha csak lazán nekidőltem volna az ajtónak. Azonban a hátam mögött összekulcsolt kezem a kilincset szorongatta. Egy embert sem láttam lenn a metróban. Hálás voltam az ürességért, így probléma nélkül ténykedhettem. Lassan lenyomtam a csikorgó kilincset. Elégedetten nyugtáztam, hogy az ajtó nincs zárva és egy fél lépést hátrább zuttyantam, ahogy lenyomtam a kilincset.

A kezem remegett, miközben a kilincset fogtam. Amint kinyílt az ajtó elfolytott nyögés kúszott a fülembe, amitől megrémültem. Mindenről megfeledkezve sarkon fordultam és kitártam az ajtót. Egy székhez kötözött, betömött szájú fiatal férfit pillantottam meg. Megrémültem.

Az arcáról és tekintetéből kiolvastam, hogy nekem könyörög, hogy segítsek rajta. Láttam rajta, hogy ő jobban fél, mint én. Minden tétovázás és mérlegelés nélkül az ismeretlenhez siettem és kezelésbe vettem az öngyújtómmal a kezeit rögzítő műanyagot. Abban a pillanatban kiszabadult a szájához és a torkához kapott, kiszedte a szájából a rongyokat.
- Tűnjük el innen! – Ez volt az első mondata hozzám. Őszintén reméltem, hogy az utolsó is. Kezdtem rádöbbenni, hogy mit is művelek. Soha többet nem akartam látni ezt az embert. Nem akartam belekeveredni semmibe.

Azonban, ahogy a karomnál fogva rángatott, valamiért nem voltam ebben biztos. Felszálltunk az akkor érkező metróra és ott behúzott egy sarokba, ami távol volt az összes embertől. Szép volt, ezt most jól megcsináltam.

Egészen jóvágású pofival találtam szembe magam, leszámítva a hatalmas monoklit, ami már kezdett halványodni, de még látható volt a bal szemén.
- Köszönöm – mondta végül. – Hálás vagyok, de ezzel csak magadnak ártottál. Keresni fognak és a kamerák biztos, hogy rögzítették, amit csináltál! Szóval, most, hogy segítettél nekem… most nekem kell segítenem neked. – Mi van? síkította az agyam kétségbeesetten. A lassan eluralkodó pánik miatt erőltetett, hisztérikus nevetés tört elő belőlem.
- Na persze! – vágtam rá rendellenesen magas hangon. – Ez nem egy James Bond film! Ugyan már a hármas metróban milyen kamerák lennének? A mennyezet omladozik, nem, hogy kamerák lennének rajta – csóváltam a fejemet egy idétlen nevetés mellett. 

Nem, nem akarok kávézni veled

Hi guys!

            A cím beszédes, de azért megmagyarázom a dolgokat. Csütörtökön Adele társaságában elmentem egy kicsit szórakozni. Először csak beültünk a mekibe. Ott még minden rendben volt. Jót beszélgettünk, meg jól bekajáltunk. Minden rendben volt. Nem voltak döcögős, necces dolgok. Megvártuk még a kis csapatunk harmadik résztvevőjét, majd elindultunk a pubba, ahol a többiekkel találkoztunk volna.

Természetesen mi érkeztünk meg a leghamarabb pedig késtünk. Csupán pár percet kellett várnunk, amíg megérkeztek a többiek. Viszonylag kellemesen éreztem magam, bár szívesebben lettem volna otthon egy jó könyv mellett. Nem ismertem annyira azokat az embereket, ráadásul nem győztek meg arról, hogy mindenáron velük akarnék megismerkedni. Igyekszem visszafogni magamat, de hogy is mondjam: áradt belőlük a büszkeség, amiért ők bizony a BME xy szakjára járnak. Persze, értem én, hogy egy olyan szakra járnak, ahova tényleg kell az ész, de például aki ugyanúgy a BME-re jár, de „csak” kommunikációra, az már játékszakra jár. Még szerencse, hogy senki sem tudta ott, hogy én mire jártam. Jesszusom de nyomorultul éreztem magam.

