Fájdalmas grimasszal bámultam az asztallapra, pedig a sonkás melegszendvicsemet kellene eszegetnem. Ujjaimmal köröket rajzolgattam a kávésbögrém oldalára, mikor kopogtak. Megdermedtem és az ajtóra emeltem a tekintetem.
Hirtelen anya jelent meg:
- Anya! Nem vagyok otthon, oké? - szóltam hozzá. Anyám rám pillantott, majd bólintott. Mosolyt varázsolt ajkaira, s ajtót nyitott.
- Anya! Nem vagyok otthon, oké? - szóltam hozzá. Anyám rám pillantott, majd bólintott. Mosolyt varázsolt ajkaira, s ajtót nyitott.
Ismét a poharamra összpontosítottam.
Bár nem tudtam ki az, nem kockáztathattam azzal, hogy esetleg valami csapattársam felkeres azzal az idióta, azonban valós indokkal, hogy az két hete miért vagyok teljességgel elérhetetlen. Anya úgy tudja, komoly problémáim vannak, amiből szerencsére egy sem igaz.
Az iskolát egyszerű megúszni pár hétre, azonban a Glee-t... szinte lehetetlen. Főleg Rachellt. Már a gondolat is megborzongatott, ahogy faggat. Szememet forgatva pillantottam anya felé, aki még mindig az ajtóban csevegett. Valószínűleg a szomszéd lehetett, így összepakoltam magam után és egy kabátot vettem.
Elslisszoltam anyu és a szembe szomszéd mellett, majd a fejemre rántottam a kapucnit és nekivágtam a nagyvilágnak.
Eddig a tornaterem volt a kedvenc helyem, ahol imádtam lenni. Mostanában új helyet találtam magamnak, ahol egymagam lehetek. Eddig is tisztában voltam a hely létezésével, csak évekkel korábban hallottam róla: akkoriban a tizennégy évesek lazulási helye volt, ahol anyuci és apuci nem látták, hogy cigizik a kölke. Most az én menedékem volt Sebastian elöl.
Az iskolás incidens óta nem voltam benn. Mindenkit elüldöztem magam mellől. Anya tud a dolgokról: egyedül ő tud mindenről, ezért olyan egyszerű kimaradnom az iskolából.
- Kislány, már nyár van! - szólt be valami pasas, aki nagyon nagy arcnak tartotta magát ezzel a megszólalásával.
Megforgattam a szemem. Hiába volt +30 fok. Én reszkettem a hidegtől.
Leültem a megszokott padomra és fejemet a pad támlájára hajtottam. Elmémben újra meg újra végigment a Smooth Criminal. Állandóan csak ez. Lassan meg fogok őrülni, ezzel már tisztában voltam.
Segítségre volt szükségem, ezt is tudtam. Ahogy azt is, hogy senkit sem engedtem közel magamhoz. Mindenkit elüldöztem.
Hirtelen kéz csusszant végig hátamon és vállamon állapodott meg. Addigra már felkaptam a fejem és remegve pillantottam a taperolóra. Hozzám ért és ez komoly gondokat okozott nálam.
Lélegzetem elakadt, pupillám kitágult, kezem remegni kezdett, torkomra csomó forrt, hangszálaim összegubancolódtak. Meg sem bírtam moccanni, csak bámultam a magas alakot.
Nagy nehezen nyeltem egyet, s lassan felálltam.
- Beszélnünk kell - szólalt meg óvatosan. Hátrébb léptem, hogy ujjai ne érhessenek el hozzám, hogy még esélye se legyen hozzám érnie.
Csak ráztam a fejem, hiszen egy szót sem bírtam kipréselni magamból. Sebastian azonban nem adta fel olyan könnyen.
- Hetek óta hajkurászlak. Elmentem az iskoládba, konkrétan házhoz mentem, mint valami futár, kilestem, hogy HA esetleg elhagyod a házat hová mész. Az eltelt hónap alatt többet legyeskedtem az ellenségem körül, minthogy a saját csapatommal gyakorolnék. Így nyerni fogtok.
- Nem érdekel az a hülye hangverseny... - Hirtelen megtaláltam a hangom. - Azt akarom, hogy szívódj fel az életemből. Eddig egy fikarcnyit sem érdekeltelek, ne most jöjjön meg az eszed. Kicsit elkéstél vele... - sziszegtem ellenségesen. Hangon néhol megremegett, de ennek ellenére is sikerült megtörnöm a fiú magabiztosságát.
- Egyetlen egyszer sem szóltál! Kismillió alkalmad lett volna közölnöd, hogy "hé Sebastian, mi lenne ha nem....- mordult fel indulatosan.
- ELÉG! - kiáltottam rá remegve. - Hallgass! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hibáztatsz engem. Nem vagyok kíváncsi rád sem! - folytattam, miközben hátrálni kezdtem.
Utánam jött és könyökömnél fogva késztetett a maradásra.
- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Érted? Végtelenül sajnálom, hogy kegyetlen voltam és, hogy fájdalmat okoztam neked. Ha tudom...
