Addig jó, amíg a vége jó

8. fejezet

Minden jó, ha nem cseszed el

Hangosan felsikítottam, amikor a férfi a hajamnál fogva megrángatott. Többször megütött, hogy ne visítsak már. Viszont amikor valaki a segítségemre sietett a férfi elengedett én pedig a földre zuhantam. Valaki a karomnál megragadott én pedig reflexből könyököltem bele a gyomrába.

- Aúcs! – kiáltott fel a lány Clary hangján. Könnyes szemmel fordultam felé, megpillantottam, ahogy próbál felkaparni a földről. – Ne félj, én, nem bántalak! – mondta kedvesen miközben a karomnál fogva felrángatott. Kihúztam a karomat a kezéből.
- Köszi – mondtam vékony hangon. Megtöröltem a szemem és megigazítottam a hajamat.
- Jól vagy, minden rendben? – kérdezett miközben terelgetni kezdett egy pad felé. – Gyere, ülj le – mondta. Gyorsan leültem és elfordítottam a fejemet.

- Nem kell félned – mondta bátorítóan.
- Itt a táskád – szólalt meg hirtelen mögöttem Erik. Felsikoltottam, annyira hirtelen szólalt meg. Erik a pad mögött állt és az ölembe rakta a táskát. – Tessék. – Szipogtam egyet és bólintottam, jelezvén, hogy köszönöm, hogy visszahozta.
- Hmm… ilyen táskája van Elisabethnek. Ismered őt, itt laksz ebben a panelban? – faggatott Clary. Megráztam a fejem.

- Hazakísérünk – mondta Erik halkan.
- Ne-nem kell – mondtam, s közben reménykedtem, hogy nem fognak erősködni. De mivel a kezem szörnyen remegett, a Morgensen testvéreket ez nem hatotta meg.
- Úgy remegsz, mint valami nyárfalevél. Szó sem lehet róla! – mondtam határozottan Erik.
- Mondom, hogy nem! – csattantam fel. Felpattantam és a ház felé kezdtem sétálni.

- Héj, várj már – kapott el a táskámnál fogva Erik. Ennek hatására a táskám tartalma a földre borult és kipotyogott belőle az összes holmim. – Ó, bocsánat – mondta és lehajolt a földre.
- Ne, majd én összeszedem, hagyd – guggoltam le a cuccaimhoz. A kezébe vette a névtáblát és jobban szemügyre vette. A számhoz kaptam. – Ne – suttogtam. Erikre pillantottam. Lehajtotta a fejét és a névtáblát nézte.

- Lizbeth… mit műveltél? - mondta halkan. A számba haraptam.
- Igen… én… én… - dadogtam. Nem tudtam mit mondani. – Gyertek fel – suttogtam és gyorsan leguggoltam összeszedtem a motyómat. Erik még mindig guggolt és a névtáblát nézte.

Letettem a táskámat a földre és két kezembe fogtam a kezét és óvatosan kiszedtem a kezéből a névtáblát.
- Gyertek fel hozzám – mondtam neki elhaló hangon. Erik rám nézett smaragd szemével. Majd belehaltam annyira fájt a szemébe néznem. Könnyek gyűltek a szemembe. Lassan felálltam és Claryre néztem, aki sápadtan nézte végig a mi kis jelenetünket.

Megfordultam és lassan a ház felé fordultam. Sóhajtottam egyet és megeredtek a könnyeim. Némán indultam felfelé, közben a többiek követtek néhány lépéssel lemaradva. Clary valószínűleg Eriket nógatta, hogy egyáltalán induljon el. Lassan csoszogva másztam meg az emeleteket, amik most a szokásosnál jobban kifárasztott.

A negyedikre felérve kicsit megpihentem és gyorsan beengedtem magunkat. Mikor Clary utolsóként belépett gyorsan bevágtam az ajtót és kulcsra zártam és a különféle zárakat is bezártam. Nem azért mert olyan a ház, hanem mert paranoiás vagyok. Leraktam a táskámat és nekidőltem az ajtónak.
- Kértek enni? – kérdeztem. Mindenki megrázta a fejét, Clary a hűtőmhöz lépett és a nézelődni kezdett.

Erikre néztem: Tama épp a kezét szaglászta a fiú pedig szórakozottan megsimogatta az orrát. Bár igyekezett takarni, de még épp láttam a vérfoltot a kezén. Mintha érezte volna, hogy nézem felemelte a fejét. Tekintetünk találkozott, elkaptam a fejem és megtöröltem a szemem. A fürdőszobába siettem és megmostam az arcomat. A tükörbe néztem. A jobb orcám belilult, a szám felszakadt és szivárgott belőle a vér.

Több arcmosás után indultam kifele, de az ajtóban Erikbe ütköztem.
- Bocsi – mondtam és már léptem volna arrébb, amikor Erik megfogta a kezemet.
- Várj, a szád – mondta és megérintette az államat, hogy a hüvelykujjával letörölje a számból szivárgó vért. Ismét megpillantottam a kezén lévő vért. A szívem gyorsabban dobogott, mint valaha. – Vérzik.

Elengedett, mire elkaptam a kezét és a kezén lévő vérfoltot felfelé fordítottam, hogy immáron teljes méretében lássam.
- Nem én vagyok az egyetlen, aki vérzik – mondtam, mire óvatosan elmosolyodott, amitől kissé megkönnyebbültem.
- De én azért vérzek, mert téged akartalak megvédeni.
- Amiért szörnyen hálás is vagyok – mondtam miközben a mosdóhoz cibáltam a kezét. – Lehet kicsit csípni fog – mondtam, mikor egy adag fertőtlenítőt nyomtam a kezére. Erik meg se rezzent, még az arca se rándult meg.

Óvatosan lefertőtlenítettem a kezét és mikor kész voltam vonakodva engedtem el a kezemet.
- Kész vagy – mondtam halkan. Elengedtem a kezét és kimentem a fürdőből. Még utánam szólt:
- Köszönöm – mondta. Halványan elmosolyodtam. Clary a konyhapult előtt állt és elég láthatóan vágott valamit.

Óvatosan mellé léptem, megnézni, hogy mit csinál.
- Csinálok egy gyors krumplifőzeléket – mondta, s közben fel se nézett. Bólintottam és Erik felé fordultam: ismét a kanapén ült és Tama pedig az ölében ült és a kezét nyalogatta.
- Itt alszotok. Nem mehettek ilyenkor haza! – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően. S a hálóba léptem, hogy elővegyek törülközőket és tiszta ágyneműt.

Senki sem ellenkezett. Egy kék törülközőt dobtam oda Eriknek és egy sárgát pedig Clary számára tettem a kanapé karfájára. Erik szó nélkül felállt és magára zárta a fürdőajtót. Claryhez léptem.
- Beszéltetek? – kérdezte, miközben kavargatta a fazék tartalmát. A kérdésével a fürdőben történetekre utalt.
- Nem. Vérzett a keze… fertőtlenítettem, nem voltam képes beszélni vele.

- Pedig kéne. Figyelj rám, Erik azért jött ide, hogy adjon egy utolsó esélyt neked. Ezt minél hamarabb meg kell beszélnetek. Erik nem tud örökké várni, mert ő sincs jól és te se.
- Szerinted nem tudom. Tudom, hogy szenved. Látom rajta, alig bírok ránézni anélkül, hogy elsírnám magam. Ha a szemébe nézek, úgy érzem, mintha semmi esély se lenne arra, hogy valaha boldog legyen. Hogy valaha mosolyogjon a szeme és ne a végtelen fájdalom áradjon a belőle.

- El…
- Nem ez a nevem. Lizbeth-nek hívnak! – csattantam fel. – Szerinted milyen érzés volt nap, mint nap úgy felébredni, hogy egyedül vagyok? Hogy nem volt kivel beszéljek, aki tényleg válaszolt volna? Egyedül voltam hónapokig. Tudom, hogy itt vagy… ott voltál nekem és rengeteget beszéltünk, de mégsem volt ugyanaz! – mondtam. Végszóra nyílt az ajtó és Erik lépett ki rajta. Sarkon fordultam és a hálóba siettem. Felkaptam a törülközőmet és könnyes szemmel zárkóztam be a fürdőbe.

Nekidőltem az ajtónak és zokogni kezdtem. Nem érdekelt, hogy hallják vagy, hogy mit gondoltak, vagy, hogy miről beszélnek. Fáradt voltam, végtelenül fáradt. Óvatosan felálltam, mire megszédültem bele kellett kapaszkodnom a mosdókagylóba különben elestem volna. Beálltam a zuhany alá várva a megváltást, hátha jobban leszek. De nem lettem. A hűs víz ugyan segített, de ugyanúgy fájt a fejem, szédültem, a gyomrom étel után sóvárgott. Nagyon rosszul voltam, ezért gyorsan elzártam a vizet és felöltöztem.

Kótyagosan léptem ki a fürdőből. Clary rögtön bezárkózott utánam a fürdőbe. A lehető legnagyobb gyorsasággal elindultam a szobámba. Félig sikerült bezárnom az ajtót mielőtt még összecsuklottam volna. A puffanást valószínűleg Erik hallhatta, mivel azonnal megjelent a hálóban. A szekrénysornak dőlve talált rám.
- Héj, jól vagy? – guggolt le elém. Alig sikerült felemelni a fejem. Bágyadtan megráztam magam, jelezvén, hogy szarul vagyok.

- Nem - leheltem tejfehér arccal. Erik a homlokomra tette a kezét.
- Lázad nincs. Mi a baj? – A fejemet nekitámasztottam a szekrénynek és úgy néztem Erikre.
- Fáradt vagyok… Egyedül vagyok, belefáradtam már mindenbe, lassan olyan leszek, mint egy nyolcvan éves néni, aki csak a macskájával beszélget.
- Miért mentél el? – kérdezte végül.

- Össze voltam zavarodva.
- Miért változtattál nevet? – kérdezte és két ujja közé csippentette az államat.
- Menekülni akartam a világ elől – mondtam könnyes szemmel, összeszorult a szívem, torkomat gombóc szorította el. Bár nem tudtam, mi ez a hirtelen őszinteségi roham, de valamiért minden kérdésére válaszolni kezdtem.

- Miért változtál meg? – kérdezte, közben az egyik rövid tinccsel játszadozott el.
- Csak ismételni tudom magam – suttogtam halkan. Legszívesebben a karjaiba vetettem volna magamat, hogy kisírjam magamat.
- Miért nem mondtad el, hogy te voltál az?
- Ha az ember menekül, akkor senkinek se mondja el, hogy merre tart – mondtam halkan suttogva.

Még mindig nem tudom, hogy miért mondtam el neki mindent, amit csak tudni akart, de ha a szemébe néztem, végre nem ürességet láttam, hanem halvány reménysugarat pillantottam meg a szemében. Talán ezért tettem, hogy végre láthassam, hogy nem csak mardossa a fájdalom, hanem, hogy esélye van arra, hogy boldog legyen.

- Most már jobb? – kérdezte miközben végigsimított az arcomon. Megérintettem a kezét és nem engedtem el. A karjába kapaszkodtam, mintha csak ez lett volna az utolsó esélyem, arra, hogy tényleg megbékéljek. Lassan könnyek gördültek le az arcomon. Erik kedvesen rám mosolygott:
- Héj – fogta két kezébe az arcomat. – Ne-ne. Ne sírj – mondta és a homlokát a homlokomnak döntötte.

Arcom égni kezdett és kezdtem félni, hogy szívrohamot kapok, olyan gyorsan vert a szívem. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet Erikétől. A halvány megvilágításban csak úgy izzott az a két zöld szempár.
- Nincs semmi baj. Már nem lesz többé baj, megvédelek! – suttogta. Gyomrom liftezni kezdett és szívem szerint megcsókoltam volna. De valami visszatartott, valami legbelül azt súgta, hogy ne tegyek semmit se.

És lám, tényleg jól tettem. A következő másodpercben Erik elhúzódott tőlem és Clary benyitott. Lenézett ránk, amikor tekintete rám tévedt elsápadt:
- Mi történt veled? – kérdezte halkan és mellém ült.
- Még mindig rosszul érzi magát, ami lenn történt – hazudta Erik. Óvatosan bólintottam.

- Nem vagy éhes? – kérdezte halkan. Hangja élettel teli volt, amitől kicsit jobban lettem, bár még mindig szédültem. Bólintottam.
- Akkor együnk – szólt Erik és felpattant. Clary is így tett. Erik a kezét nyújtotta, én pedig megfogtam a kezét és hagytam, hogy felhúzzon.

- Köszi – mondtam halkan, közben elégedett mosoly kúszott az arcomra. Alakulnak a dolgok, jó úton haladok, hogy mindent rendbe hozzak. Leültünk enni az asztalhoz. Miközben ettünk senki sem szólalt meg. Nem mondanám, hogy kifejezetten jó kedvem volt, hiszen a kezem akarva-akaratlan remegett, de végre úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül.

Mikor megvacsoráztunk gyorsan elmosogattam, közben a többiek elmentek lefeküdni. A két testvér aludhatott a franciaágyamon én viszont a kanapémat kaptam meg, mint fekhely.
- Jó éjszakát – mondtam mikor Erik becsukni készülte az ajtót. A fiú elmosolyodott és félig becsukta az ajtót és eltűnt a sötétben. Beletúrtam a hajamba és kifújtam a levegőt. De sajnos ez nem volt elég ahhoz, hogy lenyugodjak.

A konyhába siettem és csináltam magamnak egy adag popcornt és leültem a TV elé, hogy megnézzek valami fárasztó filmet, amitől elalszok. Néhány perc válogatás után elindítottam a filmet és lehuppantam a kanapémra.

Olyan óra múlva halkan nyílt az ajtó, amit csak utólag vettem észre. Mikor oldalra pillantottam megrezzentem, mivel Erik szinte mellettem könyökölt a kanapé háttámláján.
- Bocs, nem akartalak megijeszteni – mondta, mikor látta, hogy összerezzenek. A kezem kissé remegni kezdett a kezem.
- Se-semmi baj. – Erik átugrott a támlán és mellettem landolt.
- Ennyire megijedtél? – kérdezte mosolyogva. Émelyegni kezdtem, mikor meglátta, hogy menyire remeg a kezem. Átkarolta a nyakamat és magához húzott, közbe halkan nevetett.