Aztán elhangzott az a bizonyos mondat Adele szájából. Nem fogom leírni, nem fogom még a csak a témát sem megmondani. Lényeg, hogy Adele tényleg, nagyon komolyan megbántott. Akkor ott helyben nem szóltam semmit sem. Pedig asztalokat tudtam volna borogatni, ordítani és hajat tépni. Az egészből végül az lett, hogy másnap kiosztottam, szinte szó szerint. Nem volt kedvem válaszolni neki azonnal, hagy eméssze a dolog őt. Illetve le kellett nyugodnom. Ez nem csupán a szokásos felidegesítés volt. Megalázott, nyílvános helyen. Valószínűleg senki sem hallotta. Talán csak egy ember, de ettől függetlenül nem tetszik. Nem fáj, nem érzem rosszul magamat. Lepergett rólam, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell felelnie érte.

Egyedül az dühít, hogy mégis, hogy volt képe ilyen mondani. Ez az egyetlen problémám. Ez az, amiért én nem tudok megbocsátani és haragszom. Megsértett és nem fogom egyhamar lenyelni. 

Tori

Nem jött be!

Hi guys!

  Persze, hogy nem én kaptam meg a melót. Szerencsére, már annyira nem érdekel. Sejtettem, hogy nem kaptam meg, mert a főnökasszony azt ígérte hatig értesít, na már most ez nem történt meg szóval szinte biztos voltam benne. Ma reggel (szombat) felhívtam, hogy na mi van. Végül visszahívott, mert nem vette fel.
  Közölt a rossz hírt, aztán ennyi. Nem voltam szomorú, most sem vagyok az. Őszintén szólva nem akartam menni. A főnököm elég sok rossz dolgot mesélt róla, szóval annyira nem voltam lelkes. Csak nem értem minek kellett elhúzni az orrom előtt a mézesmadzagot. Tegnap délután még mondta, hogy sok esély van arra, hogy én kapom satöbbi.
  Mindegy. Túlzottan nem izgat a dolog, úgy is túl zűrös lett volna most még ezt benyomickolni az eredeti munkahelyem és a francia órák mellé, szóval talán jobb is. Egyenlőre az a terv, hogy miután vége a munkámnak (két hét múlva) akkor elmegyek dolgozni, mert akkor felszabadulnak a keddjeim és a csütörtökjeim. Így jóval több időm lesz majd dolgozni. Amikor meg megint dolgoznom kell a recepción, akkor majd a munkaidőmet úgy osztom be arra a három hétre, ami annyit jelent, hogy valszeg hétvégén is dolgozni fogok.
 
Tori

A boldog befejezés

Hi guys!

  Úgy tűnik, hogy végre elmennek a borús felhők. Egyéb fenyegetésre nem kell számítani. Mostantól már csak napsütésre és jóidőre számíthatunk.
  Időjárás-jelentés vége. Vegyük kicsit komolyabbra a dolgot! Úgy tűnik, hogy egyre jobb és jobb lesz a helyzet. Javulnak a dolgok. A telefonom - ami vasárnap beadta a kulcsot - végre megint a kezembe került és minden rendben van vele. A főnököm beajánlott engem egy másik helyre, ahol sokkal jobb órabérben tudok dolgozni. Főleg akkor ha egész napot dolgozatok. Sajnos még nem biztos a dolog, mert van egy "ellenfelem".
  A munkaadó ma felhívott, hogy még nem kapott választ az "ellenfelemtől". Kicsit bonyolult a dolog, de reménykedem, hogy sikerül bekerülnöm. Ha sikerül, akkor szerdán már dolgozom. Délután kettőtől este hétig. Megpróbálom majd megszerezni az egész pénteket, hogy minél több pénzt gyűjtsek össze.
  Egy problémám van jelenleg, amiből származik a következő is. Ma reggel hétkor arra ébredtem, haldoklom. A füleim fájtak, az orrom bedugulva és mindenem fájt. Megpróbáltam erőt venni magamon, hogy képes legyek eljutni a mai (pénteki) napi franciaórára. Ahogy teltek a percek rá kellett jönnöm, hogy képtelen leszek elmenni az órára. Írtam a lánynak akihez járok. Bevetettem magamat az ágyba és aludtam. Pár perces megszakításokkal, de az egész délutánt átaludtam. Utána sem lett sokkal jobb... szóval most szenvedés van.

