2. fejezet

A Tolvajok Hercege

Puhán landolt a szobámban, az ablak előtt. Gunyoros mosolyra húzódott a szám. A fiú körbenézett és a szekrényem felé indult. Pont háttal nekem. Némán léptem ki a függöny mögül. Gyors és néma lépésekkel szelem át a szobámat. Az utolsó lépést elvétettem, így pont egy rossz és nyikorgós deszkára léptem.

A tolvaj hihetetlen gyorsasággal fordult meg, de én rávetettem magam. Mindketten felborultunk, de én rajta ültem. Szóval a tolvajnak esélye sem volt – reményeim szerint.
- Na, te ki vagy? – kérdezte meghökkenten.
- Hol a nyakláncom és a szüleim te átkozott? – sziszegtem.
- Oh, Elisabeth hercegnő, nem is ismertelek fel ebben az öltözékben – mért végig.
- Hol a nyakláncom? Ne kelljen még egyszer kérdeznem! – A kezét felém mozdította, mire előkaptam az ágyról a konyhakést és a nyakához szorítottam.

- Nyugi! Kell a nyaklánc vagy nem? – villantott rám egy mosolyt, amitől kirázott a hideg. A pólója alól szedi elő a láncom. Egész végig rajta volt? – Most eltennéd, ha kérhetem? – nézett rá a késre. A szeme meg sem rebbent. Dühített a nyugalma. Vonakodva elhúzom a kést a torkától és kihajítom az ablakon.
- Hol vannak a szüleim? – kérdeztem valamivel enyhébben, de azért megragadtam a ruháját

- Pár szobával arrébb? Én nem vagyok bébiszitter. Elég feltűnően nem a szüleiddel foglalkozok – mondta maró gúnnyal a hangjában.
- Te idióta! – sziszegtem fúriaként. – Azon az éjszakán tűntek el, amikor te is itt jártál. Bane szerint királyi leszármazott vagy, ezért tudnod kell. Hallgatlak – mondtam, majd egy kicsit megráztam a ruhájánál fogva.
- Bane? – kérdezte döbbenten.

Lassan és határozottan bólintottam.
- Ezért még kap. Jó, oké… tudok róla. Mit akarsz még? De mit kapok cserébe? – kérdezte kaján vigyorral az arcán.
- Hmm… - gondolkodó arcot vágtam -, ja megvan. Nem öllek meg.
- Ugyan már, hercegnő. Te még egy legyet sem tudnál bántani, nem, hogy engem megölni. Kérlek, ne nevetess. Szóval valami más alku tárgyat találj ki.
- Chh, azt sem néznéd ki belőlem, hogy így öltözködjek. Mégis megtettem. Nem ismersz eléggé, tolvaj! – mondtam megvetően.

Hirtelen mozdult. Levegőt venni sem volt időm. Elkapja a kezem és magához ránt. Forró csókot nyom a számra. A kezemet – amivel el akartam lökni – a mellkasunk közé gyűri és elengedi. A hajamba túr, a mikor nagyot taszítok a mellkasát. Ismét a földön hever.
- Már tudom, mit kérek a szüleidért! – mosolyodik el gúnyosan. Óriási erőfeszítések árán az arcom meg sem rezzen a tolvaj mosolyától. Megszólal, mielőtt még megkérdezhetném: - Te!

- Mi? – kérdeztem értetlenül. A tolvaj ismét felül és a fülembe súg.
- Téged kérlek! Mondjuk, két hónapra – búgja bársonyos hangon. Ismét visszadől a földre. Jó kedvvel konstatálja, hogy tökéletesen kiakasztott.
- Engem? – kérdeztem meg végső elkeseredésemben. A fiú bólint. Sokat habozok. Tudom, hogy bele kell egyeznem.

- Rendben. De csak ha megtaláltuk a szüleimet.
- Oké. Akkor leszállsz rólam? – kérdezte. Gyors mozdulattal lehuppantam róla. A földön kuporogva bambultam. Majd felé nyújtottam a kezem. A fiú kérdőn pillantott rám.
- A nyakláncomat! – sziszegtem. Ismét kirángatta a pólója alól a nyakláncomat, levette, majd a kezembe nyomta. – Mi a neved? – kérdeztem miközben felálltam.
- Nem hittem, hogy egy hercegnő foglalkozik olyanokkal, mint én – mondta miközben gúnyos mosollyal az arcán körbenézett a szobámban. – Mellesleg: Erik, Erik Mormensen – hajolt meg alássan.

Az előbbi megjegyzésével nem is törődve nem válaszoltam a sértő mondatra.
- Mondanám, hogy örvendek, de hercegnő létemre, nem illik hazudnom.
- Legalább humorod van.
- Mikor indulunk? – kérdeztem inkább fontosabb témára térve. Erik felém fordult.
- Holnap, most viszont alvás. Korán kell kelni, ha nem akarod, hogy az egyik szolgád észrevegyen minket – mondja, miközben az ágy felé int. Karba tett kézzel nézek rá. „Ugye nem gondolja komolyan.”

Erik gúnyosan elmosolyodik. Kiráz a hideg attól a mosolytól.
- Igen, egy ágyban! – mondta még mindig mosolyogva. Erik elindul a fürdő felé, én pedig az ágyamba bújok. A lehető legszélére és a lehető legkisebbre összehúzva magamat. Közben alvást szimulálva. Közbe az ágyam egyfolytában zakatol.

„Téged” visszhangzik a fejemben bársonyos hangon. Az egész testemben kiráz a hideg. Az ajtó kattanásakor a szívem nagyot dobban. Hirtelen lehunyom a szemem, próbálok alvást szimulálni. Erik könnyedén lehuppan mellém. A fiú felkönyököl – gondolom – rám néz. Olyan hirtelen szólal meg, hogy majd nem felugrottam.

- Egy: tudom, hogy ébren vagy. Kettő: ha az ágy szélére húzódsz ki akkor tuti, hogy este az első mozdulatod az volt, hogy leesel az ágyadról. Szóval… nyisd ki a szemed és gyere közelebb vagy én húzlak közelebb – mondta. Bár a szemem csukva volt. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy kaján vigyorra húzza ajkait. De én csak tovább szimulálok, hátha bejön. Nem. Nem vette be.

- Hát jó. Te akartad! – morogta, majd hallottam, ahogy a takaró alatt megmozdul a keze. Lassan felvándorol a derekamra, majd lejjebb csúszik a hasamra és szorosan magához húz. – Most már jó – mormolta. A hátamra fordultam. Erik – mintha csak erre várt volna -, átkarolja a derekam. A haja piszkálta a homlokom, éreztem, ahogy veszi a levegőt.

- Miért vagy ilyen feszült? – kérdezte félálomban. Igaza volt. A testem feszült pózban feküdt. Elengedtem magam. Sokkal jobban éreztem magam. Picit helyezkedtem, majd próbáltam elaludni. Ám ez nem megy olyan könnyen, ha egy férfi mellett fekszel. Aki mellesleg egy rabló. Fél órán keresztül próbálkoztam.

Reggel – meglepően – kipihenten ébredtem fel. Ami még meglepőbb, Erik előtt ébredtem fel. Halkan kicsusszantam Erik karjai közül és a fürdő felé veszem az irányt. Közben felkaptam a törülközöm, egy újabb adag ruhát.

Bezárom az ajtót, de nem kulcsra. Megszokás. Ledobálom a ruháimat, majd a zuhanyzóba állok. Megnyitom a vizet és behúzom a kabin ajtaját. Gyorsan felcsatolom a hajamat, hogy ne legyen vizes.

Épp a törülközőért tapogatózok, amikor egyszerűen nem találom.
- A törülköző nálam, gyere ki értem.
- Elment az eszed? Add vissza! Különben leforrázlak.
- Rendben… - morogta dühösen.
- Kösz…- sziszegem, miközben magamra csavarom a törülközőmet. – Te szemét.

Erik azonban nem távozott. Helyette inkább minden egyes mozdulatomat figyelemmel kísérte.
- Menny ki! – mondom neki fújtatva miközben a fogkefémet vágom hozzá. Erik felemelt kézzel távozott. Gyorsan megtörülközök, felöltözök és megfésülködök.
- Még ma elkészülsz? – kérdezte az ajtón túlról.

- Megyek már! – mondom, majd kimegyek a fürdőből. – Tessék, kész vagyok? Most boldog vagy? – kérdeztem gúnyosan. – Sajnos nem. Akkor indulhatunk?
- Persze – mondta, miközben az ablak felé indult.
- Én ki nem ugrok az ablakon – mondtam kissé hisztérikusan.
- Idióta! Én megyek az ablakon, te a kastélyon keresztül. Kocsiba szállsz és lent találkozunk.

Nem sok kellett ahhoz, hogy megüssem, nagyon, nagyon erősen. De végül elfojtottam a feltörekvő dühömet. Lerobogtam a garázsba és kiálltam a kocsival a kastély elé.
- Parancsolj. Itt vagyok! – morogtam.
- Végre – mondta halkan, majd megkerülte a kocsit és beült az anyósülésre. Gyorsan lediktálta, mikor merre kell mennem.

Néhány perc alatt odaértünk. A ház, ahol Erik megállított egy hatalmas, szürke, romos épület előtt. Az udvaron elburjánzott a gyom, a kaput – ha lehet annak nevezni – a rozsda eszegette, az ablakot gondosan eltakarták egy-egy vérvörös függönnyel. Tétlenül álldogáltam a kapu előtt.

- Gyere már! – mondta sürgetően. – Amint belépünk, te eljátszod a néma, ártatlan és halálra rémült áldozatot. Semmiképpen ne szólalj meg! – mondta, miközben karon ragadott és a ház felé kezdett húzni.

- Áá, Erik! Rég láttalak haver! – mondta egy ismeretlen srác, amint beléptünk a romos házba. A hang valahonnan felülről jött. Majd egy srác robogott le a hosszú lépcsőn. Majd megállt a harmadik lépcsőfokon és rám nézett. Szégyenlősen Erik mögé bújtam.

- Ki a vendég? – kérdezte miközben folyton engem nézett.
- Hello. Számodra Alex… számodra senki! Na, megyek. Apámnak még jelentenem kell – biccentett a fiúnak, majd elindul felfelé, maga után húzva. A ház hatalmas, kissé romos. De Erik nem hagyja, hogy jól körülnézzek. Gyorsan megy. Egy nagy ajtó előtt áll meg.

Kinyitja az ajtót. Belép, és mélyen meghajol. Követem a példáját.
- Apám! – mondja alássan. Gyorsan felnézek. Egy nagyszoba, közepén egy trón. Rajta ült a Tolvajok Királya, Erik apja.
- Széplány! – biccent a férfi. Erik nem mond semmit, tovább megy egy ajtó felé.     

Egy kis szobába lépünk be. Egy pergamenszínű szoba. A polcok a plafonig értek, rajtuk mind papírok, mappák, könyvek.

Erik a szoba sarkában lévő asztalhoz lép. A rajta heverő papírokra pillant, majd egy tollat megragadva írni kezd.     
- Mikor vitték el őket? – kérdezte végül.
- Tegnap, június hatodika. – Erik bólint, majd az egyikpolchoz lép. A legkevesebb papírokat tartalmazó polchoz lép, majd a leemeli a legfelső papírt. Piros filccel volt ráírva, hogy 2012. július. Végig futja a lapot, majd a kezembe nyomja:

- Tessék, itt van Adam és Rosalie Ross. Ok az nincs. A suttogóknál vannak. Nincs messze, olyan húsz perc autóval. Reggelizzünk és mennyünk – mondta, majd a válaszomat meg sem várva elindult. Tétován követtem.

Eriket követve lebaktattam a lépcsőn és néhány folyosóval arrébb egy kis konyhában kötöttünk ki, ahol egy lány szorgoskodott.
- Szia, Clary!
- Szia…sztok – mondta a lány, rám pillantva felvonta a szemöldökét.
- Elisabeth, más néven friss zsákmány – mondta kaján mosollyal az arcán.

Clary egy lesajnáló pillantást vetett Erikre, majd hozzám lépett, felém nyújtotta kezét:
- Szia! Clarissa vagyok, de mindenki Clarynek hív. Ennek a baromnak a húga vagyok – mondta miközben Erik felé bökött fejével. Igazán sajnálom, hogy…
- Lassan elég lesz – sziszegte Erik mielőtt még befejthette volna a húg. Clary megadóan felemelte a kezét.

- Bocs, én csak az igazat…
- Persze, mindig csak az igazat… Mit csinálsz?
- Ebédet, de mielőtt még belenyúlnál… nem neked készül, hanem az egész háznak, szóval felejtsd el! – mondta csípőre tett kézzel. – A hűtőben keress magadnak kaját!
- Persze… mindig csak… - morgott magában a fiú. Dühösen felrántotta a hűtőajtót. – Jack hol van? Megint leitta magát?

- Nem tudom, lehet – mondta, miközben engem nézett. Zavartan figyelten Erik minden mozdulatát. – Úristen! – suttogta Clary miközben kihullott kezéből a fakanál. Dermedten meredt rám.
- Mi van már megint Clary? – kérdezte mogorván Erik, miközben felszedte a földről a fakanalat.

