Tudjátok miért nem mertem eddig bárkit is közelebb engedni az előző "párkapcsolatom" óta? Szerintem írtam már róla, de akkor most beavatlak titeket, avagy újra elmesélem.
Tehát miután kőkemény hat nap után kijöttem a kapcsolatomból tök jól voltam. Abban a hitbe ringattam magam, hogy jól oldottam meg mindent, hiszen hat nap alatt nem alakulhatott ki olyan erős kötelék, ami fájna a másiknak, ha elszakítanék. A legnagyobb nyugalomban mentem át Hellához.
Elmondtam neki, hogy mi volt. Az akkor még oké volt. De utána pár nappal, miután már az exem is járt nála... nos kiderült pár érdekes dolog. Hogy ő engem annyira, de annyira megszeretett és most annyira rossz neki és ilyen meg olyan hülyeséget csinált.
Itt a tizenöt (azt hiszem, hogy őszinte legyek már nem emlékszem rá) éves fejemben megfogalmazódott az a gondolat, hogy nekem nem szabad szeretnem, mert csak bántok másokat. Innentől fogva minden felém közeledő embert határozottan löktem el magamtól, mármint aki ilyen "belémszeretős" módon közelítettek.
Magamtól óvtam őket. Hiszen mi volt az eddigi minta számomra?
- az exem, akit elvileg nagyon-nagyon megbántottam és fájt neki nagyon
- Bash-el akkor épp "szenvedgettünk"
- Hellának meg barátja volt azt hiszem... amiből nekem az jött le, hogy nem lehetetlen szerelmesnek lenni úgy ne bántsuk a másikat, csak épp nekem megy.
Nem mertem szeretni, mert mások nem akartam bántani... talán hogy ne hallgassam utána, hogy így bántottál, úgy bántottál.
Aztán valahogy mégis csak szerelmes lettem. Ne értsétek félre, nagyon örülök hogy szerelmes vagyok. Csak az ember elkezd aggódni, amikor felütik a fejét a problémák... és szinte szó szerint rettegek, hogy bántani fogom őt.
Gyűlölök bántani másokat. És akkor erre jön az, amikor a párkapcsolatban felüti a fejét a vita. Szerintetek mennyire ódzkodom tőle?
Tori
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése