Vannak azok a...

Hi guys!

"Vannak azok a pillanatok, amikor úgy érzem, hogy vége az életemnek. Vannak azok a percek, amikor úgy érzem, soha többet nem fogok mosolyogni. Vannak azok az órák, amikor sírni tudnék. Vannak azok a napok, amikor csak nevetek és beintek az egész világnak, hogy kopjon le rólam. Nekem így jó. 
  Nem kértem senkit, hogy beleszóljon az életembe, mégis megtörtént.
  - Hope! - A nevemet hallva feleszméltem a tűnődésből és mosolyogva pillantottam Holly felé. - Sajnálom... - A mosoly egy pillanat alatt fagyott le az arcomról. Az orvos felé pillantottam, majd a kezemre. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem el sírni. Azonban azzal tisztában voltam, hogy nem törhetek meg emiatt.
- Ne sajnáld... - mondtam sírva, majd felkeltem. - Mennyi időm van? - kérdeztem remegő hanggal az orvostól."

Tori

Write...

Hi guys!

  Mosolyogva bújtam hozzá, szorítottam, ahogy csak bírtam. Nem akartam elengedni soha, egy percre se. Úgy szorongattam, mintha valami elveszett kincset találtam volna. Nagyjából két hónapja láttam utoljára, azóta csak facebookon beszéltünk, ott se sokat, mert többnyire csak veszekedtünk. 
 Azt hittem örökre megutál, de visszajött. Itt áll és engem ölel, nekem suttogja, hogy sose megy el. Örülnöm kéne, de valami mégis hátráltat. 
- Nem vagy fáradt? - kérdeztem halkan, miközben lassan elhúzódtam tőle. Rám mosolygott, s halványan bólintott.
  Nagy nehezen eleresztettem és a kezét fogva húztam fel a lépcsőn. Lassan a szobámba vezettem és az ágy felé intettem.
- Feküdj le, én letusolok - suttogtam, mire elmosolyodott, majd még egyszer megöleltem és elmentem tusolni.
  Abban reménykedtem, hogy mire kimegyek még ott lesz és nem csak álmodom, hogy tényleg ott van. Az ágyamban aludt és közben halkan szuszogott. Nevetni támadt kedvem. Lassan befeküdtem az ágyamba és mosolyogva hunytam le a szemem. Remélve, hogy reggel még ott lesz.

Tori

Éjfél van

  Nem bírok aludni. Hogy is tudnék? Állandóan csak az jár a fejemben, hogy csak kihasználom... tudom, hogy nem így van, de mégis... Olyan borzalmas érzés ez. Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger és mellé még örök kárhozatra ítélték.

  Vagy nem is tudom. 

  Nem használom ki. Tudja jól, hogy nálam még az se biztos, amire azt mondom. Tudja jól, hogy nehéz mellettem lenni, de mi van ha nemet mondok neki és bántom?

  

  Mérgesen fordultam át a másik oldalamra, ahol Tamával találtam szemben magam. A cicánk édesdeden aludt, miközben szája íve, mintha mosolygott volna. Elhúztam a számat, majd a hátamra vetődtem. 

  Keresztbe fontam karjaimat, s lehunytam a szemem. A szobámba befújt a szél a nyitott ablak miatt, s kissé megborzongtam. De jól esett, s közben azt is reméltem, hogy kicsit felfrissít vagy lenyugtat annyira, hogy tudjak végre aludni.

  Nem egészen így törént. Két és fél órán keresztül feküdtem az ágyamban, miközben Tama kétszer is felkelt, hogy rátámadhasson valamelyik lábamra. Aztán megelégeltem és kizártam a szobámból, majd az ágy helyett az ablakban kerestem menedéket a fülhallgatómmal együtt.

  Mikor éjfélt ütött az óra lassan felsóhajtottam, s pont abban a percben írt valaki facebookon, mikor leugrottam a párkányból. Az üzenet rövid volt, azonban nekem többet jelentett több milliónyi sornál:
"Mikor beszélhetünk?"

  Szívem összefacsarodott, s legszívesebben meg nem történté tettem volna a dolgokat. Nem akartam beszélni vele, mivel ez a fiú... már nincs ott ahol régen. Már egy ideje nem az, akinek hittem.

Tori

Túlságosan is...

Talán túlságosan is menekülni akartam. Menekülni akartam, mikor megtörtem, ezért vettem egy házat Olaszországban, ahol nagyjából csak maréknyi ember érti meg a szavam. Azt hittem, attól jobb lesz ha csak úgy hipp-hopp változtatok mindenen. 

Csak úgy közölném: nem lett az. Most, hogy lement a felújítás és mindenki elment, már nincs értelme, hogy tovább győzködjem magam. Nincs mit tenni, ennyi volt. Ismét felemészt a magányom. De nem fogom hagyni magam!

Igen is van miért küzdenem. Marchelloék bármikor szívesen fogadnak és nekem ennyi éppen elég. Pauló majd segít rendbe hozni saját magamat. Hisz megígérte, hogy holnap is jön. Holnap. Mindig lesz egy holnap, ami majd új dolgokat hoz.

Mindig lesz mit csinálni, ugyan ezen a lelakott házon még így isvan mit javítani. A föld, amit két ökör két nap alatt szánt fel... Hmm.. Ültetni kéne. Napraforgót, sok-sok napraforgót! És olajfát, meg szőlőt, amiből majd bort készítenénk Pauloval és Marchellóékkal.

És aztán jönne Sharol és a babája: Annabeth. Drága Annabeth. Hogy is tudnék így unatkozni? Hisz állandóan lesz itt egy pöttöm, akire vigyázni kell... 

Finally I can write

Hi guys!

  Napokkal később eszméltem csak fel, hogy mi történt valójában. Egészen addig fel sem fogtam, hogy mit "vesztettem". Igazából nem nevezném veszteségnek, mert még nem biztos, mert az ő szemében lehet minden más. Lehet neki ez teljesen normális.
  Fájhatna, hogy kihasználta, hogy illuminált állapotomban megcsókolt. De én is áhítoztam arra a csókra. Nem tudtam ellenállni, de ehhez az is hozzátartozik, hogy nem is akartam. 
  Akár még szégyellhetném is magam. Sőt, eleinte szégyenkeztem, hogy milyen könnyűvérű voltam, azonban már beláttam, hogy egy csók nem a világ. Nem érdemes nagy patáliát csapnom miatta. 

  Három hete az ominózus este után járunk. Azt hiszem lassan megőrülök. Jason nem ír, nem hív... semmi. Egyszer felhívtam és akkor se vette fel. Ezek után én is úgy döntöttem, hogy nem zargatom. Baromira zavar, hogy ennyire megfeledkezik rólam, de ő tudja, hogy mit akar. Nem tetszik, de nem szólok bele. Ha ő így játszik, akkor én is.
  Az ágyamon fekve néztem a plafont. A hasamon a telefonom hevert és ujjammal a képernyőn doboltam az ütemet, ami a fülhallgatón keresztül üvöltött a fülembe.
  Vártam valamire. Valami hülye gondolatra, ami majd valami megoldást jelenthet. Végül fél óra bámulás után feltápászkodtam. Átvettem a futós cuccomat, majd néma csendben kiindultam. Este tizenegy volt, de nem érdekelt.Amint kijutottam a kapun megkönnyebbülten néztem körbe. Egy biciklis közeledett felém, de nem foglalkoztam vele.
  Jason is szeret bringázni.. jutott eszembe, miközben lassú kocogásba kezdtem. Megráztam a fejem és az útra koncentráltam. Szerettem esténként futni, de odafigyelni érdemes, hisz ki tudja milyen elmebeteg járkál az utcán. 
  Fordultam be a sarkon, mikor a biciklis hirtelen lefékezett előttem. Értetlenül és kissé dühösen néztem fel rá, majd döbbenten hátráltam pár lépést. Jason volt az.
- Nem hallottad, hogy utánad szólok? - kérdezte kissé zihálva. Megráztam a fejem és még többet léptem hátra.
- Miért vagy itt, éjnek évadján? - kérdeztem halkan, semmi pénzért nem néztem volna a szemébe. A cipőmet kezdtem el mustrálni. 
  - Kerestelek... - kezdte, mire grimaszolva megvontam a vállam:
- Ilyenkor? - érdeklődtem egy pillanatra a szemébe nézve.
- Ilyenkor. Nyár van és köztudott, hogy éjszaka élénkebb vagy, mint napközben - sóhajtotta, miközben beletúrt a hajába. - Tehát.. három hete...
- Szerintem hagyjuk ezt a témát. Én szinte részeg voltam és te is ittál... - mondtam vállat vonogatva, miközben megnéztem, hogy aszfalt elég sötét-e. Az volt. 
  - Hibáztam.... de te sem...
- HAGYJUK! Felejtsük el, jó? - néztem rá idegesen. Jason kitámasztotta biciklijét és elém lépett. Arcomat két kezébe fogta:
- És mi van, ha nem akarom elfelejteni?

Tori