- Hát ezért voltál olyan ismerős – motyogta inkább magának, mint a testvérének. Értetlenül meredtem rá. – Erik, te idióta égis mit műveltél? – adott hangot a dühének. – Te idióta, mégis mit képzeltél, amikor… Ha ezt apánk megtudja! És ne mond nekem, hogy ha megtudja, mert tudom, hogy vagy olyan barom, hogy felírd a nevét. Törvényt szegtél, ezért még meg is halhatsz! Miért olyan nehéz azt a PÁR szabály betartani? – kiabálta dühösen, miközben hevesen gesztikulált.

- Clary! Nyugodj már meg! Nem írtam fel. Különben is tudom, hogy mit csinálok!
- Elraboltál egy hercegnőt! Nem is akármilyen hercegnőt!
- Kicsit hangosabban, apa még nem hallotta meg! – mondta komoran. Clary türelmét veszte csapott a pultra. – Mindketten megtanultuk a törvényeket. Akkor, mégis miért olyan nehéz emlékezned arra, hogy ezt TILOS!

- Clary, te főzőcskézz tovább, ezt ÉN intézem! – mondta Erik indulatosan, majd karon ragadott és kirángatott a konyhából.
- Milyen törvényekről beszélt? Elég nehéz elképzelni, hogy nektek is vannak törvényeitek! – mondtam, miközben Erik mint valami tehervonat, úgy söpört el mindent az útjából.

- Nekünk is vannak törvényeink, bármilyen nehéz is elhinni. Én pedig megszegtem a legelsőt: Királyi családtagot nem rablunk el. – Közben kicsörtetett a házból, keze erősen szorította a csuklómat, ami ennek hatására lilulni kezdett.
- Erik, a kezem már jobban hasonlít egy érett szilvára. Ha elengednéd, igazán hálás lennék – mondtam szúrósan.

A fiú egy sötét pillantással jutalmazott, majd elengedte a kezem és beszállt a kocsimba.
- A kulcsot – mondta rám sem nézve, mikor beszálltam mellé. A kezébe nyomtam, majd becsatoltam magam. Kitudja, hogy milyen örülttel ültem be egy kocsiba. Kinéztem az ablakon. Még egy utolsó pillantást vetettem a régi házra és azt kívántam bár ne kellene visszatérnem.

Erik zökkentett ki a gondolataimból, mikor elindította a kocsimat. Ismét kinéztem az ablakon. Semmi pénzért nem akartam Erikre nézni. Olyan hirtelen jött az ellenszenvem vele kapcsolatban, hogy nem is vettem észre hogy nem a városban vagyunk. Az utat kezdtem figyelni. Ahogy a táj változni kezd.

A kopár tájékra érkezünk, mire odaérünk a suttogókhoz. A házat elég könnyű volt kiszúrni. Ugyanis az egyetlen ház volt a környéken. Hasonlóan romos épület, mint, az előző. Még is ez más volt. Rettegés fogott el, amikor ránéztem. Úgy éreztem, hogy ezer szempár figyel a függönyökön keresztül.

Az autó megállt a ház előtt. Erik pedig kipattant. Egyre jobban megfogalmazódott bennem az, hogy én ide be nem megyek. Pedig muszáj lesz, így nagyot sóhajtva kiszálltam az autómból.

Az őrület szélén, avagy ahogy egy zene befolyásol

Bár ez egy régebbi bejegyzésem, de nagyon nagyon tetszik... :)

"A fal kikopott, a vérem nyoma ott maradt, rászáradt. Az ágyam közepén ültem, a hajam az arcomba hullott, így eltakarva a könnyeimet. A kezem görcsösen kapaszkodott az utolsó kézzel fogható elmékbe, ami azt bizonyítja, hogy mi barátok vagyunk. A könnyeim a képre hullanak, majd lecsorognak arról. Alig látom, azt. Majd a telefonom csörgésére összerezzenek. Gyorsan felkapom.
- Igen - suttogom bele, a másik oldalon a lány hangja szintúgy megviselt.
- Sajnálom! Tudom, hogy fáj! Tudom, azt hiszed, hogy elárultalak, de tényleg, nagyon sajnálom, erre még nem készültem fel. Még nem mondhatom el! - mondja.
- Oké - lehelem, majd lerakom. A szemet megtörlöm, a képet lerakom. "

Egy újabb első....

Az első találkozás

Újabb kimerítő bál. Hanah gyorsan lesegítette a ruhát rólam, majd felém nyújtotta a hálóingem. Már épp segített volna, mikor leintettem. Leültem a kis asztalom elé, mire Hanah kivarázsolta a fejemből a hajtűket. A szőke tincseim a hátam közepét cirógatták. Sőt a hátam alját.

