Gondolom minden családban vannak bizonyos "ősi családi ereklyék". De ha nincs, akkor most leírok egyet, ami a lelki szemeim előtt megjelenik. Dédimama anyjától örökölt teáskészletéből válasszunk egy darab kis csészét.
Ha az ember alaposan megnézi, látja rajta, hogy használt, mégis gondosan őrzött dologról van szó. Látja, hogy öreg: a mintha megfakult, helyenként, már nem is látni. A fehér porcelán már nemis fehér, inkább szürkés. De ennek ellenére szép és nagy becsben tartjátok. Főleg, ha az a csésze, helyenként repedezett.
Ezek a repedések intenek óva, hogy jobban oda kell figyelni, finomabban, óvatosabban kell bánni a kicsiny tárggyal. Ilyenkor két dolgot tehet az ember.
Az első, aki durr-bele-bumm, fittyet hányva az intő jelekre, ugyanúgy gondtalanul fesztelenül használja a csészét. De előbb utóbb, az óvatlanság miatt a csésze széttörhet ( persze, lehet, hogy nem, mert mázlink van, de most nem azaz opció számít). Egy igen fontos, szellemi örökség a semmibe veszhet, mert óvatlanok voltunk. Persze, vehetünk helyette egy vadi újat, de az nem ugyanaz.
A másik dolog amit tehet, az az, hogy kitapogatja, mi a max hőmérséklet, amit még szétpattanás nélkül kibír a teáscsésze. Ehhez idő kell és odafigyelés. Azonban, ha számunkra tényleg annyira fontos ez a kis csésze, akkor ezt mind meg fogjuk tenni.
(A harmadik opció, hogy betesszük a vitrinbe és hagyjuk, hogy a gyerekünk megörökölje, vagy eladjuk vaterán vagy hol. De ez nem lényeges most.)
Tehát, a nap kérdése: Érdemes-e odafigyelni ezekre az apró repedésekre, vagy inkább élvezzük ki a dolgot ameddig lehet és hagyjuk ripityára törni?
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése