Egy újabb első....

Az első találkozás

Újabb kimerítő bál. Hanah gyorsan lesegítette a ruhát rólam, majd felém nyújtotta a hálóingem. Már épp segített volna, mikor leintettem. Leültem a kis asztalom elé, mire Hanah kivarázsolta a fejemből a hajtűket. A szőke tincseim a hátam közepét cirógatták. Sőt a hátam alját.

- Köszönöm, Hanah! Jó éjt! – mondtam neki, ő pedig mélyen meghajolt és kiment a szobámból.
- Nincs mit köszönnie – mondta még végül. – Álmodjék szépeket, felség! – Ezzel végleg távozott. Fáradtan rogytam le az ablakom párkányába. Felnéztem a holdra, ami most gyönyörűen bevilágította a szobámat. Fáradtan tártam ki őket, had jöjjön be a kellemes nyári meleg. Lepillantottam a kertre, gyönyörű rózsalugasok, virágok. Lassan fújtam ki a levegőt.

Bárcsak lehetne normális életem. Bárcsak lehetnék boldog. Mikről nem álmodozom? Szomorúan felálltam és kecsesen lehuppantam az ágyamra. Elfeküdtem rajta és az ablak felé fordultam. Még vetettem egy utolsó pillantást a hatalmas kertre és elaludtam.

Az éjszaka közepén riadtam fel, a szobám sarka felől halk zörejt hallottam. A szívem rémülten dobbant egyet. A hold már nem világított be a szobámba, így teljes volt a sötétség.
- Ki van itt? – kérdeztem, miközben felültem, de a hangom erőtlen. Semmi választ nem kaptam.

Lerakom a lábamat, közben a szoba túl oldalát bámultam. Lassan lépdeltem, nehogy neki menjek bárminek is.
A szobám közepén járhattam, amikor újabb zörej ütötte meg a fülemet. Közvetlenül a hátam mögül jött a hang. Hirtelen megperdültem a tengelyem körül. Semmi. Lassan hátrálni kezdtem.

Hirtelen egy fekete foltot pillantottam meg, majd egy erős lökést érztem a mellkasomon és már a falnál is voltam.
- Csak én, hercegnő! – búgta bársonyos hangon. Kirázott a hideg, a közelsége miatt. Egyetlen egy férfi sem volt ilyen közel hozzám, még az apám sem nagyon. Talán öt éves korom óta.

- Te alávaló gazember, eressze el – sziszegtem. Kezemet ütésre emeltem, de a betörő gyorsabb volt nálam. A kezemet a falhoz nyomta.
- Ugyan már, miért vagy ilyen kemény? Nem tettem én semmi rosszat - mondta és látom, ahogy rám villantja a fehér fogsorát. – Különben is mindjárt elmegyek, már csak egy utolsó dolgot szeretnék elvenni.
- Mégis mit, te utol…
- A hercegnő legelső csókját – mondta rekedt hangon. Rákvörös lettem.

- Meg… ne… próbáld! – mondtam neki, mint valami fúria. De „kedves” szavaim nem hatották meg. Hiába fordítottam el a fejem, ő a szabad kezével hozzám ért és felé fordítja az arcomat. Ránéztem. Gyönyörű villogó zöld szeme volt és fekete haja, de az arcát fekete kendő takarta, amit lehúzott.

Lágy csókot lehelt ajkaimra, amiket ijedtemben összeszorítottam. Szabad kezemmel eltaszítottam magamtól, de nem vagyok hozzá elég erős. Végül csak sikerült ellöknöm őt.
- Holnap jövök – búgta fülembe és belecsókolt a nyakamba.
- Még is hogy merészeled te alávaló bitang. Ezért börtönbe vetetlek – mondtam neki, mire elnevette magát és kiugrott az ablakomon.

Az ablakhoz rohantam és végig néztem, ahogy átmászik a magas várfalon. Megtámaszkodtam a párkányon és hosszan kifújtam a levegőt. Mutató-, és középső ujjamat a számhoz érintettem. Soha nem csókoltak még meg. Szóval ilyen érzés lenne? Életemben először voltam ideges, zavart, de egyszerre feldobott.

Mégis mi ez a furcsa érzés. Talán izgatottság lenne.
- Te jó ég, mit vitt el? – kérdeztem magamtól. Felkattintottam a lámpát és a kis aszatlomhoz léptem. – A nyakláncom! – sikítottam hisztérikusan. Néhány másodperc múlva Hanah nyitott be hozzám.

Szemében még látni álmának utolsó képét.
- Mi történt, felség? – kérdezte alázatosan.
- Hanah, ellopták a dédanyám nyakláncát. A nyakláncomat! Egy ostoba, alávaló, bitang… szemét ember, aki a legszívesebben lelöknék az Eiffel torony tetejéről! – kiáltottam, dühödten csapkodtam.
   - Azonnal hívom a rendőrséget! – mondta, és már menne a telefonomhoz, amikor megállítottam.
- Ne, hagyjuk! Inkább aludnék, majd inkább reggel – mondtam neki, mire Hannah meghajolt és távozott.

Nyugovóra tértem, kellemes álomba csöppentem.

Reggel korán ébredtem. Kikászálódtam az ágyamból, majd a fürdőbe zárkóztam és lemostam a tegnap bál mocskát. Egy szál köntösben libbenek ki a fürdőből. Reflexből kiáltanám Hanah nevét, de mégsem teszem, hisz éjjel felkeltettem, biztosan fáradt megérdemli a pihenést.

Így a gardróbomba lépek és a ruháimat nézem végig. Végül kiválasztottam a legszolidabbat. Egy gyönyörű kék ruhát a derekánál beszegett, egy fekete szandállal. Végül is otthon vagyok. Halkan kisurrantam a szobámból és még halkabban surrantam el Hanah mellett.

Egyenesen a kertbe mentem. Abba a gyönyörű kertbe, amin keresztül az a bitang ember bejutott hozzám. Ismét a számhoz kaptam. Fáradtan pillantottam körbe, hogy senki sem vette-e észre az előbbit.

Éppen a szüleim ablaka alatt sétáltam el, amikor valami fura hangot hallotta a lábam alól. Lenéztem: ablaküveg. Jaj, ne! Rémülten pillantok fel a szüleim ablakára. Be van törve. Felsikítottam! Az őrök egyből odarohantak hozzám, de én csak a szüleim ablakát néztem. Hamar rájöttek, hogy oda kéne nézniük.

Ott hagytam őket és sokkos állapotban rohantam fel. Bosszúra vágytam és tudni akartam, hogy hol vannak a szüleim és a nyakláncom. Türelmetlenül kaptam fel a pénztárcámat és rohantam le a hosszú lépcsőkön.

Beszálltam a kocsimba és a lehető legközelebbi plázához száguldottam. Felsiettem a garázsból és bementem egy üzletbe. Szabályt szegtem. Soha nem lett volna szabad bemennem egy ilyen boltba. Főleg nem Hanah nélkül. De megtettem, szóval már teljesen mindegy.

 Nézelődni kezdtem, majd felkaptam egy félvállas pólót és egy kék farmert. Felpróbáltam és jó volt. Dermedten néztem magamat a tükörben. Jól néztem ki – legalább is így gondoltam -, de mégis csak tilosban járok. Sosem tettem.

Komoran léptem ki az öltözőből. Kerestem magamnak még néhány ruhát és azokat is felpróbáltam. Mintha rám öntötték volna. Gyorsan fizettem, majd felmentem a megszokott vásárló helyre. Egy elegáns ruhabolt volt ez, de mégis szörnyen rémisztő volt az egyszínűsége miatt.

Kerestem egy szép piszkosfehér ruhát, ami pont jó volt rám – és Hanah-ra is egyaránt. Majd megvettem. Miután becsomagolták egy szép dobozba rájuk mosolyogtam. Illedelmesen köszöntem és hazamentem.

A szobámba érve leraktam a ruhát az ágyra és visszamentem az alvó Hanah-hoz. Leraktam a ruhát az asztalra és írtam neki néhány kedves sort: 

Drága Hanah!

Remélem tetszeni fog az ajándékomat, amit neked vettem! Nem, nem utasíthatod vissza, hisz már oly’ hosszú ideje szolgálsz nálam. Ezúttal kérek bocsánatot a tegnap éjjeli hisztériám miatt. A mai napra szabadságot vehetsz ki!

Elisabeth

Miután sikeresen kimentem Hanah szobájából lementem Pierre-hez. Az udvari szakács, mint mindig, most is bőszen sündörgött a konyhában valami újabb ördöngös receptet alkotva. Elmosolyodtam mikor láttam, hogy annyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre se vette, hogy ott voltam.

Amikor harmadszorra adtam oda neki azt, amit halkan morgott az orra alatt a keze megállt a levegőben és felemelte a fejét. Kissé megijedt.
- Ömm.. hercegnő… mi- mi-miben segíthetek? – kérdezte érdeklődve.
- Mit gyártasz, mert már nagyon éhes vagyok… - mondtam neki mosolyogva. Pierre megtörölte gyöngyöző homlokát és rám mosolygott.