- Köszönöm, Hanah! Jó éjt! – mondtam neki, ő pedig mélyen meghajolt és kiment a szobámból.
- Nincs mit köszönnie – mondta még végül. – Álmodjék szépeket, felség! – Ezzel végleg távozott. Fáradtan rogytam le az ablakom párkányába. Felnéztem a holdra, ami most gyönyörűen bevilágította a szobámat. Fáradtan tártam ki őket, had jöjjön be a kellemes nyári meleg. Lepillantottam a kertre, gyönyörű rózsalugasok, virágok. Lassan fújtam ki a levegőt.

Bárcsak lehetne normális életem. Bárcsak lehetnék boldog. Mikről nem álmodozom? Szomorúan felálltam és kecsesen lehuppantam az ágyamra. Elfeküdtem rajta és az ablak felé fordultam. Még vetettem egy utolsó pillantást a hatalmas kertre és elaludtam.

Az éjszaka közepén riadtam fel, a szobám sarka felől halk zörejt hallottam. A szívem rémülten dobbant egyet. A hold már nem világított be a szobámba, így teljes volt a sötétség.
- Ki van itt? – kérdeztem, miközben felültem, de a hangom erőtlen. Semmi választ nem kaptam.

Lerakom a lábamat, közben a szoba túl oldalát bámultam. Lassan lépdeltem, nehogy neki menjek bárminek is.
A szobám közepén járhattam, amikor újabb zörej ütötte meg a fülemet. Közvetlenül a hátam mögül jött a hang. Hirtelen megperdültem a tengelyem körül. Semmi. Lassan hátrálni kezdtem.

Hirtelen egy fekete foltot pillantottam meg, majd egy erős lökést érztem a mellkasomon és már a falnál is voltam.
- Csak én, hercegnő! – búgta bársonyos hangon. Kirázott a hideg, a közelsége miatt. Egyetlen egy férfi sem volt ilyen közel hozzám, még az apám sem nagyon. Talán öt éves korom óta.

- Te alávaló gazember, eressze el – sziszegtem. Kezemet ütésre emeltem, de a betörő gyorsabb volt nálam. A kezemet a falhoz nyomta.
- Ugyan már, miért vagy ilyen kemény? Nem tettem én semmi rosszat - mondta és látom, ahogy rám villantja a fehér fogsorát. – Különben is mindjárt elmegyek, már csak egy utolsó dolgot szeretnék elvenni.
- Mégis mit, te utol…
- A hercegnő legelső csókját – mondta rekedt hangon. Rákvörös lettem.

- Meg… ne… próbáld! – mondtam neki, mint valami fúria. De „kedves” szavaim nem hatották meg. Hiába fordítottam el a fejem, ő a szabad kezével hozzám ért és felé fordítja az arcomat. Ránéztem. Gyönyörű villogó zöld szeme volt és fekete haja, de az arcát fekete kendő takarta, amit lehúzott.

Lágy csókot lehelt ajkaimra, amiket ijedtemben összeszorítottam. Szabad kezemmel eltaszítottam magamtól, de nem vagyok hozzá elég erős. Végül csak sikerült ellöknöm őt.
- Holnap jövök – búgta fülembe és belecsókolt a nyakamba.
- Még is hogy merészeled te alávaló bitang. Ezért börtönbe vetetlek – mondtam neki, mire elnevette magát és kiugrott az ablakomon.

Az ablakhoz rohantam és végig néztem, ahogy átmászik a magas várfalon. Megtámaszkodtam a párkányon és hosszan kifújtam a levegőt. Mutató-, és középső ujjamat a számhoz érintettem. Soha nem csókoltak még meg. Szóval ilyen érzés lenne? Életemben először voltam ideges, zavart, de egyszerre feldobott.

Mégis mi ez a furcsa érzés. Talán izgatottság lenne.
- Te jó ég, mit vitt el? – kérdeztem magamtól. Felkattintottam a lámpát és a kis aszatlomhoz léptem. – A nyakláncom! – sikítottam hisztérikusan. Néhány másodperc múlva Hanah nyitott be hozzám.

