Beszámoló egy tapintatlan emberről

Hi guys!

  Most, hogy kész vagyok Lia ajándékával, elmesélném, hogy milyen is volt a bulija. Csak azért mentem el, mert ő megérdemli és úgy döntöttem, hogy nem érdekel, hogy olyan emberek is ott lesznek, akikkel nem akarok találkozni.
  Szóval elmentem Lia miatt. Alapból fél óra késéssel indítottak az emberek, amitől egyből rosszabb kedvem lett. Leültünk és vártunk a többiekre. Komolyan mondom, akkor éreztem magam a legjobban az este. Illetve, amikor egy barátnőmmel beszélgettem a Gyilkos elmékről, meg a Dr. Strange-ről. De igazából, nem élveztem annyira a dolgot.
  Ha valakit hibáztatni akarnék ( és igazából nagyon is akarok), akkor Erik lenne a célkeresztben ( és ő is van ott). Az a fajta tapintatlanság, amit velem szemben gyakorolt... számomra tűrhetetlen. Lehet, hogy irányába kisebb a tolerancia szintem, mint bármi más irányába, de nem érdekel.
  Eleinte még csak nagyon próbálkozott beszélgetni velem. Ami meglehetősen nevetséges volt, mert én egyértelműen nem akartam vele kommunikációt folytatni. Aztán jött az első megbotránkoztató kérdés:
- Nem akarsz hittanra járni? - hangzott el a kérdés. Innentől már tudtam, hogy nem lesz pozitív vége az estének. Egyszerűen megráztam a fejem és közöltem, hogy nem. Nem indokoltam és nagyon reméltem, hogy tárgytalan a téma és nem fogok semmiféle indokot adni rá.
  Több, mint egy éve nem járok, igazán elfogadhatná a dolgot. De úgy tűnik, hogy nem sikerült. Pár perccel később, néhány nevetséges kérdés után megint elővette a témát:
- Miért nem akarsz járni?
  Elfogott a pulykaméreg, az értetlensége miatt, de minden hidegvéremet összeszedve csak annyi válaszoltam neki, hogy "Lia miatt vagyunk itt, őt ünnepeljük, ez pedig nem a legmegfelelőbb hely, hogy ezt megvitassuk." Vagy valami ilyesmi. Ezután végleg befordultam magamba és még a mosolygás sem ment valami könnyen.
  Nem csoda, hogy hamar leléptem és nagyon sajnálom, hogy nem tudtam Liával valóban együtt ünnepelni, de Erik annyira feldühített, hogy képtelen voltam viselkedni.
  Ezek után napokig magamban dühöngtem és komor arccal bámultam ki a fejemből. Lassan megszabadulok a dühömtől és még a gondolattól is.

Tori