Tori

Azt hitted majd egész nap otthon leszel, mi?

Hi guys!

  Elkezdődött a második félév! Mindenki nagyjában egyetemre jár és mindenki rohadt elfoglalt. Én nagy naivan azt hittem, hogy majd unatkozni fogok és nyomottam ülök a lyukas melegítőgatyámban és búslakodom. Hát... rohadtul nem. Hetek óta csak sorra jönnek a balszerencsétlenségek. Ó, mit hetek! Hónapok! Kezdődött minden azzal, hogy az iskolám kicseszett velem... és innentől csak mind rosszabb és rosszabb lett.
  Matt nélkül nem tudom, hogy lenne meg a választott szakom és iskolám. Komolyan nem tudom. Komolyan ezzel az emberrel megfogtam az isten lábát. Szeretem őt nagyon és rengeteget segített nekem. Bár úgy érzem ennek megvan most a böjtje. De nem panaszkodom.
  Annyi minden dolog jut minden hetemre. Hétfőnként délelőtt francia órán vagyok és esténként kresz órákon vagyok. Nemsokára kezdődik a munka a recepción. Szóval még két nap kiesik a szabadidőmből. Aztán szerdán és pénteken megint csak kreszezek és csütörtökön még egy francia órán kell részt vennem.
  A hétvégéim viszonylag szabadok. Eddig. Bár úgy tűnik, hogy muszáj lesz dolgoznom, szóval ez is meg fog változni. Nyűgös vagyok nagyon. Főleg, hogy mostanában nem jut sok alvás számomra. Ez azonban az én hibám. (Leginkább azért, mert elmegyek bulizni és gátlástalanul leszarom, hogy hajnali hatkor érek haza.)

Tori

Na jó, hát ezt már nem tudom magamban tartani

Hi guys!

  Csupa mosolyogtató hírem van! Reggel nyolc óra van, de már nevethetnékem van, pedig reggel hatkor keltem fel végleg... Jó az éjszakákat még nem teljesen sikerül végigaludnom, szóval most olyan vagyok, mint egy rossz baba.
  Szóval ma úgy keltem, hogy végre nem éreztem semmiféle fájdalmat. Kellemes, mámoros állapot telepedett rám, miközben jöttem munkába. Ismét összefutottam az egyik itt dolgozóval. Furcsa alak, de kedves. Jól indult a reggel a tegnaphoz képest, mert nem kellett attól tartanom, hogy eltöröm a laptopomat.
  Ugyanis tegnap reggel munkába jövet azt a borzalmat tapasztaltam, hogy minden le van fagyva. A munkahelyemre a leggyorsabb útvonal egy kis mezőn keresztül vezet. Nyáron nem volt vele semmi gond. Ősszel saras volt a sok esőtől. Télen az emberek kitapossák az egészet és egy ónos eső után mindent tükörsima jégréteg borít. Ebből egyenesen következik, hogy a kis mező tegnap hajnalban egy ingyenes korcsolyapálya volt, amire egyáltalán nem készültem fel. Igazán nevetséges látvány lehettem, ahogy küzdök a természet ellen. Legalább háromszor csúsztam meg úgy, hogy ha valaki lett volna mellettem, akkor behúzok neki egyet.
  Azonban azon a kis mezőn van egy nagyon kicsi emelkedő. Éreztem, hogy nem kellene ilyen bátornak lennem, mert biztos, hogy pofára esek, de én dacosan nekivágtam az emelkedőnek. Szinte már a tetején voltam, amikor éreztem, hogy nagyon csúszok. Rogyasztott lábbal, kitartott kézzel álltam a jégen és csúsztam visszafelé. Nem igazán volt mi megfogjon, de végül úgy döntöttem, hogy a kevésbé befagyott susnyás majd megfog. Meg is fogott. Felszenvedtem magam az úttestre, ami szintén csúszott mint állat és ott is végrehajtottam pár akrobatikus mozdulatot. Végül az B épület előtt végre sima járdára léptem. Megkönnyebbültem és körülnéztem, hogy vajon hányan röhögtek rajtam hét órakor. Csak egy autóban ültek, szóval megúsztam. A következő kiszámíthatatlan dolog akkor ért, amikor a C épület előtti járdára tettem a lábam és azonnal megcsúsztam. Szerencsére megmaradtam a lábamon, de hangos káromkodások közepette csúszkáltam be a munkahelyemre. Az átlátszó jégre nem számítottam. DE SIKERÜLT ÉPSÉGBEN ESÉS NÉLKÜL BEÉRNEM! Halkan megjegyzem, hogy a többi dolgozó már nem feltétlen volt ilyen szerencsés. Volt, aki közvetlenül a lépcső előtt taknyolt el. Szegényt jól kinevettem, majd imádkoztam, hogy ne panaszkodjon nekem.
Azonban azon a kis mezőn van egy nagyon kicsi emelkedő. Éreztem, hogy nem kellene ilyen bátornak lennem, mert biztos, hogy pofára esek, de én dacosan nekivágtam az emelkedőnek. Szinte már a tetején voltam, amikor éreztem, hogy
  Szóval ennyi volt a tegnap reggeli nevetgélős eset.