A gesztustól még a lélegzetem is elakadt, levegőt nem mertem venni. A szívem egyre gyorsabban vert. Átöleltem és szorosan magamhoz húztam, közben egyre jobban remegtem. Mélyen beszívtam a pólója illatát. Éreztem azt a fűszeres illatát, ahogy veszi a levegőt, ahogy dobog a szíve. Sosem akartam elengedni őt.   

   - Nem tudtam, hogy így reagálsz majd, nem ijesztettelek volna meg – suttogtam a fülembe. – Azért jól vagy, ugye?
- Azt hiszem – mondtam és arcomat a pólójába fúrtam.
- Ennyire megijedtél? Vagy még mindig a lenn történtek miatt vagy ennyire kibukva?
- Is-is… inkább a lenn történtek miatt vagyok ki – hazudtam. Konkrétan le se szartam, hogy mi történt odalenn. Engem az foglalkoztatott, ami kettőnk között történik.

Érdekes módon Erik nem akart elengedni és valamilyen okból kifolyólag én se akartam, hogy így legyen. Kicsit helyezkedtem, hogy kényelmes legyen. Erre Erik szorosabban húzott magához.
- Hogy-hogy nem alszol? – kérdeztem kábán.
- Mennyek el?
- Ne! – mondtam kétségbeesetten és szorosabban öleltem át.

- Jó, ne izgulj, nem hagylak itt – mondta kedvesen.
- Jól teszed. Azt mondtad, hogy nem hagysz engem bajban – mondtam neki és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek.
- Miért lennél te bajban, ha itt hagynálak? – kérdezte, miközben elvigyorodott.
- Egyedül maradnék és félnék, hogy valaki betör – mondtam és oldalra néztem. Erik egyik kezével megemelte az állam, hogy ránézzek.
- Tudod, hogy nem tenném – mondta komoran.

- Biztosan? – kérdeztem csillogó szemekkel.
- Mivel bizonyítsam? – kérdezte vigyorogva.
- Lepj meg – mondtam és lehunytam a szemem, hogy igazi meglepetés legyen. Kiélezett érzékszervekkel vártam a meglepetésemet. Kínzó pillanatokig nem történt semmi, aztán Erik két kezébe fogta az arcomat és szolidan megcsókolt. Kissé meghökkentem. De szinte elolvadtam, amikor nyelve átcsusszant a számba és a nyelvemet kezdte kergetni.

A nyakánál fogva átkaroltam, hogy közelebb kerüljek hozzá, mire a kezei lecsusszantak a derekamra. Csókunk egyre szenvedélyesebb lett és vadult. Megkönnyebbültem, mikor utolért az órák óta várt megváltás. Erik szorosan tartott és olyan melegség öntötte el a szívemet, amit még sosem éreztem. Éreztem, ahogy tagjaim elzsibbadnak, hirtelen rám zúdult mind az a sok fáradtság, amit eddig valami visszatartott.

Éreztem, ahogy lassan hátradőlök, mert már nincs erőm tartani saját magamat se. Óvatosan elhúzódom Eriktől és vörös fejjel pillantok rá.
- Hiszek neked – suttogtam, mire Erik halkan felnevetett, mire én is elmosolyodtam.
- Örömmel hallom – mondta. Apró puszit leheltem Erik ajkaira.

Kicsit arrébb csúsztam a kanapén, hogy Erik mellém tudjon feküdni és ne rajtam feküdjön, mert bármennyire is örülnék neki, törékeny testemből kinyomná a szuszt. A fiú értette a célzást, miszerint igényt tartok arra, hogy mellettem aludjon. Mosolyogva helyezkedett el mellettem, mire kaptam az alkalmon és a mellkasára hajtottam a fejem. Hallottam, ahogy dobog a szíve.

Az apró, de annál kitartóbb hang teljes mértékben lenyugtatta hevesen dobogó szívemet. Éreztem, ahogy Erik lélegzik, ami még inkább lenyugtatott, már-már elkábultam. Ehhez még társult, az, ahogy ez a csodálatos fiú magához ölelt. Szinte elolvadtam, a karjaiba olvadtam. Óvatosan átkaroltam, mire a fiú egyik kezével megfogta a kezemet, ujjaink azonnal egymáséba fűződtek.

- Na, így biztonságban érzem magam – motyogtam kábán. Szinte már aludtam, de azért még érzékeltem a körülöttem történő dolgokat. Ahogy Erik a hajamba fúrja az orrát, ahogy cirógatja a bőrömet.
- Akkor kénytelen leszek veled maradni egész éjjel.
- Szinte érzem a mondatban lévő maró gúnyt – jegyeztem meg epésen. Erik elmosolyodott.
- Hát, ha nagyon szeretnéd… - mondta és már félig felült volna, mikor álmosan belekapaszkodtam.

