Story time!

Hi guys!

" Mikor megláttam a lányt, ahogy felém rohan szemembe könnyek gyűltek. A legjobb barátnőm és muszáj itt hagynom. Mire a nyakamba vetette magát, már sírtam. Gyűlöltem, a férfit, aki mögöttem állt vagy két méterre. Megtehetném, hogy elfutok, de hová? Nincs semmi ötletem és Thaliának sem volt, ha jól gondolom. 
  Azonban egyből megszólalt, amint el tudta takarni a száját:
- Nagyjából három méterre áll - megjegyezném a számításai mindig pontosak, mert majd mérnök akar lenni. -, ha ügyes vagy, akkor el tudsz jutni a szobámba, ahol a tűzlépcső van. A pénztárcám az ágyon van a fekete táskában: vidd magaddal! Három nap múlva találkozunk Manhattan-ban a régi iskolánál, éjfélkor! - sziszegte, miközben szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy égő tekintettek pillant a férfira.
  Még inkább zokogni kezdtem, s jobban szorítottam.
- A kódot tudod: 0731! Háromra futsz, én pedig feltartom! Egy... kettő...három! - suttogta, mire eleresztettem, egy pillanatra úgy tettem, mint aki James felé lép, aztán Thalia hátrarántott és én rohanni kezdtem a szobája felé. Hangosan becsaptam az ajtót és remegő kézzel bezártam az ajtaját, majd felkaptam a táskáját és nehezen, de kinyitottam az ablakot. Aztán már könnyebben ment: átmásztam az ablakon, közben dulakodás hangjai ütötték meg a fülem. 
  Szívem hangosan dobogott, mikor sikeresen leugrottam a tűzlépcsőről. Egyből rohanni kezdtem. Azt sem tudtam merre megyek. Rohantam, közben össze-vissza kapkodtam a fejem, hogy ha megpillantom James-t. Sehol nem láttam senkit, aki ismerős lenne. Mire észbe kaptam, már a külvárosban voltam. Jól jöttek, azok a hosszas futásra szánt idők. Zihálva és kiszáradtan néztem körbe: üres utcák, sehol senki. Különböző boltok, szupermárketek és egy teaház! Egy teaház! Bementem. Egyből megcsapott a füstölő bódító illata. Levettem a cipőmet és eldugott kis sarokba foglaltam helyet. 
  - Szia! Shopia vagyok, mit hozhatok? - kérdezte kedvesen. Kissé megijedtem, mikor megszólalt, ezért zilálta, rámosolyogtam és zavartan átfutottam az italokat:
- Egy málnaszörpöt kérnék csak - mondtam még mindig idegesen. A nő bólintott és egy mosoly kíséretében otthagyott. Én azon nyomban leborultam az asztalra. - Szabad vagyok - suttogtam magamnak. 
  Felkönyököltem és, mint egy megrögzött elmebeteg suttogtam a szót megbabonázva: szabad vagyok! Majd a táskához kaptam. Kiforgattam belőle mindent: a pénztárca, dezodor, smink, zsepi, fülhallgató. A pénztárcát megforgattam, majd előkerestem a bankkártyát. Benne volt! Ez az! Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy ott a telefonom. Remegő kézzel hívtam Thaliát. Aztán gyorsan kinyomtam. Ha James-nél van, akkor mindennek lőttek. Elrejtettem a hívásazonosítómat és úgy hívtam fel. Amikor felvette visszafojtott lélegzettel vártam, hogy beleszóljon:
- Haló? - Hangja könnyed volt.
- Én vagyok az! Jól vagy? Kérlek mondd, hogy jól vagy! - hadarva támadtam neki, mire kellemesen felnevetett. Értetlenül összevontam a szemöldököm: mi van?
- Szia kedves, hogy érdeklődsz, de most rohadtul nem érek rá, tudod az iskola. Majd máskor beszélünk! Mondjuk... hmm... három nap múlva? Akkor szabad vagyok?
- Ott van nálad? Mondd, hogy nem csináld veled semmit!
- Aha, jól van akkor majd találkozunk! Vigyázz magadra Pete! Csók! - mondta, majd letette. Megfagytam. Az az elmebeteg a legjobb barátnőmnél van és lehet...
  Könnyek szöktek a szemembe. Még a gondolatmenetet sem tudtam befejezni. És egy kéz rágatott vissza a valóságba: megérkezett a rendelésem. Felnéztem és megköszöntem a italt, majd gyorsan lecsaptam a szívószálra, amikor ismét megcsörrent a telefonom. Hezitáltam: Thalia lesz-e vagy sem? Nagyot nyeltem:
- Igen? - remegett a hangom.
- Szia! Elment, azt mondtam New Yorkba küldtelek! Kaptam pár pofont és az a pöcs beletérdelt a gyomromba, de egész jól vagyok! Basszus, annyira aggódom. Hol vagy?
- Bocs, de most le kell tennem, szerintem rossz számot hívtál... - motyogtam és lecsaptam. Thalia SOHA nem káromkodik SOHA! Biztos, hogy még ott van az a szemét. 

3 nappal később ~

  Szívem a torkomban dobogott. Könyörögtem, hogy itt legyen. A kapu mellett támaszkodtam meg, s dzsekimet összébb húztam, mert rázott a hideg! Közeledő alakot pillantottam meg: alkata alapján Thalia is lehetett, ezért kissé megkönnyebbültem. Körbenéztem: sehol egy autó.
- Thalia? - szólaltam meg.
- Igen.

"Vizes" póló

Hi guys...

'Miért van az, hogy állandóan csak azt érzem, hogy a szívem szakad meg minden egyes alkalommal? Valahány alkalommal, mikor megszólal a zene a szemem könnybe lábad. S lassan folyik végig az arcomon a kósza könnycsepp. Életemben másodszorra voltam (vagyok) szerelmes, s életemben másodszorra csalódom. Azonban ez miért fáj jobban, mint az a bizonyos első szerelem. Sosem értettem, miért sírok miatta ennyit, hisz mostanában annyira megfeledkeztem Róla. 
De most... minden olyan más. Mikor ajkam szomorú grimaszra húzódik egyből eszembe jut. Miért? Mi történt, hogy egyből ő jut eszembe, holott semmi köze nincs hozzá. Sőt! Bánt, amikor csak kedve tartja, s én már hősszú ideje csak tűröm a lehetetlent. 
Azonban néhány hete változás állt be. Valami megváltozott, az eddigi hanyag nemtörődömség helyet adott az érdeklődésnek, mely szívemet dobogtatta meg. De most megint visszatért a múltba, s szeme ismét gyilkos tekintettel néz reám, szavai éles tőrként fúródnak bőrömbe, s ökle erősen csapódik amúgy is gyönge vállamnak. 
S még ezek után is. Ő jut eszembe? Ó, te bolond "szerelem" mit vétettem? Hisz' már nem látok belé, nem látok benne semmit. Csak haragot, s félelmet keltő erőt, melyet nekem mutat. Nem érdemli figyelmem, s mégis megkapja. Légy átkozott bolond szívem! Légy átkozott bolond szerelem! Légy átkozott bolond világ!"

Ma már harmadszorra

HI

" Világ életemben gyermeteg voltam. Persze, mindenkinek vannak komolyabb percei vagy órái, de akkor nagyon szeretek gyerek lenni. Meséket nézni és beleélni magam. Most is: a szobámban ültem az Aranyhaj és a nagy gubancot nézve. Közben természetesen veszekedtem az egyik barátommal, mert, hogy én milyen hisztis vagyok és mindenen megsértődök. Nem tudtam őt megérteni, miért tart annak aminek. De mindegy is volt. Hisztizze csak ki magát, legyen neki jó, csak nem értettem. 

Megvontam a vállam, majd ismét a mesémnek szenteltem a figyelmem, majd kinyílt az ajtóm:
- Anyu, nem vagyok még éhes! - mondtam reflexszerűen, azonban a belépő személy nem az édesanyám hangján szólalt meg. Sokkal mélyebb és férfiasabb hangja volt, mint az én anyukámnak, ezért hát felnéztem a laptop elől: - Na és te mit keresel itt? - érdeklődtem gyermeteg mosollyal az arcomon. Pete a lehető legnagyobb meglepetést okozott. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy éven belül találkozunk, főleg nem arra, hogy pont a névnapomon jelenik meg. 

