Életkép

  Unottan ücsörögtem a megálló padján. Egy áprilisi estéhez képest hideg volt. Fázósan húztam feljebb vállaimat és simítottam végig felkaromon, miközben szinte más esdekelve pillantottam fel a villamos érkezését számoló szerkezetre.
  Hét perc. 
  A szemközti megállóban egyre inkább gyűlt a várakozó tömeg: egy öregasszony, épp leroskadt a padocskára és hangosan zihált, mint aki épp egy húsz kilométeres túrából érkezett meg. Egy férfi komor, tekintélyt parancsoló pillantással bámulta a patkát. Egy fiatal, vöröshajú lány egy könyvet szorongatva sétált be a megállóba. Két fiatal srác fázósan mászkált fel s le a síneken, a villamos után tekintgetve. Pár lányka hangosan viháncolt. Egy fiú fülhallgatón zenét hallgatott és térdeit ütemre mozgatta.
  Hirtelen nesz ütötte meg a fülemet. Alulról jött a hang. Odakaptam a fejem és összehúzott szemöldökkel kerestem a zaj okozóját. Semmit sem láttam. Végül tekintetemet ismét a szembe oldalon gyülekezőkre fordítottam. A faital vörös feltűnően vigyorgott felém. Hirtelen azt hittem ismerjük egymást. Gondolkozni kezdtem, hogy honnan kellene emlékeznem rá.
  Egy idő után rádöbbentem, hogy nem konkrétan rám vigyorog, hanem a padra. Mellém. Oldalra néztem és egy fekete gombóc ücsörgött a pad szélén. A sötétben nem láttam hogy hol a feje, vagy épp a mancsa.
  Mikor ránéztem, ő mintha ezt megérezte volna: kinyitotta halvány zöld szemét és egyenesen az én szemembe nézett. Óvatosan kinyújtottam felé a kezem. A hozzá legközelebb eső ujjamat megszaglászta, majd megint rám bámult. Ezen felbátorodva végigsimítottam a fején. A macska elégedettnek tűnt, sőt, mintha már órák óta csak erre várt volna. Megvakargattam a nyakát, mire felkelt és a fejét a tenyerembe nyomta.
  Aranyos volt nagyon. Odalépkedett hozzám és az oldalamnak dörgölőzött, hatalmas szemeivel rám nézett és nyávogott egyet. Halk, fájdalmas nyávogás volt. Kicsit előrébb dőltem: oldala vékony volt, hepehupás: csont sovány volt.
- Hát te csak magad vagy? - kérdeztem halkan.  A macska persze nem válaszolt.
  Nagyot sóhajtottam, majd megint a visszaszámlálóra pillantottam: egy perc. Hatalmasat sóhajtottam, miközben elővettem a telefonomat.
- Thomas. Szia, én vagyok! Figyelj, tudom hogy későn szólok, de nem lehetne, hogy inkább te jössz át hozzám.. közbe jött valami. Majd elmagyarázom otthon. Át tudsz jönni? - kértem, miközben a macska nyakát cirógattam.
- Azt hiszem igen... de még akkor össze kell pakolnom... írok, amikor indulok, onnantól pedig fél óra. Plusz még amennyit várni kell a villamosra meg a buszra, meg ilyenek. Igyekszem, ahogy tudok. De ugye minden rendben van?
- Hogyne. Na de mennem kell... - mosolyogva tettem le. 
  Felpattantam a padról és válltáskámat a padra tettem, kizipzároztam és a belső zsebből egy szatyrot vettem elő. Belepakoltam a táskából a cuccokat a szatyorba. Közben a macska állandóan a táskám szélét szimatolta.
- Ugorj csak bele nyugodtan - mondtam a cicának. 
  Párszor megpaskoltam a táska belsejét. A macska nem mozdult, ezért óvatosan megsimogattam és megemeltem. Éreztem, hogy mennyire vékony, de szerencsére nem ellenkezett. Valószínűleg legyengült. 
  Beraktam a táskába és felpattantam vele. Elsétáltam a beérkező villamos mellett és besiettem a szupermarketba és vettem három tasak macskakaját és almot meg egy dobozt hozzá. A kasszánál a pénztáros észrevette a táskámban lapuló, nyávogó macskát. Elvigyorodott.
- Nagyon aranyos, új cica? - kérdezte halkan.
- Most találtam a villamosmegállóban - mondtam mosolyogva. 
  A pénztáros elszontyolodott és elhúzta száját.
- Legalább mostantól jó kezekben lesz. - Elmosolyodtam a lány optimizmusán.
- Persze. Köszönöm és szia. Szép estét - mondtam búcsúzóul. 
  Sietve kisétáltam a boltból, hogy még elírjam a hazafelé induló buszt. Épp elértem a buszt lezuttyantam egy ülésre a kijjebb húztam a táskám zipzárját. A macska nyávogva bújt elő és remegett, mint a kocsonya. Minden bizonnyal nagyon félt, hogy mi lesz vele. A macskakajás tasakot vékony, pici körmeivel kapargatta, de nem tudta kiszakítani. 
  - Ígérem, mindjárt kapsz enni, csak bírd ki hazáig - mondtam neki. - Már csak három megálló. A telefonom rezgésére figyeltem fel:
Elértem a villamost, nagyjából fél óra. 
Boldog sóhaj szakadt ki tüdőmből, majd visszaírtam Thomasnak, hogy várok rá nagyon. 
  Megérkeztünk, a táskát letettem a földre és hagytam a macskát, hagy nézzen körül. Közben kipakoltam a cuccait. Egy kistányérra kitettem neki a kajáját és utána hagytam hagy falja fel, közben vizet töltöttem neki.
  Mikor befejezte és a szája környékéről lenyalogatta rám nézett.
- Gyere velem. - Az almot a wc-be tettem le. Megmutattam neki és elmagyaráztam neki, hogy azt kell használni. Remélem, hogy megjegyezte. A  kaputelefon jelezte, hogy beütötték a kódot. Vigyorogva nyitottam ki az ajtót, majd kicsit megigazítottam a hajam.
- Szia! - borultam Thomas nyakába.
- Szia - köszönt, majd egy csókot kaptam köszönésként. - Mi történt, hogy nem tudtál jönni? - kérdezte.
  A macska azonban megelőzött és a lábaink között kezdett sündörögni, majd elhaló hangon nyávogni kezdett. Thomas lenézett és elkerekedett szemekkel nézett az apró, vékony fekete gombolyagra.
- Ez mi? - kérdezte halkan.
- Minek tűnik? - kérdeztem vissza. Rámosolyogtam a fiúra, aki csillogó szemekkel guggolt le az aprósághoz. Végül leült a földre. Hagyta, hogy megszagolgassa a kezét és végül játszani kezdtek.
- Hogyhogy? - kérdezte értetlenül és boldogan egyszerre.
- A villamosmegállóban találtam. Képtelen voltam otthagyni.
- Nagyon édes - mondta, miközben a macska a keze után kapott, ahogy felemelte. - Viszont, nagyon vékony. Biztos nagyon sokáig lehetett egyedül. Holnap el kell vinni állatorvoshoz, meg ilyenek.
   

Tori