Don't let anger and pain control your life...

Hi guys!

  Mostanában el vagyok tünedezve, de ennek megvan a maga személyes indoka. Leginkább az, hogy míg többeknek három hónapos pihenés jut az iskola előtt, nekem csak egy augusztus jutott, ezért teljes bedobással tengetem a napjaimat pihenéssel.
  Nem tudom, hogy ki dolgozta végig a nyarat nálatok - hozzám hasonlóan alsó hangon két hónapot -, de nekem egészen tetszik ez az egy hónapos pihenés. Csak halkan merem megjegyezni, hogy sokkal szimpatikusabb, mint egy három/ két és fél hónapos nyár. Először is azért, mert nekem mindig is túl hosszúra nyúltak a nyarak... őrjítően, unalmasan hosszúra; ennek ellenére most hogy csak egy hónapom volt.
  Igaz, nem mondanám, hogy hű de sokat csináltam. Nem nagyon mentem el nyaralni meg ilyenek, de pihentem, találkoztam a barátaimmal és jól éreztem magamat. És természetesen jutott idő arra is, hogy összevesszek a családommal. De erről egyelőre később beszéljünk. A hangsúly, most azon van, hogy egy hónap alatt én esküszöm sokkal jobban kipihentem magam, mint három alatt. A három túl sok idő, hagy elszokni a munkától/ tanulástól és onnantól csak nehezebb lesz visszaszokni. Már ha egyáltalán képes vagy visszaszokni.
  Szóval ha esetleg valaki attól fél, hogy te jó ég nem lesz soha többé egy nyaram pihenésre, nos neki nem kell megijednie. A lényeg nem a hosszon van, hanem a minőségen. Persze, nem sok helyen engedik meg, hogy egy egész hónap szabadságot kivegyél... tudom, de két hét is valami (szerintem!).

  No de, a kicsit fontosabb, komorabb, lehangolóbb, komolyabb téma, ami konkrétan kevesebb, mint negyvennyolc órája borítja be az amúgy sugárzó egemet... Nagyon sokáig azt hittem/ abban a tudatban éltem/ abba a reménybe ringattam magamat, hogy ha nem foglalkozok a családi színtéren történő problémákkal, akkor valójában nem is árthatnak nekem. Ez tipikusan az ÉN mentalitásom. Egy nagyon régóta uralkodó mentalitás nálam, amiről elképesztően nehéz leszokni.
  Mondhatnám azt is, hogy rosszabb, mint a drog; de révén, hogy még életemben nem kellett drogokról leszoknom, ezért nem hasonlíthatom hozzá jogosan. Biztos vagyok benne, ha tegnap írok a blogra, akkor még teljes letargiában szenvednék és világ vége hangulat uralkodna.
  Ma már jobban vagyok. Dühös vagyok és szomorú, amiért hagytam, hogy ennyire kicsússzon a kezeim közül az irányítás. De nem ragadhatok le a haragomnál. A haragom semmire sem elég, csak tovább rontana a helyzeten. Most pedig nem romolhat tovább a helyzet, ugyanis nem kisebb személy a tét, mint Matt. Őt nem hagyhatom kicsúszni, legalább őt nem.

Tori

Sulira fel!!!!

Hi guys!

  Nos, végre abbahagytam a melót. Örülök, hogy végre vége van, mert már egészen nevetségessé fajult a helyzet ott. Mondhatnám azt is, hogy ha tovább maradtam volna hatalmas balhéval végződött volna az egész. Egyáltalán nem hiányzik a társaság. Csak a járőrök, mert ők nagyon kedvesek és jófejek voltak.
  Az egész hónapot azzal töltöttem, hogy teljesen kipihenjen ezt a pár hónap kőkemény szenvedést. Többet alszom mostanában, mint ebben az évben bármikor. Többet nevetek és vagyok jókedvű, mint bármikor. Megvannak végre a célok.
  Rájöttem, ebben az évben, hogy nem számítanak az akadályok és az sem számít, ha időigényes leküzdeni ezt az akadályt. Manapság senki sem akar időt adni magának, vagy akár másnak.
  Kit érdekel, ha nem mész egyetemre egyből? Nem számít. Kihagysz egy évet a tanulásból? Nem számít. Ha azért teszed, hogy később elérd, akkor nem számít. Nem szégyen, ha nem tudod mit akarsz és keresed magad. Igen, lesz egy kis lemaradás, de lemaradás mindig van. Nem fontos, hogy mennyi időbe telik megtalálni önmagad, csak törekedj rá.
  Nem mész tovább a sulival? Menj el dolgozz, közben keresgélj.
  Megvan, hogy mit akarsz, de még nem tudsz jelentkezni? Nem baj, tanulj meg egy nyelvet és legyen nyelvvizsgád.
  Jelentkeztél, de sok az időd mellette? Menj el dolgozni, hogy önálló lábra állhass.


  Ez az egy év maga volt a katasztrófa, minden szempontból. A főiskolából való kilépésemmel olyan tartóoszlopokat rengettem meg, amire egyáltalán nem voltam kész és buta módon azt hittem, hogy mindent egyben tudok majd tartani. Nos, elárulok egy titkot nem sikerült. Még úgyis, hogy egy olyan csodálatos, motiváló személy tartotta az oszlopaimat, mint Matt.
  Ha mondanom kellene egy embert, akiről tudom, hogy mindig ott van, ha baj van. Nem a családom tagjait sorolnám fel, hanem Mattet. Mondhatnám úgyis, hogy a jelenlegi helyzetben ő inkább a családom, mint bárki más. Rengeteget veszekedtünk. De komolyan, minden egyes vitánk az iskoláról szólt és az én megfagyott döntésképtelenségemről. Minden vita. Kijelenthetem, hogy majdnem ráment a kapcsolatunk. De tényleg, majdnem ráment. Túléltük, de egyszerűen egy részem belehalt ebbe az egészbe, ami most éled újra talán.
  A családi életem egy komplett hadszíntér, egy állóháború, ami ki tudja mikor dől el és kinek a javára. De mindegy, hogy ki jön ki belőle győztesen. Mindenki rengeteget fog veszteni.
  A barátaim... nos ha még vannak egyáltalán, mert ebben az évben egész konkrétan bezárkóztam és hét lakattal zártam le a kiutat... nos, ők elszállingóztak: megunták, hogy nem keresem őket, amit meg tudok érteni, de most magamra kell összpontosítanom. Nem maradtak sokan. Sőt! Igazi, szívből jövő barátaim csak kettő maradt talán. De ők aztán tényleg igaziak. Nem találkoztam velük se sokat, sőt szinte semmit sem. Amikor láttuk egymást, leginkább sírtam és a lelkemet kellett ápolni, de ennek ellenére tényleg úgy érzem, hogy valóban őszintén barátok vagyunk.