storytime

Hi guys!

"Zavaros álomból ébredtem. Meredtem néztem a plafonomat, amiből alig láttam valamit, mivel még teljes sötétség uralkodott odakinn, így a szobámban is. Nem emlékeztem semmire sem. Az álmomból csak egyetlen egy dolog maradt meg: a kétségbeesettség és a frusztráltság. Érdekes. 
Aztán hirtelen valami megváltozott. Érzékeim kiélesedtek: meghallottam, ahogy az eső kopog az ablakon, ahogy a földszinten valami kattan. Aztán hatalmas mennydörgés rázta meg az eget. Azonban meg se rezzentem.
Lassan felálltam, közben elsétáltam a szekrényeim mellett, s halkan nyitottam ki az ajtómat. Könnyed léptekkel léptem a lépcsőhöz. Ismét egy halk zörej. Egyetlen egy ember tud rajtam kívül bejutni a házba, de ő jelenleg Párizs egyik hoteljében horkol, nem pedig a konyhámban zörög.
Leléptem az első lépcsőfokra, s az halkan reccsent egyet. Mély lélegzetet vettem és lelépdeltem az összesen. A konyha előtt megtorpantam, majd mély lélegzetet véve kinyitottam az ajtót. Semmi. Beléptem, s még mindig nem láttam semmit, ami rám nézve veszélyforrás lehetne. 
Sóhajtottam egyet, s megfordultam. Azonnal elsikoltottam magam, mikor egy fekete dzsekis alakkal találtam szembe magam.
- Elisabeth! Csak én vagyok! - Rántotta le kapucniját Jason. Felkattintotta a lámpát és egyből megpillantottam, szöszi fejét.
- Te jó ég... soha többet ne ijessz meg ennyire! - Borultam a nyakába, mire szoros öleléssel reagált. Tehát nem Párizsban durmol, hanem itt ijesztget engem. 
Kicsit elhúzódtam, s megcsókoltam. Két hete nem láttam már és borzasztóan hiányzott már. Jason egyáltalán nem lepődött meg, s készséggel csókolt vissza.
Mikor elváltak ajkaink elmosolyodtam és ismét nyakába borultam. Jason a levegőbe emelt én meg a lábammal kalimpáltam, majd letett.
- Hogy-hogy nem Párizsban vagy? - kérdeztem mosolyogva.
- Hiányoztál. Nagyon hiányoztál! - Mosolyodott el miközben levette felsőjét, mivel teljesen vizes volt.
- Te is nekem, majd belepusztultam."

"- És a te bűnöd?"

Hi guys!

" - És mi a te bűnöd? - ült le mellém egy nagyjából tizenkét éves kislány. Meglepődtem a bátorságán, mert kívülről egy kis nyuszinak tűnt, aki sose beszél, csak meglapul. Hogy kerülhetett ez a lány ide?
- Az enyém, hogy szerettem az anyukámat. Nagyon szerettem.
- Mit csináltál?
- Minden nap megöleltem, puszit adtam neki. Segítettem neki, mindent megcsináltam amit mondott: mindig rendet raktam...
- Ez nem bűn! Ki vele, miért vagy itt? - rivalltam rá, mire kék szemei megrebbentek. Erős voltam.
- Szerettem az anyukámat! - mondta újra. 
- És mi van veled? Te miért vagy itt?
- Túl sok vattacukrot ettem - förmedtem rá a lányra, majd felálltam.
- Hazudsz! - szólt utánam.
- Pontosan! - mondtam, majd elléptem tőle. Hat napja keltünk fel ebben a furcsa teremben, nincs kijutási lehetőség. Már mindenhol próbáltam, semmi. Az ablakokat lehetetlen betörni, ajtók nincsenek. Csakis kettő hangszóró van a falhoz erősítve, ennyi. 

- Amelia Pond. Önzőség - mondta a hangosbemondó. Többen körbenéztek, de nem tudhatták, hogy én vagyok az. - Csak, mert meghalt a férjed hátrahagytad az egész életed, s tönkretettél még két életet. És mi volt a fizetség? Semmi. Rory-t nem láthattad - mondta a hangosbemondó könyörtelenül. - Lépj az ablakhoz, nézz ki rajta: mit látsz? Látod ki van ott? Látod! Ott van, lásd csak mit tettél tönkre nem gondoltál bele, hogy vissza lehet hozni a halálból a férjed. Nem gondoltál rá, mi, te ostoba! - Ez volt az utolsó, amire emlékszem, mielőtt még felnyitottam volna a szemem. Zihálva felültem az ágyamban, majd oldalra pillantottam: Rory aggodalmas arccal nézett engem.
Azon nyomban rávetettem magam.
- Annyira félek, hogy elveszítelek - suttogtam."