- Névnapod van, hoztam ajándékot! - mondta erőltetett mosollyal az arcán.
- Jó és akkor most az igazat! - bólintottam, mire Pete ledermedt. Megállítottam a mesém, s végleg neki szenteltem a figyelmem. Pete megvakarta tarkóját - tipikus jel arra, hogy zavarban van -, mire elmosolyodtam. 
- Névnapod van! - Tárta szét karját, mire elnevettem magam.
- Mikor legutoljára láttalak, közölted, hogy utálsz - mondtam könnyedén, s közben hátradőltem, s ágyam támlájának támasztottam a hátam. 

Pete megvonta a vállát, s egy csomagot helyezett az ágyam végére. Összefont karral pillantottam a csomagra, majd Pete-re. 
- Az emberek változnak - mondta végül, mire ismét elkacagtam magam. 
- Két hét alatt megbékéltem a "vérlázító" viselkedésemmel? - vontam fel szemöldököm, mire Pete megforgatta szemét - tipikus jel, arra, hogy húzom az idegeit -, majd a szobám falának dőlt. 
-  Nem is volt, annyira vérlázító - motyogta végül. 
- Pedig te így jellemeztél. Már amikor megszólaltál... Így utólag elég vicces jelenet volt a miénk - kuncogtam. Pete ismét megvonta a vállát. - Na jó, ki vele, miért jöttél?

- Ajándék - bökött a csomagra. Oldalra billentett fejjel és amolyan "ezt te nem gondolhatod komolyan " tekintettel néztem rá. Pete állta pillantásom. 
- Jó, és akkor miért voltál két hete annyira nagyon megsértődve?
- Nem minden nap közlik velem, hogy: tudom jól, hogy hazudtál nekem! S a többi... - morogta komoran. Nem tetszett neki a dolog, nekem viszont annál jobban.
- És miért hazudtál nekem? - kérdeztem végül, miközben lassan a kezembe vettem az ajándékot.
- Muszáj erről beszélnünk? - Arcára kiült a keserű kín. Tudtam jól, hogy utál az ilyen dolgokról beszélni, de nekem tudnom kellett, hogy mégis miért tette amit tett. 
- Ahogy mondod - bólintottam mosolyogva. 

Pete keserűen elhúzta száját, majd mély lélegzetet vett. Tudtam, hogy nehezen beszél a dolgairól, főleg, ha ilyenről van szó.
- Tudod jól, hogy...
- Igen, de én kérlek rá. Ha már rájöttem, akkor megérdemlem, hogy halljam az igazat, nem gondolod. Ha eddig magamban tartottam a kis titkod, akkor miért nem bízol bennem?
- Nem arról van szó, csak... Na jó! Azért, mert minden egyes haverom ostobának tart. Gyerekesnek meg éretlennek. Te voltál az egyetlen, aki nem gondolta így. Pont fordítva, felnéztél rám és okosnak tartottál. Egyszerűen nem akartam, hogy csalódj! - hadarta, mire elmosolyodtam. Iszonyú jól esett, amit mondott, arról nem is beszélve, hogy minden kétségem elűzte.

- Hm... már azt hittem... mindegy! - Hessegettem el az ostoba gondolataimat. Elmosolyodtam, s lassan felálltam. Nem törődtem, hogy mutogatós, combközépig érő pizsama naciban voltam. Lassan odaléptem hozzá, s átöleltem. Hiányzott már ez az illat, ez az érzés, amikor átölelem. Ennél jobb napom nem is lehetett volna!"

Finally, between-written pages

Hi guys!

"   Azt sem tudtam merre mentem. Egyszerűen remegtem, de nem tudom miért. kifordultam magamból. A csuklóm lüktetett a fájdalomtól, s nem akart szűnni. De kellett az a fájdalom, egyszerűen nem éreztem semmit. Azt a mínusz tíz fokot sem. Egyedül, csak a lüktető csuklóm tartott itt. Nem tudtam mit akarok, nem tudtam kit akarok. Nem tudtam semmit, csak azt, hogy mennem kell. Nem szabad megállnom. Nem, most nem tehetem.