Szemében még látni álmának utolsó képét.
- Mi történt, felség? – kérdezte alázatosan.
- Hanah, ellopták a dédanyám nyakláncát. A nyakláncomat! Egy ostoba, alávaló, bitang… szemét ember, aki a legszívesebben lelöknék az Eiffel torony tetejéről! – kiáltottam, dühödten csapkodtam.
   - Azonnal hívom a rendőrséget! – mondta, és már menne a telefonomhoz, amikor megállítottam.
- Ne, hagyjuk! Inkább aludnék, majd inkább reggel – mondtam neki, mire Hannah meghajolt és távozott.

Nyugovóra tértem, kellemes álomba csöppentem.

Reggel korán ébredtem. Kikászálódtam az ágyamból, majd a fürdőbe zárkóztam és lemostam a tegnap bál mocskát. Egy szál köntösben libbenek ki a fürdőből. Reflexből kiáltanám Hanah nevét, de mégsem teszem, hisz éjjel felkeltettem, biztosan fáradt megérdemli a pihenést.

Így a gardróbomba lépek és a ruháimat nézem végig. Végül kiválasztottam a legszolidabbat. Egy gyönyörű kék ruhát a derekánál beszegett, egy fekete szandállal. Végül is otthon vagyok. Halkan kisurrantam a szobámból és még halkabban surrantam el Hanah mellett.

Egyenesen a kertbe mentem. Abba a gyönyörű kertbe, amin keresztül az a bitang ember bejutott hozzám. Ismét a számhoz kaptam. Fáradtan pillantottam körbe, hogy senki sem vette-e észre az előbbit.

Éppen a szüleim ablaka alatt sétáltam el, amikor valami fura hangot hallotta a lábam alól. Lenéztem: ablaküveg. Jaj, ne! Rémülten pillantok fel a szüleim ablakára. Be van törve. Felsikítottam! Az őrök egyből odarohantak hozzám, de én csak a szüleim ablakát néztem. Hamar rájöttek, hogy oda kéne nézniük.

Ott hagytam őket és sokkos állapotban rohantam fel. Bosszúra vágytam és tudni akartam, hogy hol vannak a szüleim és a nyakláncom. Türelmetlenül kaptam fel a pénztárcámat és rohantam le a hosszú lépcsőkön.

Beszálltam a kocsimba és a lehető legközelebbi plázához száguldottam. Felsiettem a garázsból és bementem egy üzletbe. Szabályt szegtem. Soha nem lett volna szabad bemennem egy ilyen boltba. Főleg nem Hanah nélkül. De megtettem, szóval már teljesen mindegy.

 Nézelődni kezdtem, majd felkaptam egy félvállas pólót és egy kék farmert. Felpróbáltam és jó volt. Dermedten néztem magamat a tükörben. Jól néztem ki – legalább is így gondoltam -, de mégis csak tilosban járok. Sosem tettem.

Komoran léptem ki az öltözőből. Kerestem magamnak még néhány ruhát és azokat is felpróbáltam. Mintha rám öntötték volna. Gyorsan fizettem, majd felmentem a megszokott vásárló helyre. Egy elegáns ruhabolt volt ez, de mégis szörnyen rémisztő volt az egyszínűsége miatt.

Kerestem egy szép piszkosfehér ruhát, ami pont jó volt rám – és Hanah-ra is egyaránt. Majd megvettem. Miután becsomagolták egy szép dobozba rájuk mosolyogtam. Illedelmesen köszöntem és hazamentem.

A szobámba érve leraktam a ruhát az ágyra és visszamentem az alvó Hanah-hoz. Leraktam a ruhát az asztalra és írtam neki néhány kedves sort: 

Drága Hanah!

Remélem tetszeni fog az ajándékomat, amit neked vettem! Nem, nem utasíthatod vissza, hisz már oly’ hosszú ideje szolgálsz nálam. Ezúttal kérek bocsánatot a tegnap éjjeli hisztériám miatt. A mai napra szabadságot vehetsz ki!

Elisabeth

Miután sikeresen kimentem Hanah szobájából lementem Pierre-hez. Az udvari szakács, mint mindig, most is bőszen sündörgött a konyhában valami újabb ördöngös receptet alkotva. Elmosolyodtam mikor láttam, hogy annyira belefeledkezett a munkájába, hogy észre se vette, hogy ott voltam.

Amikor harmadszorra adtam oda neki azt, amit halkan morgott az orra alatt a keze megállt a levegőben és felemelte a fejét. Kissé megijedt.
- Ömm.. hercegnő… mi- mi-miben segíthetek? – kérdezte érdeklődve.
- Mit gyártasz, mert már nagyon éhes vagyok… - mondtam neki mosolyogva. Pierre megtörölte gyöngyöző homlokát és rám mosolygott.

- Oh, felség. Nem is tudom…csak úgy…
- Jaj, Pierre, ne légy szerény, te mindig nagyon finomakat csinálsz! Kérlek, mutasd mit csináltál! – mondtam kedvesen, mire Pierre tétován előkeresett egy tányért és rápakolt egy adag Pierre felé remekművet.
- Jó étvágyat, felség! – mondta. Megforgattam a szemem. Tudta nagyon jól, hogy nem szeretem, ha így szólít. Már ezerszer mondtam neki, hogy tegezzen.
- Pierre… - mondtam neki enyhe éllel a hangomban. Bólintott -, mit eszek? – kérdeztem érdeklődve.

Pierre elgondolkodott, majd forgott párat a tengelye körül és egy villát nyújtott nekem.
- Hát, Elizabeth – mélyen a szemembe nézett -, összekevertem pirított hagymát, őrölt paprikát. Vizet öntöttem rá, és amikor főtt akkor kockára vágott krumplit raktam bele. Ízesítettem és mielőtt kész lett volna tettem bele néhány virslit.

Visszanyújtottam Pierre-nek a villát. Rájött, hogy a lé miatt nem lehet villával enni. A fejéhez kapott és adott egy kanalat.
- Ízlik? – kérdezte érdeklődve, miután lenyeltem az első falatot. Ízletes volt, nagyon finom.
- Mmmmm  – mondtam. – Ez… nagyon… finom! – mondtam neki csillogó szemekkel. Pierre szeme felragyogott és mosolyogni kezdett.

Kedves néztem, ahogy elégedett magával. Boldog volt.
- Örvendek, hogy te is örvendsz.
- Hmm… Pierre. Te vagy a világ legjobb szakácsa! – mondtam neki nevetve. Felemeltem a tányért és keresztbefontam a lábam.

Hirtelen kinyílt a konyhaajtó. Hanah lépett be a fehér ruhájában. Arcán kedves mosoly, a szeme, mint a gyémánt úgy csillog.
- Felség! O, felség! Köszönöm! Te vagy a világ legjobb embere! – mondta miközben hozzám lépett és átkarolt. Tudta, hogy szeretem, ha megölelnek. Szorosan megölelem és elhúzódom tőle.
- Neked is, szia! – mondtam neki. – Kérsz? – kérdeztem mosolyogva. – Pierre féle szenzáció! – mondtam mosolyogva.

A lány bólintott. Miután kapott egy adag kaját, lelt mellém.
- Mi van a betörővel? – kérdezte Hannah két falat között. Pierre félrenyelt, és kigúvasztott szemmel nézett rám.
- Semmi. Próbálok, arra gondolni, hogy a rendőrök el fogják kapni, de nem megy… - mondtam szomorúan.

Hanah komoran nézi a tányérját.
- Pierre, ez nagyon finom. Sajnálom, hogy elvitte – mondta komoran.
- Majd csak megoldom – mondtam neki, mire eszembe jut, hogy mára is beígérte magát. Hurrá.

Komoran pillantottam fel. Rájöttem, hogy készülnöm kell, a drága „lovagom” érkezésére. Letettem az evőeszközömet és felsiettem a szobámba. Leültem az ágyamra és átvettem az új ruháimat. Tudtam, hogy Hanah mérges lesz majd miatta, és ha az édesanyám és édesapám látná, akkor teljesen kitérnének a hitükből. De ezt most értük kell megtennem.

Hirtelen kopogást zavar meg.
- Szabad! – kiáltottam ki, mire kinyílik az ajtóm és Bane lép be rajta.
- Hercegnő – hajolt meg mélyen, mire biccentettem -, a szülei…
- Tudok róla – sóhajtottam fáradtan mire Bane szomorúan elmosolyodott és ránézett.
- A tegnap éjjel láttam, ahogy egy ifjú bemászik az ablakodon, felség. Tudom, hogy ki volt az. Vagy is, hogy honnan valósi.

Feszülten néztem Bane-re.
- Ki volt, az az áruló? – kérdeztem idegesen.
- Hogy ki volt azt nem tudom, viszont azt, hogy Tolvajok Népének királyi sarja.
- Bane, te miről beszélsz? Mi az, hogy királyi sarj? Ebben az országban, mi vagyunk az egyetlen királyi család? Mégis mit képzelnek ezek a mihaszna emberek, hogy királyi családnak hiszik magukat!

Bane elmosolyodott. Ismét végig mértem, az udvari fiút. Kedves tekintete és meleg barna szeme van, rövid szőke haja.

- Hercegnő, ez a nép az egész világban jelen van. Egy külön álló szervezet, akinek senki nem parancsolhat. Csak a királyi család vezetője. A király és a királynő is tud róla, úgy volt, hogy a királyi családot sosem támadják meg, de ezzel most szabályt szegtek.
- De hát azt mondtad, hogy nem parancsol nekik senki!
- Igen, de az ő életükben is vannak szabályok. Kissé rugalmasabbak, mint a mienkben, de vannak. Például: A királyi család értékeire szemet ne vess!

Felvont szemöldökkel néztem Bane-re.
- Honnan tudsz ennyit, Bane? – kérdeztem érdeklődve. Bane titokzatosan elmosolyodott és elhuppant az egyik fotelembe. Merész vigyorral az arcán.
- Mielőtt a királyi udvar tagja lettem sok-sok helyen jártam – mondta vigyorogva. Szerettem, ahogy mosolyog, olyan kedves mosolya volt. Kisebb koromba még szerelmes is voltam bele. De az régen volt, azóta felnőttem.

Kihívóan elterpeszkedett a fotelemben és úgy nézett fel reám.
- Találkoztál velük? A Tolvajok Népével, meséld el milyenek! – követeltem, miközben eldőltem az ágyamra és felé fordultam. Arcomat két kezemmel tartottam meg. Közben könyökömmel az ágyat támasztottam. Ahhoz képest, hogy a fiú csaknem három évvel idősebb, olyan történeteket tudott, mint egy száz esztendős úr, aki átélte mind a két világháborút.

Bane elmosolyodott. Tudtam, hogy kérlelnem kell majd.
- Nem is tudom Elisabeth, lehet nem kéne elmondanom, nem néked való történetek ezek – mondta mosolyogva. Megforgattam a szemem.
- Bane… - mondtam neki élesen. A fiú elmosolyodott, hosszan felsóhajtott és gondolkodni kezdett, közben égnek emelte csokoládé szemeit. Végül ismét rám nézett és mesélni kezdett.

Bane egész délelőtt mesélt a Tolvaj Néppel átélt kalandjairól. Én pedig, mint holmi öt éves gyermek hallgattam őt. A délutánomat a könyvtárban töltöttem, majd felkerestem Hanah-t.
- Hanah, gyere velem! – mondtam és kezem-ragadtam és magammal húztam a garázsba. Beültettem a kocsimba.
- Hová megyünk? – kérdezte. Hallgattam, az útra figyeltem. – Hallod, Elisabeth!
- Hozzád! – mondtam, miközben befordultam Hanah házához. Szépen lassan megálltam, majd az egyetlen barátnőmhöz fordultam. – Hanah, jól figyelj, mert amit most mondok, az nagyon fontos. A férfi, aki tegnap este itt járt a mai napra is bejelentkezett. Ő a Tolvajok Népének királyi sarja. Ő az egyetlen, aki tudhatja, hogy hol vannak a szüleim. Ő az egyetlen ember az országban. A következő két hónapra fizetett szabadságot kapsz.

 A pénztárcáért nyúltam és átnyújtottam a benne lapuló összes bankót. Tudtam, hogy jóval több, mint a két hónapi bére, de megérdemelte. Hanah tág pupillákkal nézett rám. Gyönyörűen metszett zöld szeme aggódón nézett engem.
- Nem tudtom, hogy mennyi időbe fog kerülni, visszahoznom a szüleimet. De szeretnék rád számítani, bármikor. Ezért egy óriási szívességet szeretnék kérni tetőled. Csak azt az egyet, hogy ha bajba kerülök, akkor legyen hová jönnöm. Tehozzád szeretnék jönni.
   - Elisabeth, tudod, te mire vállalkozol? – kérdezte elfehéredett arccal. Gyorsan a kezembe nyomta a ház kulcsát. – Fűzd láncra! Kérlek, légy óvatos, bármi baj van. Bármi egyetlen könnycsepp után is gyere hozzám. Csak kérlek, könyörgöm vigyázz magadra!
- Vigyázok, Hanah! – mondtam neki halkan. Szorosan átöleltem. – Mennem kell, nem sokára besötétedik! Sajnálom! – mondtam neki halkan.

A szobámban olvastam egy könyvet, amikor az órára tévedt a tekintetem. Nemsokára tíz óra lesz. Lecsaptam a könyvet az ágyra, leoltottam a lámpát. A függöny mögé rejtőztem és úgy vártam a drága lovagomat. Néhány perccel negyed után a fiú puhán érkezett a szobámban.