- Oh, felség. Nem is tudom…csak úgy…
- Jaj, Pierre, ne légy szerény, te mindig nagyon finomakat csinálsz! Kérlek, mutasd mit csináltál! – mondtam kedvesen, mire Pierre tétován előkeresett egy tányért és rápakolt egy adag Pierre felé remekművet.
- Jó étvágyat, felség! – mondta. Megforgattam a szemem. Tudta nagyon jól, hogy nem szeretem, ha így szólít. Már ezerszer mondtam neki, hogy tegezzen.
- Pierre… - mondtam neki enyhe éllel a hangomban. Bólintott -, mit eszek? – kérdeztem érdeklődve.

Pierre elgondolkodott, majd forgott párat a tengelye körül és egy villát nyújtott nekem.
- Hát, Elizabeth – mélyen a szemembe nézett -, összekevertem pirított hagymát, őrölt paprikát. Vizet öntöttem rá, és amikor főtt akkor kockára vágott krumplit raktam bele. Ízesítettem és mielőtt kész lett volna tettem bele néhány virslit.

Visszanyújtottam Pierre-nek a villát. Rájött, hogy a lé miatt nem lehet villával enni. A fejéhez kapott és adott egy kanalat.
- Ízlik? – kérdezte érdeklődve, miután lenyeltem az első falatot. Ízletes volt, nagyon finom.
- Mmmmm  – mondtam. – Ez… nagyon… finom! – mondtam neki csillogó szemekkel. Pierre szeme felragyogott és mosolyogni kezdett.

Kedves néztem, ahogy elégedett magával. Boldog volt.
- Örvendek, hogy te is örvendsz.
- Hmm… Pierre. Te vagy a világ legjobb szakácsa! – mondtam neki nevetve. Felemeltem a tányért és keresztbefontam a lábam.

Hirtelen kinyílt a konyhaajtó. Hanah lépett be a fehér ruhájában. Arcán kedves mosoly, a szeme, mint a gyémánt úgy csillog.
- Felség! O, felség! Köszönöm! Te vagy a világ legjobb embere! – mondta miközben hozzám lépett és átkarolt. Tudta, hogy szeretem, ha megölelnek. Szorosan megölelem és elhúzódom tőle.
- Neked is, szia! – mondtam neki. – Kérsz? – kérdeztem mosolyogva. – Pierre féle szenzáció! – mondtam mosolyogva.

A lány bólintott. Miután kapott egy adag kaját, lelt mellém.
- Mi van a betörővel? – kérdezte Hannah két falat között. Pierre félrenyelt, és kigúvasztott szemmel nézett rám.
- Semmi. Próbálok, arra gondolni, hogy a rendőrök el fogják kapni, de nem megy… - mondtam szomorúan.

Hanah komoran nézi a tányérját.
- Pierre, ez nagyon finom. Sajnálom, hogy elvitte – mondta komoran.
- Majd csak megoldom – mondtam neki, mire eszembe jut, hogy mára is beígérte magát. Hurrá.

Komoran pillantottam fel. Rájöttem, hogy készülnöm kell, a drága „lovagom” érkezésére. Letettem az evőeszközömet és felsiettem a szobámba. Leültem az ágyamra és átvettem az új ruháimat. Tudtam, hogy Hanah mérges lesz majd miatta, és ha az édesanyám és édesapám látná, akkor teljesen kitérnének a hitükből. De ezt most értük kell megtennem.

Hirtelen kopogást zavar meg.
- Szabad! – kiáltottam ki, mire kinyílik az ajtóm és Bane lép be rajta.
- Hercegnő – hajolt meg mélyen, mire biccentettem -, a szülei…
- Tudok róla – sóhajtottam fáradtan mire Bane szomorúan elmosolyodott és ránézett.
- A tegnap éjjel láttam, ahogy egy ifjú bemászik az ablakodon, felség. Tudom, hogy ki volt az. Vagy is, hogy honnan valósi.

Feszülten néztem Bane-re.
- Ki volt, az az áruló? – kérdeztem idegesen.
- Hogy ki volt azt nem tudom, viszont azt, hogy Tolvajok Népének királyi sarja.
- Bane, te miről beszélsz? Mi az, hogy királyi sarj? Ebben az országban, mi vagyunk az egyetlen királyi család? Mégis mit képzelnek ezek a mihaszna emberek, hogy királyi családnak hiszik magukat!

Bane elmosolyodott. Ismét végig mértem, az udvari fiút. Kedves tekintete és meleg barna szeme van, rövid szőke haja.

