Hi guys!
Ma reggel ártatlanul, viszonylag jó kedvvel léptem be a munkahelyemre, majd leültem és megnéztem a beosztást és legszívesebben sírva fakadtam volna a várható fizetésem láttán. Siralmasan kevés. A legszomorúbb az, hogy szinte már el is van költve. Félre kell tenni a francia órák árát, aztán törlesztenem kell az új telefonomat anyuék felé és még az egyetemre is félre kellene tennem. Egyszerűen siralmas, hogy mennyire kifogytam a pénzből és ez kétségbeejt.
Rájöttem, hogy túl sokat várok el és cserébe nem teszek eleget. De menjek el a francba, eljöttem dolgozni ebben a kimaradt félévben! Holott szívem szerint inkább otthon ücsörögnék. De nem tehetem meg, mert dolgoznom kell. Utálom ezt az egészet. Gyűlölöm. Legszívesebben elbújdosnék a világ másik felére.
Mert ilyen a mi nemzedékünk. Nem szeretünk felelősséget vállalni, nem akarunk felnőni, örökre gondtalan gyerekek akarunk maradni. Mert az jó. Amikor anyuci és apuci kifizeti neked a több százezres iPhone-t és te semmit nem teszel le az asztalra érte. Legszívesebben sírva fakadnék, amikor ilyeneket hallok, mert nekem ez nem adatott meg. Sosem adatott meg az ilyen és ez bánt és zavar és rosszul érzem magam miatta.
Azonban egy idő múlva jön a felismerés, hogy talán mégsem baj, hogy nekem kell megdolgoznom mindenért. Nekem kell megvennem valahogy a laptopomat, a telefonomat... mindent. Mert én dolgoztam meg érte. Legalább is többnyire. A jelenlegi telefonomat anyáék fizették, de az egészet, az utolsó forintig vissza fogom fizetni. Nem szeretek tartozni, gyűlölöm az érzést. Elég elbaszott egy helyzet, de ez csak ugródeszka.
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése