Things are change

Hi guys!

(Nem tudom, miért ez a cím és hogy miért épp angol)

  Kábultan ébredtem fel. Fejem zúgott, hiszen nem emlékeztem semmire. Hirtelen semmi nem jutott eszembe. Annyit tudtam, hogy mi a nevem: Sophia Marz. A fejemhez kaptam, s ahogy a homlokomhoz kaptam, éreztem valamit az ujjamon.
  Lassan a visszahúztam a kezem: véres volt. Sziszegve könyököltem feljebb, hirtelen a fejembe hasított a fájdalom.
- Látom felkeltél... - morogta valaki a hátam mögül. Ereimben megfagyott a vér. Ismerős volt a hang, túlon túl ismerős. Mozdulni sem tudtam. Óvatosan visszacsúsztam a földre. 
  Ismét a homlokomhoz nyúltam:
- Mitől vérzik a fejem? - szólaltam meg rekedtesen.
- Nem tudom, az nem én voltam... - kaptam a választ, mire megpróbáltam felülni. - Gyere segítek! - lépett elém, s egyből arcára pillantottam. Hirtelen emlékek leptek el. Úgy terveztem kinyújtom a kezem, de félúton felremegett és leszorított szememhez kaptam. 
  - Ennyire jól nézek ki? - érdeklődött, miközben kivillantotta fehér fogát. 
- Ki a frász vagy te? - morogtam, miközben lehajolt hozzám és elmosolyodott.
- Szinte már sértő, hogy nem emlékszel rám... édes - susogta, s egy gyors puszit nyomott ajkaimra. Gyorsan megtörölte a száját. A nagyon ismerős szőke fiú elégedett mosollyal nézte végig a mozdulatsort, majd megragadta mind a kettő könyököm és a talpamra állított. Azonban nem eresztett el. Óvatosan magához húzott, és kezét derekamra csúsztatta. 
  Óvatosan felpillantottam. Mint egy kiéhezett vadmacska nézett rám.
- Most már elengedhet... - motyogtam, s türelmetlenül pillantottam a fiúra. De továbbra sem eresztett. - Kérl...
- Nem emlékszel rám... - suttogta. - Majd én visszahozom az emlékeid - motyogta és lassan közelített ajkaim felé.
- Ne merészeld... - szóltam rá. Emlékfoszlányok villantak be. Mosolygós beszélgetések. Nevetés. Sírás. Az előttem álló fiú, ahogy közeledik felém, nem túl biztató tekintettel. Ellöktem magamtól és zavartan a fejemhez kaptam.
  - Mi ez az egész? - kérdeztem kissé hisztérikusan.
- Nem emlékszel. Te szeretsz engem.
- Dehogy szeretlek! Láttam képeket, nem szeretlek, amint megszólaltál megijedtem. A testem eltaszít magamtól, hiába nem emlékszem semmire. S különben is, még a nevedre sem emlékszem! - csattantam fel.
  Látszólag megrendült. Tekintete elkomorodott, s nem tudtam mit tegyek, valamiért kirázott a hideg.
- Félsz tőlem! - eszmélt fel, tekintete az enyémet kereste.
- Azt mondtad, hogy nem te miattad van ez - intettem a homlokom felé. - De hoztál ide... Miért? Mondd el miért hoztál ide! - követeltem idegesen. Nem kaptam választ.

Just a novel

"   Lassú léptekkel indultam meg a jól ismert folyosón. Emlékeztem, hogy mikor életemben először itt voltam, egy régi katedrális belsejéhez hasonlítottam, amit arannyal lefestettek, hogy jól nézzen ki. Aztán rádöbbentem, hogy nem lefestették, hanem tényleg némi aranytartalommal rendelkezik a fal.
    Viszont, nem értem rá az építmény kinézetén csámcsogni, hiszen életemben nem volt talán még fontosabb dolgom, mint most: megmenteni annak az embernek az életét, akit egykoron szerettem, de most már nagyjából sikerült kizárnom a szívemből. De amikor bolond módjára megint visszajöttem ide, akkor már késő volt. A lavina elindult és elért hozzám. Képtelen lennék nem megtenni. 
   Látnom kell, egyszerűen képtelen vagyok. Hiszen, mindenki azt hiszi meghalt. S ő úgy hiszi én haltam meg. Vicces mi? Jól tudom alakítani a dolgokat.
   
   Mikor a nagyterembe vezető folyosóra léptem már messziről láttam, hogy valaki ül a terem közepén elhelyezett trónon. Elmosolyodtam. Mindig is erre vágyott, hogy övé legyen a trón, csupán annyi kellett hozzá, hogy megrendezze a saját halálát... másodszorra.
   - Atyám - szólaltam határozott hanggal. Reménykedtem, hogy hangon elég erőteljesen cseng, főleg, hogy az alak, amit felvettem ne éppen a remegő hangjáról híres. - Öcsém halála mindenkit megviselt... és szeretnélek kérdőre vonni, hiszen évezredek óta melletted élek: ismerem már mozzanataid jelentését.
- Szólj hát - mondta, mire elégedetten elmosolyodtam. Jöhetnek a kegyelemdöfések.
- Atyám, valld be, hogy ha élve tértünk volna vissza eleresztetted volna. Valld be, hogy anyám igazából nem halt meg. Valld be, hogy miért mondtad öcsémnek, hogy nem közölünk való, mikor pont ugyanolyan vér folyik ereiben, mint enyémben!

 - Nem tudom miről beszélsz... - szólalt meg. Arca egy másodperc erejéig megrezzent és engem elfogott az elégedettség.
- Shopia itt járt megint, mint minden hetedik napon. Anyám pedig ott volt vele, láttam a tulajdon szememmel. Hallottam, ahogy beavatja a lányt: hogy öcsém mi volt valójában, hogy pont olyan volt mint én vagy akár te...
 - ... Egy jöttünheini isten? - húzta ajkait gúnyos mosolyra, s immáron levetkőzte az általa felvett alakot.
 - Nem. Egy asgardi isten, aki menthetetlenül beleszeretett egy midgardiba, azonban hatalomszomja elvakította, s eltaszította magától a nőt. - Aki mindezt túlélte.
- IGEN, TÚLÉLTEM! - csattantam fel hangosan, miközben megszüntettem a körülöttem lévő álcát.

Az ifjú hátrahőkölt engem megpillantva.- De milyen áron? - suttogtam, majd eltűntem onnét. Én megtettem a dolgom. Bár nem a lehető legjobb módszerrel, de megtudta az igazat. Már tudja, hogy tökéletesen beleillik az asgardi istenek népébe, hiszen anyjától fogant: Frigától. Mostantól ő ismét boldog lehet. - Remélem mostmár tényleg az leszel, én féleszű Lokim! - suttogtam az esti levegőbe, mielőtt még leléptem volna a párkányról és zuhanni nem kezdtem volna a föld felé. "