- Ne. Ne! – mondtam kétségbeesetten. Még a szememet is kinyitottam. Kérlelően néztem Erik szemébe, hogy megessen rajtam a szíve. – Kérlek, maradj itt velem. – Erik felnevetett és megpuszilta a homlokomat. Lehunytam a szemem és a pólójába kapaszkodva vártam, ahogy Erik visszadől. Mikor, néhány másodperc múlva nem történt semmi, ismét kinyitottam a szemem.
- Kérlek szépen! – néztem rá ismét.

- Jó-jó! Tudnék neked nemet mondani. – Ezzel visszadőlt.
- Miért, olyan szörnyű neked itt? – kérdeztem durcás, miközben felkönyököltem. Tettetett sértődöttséggel fúrtam a tekintetemet az övébe.
- Én ezt egy szóval sem mondtam. Ugyan, Liz, ne legyél durcás! – villantotta ki a hófehér fogait. – Na, gyere! – mondta és kinyújtotta felém a karját. Elégedett mosollyal az arcomon „vetettem” magamat karjaiba szerelmemnek.

- Baj, hogy ha azon nyomban elalszom? – kérdeztem néhány perccel később teljesen kábán.
- Vigyázok az álmodra, ne félj. Aludj nyugodtan – mondta halkan.
- Köszönöm. Köszönök neked mindent – mondtam ezzel elnyomott az álom.

Menekülés

7. fejezet

~Clary…~

Miután kijöttem a mélabús bátyám szobájából lesiettem a lépcsőn, közben erőteljesen Erik viselkedésén agyaltam. Majd hirtelen megtorpantam. Erik soha, de soha nem viselkedne így. Nagyon komolyan kellett veszekedniük, ha Eriket így kiforgatta magából. Még anya halálakor sem viselkedett így.

Viszont gondolatmenetemet Tama zavarta meg:
- Miau! – nyávogott fel türelmetlenül.
- Elengedlek, de ne futkorássz, összevissza kérlek. – A macska pislogott egyet, amit igennek vettem, így leguggoltam és lehúztam a dzsekim cipzárját. Tama először rám nézett, majd kiugrott a dzsekimből le a földre, majd a pincébe vezető lépcsősorhoz döcögött, akkor ismét rám nézett.

- Na, gyere… keressük meg a gazdádat – mondtam, mire Tama elindult, én pedig mentem mellette.

~Elisabeth…~

Szépen álomba sírtam magam, arra ébredtem fel, hogy valaki kinyitja az ajtót. Lassan felnyitottam szemeimet és abban a pillanatban valami felugrott az oldalamra. Egyből felismertem a tapintásából, hiszen annyiszor csinálta már.
- Tama? – néztem rá értetlenül.

- Gondoltam örülnél neki – mondta a vizitelőm. Óvatosan felültem és Clary-re mosolyogtam. Tama az orromnak nyomta pici nedves orrát és hozzám dörgölőzött.
- Köszönöm szépen – mondtam, miközben Tamát simogattam. Clary megvonta a vállát.
- Nem tesz semmit. Jól vagy? Erik teljesen kivetkőzött magából – kérdezte, miközben alaposabban felérte a szétsírt arcomat.

Zavartan a fülem mögé igazítottam az egyik kósza tincsemet, majd Claryra néztem:
- Semmi… csak a szokásos. Azt hiszem, hogy totálisan elcsesztem az egészet. Úgy, ahogy vagyok, utál. Tényleg… vége. Erik végleg elhidegült tőlem. – Ismét könnybe lábadt a szemem. Clary viszont, határozott mozdulattal karolt át.

- Nem lesz semmi baj! Minden rendbe fog jönni. Az idő gyógyít.
- Nem! Nem lesz! Veszekedtünk, kiabáltam, kiakadtam és itt hagyott. Arról nem is beszélt, hogy szeret-e egyáltalán!

Tama a mellkasomra, hogy úgy dörgölje pofikáját az arcomnak, így letörölve hulló könnyeimet. Könnyeim közül pillantok le rá:
- Nincs semmi baj kiscicám! – mondtam neki szomorúan. – Majd… majd mindent megoldok! – mondtam neki biztatóan. Erre ő összekucorodott az ölemben és dorombolni kezdett.
- Hozok neked enni, jó? Mindjárt jövök.
- Rendben. – Ezzel Clary becsukta maga mögött az ajtót.

 Egyből felpattantam a kanapéról és Tamát felkaptam a táskámba raktam.
- Sajnálom, de muszáj lesz. Csak így juthatunk haza! Na, induljunk – mondtam, ezzel kiléptem az üres folyosóra és kisétáltam a házból.