- Hercegnő, ez a nép az egész világban jelen van. Egy külön álló szervezet, akinek senki nem parancsolhat. Csak a királyi család vezetője. A király és a királynő is tud róla, úgy volt, hogy a királyi családot sosem támadják meg, de ezzel most szabályt szegtek.
- De hát azt mondtad, hogy nem parancsol nekik senki!
- Igen, de az ő életükben is vannak szabályok. Kissé rugalmasabbak, mint a mienkben, de vannak. Például: A királyi család értékeire szemet ne vess!

Felvont szemöldökkel néztem Bane-re.
- Honnan tudsz ennyit, Bane? – kérdeztem érdeklődve. Bane titokzatosan elmosolyodott és elhuppant az egyik fotelembe. Merész vigyorral az arcán.
- Mielőtt a királyi udvar tagja lettem sok-sok helyen jártam – mondta vigyorogva. Szerettem, ahogy mosolyog, olyan kedves mosolya volt. Kisebb koromba még szerelmes is voltam bele. De az régen volt, azóta felnőttem.

Kihívóan elterpeszkedett a fotelemben és úgy nézett fel reám.
- Találkoztál velük? A Tolvajok Népével, meséld el milyenek! – követeltem, miközben eldőltem az ágyamra és felé fordultam. Arcomat két kezemmel tartottam meg. Közben könyökömmel az ágyat támasztottam. Ahhoz képest, hogy a fiú csaknem három évvel idősebb, olyan történeteket tudott, mint egy száz esztendős úr, aki átélte mind a két világháborút.

Bane elmosolyodott. Tudtam, hogy kérlelnem kell majd.
- Nem is tudom Elisabeth, lehet nem kéne elmondanom, nem néked való történetek ezek – mondta mosolyogva. Megforgattam a szemem.
- Bane… - mondtam neki élesen. A fiú elmosolyodott, hosszan felsóhajtott és gondolkodni kezdett, közben égnek emelte csokoládé szemeit. Végül ismét rám nézett és mesélni kezdett.

Bane egész délelőtt mesélt a Tolvaj Néppel átélt kalandjairól. Én pedig, mint holmi öt éves gyermek hallgattam őt. A délutánomat a könyvtárban töltöttem, majd felkerestem Hanah-t.
- Hanah, gyere velem! – mondtam és kezem-ragadtam és magammal húztam a garázsba. Beültettem a kocsimba.
- Hová megyünk? – kérdezte. Hallgattam, az útra figyeltem. – Hallod, Elisabeth!
- Hozzád! – mondtam, miközben befordultam Hanah házához. Szépen lassan megálltam, majd az egyetlen barátnőmhöz fordultam. – Hanah, jól figyelj, mert amit most mondok, az nagyon fontos. A férfi, aki tegnap este itt járt a mai napra is bejelentkezett. Ő a Tolvajok Népének királyi sarja. Ő az egyetlen, aki tudhatja, hogy hol vannak a szüleim. Ő az egyetlen ember az országban. A következő két hónapra fizetett szabadságot kapsz.

 A pénztárcáért nyúltam és átnyújtottam a benne lapuló összes bankót. Tudtam, hogy jóval több, mint a két hónapi bére, de megérdemelte. Hanah tág pupillákkal nézett rám. Gyönyörűen metszett zöld szeme aggódón nézett engem.
- Nem tudtom, hogy mennyi időbe fog kerülni, visszahoznom a szüleimet. De szeretnék rád számítani, bármikor. Ezért egy óriási szívességet szeretnék kérni tetőled. Csak azt az egyet, hogy ha bajba kerülök, akkor legyen hová jönnöm. Tehozzád szeretnék jönni.
   - Elisabeth, tudod, te mire vállalkozol? – kérdezte elfehéredett arccal. Gyorsan a kezembe nyomta a ház kulcsát. – Fűzd láncra! Kérlek, légy óvatos, bármi baj van. Bármi egyetlen könnycsepp után is gyere hozzám. Csak kérlek, könyörgöm vigyázz magadra!
- Vigyázok, Hanah! – mondtam neki halkan. Szorosan átöleltem. – Mennem kell, nem sokára besötétedik! Sajnálom! – mondtam neki halkan.

A szobámban olvastam egy könyvet, amikor az órára tévedt a tekintetem. Nemsokára tíz óra lesz. Lecsaptam a könyvet az ágyra, leoltottam a lámpát. A függöny mögé rejtőztem és úgy vártam a drága lovagomat. Néhány perccel negyed után a fiú puhán érkezett a szobámban.