•   A mai napi "mosolyeset" már egy hosszú láncon a következő szem. Kicsit visszaugrok az időben. Még januárban jöttem ide helyettesíteni. Úgy tűnt, hogy egy nyugodt napnak nézünk elébe. Aztán jött a tűzjelzőhöz értő szakember, aki bejelentette, hogy ma egész nap csipogni fog a tűzjelző, mert a másik szárnyban szerelik. Szóval, majd itt fog idegesíteni. Ezt egymást követő két napon eljátszották, ráadásul beijesztettek azzal, hogy ha tűz van akkor nem fog csipogni az a szar... 
• A következő alkalommal, amikor helyettesítettem, úgy fogadtak reggel egyből ( még a kabátomat sem tudtam levenni), hogy "szia, nem működik egy kaputelefon sem, minden egyes csengetés itt csörög". Amint ezt kimondta a váltóm már csörgött is az az istenverte telefon. Aztán kiadták parancsba, hogy nem engedhetem be a csengetőket sehova. Szépen kérjem meg őket, hogy jöjjenek ide erre a portára és innen szenvedjék át magukat az épület azon részére ahova mennének. Tehát egész nap telefonáltam és sűrű bocsánatkérések közepette kérleltem őket, hogy telefonon zaklassák a céget, hogy engedjék be őket. Szerencsére viszonylag könnyen bejutottak a cégekhez, csak előtt még beszélgettek velem egy kicsit.
  Azonban délelőtt olyan tíz óra körül megérkeztek a szerelők, ami egészen parádésra sikeredett. Órákat töltöttek először a másik cég képviseletében megjelent emberkével, hogy nem neki van igaza; aztán azzal, hogy kiderítsék mi a baj. Végül hosszú, kínkeserves szerelések árán kiderült, hogy át lett állítva a telefon. Azt hittem kardomba dőlök kínomban. Egész nap engem szórakoztattak, és a végén már nagyon idegesítettek. Így utólag megtudtam, hogy este 10-ig itt voltak vagy mi. Borzalmas.
• Végül pedig a tegnapi nap jöttem helyettesíteni. Mint már írtam már a reggel is felháborítóan indult és megérkezve csak rosszabb lett a helyzet. A dolgozók itt panaszkodtak nekem, hogy minden le van fagyva és két autó elvileg el is akadt a garázs előtt. A kamerán természetesen nem is láttam semmit sem. Nem tehettem egyebet, mint hogy telefonáltam. Azt mondták, hogy legyek türelemmel, már sózzák az utakat. Én pedig egész nap ezt szajkóztam. A vicc része az egésznek az volt, hogy a garázsbejárókat ugyan felsózták, de a meredekebb bejáratot csak kétszer sózták, míg a kisebb és egyenesebb bejáratot vagy ötször meghintették. A járdákat csak  tíz-tizenegy körül sikerült végre felsózni. Egyszerűen nevetséges volt, ahogy itt csúszkáltak az emberek.
  A csúcsa a napnak az volt, amikor az egyik futár odalépett hozzám és megkérdezte, hogy tudok-e arról, hogy az egyik lift haldoklik, mert félig nyitott ajtóval áll benn a helyén. Mosolyogva megköszöntem, hogy értesített. Legszívesebben a fejemet vertem volna az asztallapba. 
• Természetesen a lift a mai napra nem lett megjavítva. De ráadásnak elromlott a másik beengedő telefon, így most minden második percben cseng, mintha valakit be kellene engedni, holott senki sincs a vonal túlsó felén. Az a szerencsém, hogy azt a csengőt csak azok nyomkodják, akiknek nincs belépőkártyájuk a garázsba, így először a másik telefonon hívnak majd, hogy eresszem be őket és csak utána az elromlott telefonon. De ez akkor is nevetséges! 