A lakásba érve Tama kiugrott a táskámból és eltűnt a szobámban. Gyorsan megetettem Tamát, majd a kanapémon elhevertem közben egy narancslét kortyolgatva.
- Nevet fogok változtatni – mondtam a macskámnak. Ezzel felpattantam, átöltöztem és már indultam is. A telefonom pont akkor csendült fel, mikor épp kiléptem az ajtón:

- Igen, anyu? – szóltam bele.
- Mit csinálsz, drágám? – érdeklődött kedvesen.
- Épp megyek nevet változtatni – vallottam be. Hallottam, ahogy prüszköl egyet. Biztos épp ivott valamit.
- HOGY MICSODA? – kérdezte köhögve. Felsóhajtottam, mire elmagyaráztam neki, hogy nem szeretem, hogy állandóan zaklatnak az újságírók. Ez hazugság volt, de anyának ennyi pont elegendő, hogy belegyezzen a dologba.

- Anya… kérlek, szépen érts meg! Lopakodnom kell a saját házamhoz, amikor dolgozni megyek mindig fél órával hamarabb kell indulnom, mert nagy kerülőt kell tennem. Anya, légy szíves, légy oly’ elnéző…
- Lányom… - Anya idegesen felsóhajtott -, mi lesz az új neved?
- A Lizbeth nevet választottam, mint dédanyám… - mondtam némi hezitálás után. Édesanyám megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Van még valami, amiről tudnom kéne? – kérdezte fáradtan.

- Fodrászhoz megyek…
- Hajigazítás? – kérdezte már-már reflexből.
- Nem teljesen. Szerintem visszafestetem barnára és levágatom rövidre.
- MICSODA? – kiáltott fel idegesen édesanyám. – Elisabeth Ro… Fairchild, másfél hete beszéltünk és ennyi idő alatt teljesen megfeledkeztél arról, hogy kicsoda vagy?
- Nem, anya! Kérlek szépen a változás mindenkinek kell. Még nekem is, mint egy hercegnő, és mint tinédzser. Mellesleg megjegyezném, hogy mivel betöltöttem már a tizennyolcadik életévemet jogom van a saját testemmel rendelkezni! – közöltem édesanyámmal a száraz tényeket.

Anyám nem válaszolt rögtön. A telefonon keresztül hallottam, ahogy idegesen beszívta a levegőt, majd hosszasan kifújta:
- Rendben, lányom. Rendben.
- Visz hall… - mondtam, majd kapkodva kinyomtam, mielőtt anya még győzködni kezdene. Gyorsan elindultam az egyik közeli gravírozó felé.

A boltba belépve halkan köszöntem mivel rajtam kívül még két vevő volt jelen a boltban. Az eladó kedves mosollyal biccentett és visszafordult a vevőhöz. Néma csendben néztem körül a boltban, nagyon visszafogott volt. Szolid berendezés és még szolidabb díszítés. De nagyon ízléses.

Egészen addig nézelődtem, hogy észre se vettem, hogy már mindkét vevő eltűnt. Az eladó kedves mosollyal az arcán szólongatott:
- Hello – lóbálta a kezét az arcom előtt. Pislogtam párat és elmosolyodtam:
- Ó, elnézést! Csak kicsit elbambultam – néztem az eladóra. A férfi fiatal volt: olyan húsz éves maximum. Hosszabb barna haja volt és jég kék szeme, arcán kedves mosoly húzódott. Kedvesen nézett rám, és újból megszólalt:
- Szóval, miben segíthetek? – kérdezte.

- Nem rég költöztem új lakásba és szeretnék egy névtáblát gravíroztatni, mivel a régi már nagyon csúnya… - kezdtem bele a kitalált mesémet, amit a szegény eladó el is hitt. Kicsit talán sajnáltam is. Mikor eldaráltam a mesémet a férfi különböző méretű és színű fémdarabokat pakolt elém, hogy választhassak, hogy melyik a legszimpatikusabb. Végül az ajtómmal megegyező színű darabot választottam.

- Remek választás! Mivel még van némi munkám, ezért nem tudom rögtön megcsinálni, nagyjából olyan óra múlva másfél óra múlva kész lesz. Attól függ, hogy mennyi vevőm lesz.
- Rendben, akkor majd még jövök. Nagyon szépen köszönöm – mosolyogtam rá. Ezzel otthagytam a boltot és némi bolyongás után rátaláltam egy aranyos kis étteremre, ami tökéletes lesz az ebédeléshez.

Óvatosan benyitottam és mikor becsuktam magam mögött és az előtérben lévő táblához léptem:
Kérem kedves vendégeinket, hogy legyenek szívesek itt várakozni, míg a pincér meg nem jelenik. Köszönjük megértésüket!

Miközben elolvastam hangosan köszöntem, s mikor felpillantottam egy idősebb úr álldogált előttem.
- Jó napot! – köszöntöttem, mire biccentett és visszaköszönt. Arcán kedves mosoly díszelgett, ami meg melegítette a szívemet.
- Van foglalása? – kérdezte egy kis idő múlva.
- Ó, nincs! Egyedül jöttem, és egy személyes asztalhoz szeretnék ülni, csak ebédelni szeretnék – mondtam kedves mosollyal az arcán.