   Aztán hirtelen észbe kaptam. Mint, amikor felocsúdsz valamiből. Hirtelen minden apró neszre felfigyeltem. A csuklóm nem lüktetett többé, hirtelen megéreztem, hogy rettentő hideg van. Ha eddig láttam is valamit, akkor most nem azt pillantottam meg. Egy átlagos utca, amit megfagyott hó fedett. Egy utca tele házakkal, ahonnan barátságos fények kúsztak felém.
   Fázni kezdtem, dideregni, ezért sarkon fordultam és visszaindultam haza. De hol is lehet az igazi otthonom? Örök talány marad. Úgy érzem, én amolyan vándor vagyok. Sehol sem maradok sok ideig, vagy ha igen, akkor sem épp a legcsendesebben távozom. Ilyen az én formám. Sietős léptekkel szeltem az utcákat, amik üresen kongottak, amit egyáltalán nem bántam. Így legalább a paranoiás énem a háttérbe húzódhatott.
   Éreztem, ahogy a lábujjaim lassan átfagynak, ahogy kezem teljesen kihűl és minden egyes apró mozdulat fájni kezd. Ahogy az arcomat kicsípi a hideg, s a füleim is vörösre színeződnek a hidegtől. Mire hazaértem már teljesen átfagytam. Combom fájt minden egyes lépésnél, kezemet alig bírtam mozgatni, lüktető csuklómba folyamatosan belenyilallt a fájdalom.
   Az az igazság, hogy menekültem. Menekültem az emberek elől, az életem elől, az ismerős arcok elől. Egyszerű békét akartam magamnak. Azonban, hogy lelhet egy olyan ember békére, akit folyamatosan átvernek, akinek nincs egy olyan bizonyos személy, aki mindig ott van mellette, s megvédi. Hogyan? 
   Mikor beléptem az apró lakásomra a legmeglepőbb módon leves illata csapta meg az orrom. Egyszerre fogott el a paranoia, meg boldogság. Az ajtóban megtorpantam, s annak dőlve hallgatóztam: ki lehet itt? Ehhez a lakáshoz csak egy embernek lehet kulcsa, de már neki sincs. Mi történt? Betörtek? 
   Egy betörő nem főz levest a konyhámban, akkor mégis mi van? Nyeltem egyet, majd fásult mozdulatokkal indultam a konyhám felé. Szívem hevesen vert, s egyszerűen nem bírtam csillapítani. Lélegzet vételem lassan zihálásba csapott át. Alig kaptam levegőt, s kezem-lábam úgy remegett, mint a nyárfalevél. Fogaim össze-össze koccantak. 
   Lassan elértem a konyhaajtóig, ami résnyire volt nyitva. Magas férfialakot pillantottam meg, s legnagyobb bánatomra még hátulról is felismertem. Ujjaim közül kicsusszant a kulcs, s hangos csörömpöléssel esett a földre. A férfi azon nyomban megfordult, de lábaim földbe gyökereztek, moccanni sem bírtam. Miért van itt? Ő nem lehetne itt? Ez lehetetlen, több száz kilométerre kéne lennie és nem itt! Agyam vadul kattogott, közben a férfi megállt az ajtóban, s lassan nyitotta ki azt:
- Végre megjöttél! - Tárta ki az ajtót, s közben mosolygott. Elkerekedett szemekkel néztem rá. - Már kezdtem aggódni, hogy sose jössz meg. 
   - Micsoda? - végre hang is jött ki a torkomon, s nem csak tátogtam. Hangon hisztérikusan vékony volt. - Mit keresel itt? Te innen elmentél, már több éve elmentél! Mit keresel itt? Tűnj el a lakásomból! - keltem ki magamból. 
- Hallottam hírét, hogy visszajöttél... - kezdett bele, arcáról leolvadt a mosoly. Komor volt.
- És erre, te gondolsz egyet és betörsz a lakásomba? Csak, mert én visszajöttem? Tűnj innen Erik! - csattantam fel. Évek óta először mondtam ki a nevét. Kezem remegett, s tenyerem viszketett egy hatalmas pofonra. 
- Évek óta elköltöztem innen, mert nem volt értelme maradni. De visszajöttél...
- Azért, mert senki se maradt itt régről! - vágtam közbe kíméletlenül. - Menny innen! Hát nem érted, hogy én nem kérek ebből a bandából! 
   - Az régen volt.
- És higgyem el, hogy hirtelen mindenki megváltozott? Kacagnom kell! - forgattam szemem."