  Mindegy egyes alkalommal történik valami, amikor itt vagyok. Már benne van a kezembe a mozdulat, amivel hívom a karbantartókat. A második alkalommal már röhögve hívtam fel őket és amolyan "Szia, megint elromlott valami" megszólalással kezdtem. Egyszerűen siralmas. 

  Remélem, hogy mire legközelebb jövök ( február 14), addigra megszerelnek mindent. Lassan már nincs minek elromlania, szóval reménykedem.

Tori

A dolgok nem úgy alakulnak, ahogy kellene

Hi guys!

  Nos, úgy tűnik, hogy az univerzum egyáltalán nem akarja, hogy a munkám normálisan összejöjjön. Az eredeti terv úgy volt, hogy egyfolytában hat hetet tudok menni a recire dolgozni. Folyamatosan és megszakítások nélkül. Aztán a következő verzió már az volt, hogy két részre osztódik ez a hat hét. Értelemszerűen három-három hetes időszakokra. Ez még nem jelentett akkora problémát, de aztán következett a mai napon az arconcsapás. Közölték velem, hogy abban a hat hétben, csak keddenként és csütörtökönként kell bemennem dolgozni. Hát ez mennyire nagy kibaszás velem? Így a pénz amit beígértek több mint a felére csökken. Annyira felbosszantott és el is keserített.
  Arról nem is beszélve, hogy most tényleg nagyon szükségem van a pénzre. A tandíj az egyetemre és a pénz a francia különórákra nem kerül elő magától. Erre közlik velem, hogy jaaa, amúgy szinte semmi fizud nem lesz. De azért ne haragudj!
  Komolyan annyira elkeserít engem ez a dolog. Annál többet sajnos nem tehetek, minthogy elmegyek máshol munkát keresni. Sok kedvem nincs hozzá, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni.
  A mai nap eddigi fénypontjai - mert szerencsére voltak - Matt szinte egész napos jelenléte volt és Cece bejegyzése volt, a születésnapjáról, ami még anno novemberben volt. Kicsit meglepődtem, amikor megláttam a blogján a bejegyzést, de nagyon jó volt olvasni, hogy tényleg emlékezetes ajándékot sikerült kitalálnom. Jej! Illetve nagyon úgy tűnik, hogy sikerült találnom magamnak egy jó francia tanárt. Már csak abban kell bíznom, hogy adott határidőn belül sikerül majd megtanulnom középfokú nyelvvizsgaszinten beszélni.

Tori