- Értem, kérem, kövessen – mondta kedvesen, mire sarkon fordult és gyors léptekkel cikázni kezdett az emberekkel teli asztalok közt. Bizonytalanul követtem az urat, aki gyakorlott mozdulatokkal intett, hogy ott lesz a helyem. Kedves mosollyal jutalmaztam és hálás köszönetet csicseregtem neki, amiért segített nekem. Az úr meleg mosolyt küldött felém:
- Semmiség, hölgyem. – Ezzel enyhén meghajolt, amiből egyből rájöttem, hogy tudja, ki vagyok. – A felszolgáló nem sokára érkezik és felveszi a rendelését. 

Még egyszer rámosolyogtam.
- Köszönöm szépen. – Ezzel egy ropogós bankót nyomtam a kezébe. Az úr elmosolyodott és visszarakta az asztalra, jelezvén, hogy nem fogadja el a plusz pénzt. Csillogó szemekkel néztem az úrra. Ilyen embert sem látni minden nap. Néhány perc alatt elérte, hogy felnézzek rá.

Az úr aprót biccentett és sarkon fordulva visszasietett a helyére. Szememmel egészen addig követtem az útját, amíg a felszolgáló ki nem takarta az úr sziluettjét. Kedvesen rámosolyogtam a felszolgáló lányra:
- Jó napot kívánok – szólt a lány meleg mosollyal az arcán.
- Jó napot – szóltam halkan.
- Az étlap – szólt kedvesen, mire elém rakta az ízléses étlapot -, esetleg van valami, amit szeretne inni? – kérdezte illedelmesen.

- Köszönöm szépen, egyelőre nem kérek semmit sem – mondtam, közben végig kutattam az arcát: Barna haj, barna bőr és barna szem. Haja szoros kontyba fogva, amiből egyetlen hajszál sem lógott ki.
- Rendben, olyan öt perc múlva jó lesz, hogy ha visszajövök – kérdezte az órájára pillantva.
- Persze, persze. – Ezzel a felszolgáló biccentett és elhátrált.

Az étterem egyre szimpatikusabb lett. Gyorsan végig futottam az étlapot: csodálkozva konstatáltam, hogy az étlap tartalmazza azokat az ételeket, amiket, még a kastélyban szolgáltak fel nekem nap, mint nap. Igazán előkelő étterem. Elégedetten dőltem hátra, mikor rátaláltam az egyik kedvenc ételemre. Gyorsan hátra lapoztam az italokhoz és végül egy száz százalékos alma lé mellett döntöttem.

Amit a felszolgálónak leadtam a rendelést szemügyre vettem az étterem berendezését. Csodálkozva állapítottam meg, hogy kívülről mindent csak ezt a stílust nem tudtam elképzelni. Kívülről csak egy egyszerű barna ajtót látni, felette az étterem nevével, egyszerű fehér betűkkel. Belül pedig, mintha a kastély étkezőjébe kerültem volna.

Minden fehér és arany keveréke volt: a terítők fehérek voltak, hófehérek, rajtuk szolid aranyozott minták. A székek fehér párnázottak voltak és arannyal szegélyezett. Az étkészlet arany volt. Lámpaként az étterem plafonja közepéről egy hatalmas csillár lógott le. A falakat fehérre meszelték és arannyal díszítették.

Elvesztem a látványban. De tényleg nagyon hasonlított az étkezőre, mintha ugyanaz a tervező készítette volna. Bár nem zavart, sőt örültem, hogy vannak olyan helyek, amik emlékeztetnek az otthonokra. Miközben az ételre vártam rájöttem, hogy megvan a kedvenc éttermem. Hiába szerettem azt a helyet ahol dolgoztam, azt is nagyon szerettem, de sajnos ezerszer felülmúlta.

Mikor kijött az étel a csodálkozástól nyitva maradt a szám: az étel, amit rendeltem pontosan úgy nézett ki, mint amit a kastélyban szolgáltak volna fel. Elégedetten kezdtem falatozni. Az étel ínycsiklandozó volt. Majdnem leolvadtam a székről, olyan isteni volt. A telefonomra pillantottam.

Két új üzenet érdeklődve pillantottam az üzenetekre. Az egyik Clarytől jött, a másik meg – kitől-mástól – Eriktől érkezett. Fáradtan sóhajtottam fel és raktam félre a telefont. Inkább folytattam az étkezést.

Mikor befejeztem az ételt és fizettem gyorsan beugrottam a gravírozóhoz és elhoztam a névtáblát. Utána elintéztem a névváltoztatást és az új adatokat: személyi, lakcím kártya, bankkártyák. Ezek után irány a fodrászat. A fodrászom, akihez jártam félig meddig japán volt, de teljes mértékben megértette a nyelvüket.

- Meiko! – léptem be az üzletbe. A lány rám pillantott és boldogan borult a nyakamba.
- Elisabeth! – sikkantotta, miközben kibontakoztam az öleléséből. – Miben segíthetek? – kérdezte erős akcentusával.
- Hát, egy elég erőteljes átalakulásban kéne segítened – magyaráztam miközben leraktam a táskám. – Van most embered, aki be van jelentkezve? – kérdeztem reménykedve.

- Nincs. A mai napon csak három óra múlva jönnek az első vendégek. Szóval van időm foglalkozni veled. Mit szeretnél? – kérdezte miközben a hajmosó felé terelgetett.
- Levágni és visszafesteni barnára – mondtam miközben mosta a hajam.
- Mennyire rövid? – kérdezte mikor kifésülni kezdte a hajam. A nyakamra mutattam.
- Eddig – mondta, mire Meiko aggodalmas tekintettel nézett rám a tükrön keresztül.

- Biztos vagy benne? – kérdezte, miközben az első tincset az ujjai közé fogta. A tükrön keresztül ránéztem és magabiztosan bólintottam. – Hát legyen – mondta és levágta a hajam.
- Jó lesz – mondtam elégedettem.

Nagyjából egy óra múlva megszárított hajjal álltam fel a székből és fizettem ki Meikót.
- Köszönöm szépen – mondtam még egyszer búcsúzóul és kiléptem az estébe gyorsan a fejemre húztam a kapucnit és elsiettem a buszmegállóba. Idegesen pillantottam körbe, amikor felszálltam a buszra. Nagyjából másfél óra, míg innen hazaérek: akkor már javában este lesz.

Ami az én környékemen kártékony az egészségre. Ugyanis a környékünkön elég sok rosszarcú alak tűnik fel az éjjel. Inkább nem sorolnám fel. Bár reményeim szerint senki nem fog baj okozni, mivel a buszmegálló a lakástól ötpercnyire sincs. De azért elég veszélyes környék, még így is.

~Clary..~

Miután rájöttem, hogy Elisabeth lelépett a szobámba mentem és bezárkóztam. Tudtam, hogy mi fog következni. Amint Erik megtudja, hogy Elisabeth eltűnt, tombolni fog. Sajnos igazam volt, mert nagyjából tíz percre rá, hogy bezárkóztam hatalmas robajt hallottam. Erik valószínűleg eltört valamit. Remélem nem valakit.

- Clarissa! – ordította a földszinten. Befogtam a számat, hogy még a lélegzetemet se hallja. Néma csend, amitől még a szőr is felállt a karomon. Erik néma csendben mozgott, amitől még a hideg is kirázott, főleg ilyenkor, amikor dühös volt.

- Clarissa, hol vagy?! – ordította magából kikelve. A hangja egyenesen az ajtóm elől jött. Levegőt se mertem venni, mozdulni se mozdultam. Az ajtóra csapott. Hangosan felkiáltott kínjában, amitől még a torkom is elszorult. Bár nem tudtam, hogy mit tegyek, így inkább maradtam a mozdulatlanságnál. Mikor már nem hallottam Erik zihálását a telefonomért nyúltam és gyorsan írtam Elisabethnek egy SMS-t.

Viszont mikor épp raktam volna vissza az éjjeli szekrényemre a telefon megrezzent, jelezvén, hogy üzenetem érkezett. Azt hittem, hogy Elisabethtől érkezett, de tévedtem.
Erik üzenete: Utolsó esély.
Nem kellett gondolkodnom, tudtam, hogy mire utal vele, tudtam, hogy mit akar, hogy hova megy.

Azonnal felpattantam és kinyitottam az ajtót és rohantam fel apához, gyors meghajlás után szólaltam meg:
- Apám… Erikkel elmegyek egy kis időre – jelentettem ki.
- Jó látni, hogy a gyermekeim ilyen jóban vannak mostanság – mondta csendesen. – Rendben, majd tudassátok, ha visszajöttetek – mondta végül.

- Igen, apám – hajoltam meg. Gyorsan kimentem, s mikor becsuktam magam mögött az ajtót felsóhajtottam. Majd megráztam magam és futva indultam Erik után.

~Elisabeth..~

Amint leszálltam a buszról kikapcsoltam a zenét. Veszélyes ilyenkor süketként mászkálni. Körbe néztem, nem láttam senkit, bár a világítás híján elég nehéz bármit is látni. Sietősre vettem a lépteimet, mivel hallottam valaki lépteimet magam mögött. Valami azt súgta nem épp cserkész sütit szeretne eladni nekem. Már láttam a házat, amikor megragadtak a kapucnimnál fogva.

Felsikoltottam a kézért nyúltam, ami megragadott. Éreztem, hogy egy férfi keze. Sikoltozva követeltem, hogy engedjen el, de a férfi csak cibált az egyik sikátor felé. A rémület átjárta minden porcikámat. Utoljára még hallottam, ahogy csattan a panelház ajtaja.