- Akkor mi lett volna? - szóltam bele felháborodva. - Örök életemre bezártok oda? - kérdeztem dühösen. A fiú habozott. Persze, hogy nem tudta a választ.
- Nem tudom. De biztos, hogy nem... nem történt volna semmi. Santana, tudom...
- Tudod? Ugyan, mit tudsz te? Tönkretettél! Már attól is viszolygok, hogy ha hozzámérnek, ha úgy rám néznek. Nincs nap... - A belőlem feltörő zokogás miatt nem tudtam folytatni. Sebastian habozva magához húzott. Lassan, óvatosan végigsimított hajamon.
- Nyugodj meg - suttogta. El akartam lökni, azonban agyam nem ezt akarta. Jobban éreztem magam: a szívem sajgott, de biztonságban éreztem magam. Ez kellett nekem, ahhoz, hogy jobban legyek.
Zokogva a mellkasára borultam és útnak engedtem minden fájdalmam, dühöm, szomorúságom.
- Jobb lesz - suttogta. - Minden rendben lesz - mondogatta folyamatosan. Valamiért hittem neki.
Talán mert annak ellenére, hogy mit tett velem: ott, akkor, amikor magához ölelt, a szívem, nem azért kalapált, mert utáltam. Hanem, azért, mert rohadtul vártam már a pillanatot, amikor megint a karjaiban tart. Elárult a saját szívem és ezért utáltam magam.
Segítségre volt szükségem, ezt is tudtam. Ahogy azt is, hogy senkit sem engedtem közel magamhoz. Mindenkit elüldöztem.
Hirtelen kéz csusszant végig hátamon és vállamon állapodott meg. Addigra már felkaptam a fejem és remegve pillantottam a taperolóra. Hozzám ért és ez komoly gondokat okozott nálam.
Lélegzetem elakadt, pupillám kitágult, kezem remegni kezdett, torkomra csomó forrt, hangszálaim összegubancolódtak. Meg sem bírtam moccanni, csak bámultam a magas alakot.
Nagy nehezen nyeltem egyet, s lassan felálltam.
- Beszélnünk kell - szólalt meg óvatosan. Hátrébb léptem, hogy ujjai ne érhessenek el hozzám, hogy még esélye se legyen hozzám érnie.
Csak ráztam a fejem, hiszen egy szót sem bírtam kipréselni magamból. Sebastian azonban nem adta fel olyan könnyen.
- Hetek óta hajkurászlak. Elmentem az iskoládba, konkrétan házhoz mentem, mint valami futár, kilestem, hogy HA esetleg elhagyod a házat hová mész. Az eltelt hónap alatt többet legyeskedtem az ellenségem körül, minthogy a saját csapatommal gyakorolnék. Így nyerni fogtok.
- Nem érdekel az a hülye hangverseny... - Hirtelen megtaláltam a hangom. - Azt akarom, hogy szívódj fel az életemből. Eddig egy fikarcnyit sem érdekeltelek, ne most jöjjön meg az eszed. Kicsit elkéstél vele... - sziszegtem ellenségesen. Hangon néhol megremegett, de ennek ellenére is sikerült megtörnöm a fiú magabiztosságát.
- Egyetlen egyszer sem szóltál! Kismillió alkalmad lett volna közölnöd, hogy "hé Sebastian, mi lenne ha nem....- mordult fel indulatosan.
- ELÉG! - kiáltottam rá remegve. - Hallgass! Nem vagyok kíváncsi arra, hogy hibáztatsz engem. Nem vagyok kíváncsi rád sem! - folytattam, miközben hátrálni kezdtem.
Utánam jött és könyökömnél fogva késztetett a maradásra.
- Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom. Érted? Végtelenül sajnálom, hogy kegyetlen voltam és, hogy fájdalmat okoztam neked. Ha tudom...
- Akkor mi lett volna? - szóltam bele felháborodva. - Örök életemre bezártok oda? - kérdeztem dühösen. A fiú habozott. Persze, hogy nem tudta a választ.
- Nem tudom. De biztos, hogy nem... nem történt volna semmi. Santana, tudom...
- Tudod? Ugyan, mit tudsz te? Tönkretettél! Már attól is viszolygok, hogy ha hozzámérnek, ha úgy rám néznek. Nincs nap... - A belőlem feltörő zokogás miatt nem tudtam folytatni. Sebastian habozva magához húzott. Lassan, óvatosan végigsimított hajamon.
- Nyugodj meg - suttogta. El akartam lökni, azonban agyam nem ezt akarta. Jobban éreztem magam: a szívem sajgott, de biztonságban éreztem magam. Ez kellett nekem, ahhoz, hogy jobban legyek.
Zokogva a mellkasára borultam és útnak engedtem minden fájdalmam, dühöm, szomorúságom.
- Jobb lesz - suttogta. - Minden rendben lesz - mondogatta folyamatosan. Valamiért hittem neki.
Talán mert annak ellenére, hogy mit tett velem: ott, akkor, amikor magához ölelt, a szívem, nem azért kalapált, mert utáltam. Hanem, azért, mert rohadtul vártam már a pillanatot, amikor megint a karjaiban tart. Elárult a saját szívem és ezért utáltam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése